Magyar Nemzet, 2019. december (75. évfolyam, 249-272. szám)

2019-12-07 / 254. szám

2019. december 7., szombat ír LUGAS 13 KÖTELEZŐ OLVASMÁNYOK - Iskola Bánkkal vagy Bánk nélkül Nemzeti minimum BLANKÓ MIKLÓS irodavezető, Magyar Nyelvi Szolgálató Iroda Sok kritika éri a középiskolai kötele­ző olvasmányok listáját. Ez az iroda­lomjegyzék igyekszik őrizni az isko­lai hagyományokat és a „klasszikus” tanári gyakorlatot, de törekszik a megújulásra és a posztmodern irodalom reprezentálására is. Egyre többször hallani, hogy a Bánk bánt nem fogadják be a középiskolások, a magyartanárok számára teherré vált annak tanítása, sőt egye­sek ki is hagyják a magyaróráról. Pedig mint­egy százötven évig természetes volt, hogy a kö­zépiskolában helye van a Bánk bánnak. A köz­ismert drámánk iskolai létjogosultságán nincs is jobb alkalom elgondolkodni, mint a mű befe­jezésének kétszázadik évfordulóján. „Tizedik osztályos gimnazistaként a Bánk bán volt a kötelező olvasmány, ezért magamnál hord­tam azon a napon is, amikor egy hirtelen rosz­­szullét után kórházba kerültem. A műtétre való várakozás órái éveknek tűntek, így került elő az iskolatáskám mélyéről a Katona József-dráma. Éppen Gertrudis és Bánk párbaját olvastam, ami­kor szólítottak, hogy mennem kell. A műtőbe be­tolva az altatóorvos köszönt, és bemutatkozott: »Katona József vagyok, az Ön aneszteziológusa.« Egy könnycsepp csordult le az arcomon, ő talán azt hitte, a félelemé, pedig a meghatottságé volt. Talán emiatt az élmény miatt kötődöm annyira mélyen a Bánk bánhoz” - osztja meg Pécsi Bá­lint egyetemista megható történetét a Magyaró­ra című folyóirat olvasóival. Az ő sorait megis­merve talán nincs is létjogosultsága annak a fel­vetésnek, hogy érdemes-e tanítani a Bánk bánt. A kérdés azonban csöppet sem ilyen egyszerű. Kezdjük talán azzal, kell-e tanítani a Bánk bánt! Mondhatni, hogy e dráma a „nemzeti minimum” része lett, azaz több mint egy történeti esemény drámai megjelenítése: vallomás a magyarság ér­zéséről. Nem véletlen tehát, hogy a XIII. századi történetet XIX. századi jellemrajzokkal bemuta­tó dráma csak születése után több évtizeddel lett sikeres - köszönthetően Erkel Ferenc emblemati­­kus operájának (1861) az irodalmi kánon élvo­nalában van, és a legtöbbször színre állított ha­zai mű Magyarországon. No de akkor mi lehet a gond most? A tanárok egy részének a válasza az, hogy 1. a mű nyelvezete túl nehéz, 2. az üzenete távoli a mai befogadótól, 3. a gimnazista diákok nem érettek mélységének feltárásához. Vegyük sorra ezeket az állításokat! 1. A Bánk bán nyelvezete valóban nem könnyű. Már a maga korában is nehéz olvasmánynak bizonyult, hi­szen Katona szövege archaikus, még nem a nyelv­újítás „új” nyelvén íródott. Az viszont nem igaz, hogy a Bánk bán az egyetlen mű a középisko­lai olvasmányok listáján, amelynek szövege em­bert próbáló. Éppen azok a tanárok, akik ellen­zik a Bánk bán tanítását, előszeretettel olvastat; nak kortárs irodalmat, ami nagyon dicséretes dolog, de biztosak abban, hogy Esterházy Péter könnyebben befogadható, mint Katona? Vagy Tandori Dezső nyelvisége nem okoz fennaka­dást a befogadás során? A mai irodalomtaní­tás elsődleges célja - ahogyan sokszor megfo­galmazzák a magyartanárok - az olvasóvá né­vadás. És bizony ennek a nemes feladatnak ré­sze áz is, hogy a nehezebb szöveggel való meg­küzdésre is rá kell vezetni a tanulókat. A nehe­zebben befogadható szövegekkel a rögös olva­sási folyamat szépségét lehet megmutatni. Azt, hogy küzdelem árán ugyan, de miként bontha­tó ki számukra a rejtett üzenet. 