Magyar Nemzet, 2019. november (82. évfolyam, 224-248. szám)

2019-11-02 / 224. szám

4 BELFÖLD Magyar Nemzet 2019. november 2., szombat „A Lenin-fiúk utódai ma is itt állna Újraavatták a vörösterror áldozatainak emlékművét • A Tanácsköztársaság volt az első olyan Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László, az Országgyűlés elnöke csütörtökön avatta újra az 1918-1919-es vörösterror áldozatainak emléket állító Nemzeti vértanúk emlékművét. A mintegy öt méter magasságú kő­pillér tetején egy - honfoglalás kori motívumokkal díszített - kőkoporsó nyugszik. A pillér előtt Hungária női alakja, hátoldalán egy sárkánnyal küzdő férfialak áll. Az emlékművet 1945-ben - egy előre megszerve­zett akció során­­ ledöntötték, talapzatát szétverték. A Nemzeti vértanúk emlékművét korabeli fotók alap­ján Elek Imre szobrászművész alkotta újra. Az V. kerületi Vértanúk terén megtartott ceremónián a keresz­tény történelmi egyházak képviselői megáldották a szoboregyüttest, és imát mondtak az áldozatokért. Kö­ves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija röviden szólt arról is: a Tanácsköz­társaság az ezeréves magyar történelem első olyan eseménye volt, amelyben Istent deklaráltan megtagad­ták. Az eseményen mások mellett részt vett Boross Péter volt miniszterelnök, Varga Judit igazságügyi mi­niszter, Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke és Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnöke. Az aláb­biakban Kövér László beszédét változtatás nélkül közöljük. Tisztelt miniszterelnök úr, tisztelt egyházi és világi elöljárók! Emlékező honfitársak! „Ennek így kellett történnie” - a kró­nikások szerint 1918. október 31-én ezek voltak a gyilkosai fegyverei előtt álló Tisza István miniszterelnök utol­só szavai. Mire gondolhatott élete utol­só pillanataiban a meggyilkolt minisz­terelnök? Utolsó szavait kételyt kifeje­ző képzeletbeli kérdőjel, bizonyosságra utaló felkiáltójel vagy netán beletörő­désre utaló három pont zárhatta? Egyé­ni balsorsa vagy egy magyar közössé­gi végzet érte utol Tisza Istvánt száz­­egy esztendővel ezelőtt? Soha nem fogjuk megtudni, hogy az áldozat mire gondolt, azonban egy év­század távlatából és tapasztalatából mi, mai magyarok azt már tudjuk, hogy a sorsfordító 1918-1919-es esztendőkben - Tisza István tragédiáján keresztül is - nem a balsors, a kikerülhetetlen vég­zet érte utol hazánkat, hanem másva­lami. Egy következmény. A Tisza István miniszterelnök meg­gyilkolásával színre lépő új hatalom - amely aztán 1919. március 21-én tel­jesedett ki és mutatta meg szörnyűsé­ges igazi arcát - nem pusztán a hábo­rús vereség következménye, és különös­képpen nem hazai etnikai vagy vallási csoportok üzelmeinek a műve, miként azt némely leegyszerűsítő, általánosí­tó és tragikusan félrevezető magyará­zatok láttatni akarták. Ami abban a százharminchárom napban történt, az egy tragikus ma­gyar polgárháború következménye volt. Egy olyan polgárháborúé, amelyet ma­gyar földön született, magyar anya­nyelvű, többnyire magyar nevet vise­lő emberek vívtak nemzettársaik el­len. Egy olyan polgárháborúé, amely­ben az Istent, a hazát, a nemzetet és a családot - igen, a családot is, egyál­talán: az embert emberhez fűző min­den érzelmi, erkölcsi köteléket­­ taga­dó emberek kíséreltek meg leszámolni az istenhívő, hazaszerető és a nemze­tet szolgáló, életüket több ezer éves ci­vilizációs parancsokhoz igazítani tö­rekvő honfitársaikkal. Az istentelenséget vallók, akik csak önmagukban hisznek, kezet emeltek azokra, akik abban hittek, hogy saját emberi létük fölött van egy teremtő­erő. A világfiak, akik számára a nagyvi­lág otthontalan tágassága mindig von­zóbb volt, mint a saját szülőföldjük, ke­zet emeltek a hazafiakra, azokra, akik számára a szülőföld, a haza jelentette az egyetlen helyet a nagyvilágban, ahol otthon lehetnek. A nemzetköziséget hirdetők kezet emeltek a nemzet mellett jóban-rossz­­ban kitartókra, azaz akik számára a ma­gyar ügy mindig érdektelen, sőt min­dig tehertétel volt, rátámadtak azokra, akik úgy gondolták, hogy számukra a nemzet közössége a legfontosabb erő­forrás és egyben az egyetlen létesélyük is. Ebben a polgárháborúban a fizikai erőszak kezdőlövését ugyan Tisza Ist­ván gyilkosai adták le, de ez a polgár­­háború nem 1918. október 31-én kez­dődött, és 1919. augusztus 1-jén nem is ért véget. Ez a keserves polgárháború szelle­mi erőszaktétellel kezdődött, még va­lamikor a XIX. század második felében. 1918-19-ben már vérbe torkollott, majd - mint egy véráramban szétterjedő kí­gyómarás - végigkísérte a XX. száza­di magyar történelmet. A mi XXI. szá­zadi időnkben is itt van velünk, hosszú ideje ugyan éppen vértelenül, de válto­zatlanul mérgezőn kísérti a jelenünket és jövőnket egyaránt. Tisztelt emlékező honfitársaink! Kossuth Lajos 1851-ben még ezt írta: „nálunk nincs szükség a szocializmusra és kommunizmusra, két olyan dolog­ra, amelyekről bármennyit is tanulmá­nyoztam őket nem nyertem tiszta ké­pet. [...] Nekünk magyaroknak semmi közünk nincs ezen tanhoz, mert nincs rá szükségünk.” A XIX. század derekán ez minden bizonnyal így is volt, Kossuth pontosan ismerte a nemzetét. Ám a vérbe fojtott 1848-49-es szabadságharc után a ma­gyarság védtelenné vált, nemcsak kato­nai, nemcsak politikai, hanem szellemi értelemben is. Nemzetünk akkor nem­csak fizikai és politikai önvédelmi képes­ségét veszítette el, hanem a szellemit is, így történhetett meg például az a jellemző eset, hogy egy 1858-ban, 22 esztendősen hazánkba érkezett kül­földi fiatalember, aki ugyan nem tu­dott magyarul, három esztendő múl­va már a Magyar Tudományos Akadé­mia levelező tagja, majd pedig a magyar nyelv finnugor eredetéről szóló dogma megalapozója lehetett. Egy tudóstár­sának - mellesleg - úgy fogalmazott, hogy „az ember könnyen elveszíti ked­vét Magyarországon, ha olyan haszon­talan dolgokkal foglalkozik, mint a ma­gyar nyelv kutatása”. Szerencse, hogy a magyarok a nya­kukra küldött kultúrügynökök kitar­tó erőfeszítései dacára sem veszítik el sem az anyanyelvüket, sem az életked­vüket a saját hazájukban. A magyar történetírás, az eszmetör­ténet és különösképpen a sajtótörténet művelőinek feladata volna, hogy pon­tosan bemutassák, hogy a szocializmus és a kommunizmus tanai a XIX. szá­zad második felében miként szivárog­tak be hazánkba, miként törtek utat ma­guknak, milyen eszmei kölcsönhatás­ba léptek a korabeli liberális materia­lizmussal, és a XX. század elejére mi­ként fecskendezték bele a szellemi erő­szak mérgét a magyar társadalomba. A