Magyar Nemzet, 2019. június (82. évfolyam, 96-119. szám)

2019-06-08 / 102. szám

10 LUGAS 2019. június 8., szombat RÉGÉSZET - A mohácsi csata utáni évekből való kincset túrtak ki vaddisznók Aranyos agyagkancsó Közel kétezer ezüstpénzt és két arany­dénárt túrtak ki vaddisznók Észak- Szlovákiában, Likavka környékén. A kincset 1527-ben vagy az azt köve­tő években áshatták el. A helyi szak­emberek szerint a lelet Habsburg Fer­­dinánd és Szapolyai János hatalmi harcához köthető. lékvédelmi hivatal régésze lapunknak úgy nyi­latkozott, 13 évnyi munkája során még nem ta­pasztalt hasonlót. Sekély mélyedésben bukkan­tak a szövettel bélelt agyagkancsóra, amely tö­rött volt ugyan, de megvédte a XVI. századból származó érméket. A kutatók 1867 ezüst- és két aranydénárt ástak elő. Értéküket emeli, hogy ed­dig jellemzően csak XVII. századi érméket talál­tak Szlovákiában, sőt hasonló kincsek feltárására egész Közép-Európában ritkán adódik alkalom. Arról, hogy miként kerültek az érmék a föld­be, a tudósok csak találgatni tudnak. A feltá­rásban közreműködő Furman véleménye sze­rint 1527-ben, esetleg az azt követő években ás­hatták el a pénzt. A régész az esetet Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János hatalmi harcá­hoz köti. Miután a Szapolyai János uralma alá tartozó likavkai várban tűz ütött ki, egy onnan elmenekülő ember nagy sietségében rejthette el a kincset. A szakértő a szlovák Markíza te­levíziónak azt is elmondta, hogy egy jobbágy akkoriban igen hosszú idő alatt kereshette vol­na meg a most megtalált összeget. Száz ezüst­pénz tett ki egy aranydénárt. Egy földmunkás számára a XVI. században egy arany megszer­zése szinte lehetetlen volt. Az előkerült érmék kész vagyont jelentettek abban a korban. „Két aranyért egy disznót lehetett vásárolni, hatért egy tehenet, tizenkettőért egy ökröt” - muta­tott rá a régész. Likavka település polgármestere, Marián Javor­­ka a televízió kérdésére kifejtette, az, hogy ilyen páratlan lehetőséget kaptak az archeológusok az érmék analizálására, csakis a becsületes megta­lálóknak köszönhető. „Nem a saját jólétükre gon­doltak, nem pénzszerzési lehetőségként tekintet­tek a felfedezésükre, éppen ellenkezőleg, hívták a hatóságokat.” Ezzel ellentétben a detektorosok - akik fémkeresővel kutatnak régi kincsek után - évente több millió eurós károkat okoznak Szlová­kiában. Tönkreteszik a feltárási helyszínt, eltulaj­donítják, majd eladják gyűjtőknek az értékeket. A pénzérmék eszmei értéke meghatározhatat­lan, piaci értékük megállapítása a szakemberek feladata. A becsületes megtalálók a szlovák mű­emlékvédelmi törvénynek megfelelően az érmék értékével megegyező összegű jutalomban része­sülnek, amely ebben az esetben több mint tíz­ezer eurót jelent. Martin Furman kérdésünkre el­mondta, terveik szerint az érmék egy része meg­tisztításuk és kielemzésük után a nyári hónapok­ban a rózsahegyi Liptói Múzeumban lesz látha­tó, a teljes kincs kiállítási helyéről a Szlovák Mű­emlékvédelmi Hivatal fog dönteni. DUBAI VIKTÓRIA K­evés esetben örülünk annak, ha ál­latok feltúrják az udvart. Hepehu­pák, kikapart virágok, lyukak min­denfelé, amelyek csak bosszúságot okoznak. Ellenben vannak olyan alkalmak, ami­kor ezzel a gyakran kellemetlenséget kiváltó tet­tükkel földöntúli örömet képesek okozni. Ebben az esetben is így történt. A Szlovákia északi ré­szén lévő liptói térségben vaddisznók ástak ki egy lyukat. A környéken túrázó házaspár vette észre, hogy az állatok páratlan kincseket túrtak a fel­színre. Azonnal értesítették a hatóságokat, sér­tetlenül hagyták a helyszínt, majd a szakembe­rek megérkezéséig, három órán keresztül őrizték a megtalált pénzérméket. A régészeknek ritkán adódik lehetőségük arra, hogy átvizsgálják a még érintetlen terepet, és ők maguk ássák ki az ereklyéket. A legtöbb esetben a megtalálók viszik el nekik a talált tárgyakat, ezzel sok tudományos információtól megfoszt­va a szakembereket. A Likavka környéki felfede­zés ezért jelent egyedi alkalmat a régészek szá­mára. Martin Furman, a zsolnai kerületi műem- Rezeda Kázmér utazásai Az apátsági pincében H­ ogy is kerültünk ide? - morfondí­rozott magában Rezeda Kázmér, mert egy ideje morfondírozni sze­retett a legjobban, s leginkább kö­zelmúltbéli dolgokon, ugyanis a régmúlt egyre pontosabban rajzolódott ki előtte. - Hogy is ke­rültünk ide? - és nézte az asztal másik oldalán helyet foglaló szépséges feleségét, és ellágyult. Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját még felemerítette, Rám nézett át, aztán ment sietve. Ez jutott Rezeda Kázmér eszébe, holott szép­séges felesége pór sem volt, korsót sem merített, és nem a Tisza, csak egy asztal volt közöttük, de a pillanathoz valahogyan mégis illett ez a han­gulat, és akkor Rezeda Kázmér átnyúlt az asz­tal felett, megfogta az asszony kezét, és megint nagyon szerette, mint hosszú évek óta mindig, s ez naponta eszébe is jutott, ilyen kiváltságos pillanatokban. Aztán elkalandozott a tekinte­te, és megpillantott a nagy terasz Balaton felőli oldalán egy korosodó, késő délutáni fénypász­mát, amely azzal volt elfoglalva éppen, hogy ki­fényesítsen egy nyárfát a többi közül. Jól végezte dolgát az elöregedett fénypászma, mert a nyár­fa olyan éles kontúrokat kapott, hogy szinte el­metszette a tekintetet és a lelket. Közben a The Righteous Brothers szólt a rádióban valahonnét, az Unchained Melody, „Oh, my love, my darling / I’ve hungered for your touch / A long, lonely time / Time goes by so slowly / And time can do so much”, és ettől a Balaton is és a pillanat is úgy tett, mintha lenne, mintha létezhetne örök­kévalóság az Időn és az Istenen kívül, és össze­gyűltek elmúlott balatoni évek és nyarak, ifjúko­rok évei és nyarai, kamaszságok szépséges, sze­mérmetlen, mégis romlatlan bazárja, és Rezeda Kázmér elmerült a The Righteous Brothers édes dallamaiban, miközben a fénypászma kifénye­sítette nyárja mögül régen elballagott, megasz­­szonyosodott, sajnos immáron befele kunkoro­­dó lelkű nők kerültek elő valahogyan, akik szép­séges, ropogós leányok voltak egykoron, és oda­adták magukat Rezeda Kázmérnak olyan oda­adással, mintha nem lenne holnap, ugyanis azt az egyet tudták, sőt érezték, hogy Rezeda Káz­­mérra csak a holnapot nem lehet rábízni. - Te vagy az egyetlen nő, aki rám merte bíz­ni a holnapot - mondta Rezeda Kázmér szépsé­ges feleségének, aki nem értette egészen ponto­san, hogy jön ez most ide, de tökéletes ösztöne­ivel megérezte, hogy ez a kivételes pillanatnak szóló szerelmi vallomás, amelyben ő is részese a pillanatnak, s mert ismerte az urát, azt is tudta, hogy Rezeda Kázmér számára ezek a pillanatok a legfontosabbak. Azt is tudta - mondom, okos asszony volt hogy ő úgy tud Erzsi lenni Re­zeda Kázmér mellett, hogy hivatalos asszonysá­gába át tudta rángatni Ulpius Éva nem hivata­los és örökké elérhetetlen „ulpiusévaságát” is, s hogy ameddig ez így lesz, addig ők megmarad­nak egymás mellett. Aztán bort rendeltek, és Rezeda Kázmér már arra is emlékezett, hogy csak úgy, teljesen vé­letlenül kerültek oda, egy séta végén, a Tihanyi Vinariusba, vagyis hát a tihanyi apátság egykori apátsági pincéjébe. Öreg pince, az 1820-as évek­ben építették, s mert tudni kell előre gondolkod­ni, hát az apátsági pince nagyobb hosszában, mint a templom főhajója, és nagyobb kereszt­ben, mint a kereszthajó. Pincéhez mérten va­­lószínűtlenül magas is, de hát egyfelől bele kel­lett férjen nemcsak az apátsági szőlők adta bor, de a dézsmabor is, s be kellett tudjanak hajta­ni ebbe a pincébe a nagy társzekerek, sőt meg is kellett fordulniuk odabent, mert a lovakon nincsen rükverc, hát azért. Úgy summázhat­juk mindezt, hogy belefér ebbe a pincébe a nagy társzekér két lóval, valamint