2. A mű értékvilága távolinak tűnhet elsőre a mai befogadótól - legyen az akár a XIII. századi királynégyilkosság, akár a XIX. század első felé­nek hazafias gondolkodása. De akkor azt mond­hatnánk, hogy csak a kortárs irodalmat érdemes tekinteni, hiszen Balassi, Zrínyi, Csokonai, Ber­zsenyi, Petőfi, Jókai, Arany, Vörösmarty gondol­kodása mind távoli korunkétól, de valljuk be, Ady, Babits, Radnóti vagy József Attila sem ép­pen egy maihoz hasonló világról ír. Azért a kor­társ irodalom fiatalokhoz szólásában sem lehe­tünk biztosak, hiszen az sokszor generációs, a mostani költők-írók saját gyermek- és fiatalko­ruk tapasztalataira építik műveiket, ami sok eset­ben nem érinti a fiatalokat. És miért ne lehet­ne kiválasztani egy-egy műnek azon értelmezé­A Bánk bán próbája a budapesti Nemzeti Színházban, 2017 Fotó: MTI-Soós Lajos si lehetőségeit, amelyek a ma emberének vívó­dásaival, problémáival foglalkoznak? Ma senkit sem csalnak meg? Senkit sem árulnak el? Senki nem követ el bűnöket? Senki nem vívódik a csa­ládja és a hivatása között? Senki nem érzi ma­gát elveszettnek nőként egy férfiközösségben? Ma nincsenek már idegenek, kultúrák és társa­dalmi csoportok közötti feszültségek? Mert ki­rályok, királynék, bánok, hazánkban élő merá­­niak valóban nincsenek, de ezek az élethelyze­tek ugyanúgy velünk vannak, mint Bánk vagy éppen Katona korában. Az iskolában érdemes volna a dráma e rétegeire helyezni a hangsúlyt. 3. A középiskolások túl fiatalok a mű értelme­zéséhez. Az irodalomtanítás egyik legnagyobb ne­hézsége, hogy a diákok még nem rendelkeznek az­zal az érettséggel, amely az adott mű befogadásá­hoz és még inkább élményszerű megismeréséhez vezet. Ajért van a magvartgpán hogy^ezgn átse­­gítse tanítványait. Ha a ^telező olvasmányok so­rát ezen elgondolás szerint állítanánk össze, a je­lenlegi tételek jelentős része lekerülhetne erről a listáról. De kiléphetünk az irodalomtanítás kö­réből: cseppet sem biztos, hogy a Pitagorasz-té­tel vagy a gazdaságföldrajzi összefüggések meg­értésére a kamaszkor a legalkalmasabb. Az isko­la az a hely, ahol mindezt meg lehet (és meg kell) tanítani-tanulni. A társadalom tagjainak többsé­ge nem venné magától kezébe élete során a „nagy klasszikusokat”, ha az iskolai létből ez kimaradna. És ha mindent „kigyomlálnánk” a kötelező iro­dalmak sorából, mi értelme lenne heti három­­négy-öt alkalommal magyarórára járnia a diáknak? A kultúraközvetítés elengedhetetlen része az iro­dalomórának, azon keresztül, illetve amellett fej­leszthetők a különböző képességek-kompetenciák. És akkor jön a nehéz kérdés: hogyan tanítha­tó a Bánk bán? November elején jelent meg az Anyanyelvápolók Szövetségének kiadásában a Magyaróra című folyóirat, amelynek első száma a Bánk bán-búvárlatok címet kapta. Amikor ezt a folyóiratszámot összeállítottuk, a Bánk bán ta­nításának fontossága mellett tettük le a voksun­­kat. Mi is a hogyanra kerestük a választ. Tud­tunk, hogy nem fogunk egyértelmű utat találni - a Bánk bánnal foglalkozó kutatók és a művet tanító tanárok segítségével sem. De sok ötletet, tanári gyakorlatot tudtunk bemutatni. Van olyan tanár, aki projektmódszeren keresz­tül közelít a szóban forgó dráma felé: a diákok sa­ját „fordítást”, jelmeztervet készíthetnek, de ösz­­szeállíthatják Tiborc életrajzát, vagy esetre átvi­­hetik Gertrudis és Bánk vitáját. Egy másik tanár, szintén az infokommunikációs eszközöket segít­ségül hívva, a történetet infografikán ábrázoltat­­ja tanítványaival. Van, aki Endre király lelki vi­lágán keresztül dolgozza fel a szöveget. Többen használják az idén megjelent Nádasdy Ádám-fé­­le „fordítást”, amely