nemzet vértanúinak emlékmű­ve előtt kegyeletsértő lenne nevesíte­ni a szellemi vagy fizikai erőszakte­vőket, de gondolkodásukat felidézni kötelességünk, mert csak így érthető meg az utókor számára az a polgárhá­ború, amely 1918-1919-ben elemész­tette azon mártírjaink életét is, akik előtt ma tisztelgünk. A fizikait előkészítő szellemi erőszak talán első puskalövését már 1901-ben, egy nagy tekintélyű jogászprofesszor adta le a pesti jogi karon, aki így szólt a magyar diákjaihoz: „Az én célom az, hogy az önök szívéből az olyan kicsi­nyes fogalmakat, mint haza, nemzet, kiirtsam.” Egy másik szellemi terroristának, a korabeli magyar irodalmi életre évti­zedekig nagy befolyást gyakorló, 1908- ban induló folyóirat főszerkesztőjének a jelszava volt: „a múlttal szemben egye­düli kötelezettségünk az, hogy leráz­zuk magunkról”. A társai által világhírűnek mondott marxista filozófus - aki a XX. század­ban évtizedeken keresztül nyomorította a magyar tudományosságot - már fiatal­korában arról elmélkedett, hogy „a lélek megváltásához éppen a lélek feláldozá­sára van szükség, [...] nem egy mester­séges kényszert, hanem a Ne ölj abszo­lút parancsát kell megszegni”. 1919-ben kulturális népbiztosként ugyancsak ő dolgozta ki a kulturális terrorizmus in­tézkedési programját. Ennek keretében az iskolában a monogámia idejétmúlt­­ságára, a középosztálybelinek mondott erkölcsi értékek elavultságára akarták nevelni a magyar tanulókat, mert a filo­zófus hitt abban, hogy a szexuális ösz­tönt a forradalmi rombolás hatékony eszközeként lehet használni. A szellem ezen és hozzájuk hason­ló emberei ágyaztak meg a fizikai erő­szaknak, amelynek magyarországi kép­viselői 1918-19-ben külföldön kiképzett és külföldről pénzelt közönséges terro­risták voltak. Egy részük fehérgalléros politikai felforgató, más részük véres­kezű, köztörvényes bűnöző. Körülbe­lül ezer ember túszul ejtette egész Ma­gyarországot, és az addig tobzódó szel­lemi erőszak tömeges fizikai erőszak­ba torkollott. Dühödt keresztényellenesség, buz­gó internacionalizmus, heves nemzet­gyűlölet, tudatos családrombolás és ha­zug jelszavak alatt az emberek kímélet­len kifosztása: ez volt 1919-ben a Ta­nácsköztársaságnak nevezett terrorkép­ződmény, tisztelt emlékező magyarok! E képződmény vezetői között volt, aki az uralmukat megalapozó terrort szük­séges jónak, volt, aki szükséges rossz­nak és volt, aki egyszerűen csak szük­ségesnek tekintette. A Teréz körút 13. szám alatti épü­letre, egyik rablott fészkükre ki is írták nagy betűkkel: „Politikai Terrorcsapat”. Néhány nap múlva a politikai vezető­jük kiokította őket: „A terrort nem ki­írni, hanem csinálni kell!” Ezek után a korábbi névtábla helyére kiírták, hogy „Belügyi Népbiztosság politikai osztá­lyának különítménye”, és vérszomjasán öltek tovább. Az egyik bolsevik külö­nítményes szerint „ha az a parancs jön­ne, hogy apádat vagy anyádat meg kell ölni, azt is teljesíteni kell”. Egy másik szerint „ha az elvről van szó, akkor száz hulla csak nulla”. Egy harmadik, 1919-es terrorista - aki 1953-ban majd belügyminisz­ter is lesz, és aki azt hirdette, hogy a Az eredeti kompozíció 1934-ben Fotó: Fortepan/Kurutz Márton Kövér László ünnepi beszédében párhuzamot vont a múlt és a jelen romboló erőinek .

Next