négyezer hektoli­ter bor. Azt meg még soha senki nem számol­ta össze, hogy mennyi öröm, nóta, összekacsin­­tás és felejtés fér el itten. Holott azoknak is ide kellett férniük sokáig. Aztán a filoxéra elpusz­tította a balatoni szőlőket is, és akkor krump­lit meg répát tároltak a hatalmas apátsági pin­cében, ami felér egy szentségtöréssel. Béla és Bandi balatonszőlősi pincészetének sauvignon blanc-ját kóstolta az asszony, az Ore­­mus Mandolás tokaji furmintját Rezeda Káz­mér, aki szeretett biztosra menni, és nem sze­rette sem a meglepetéseket, sem pedig a váratlan dolgokat és helyzeteket, ugyanis a halak jegyé­ben született, azok pedig ilyesfélék. A Mandolás furmintja tökéletes, a Béla és Bandi sauvignon blanc-ja pedig egészen különleges színű és za­­matú bor, bár kissé rövid. Ezt onnan tudta Re­zeda Kázmér, hogy amint kihozták a boraikat, ő mindjárt belekóstolt az asszonyéba, aki mo­solyogva tűrte az ilyesmit. Ezt követően viszont ételeket kellett válasz­tani, ami komoly és fárasztó foglalatosság, kü­lönösképp, ha olyan komoly és fárasztó az étlap, mint a Vinariusban. Végül kikötöttek egy Vina­­rius borkorcsolya-válogatásnál, ami friss kecs­kesajtból, kézműves angolszalonnákból, töltött szűzpecsenyéből, füstölt lazacból és zöldségek­ből állt össze, és nem hagyott maga után semmi kívánnivalót, ugyanis friss volt, kézműves volt, füstölt volt, és rendkívül finom. Betyárleves következett, mely készül man­galicapofából, vargányából, zöldbabból, tejföl­lel locsolva. Ha tömören akarjuk összefoglalni, s úgy akarjuk, akkor annyit mondhatunk róla: pompás! Aztán csapongani kezdett Rezeda Káz­mér és neje, mint két gyerek a játékboltban ka­rácsonyi vásár idején, mert mindent akartak, és nem akartak kimaradni semmiből sem. Így az­tán kértek édeskömény salátát az édeskömény végett, továbbá mert az édesköményt joghurt­tal, korianderrel, pestóval és marinált lazaccal bolondították meg, s a végeredmény annyira jó lett, hogy Rezeda barátunk majd belebolondult. Rántott fogas jött még szalmaburgonyával, sáf­­rányos majonézzel, Rezeda Kázmér pedig külön megörvendett, hogy az étlapra szalmaburgonya van írva sült krumpli helyett. Szerette így látni kedves ételét, így titulálva, mert ez már majd­nem olyan volt, mintha Erdélyben lett volna, ahol szalmapityókát esznek a tisztességes népek. Elő­került még a Vinarius látványkonyhájának mé­lyéről egy erdeigomba-pörkölt is pirított burgo­nyagombóccal (olaszos éttermekben: gnocchi, nagymamánál nudli vagy angyalbögyörő), vala­mint medvehagyma habbal. És láss csodát! Az er­deigomba­ pörkölt erdei gombákból volt, és finom volt, a gombóckák frissek voltak, és gombóckák voltak, az a hab a tetején pedig annyira medve­hagyma ízű volt, hogy szinte biztosan medve­hagymából készült. Nagy dolog ám az ilyesmi, becsülendő dolog! A friss szamócát pedig fehér csokoládéval, mascarponéval és kókuszlikőrrel adták fel. To­kajba volt még egy kirándulás akkor, a Dereszla Pincészet kabarját kóstolta Rezeda Kázmér, fő­leg a fajta végett, és nem csalódott, bár kabar­ból ilyet Rezeda Kázmér kedves barátja, Rozi­ka, alias Rozgonyi István Bodrogkeresztúrról is tudott készíteni, már ha éppen odafért a szelle­­jéhez a csodarabbi sírjához zarándokoló orto­dox zsidóktól. S még egy tételt kóstoltak ezen­felül, Figula Sáfránykert olaszrizlingjét, s ami­képpen mondjuk egy Szepsyben lehetetlenség csalódni, úgy egy Figulában is. Az egykori apát­sági pincéből lett Tihanyi Vinarius sem okozott csalódást. Sőt. - A nem csalódások pedig egyre fontosab­bak és ritkábbak lesznek, ahogy múlik az idő, s fejlődik a világ - gondolta még Rezeda Káz­mér, aztán belefeledkezett Terry Jacks klasszi­kusába, a Seasons In The Sunba, valamint asz­­szonya szép kék szemébe. „Goodbye my friend it’s hard to die / When all the birds are singing in the sky”... És tényleg...

Next