valóban csökkenti a különb­séget napjaink és a keletkezés nyelve között. Más tanárok pedig a szintén ebben az évben másod­szorra kiadott, Beke József által összeállított Bánk bán szótárt használják a tanórákon. A tantárgyi integráció is megjelenik a Magyarórában felvá­zolt alternatívák között: az erkeli opera és a ka­tonai dráma együttes tanítása remek összevoná­sa az ének- és magyarórai tananyagnak, az ope­raadaptáció akár dramaturgiai, akár stilisztikai összevetése sem hiszem, hogy érdektelen lenne a mai fiatalok számára. Utat lehet nyitni a tör­ténelemóra felé is, amelyen érdekes megvizsgál­ni, hogyan is történhetett a királynégyilkosság 1213-ban, és vajon mi Katona szerzői szüleménye. A múzeum- és színház-pedagógiai módszerekről sem szabad megfeledkezni, hiszen több kulturá­lis intézmény kínál a témában foglalkozásokat, de magán a tanórán is el lehet játszatni bizonyos jeleneteket a diákokkal. Aki mindezt kipróbálta, de a tanulói még mindig nem akarják a Bánkot olvasni, az jogosan mondhatja, hogy nem tanít­ható ma már ez a mű. A lehetőségek tárháza tehát elég széles a ma­gyartanárok számára is. Csak akarni kell, és hinni abban, hogy van értelme tanítani - a Bánk bánt is. Mert ha Katona József kikerülne a Nemzeti alap­tantervből, akkor ki lenne a következő? Berzse­nyi, Csokonai, Vörösmarty vagy Jókai? Teljesen eltűnik a klasszikus magyar irodalom a közép­iskolai tankönyvekből? Pedig nem lenne szabad megfosztani a fiatalokat olyan olvasásélmények­től, mint amilyet a Bánk bán is ad(hat) - pusztán azért, mert a tanári kreativitás alábbhagyott, és a sok évtizedes módszertant nem képes valaki meg­újítani. Hiszen abban igazuk van a magyartaná­roknak, hogy ha ugyanúgy tanítják ezt az irodal­mi alkotást, ahogyan húsz, harminc vagy netán negyven éve teszik, akkor sok örömöt nem fog­nak látni a tanítványaik arcán. Maradjon tehát a Bánk bán a jól megszokott helyén: az iskolában - de kicsit másképp kellene leporolni, és felfedezni a diákokkal azt, hogy milyen szépség rejlik a két­száz éves „porréteg" alatt. Bízzunk abban, hátha vannak még Pécsi Bálintok! HARRY POTTER - A nélkülözéstől a hét számjegyű megfilmesítési jogokig Varázslóvilág TERJÁN Pontosan húsz éve, két évvel az angol kiadást követően jelent meg Magyarországon a Harry Potter és a bölcsek köve. Min­den idők három legolvasottabb könyve közül a Biblia a zsi­dó-keresztény kultúrkör, Mao Ce-tung vörös könyve pedig a kommunizmus alapműve, /. K. Rowling regényfolyamát viszont a gyerek olvasók tették a világ harmadik legnépszerűbb művévé. A Harry Potter ügyesen megírt, akár tízévesek, de felnőttek számára is követhető fantasy a jó és a rossz örök küzdelméről, ami ráadásul generáci­ók felnövését kísérte végig. Aki mondjuk 13 évesen vette kezébe az első kö­tetet, az a húszas évei elejéig követhette a „kis kiválasztott” és barátai, Ron Weasley és Hermione Granger kalandjait. A sorozat igazi mainstream je­lenséggé vált, kultúráktól függetlenül tud hatni kicsikre és nagyokra egya­ránt. A szakmát is átformálta: a The New York Times például a Harry Pot­ter miatt változtatta meg bestsellerlistáját, és készített külön rangsort a gye­rekkönyveknek is. Nyolcvan nyelvre fordították le, számos nem hivatalos fordítás és a kötetek közötti várakozás éveiben (a negyedik és az ötödik re­gény megjelenése között például három év telt el) még fan fictionök, vagy­is alternatív, rajongók által írt folytatások is készültek. Valahogy minden­ki megtalálja magát benne: önálló univerzummá vált. A Harry Potter sikerének története majdnem olyan meseszerű, mint maga a regényfolyam. J. K. Rowling írónő nagyon mélyen volt, amikor elkezdte írni all éves fiú kalandját. Éppen szétment a házassága, és ma­gára maradt pár hónapos kisbabájával. Segélyen tengődött, és depresz­­szióval küzdött, ám 12 kiadói visszautasítás dacára is hitt abban, hogy a történet, amelyet kitalált, érdekelni fogja az olvasókat. A kéziratot vé­gül a Bloomsbury fogadta be, az írónő pedig 1500 fontnyi előleget ka­pott érte. A brit megjelenést követően az amerikai kiadás jogaiért az író­nő már százezer dollárt kapott, 1998-ban pedig a Warner Brothers stú­dió hét számjegyű összegért vette meg tőle a megfilmesítési jogokat. A Potter-saga végével a hozzá kapcsolódó könyveket is elkezdték feldol­gozni: a Rowling által írt Legendás állatok és megfigyelésük már a har­madik résznél tart a filmvásznon, a sztori pedig nincs lezárva. Hogy mi a titok, a rejtett varázslat a sok varázsige között, arra a leg­egyszerűbben azzal lehetne válaszolni, hogy a Harry Potter saját univer­zumot épít, amelyben dacára az angolszász környezetnek mindenki meg­találhatja magát. Az ilyen „világépítő” művek sorában ott van /. R. R. Tol­kien egyébként Harry Potterhez is rengeteg muníciót adó A Gyűrűk Ura című fantasy-alapműve, melynek tündéi és félszerzetei közé a néhai szer­ző először A hobbitban kalauzol, majd mitológiát épít hozzá A szilma­­rilokban. George R. R. Martin hasonló dolgot tesz A tűz és jég dala cik­lussal, a Trónok harca sikersorozat alapjául szolgáló regények fiktív vilá­got, földrészeket és társadalmakat mutatnak be. Tulajdonképpen a kép­regényóriások is ugyanezt a receptet követik: a Marvei és a DC Comics attól ilyen sikeres óriások, mert rajongóikat berántják egy összefüggő, megismerhető és gondosan kidolgozott univerzumba, de a Csillagok há­borúja is ezt a bevált gyakorlatot ismétli. Az olvasó (és a néző) kötődik a megismert világhoz és annak szereplőihez. A már nem élő Tolkiennel és az évek óta terméketlen, inkább már forga­tókönyvírással foglalatoskodó Martinnal ellentétben Rowling ráadásul fo­lyamatosan építi Harry Potter világegyetemét, és egy pillanatra sem hagy­ja kicsúszni kezei közül az irányítást. Fontos különbség még, hogy bár­mennyire élvezhetőek is ezek a történetek felnőtt fejjel, Rowling kifejezet­ten gyerekeknek ír. Kapunk egy lépcső alatt lakó, senki által sem szeretett, hátrányos helyzetből induló fiút, aki aztán a legjobb képzeletbeli barátunk, majd a varázsvilág megmentője lesz. Harrynek fel kell dolgoznia szülei tra­gikus elvesztését és a tényt, hogy egyedül ő élte túl „Tudjukki” támadá­sát, ráadásul minden tanévben halálos veszélyek leselkednek rá, amelyek­kel meg kell küzdenie. Nem hagyományos gyerekkor ez, hiszen egy pálcasuhintással cson­tokat lehet összeforrasztani, ölni és repülni lehet, vagy állattá válni, egy „zsupszkulccsal” bárhová elutazhatunk egyetlen pillanat alatt, ha pedig igazán nagy pácban vagyunk, akkor még az időt is vissza lehet forgatni. Az írónő ezekkel a mesebeli, „muglik” (varázstalan emberek) által vá­gyott adalékokkal párhuzamosan tűpontos generációérzékenységgel szá­mol főhőse korának előrehaladtával párhuzamosan az olvasóközönsége felnövésével is: a kalandok egyre veszélyesebbek, sötétebbek és összetet­tebbek lesznek. A főgonosz legyőzése mellett pedig Rowling telepakol­ta könyveit osztálytermi humorral és a kamaszkor tipikus problémáival, hogy az olvasók igazán magukénak érezhessék őket. Létezik egy olvasó­generáció, amely ma már a harmincas éveit tapossa, de elmondhatja ma­gáról, hogy együtt nőtt fel Harry Potterékkel.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék