Magyar Nemzet, 2019. december (82. évfolyam, 249-272. szám)
2019-12-07 / 254. szám
2019. december 7., szombat ír LUGAS 13 KÖTELEZŐ OLVASMÁNYOK - Iskola Bánkkal vagy Bánk nélkül Nemzeti minimum BLANKÓ MIKLÓS irodavezető, Magyar Nyelvi Szolgálati Iroda Sok kritika éri a középiskolai kötelező olvasmányok listáját. Ez az irodalomjegyzék igyekszik őrizni az iskolai hagyományokat és a „klasszikus” tanári gyakorlatot, de törekszik a megújulásra és a posztmodern irodalom reprezentálására is. Egyre többször hallani, hogy a Bánk bánt nem fogadják be a középiskolások, a magyartanárok számára teherré vált annak tanítása, sőt egyesek ki is hagyják a magyaróráról. Pedig mintegy százötven évig természetes volt, hogy a középiskolában helye van a Bánk bánnak. A közismert drámánk iskolai létjogosultságán nincs is jobb alkalom elgondolkodni, mint a mű befejezésének kétszázadik évfordulóján. „Tizedik osztályos gimnazistaként a Bánk bán volt a kötelező olvasmány, ezért magamnál hordtam azon a napon is, amikor egy hirtelen roszszullét után kórházba kerültem. A műtétre való várakozás órái éveknek tűntek, így került elő az iskolatáskám mélyéről a Katona József-dráma. Éppen Gertrudis és Bánk párbaját olvastam, amikor szólítottak, hogy mennem kell. A műtőbe betolva az altatóorvos köszönt, és bemutatkozott: »Katona József vagyok, az Ön aneszteziológusa.« Egy könnycsepp csordult le az arcomon, ő talán azt hitte, a félelemé, pedig a meghatottságé volt. Talán emiatt az élmény miatt kötődöm annyira mélyen a Bánk bánhoz” - osztja meg Pécsi Bálint egyetemista megható történetét a Magyaróra című folyóirat olvasóival. Az ő sorait megismerve talán nincs is létjogosultsága annak a felvetésnek, hogy érdemes-e tanítani a Bánk bánt. A kérdés azonban csöppet sem ilyen egyszerű. Kezdjük talán azzal, kell-e tanítani a Bánk bánt! Mondhatni, hogy e dráma a „nemzeti minimum” része lett, azaz több mint egy történeti esemény drámai megjelenítése: vallomás a magyarság érzéséről. Nem véletlen tehát, hogy a XIII. századi történetet XIX. századi jellemrajzokkal bemutató dráma csak születése után több évtizeddel lett sikeres - köszönthetően Erkel Ferenc emblematikus operájának (1861) az irodalmi kánon élvonalában van, és a legtöbbször színre állított hazai mű Magyarországon. No de akkor mi lehet a gond most? A tanárok egy részének a válasza az, hogy 1. a mű nyelvezete túl nehéz, 2. az üzenete távoli a mai befogadótól, 3. a gimnazista diákok nem érettek mélységének feltárásához. Vegyük sorra ezeket az állításokat! 1. A Bánk bán nyelvezete valóban nem könnyű. Már a maga korában is nehéz olvasmánynak bizonyult, hiszen Katona szövege archaikus, még nem a nyelvújítás „új” nyelvén íródott. Az viszont nem igaz, hogy a Bánk bán az egyetlen mű a középiskolai olvasmányok listáján, amelynek szövege embert próbáló. Éppen azok a tanárok, akik ellenzik a Bánk bán tanítását, előszeretettel olvastatnak kortárs irodalmat, ami nagyon dicséretes dolog, de biztosak abban, hogy Esterházy Péter könnyebben befogadható, mint Katona? Vagy Tandori Dezső nyelvisége nem okoz fennakadást a befogadás során? A mai irodalomtanítás elsődleges célja - ahogyan sokszor megfogalmazzák a magyartanárok - az olvasóvá névadás. És bizony ennek a nemes feladatnak része az is, hogy a nehezebb szöveggel való megküzdésre is rá kell vezetni a tanulókat. A nehezebben befogadható szövegekkel a rögös olvasási folyamat szépségét lehet megmutatni. Azt, hogy küzdelem árán ugyan, de miként bontható ki számukra a rejtett üzenet. 2. A mű értékvilága távolinak tűnhet elsőre a mai befogadótól - legyen az akár a XIII. századi királynégyilkosság, akár a XIX. század első felének hazafias gondolkodása. De akkor azt mondhatnánk, hogy csak a kortárs irodalmat érdemes tekinteni, hiszen Balassi, Zrínyi, Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Jókai, Arany, Vörösmarty gondolkodása mind távoli korunkétól, de valljuk be, Ady, Babits, Radnóti vagy József Attila sem éppen egy maihoz hasonló világról ír. Azért a kortárs irodalom fiatalokhoz szólásában sem lehetünk biztosak, hiszen az sokszor generációs, a mostani költők-írók saját gyermek- és fiatalkoruk tapasztalataira építik műveiket, ami sok esetben nem érinti a fiatalokat. És miért ne lehetne kiválasztani egy-egy műnek azon értelmezési lehetőségeit, amelyek a ma emberének vívódásaival, problémáival foglalkoznak? Ma senkit sem csalnak meg? Senkit sem árulnak el? Senki nem követ el bűnöket? Senki nem vívódik a családja és a hivatása között? Senki nem érzi magát elveszettnek nőként egy férfiközösségben? Ma nincsenek már idegenek, kultúrák és társadalmi csoportok közötti feszültségek? Mert királyok, királynék, bánok, hazánkban élő merániak valóban nincsenek, de ezek az élethelyzetek ugyanúgy velünk vannak, mint Bánk vagy éppen Katona korában. Az iskolában érdemes volna a dráma e rétegeire helyezni a hangsúlyt. 3. A középiskolások túl fiatalok a mű értelmezéséhez. Az irodalomtanítás egyik legnagyobb nehézsége, hogy a diákok még nem rendelkeznek azzal az érettséggel, amely az adott mű befogadásához és még inkább élményszerű megismeréséhez vezet. Azért van a magyartypán hogy^ezyn átsegítse tanítványait. Ha a stelező olvasmányok sorát ezen elgondolás szerint állítanánk össze, a jelenlegi tételek jelentős része lekerülhetne erről a listáról. De kiléphetünk az irodalomtanítás köréből: cseppet sem biztos, hogy a Pitagorasz-tétel vagy a gazdaságföldrajzi összefüggések megértésére a kamaszkor a legalkalmasabb. Az iskola az a hely, ahol mindezt meg lehet (és meg kell) tanítani-tanulni. A társadalom tagjainak többsége nem venné magától kezébe élete során a „nagy klasszikusokat”, ha az iskolai létből ez kimaradna. És ha mindent „kigyomlálnánk” a kötelező irodalmak sorából, mi értelme lenne heti háromnégy-öt alkalommal magyarórára járnia a diáknak? A kultúraközvetítés elengedhetetlen része az irodalomórának, azon keresztül, illetve amellett fejleszthetők a különböző képességek-kompetenciák. És akkor jön a nehéz kérdés: hogyan tanítható a Bánk bán? November elején jelent meg az Anyanyelvápolók Szövetségének kiadásában a Magyaróra című folyóirat, amelynek első száma a Bánk bán-búvárlatok címet kapta. Amikor ezt a folyóiratszámot összeállítottuk, a Bánk bán tanításának fontossága mellett tettük le a voksunkat. Mi is a hogyanra kerestük a választ. Tudtunk, hogy nem fogunk egyértelmű utat találni a Bánk bánnal foglalkozó kutatók és a művet tanító tanárok segítségével sem. De sok ötletet, tanári gyakorlatot tudtunk bemutatni. Van olyan tanár, aki projektmódszeren keresztül közelít a szóban forgó dráma felé: a diákok saját „fordítást”, jelmeztervet készíthetnek, de öszszeállíthatják Tiborc életrajzát, vagy esetre átvihetik Gertrudis és Bánk vitáját. Egy másik tanár, szintén az infokommunikációs eszközöket segítségül hívva, a történetet infografikán ábrázoltatja tanítványaival. Van, aki Endre király lelki világán keresztül dolgozza fel a szöveget. Többen használják az idén megjelent Nádasdy Ádám-féle „fordítást”, amely valóban csökkenti a különbséget napjaink és a keletkezés nyelve között. Más tanárok pedig a szintén ebben az évben másodszorra kiadott, Beke József által összeállított Bánk bán szótárt használják a tanórákon. A tantárgyi integráció is megjelenik a Magyarórában felvázolt alternatívák között: az erkeli opera és a katonai dráma együttes tanítása remek összevonása az ének- és magyarórai tananyagnak, az operaadaptáció akár dramaturgiai, akár stilisztikai összevetése sem hiszem, hogy érdektelen lenne a mai fiatalok számára. Utat lehet nyitni a történelemóra felé is, amelyen érdekes megvizsgálni, hogyan is történhetett a királynégyilkosság 1213-ban, és vajon mi Katona szerzői szüleménye. A múzeum- és színház-pedagógiai módszerekről sem szabad megfeledkezni, hiszen több kulturális intézmény kínál a témában foglalkozásokat, de magán a tanórán is el lehet játszatni bizonyos jeleneteket a diákokkal. Aki mindezt kipróbálta, de a tanulói még mindig nem akarják a Bánkot olvasni, az jogosan mondhatja, hogy nem tanítható ma már ez a mű. A lehetőségek tárháza tehát elég széles a magyartanárok számára is. Csak akarni kell, és hinni abban, hogy van értelme tanítani a Bánk bánt is. Mert ha Katona József kikerülne a Nemzeti alaptantervből, akkor ki lenne a következő? Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty vagy Jókai? Teljesen eltűnik a klasszikus magyar irodalom a középiskolai tankönyvekből? Pedig nem lenne szabad megfosztani a fiatalokat olyan olvasásélményektől, mint amilyet a Bánk bán is ad(hat) - pusztán azért, mert a tanári kreativitás alábbhagyott, és a sok évtizedes módszertant nem képes valaki megújítani. Hiszen abban igazuk van a magyartanároknak, hogy ha ugyanúgy tanítják ezt az irodalmi alkotást, ahogyan húsz, harminc vagy netán negyven éve teszik, akkor sok örömöt nem fognak látni a tanítványaik arcán. Maradjon tehát a Bánk bán a jól megszokott helyén, az iskolában - de kicsit másképp kellene leporolni, és felfedezni a diákokkal azt, hogy milyen szépség rejlik a kétszáz éves „porréteg" alatt. Bízzunk abban, hátha vannak még Pécsi Bálintok! A Bánk bán próbája a budapesti Nemzeti Színházban, 2017 Fotó: MTI Soós Lajos HARRY POTTER - A nélkülözéstől a hét számjegyű megfilmesítési jogokig Varázslóvilág TERJÁN Pontosan húsz éve, két évvel az angol kiadást követően jelent meg Magyarországon a Harry Potter és a bölcsek köve. Minden idők három legolvasottabb könyve közül a Biblia a zsidó-keresztény kultúrkör, Mao Ce-tung vörös könyve pedig a kommunizmus alapműve, J. K. Rowling regényfolyamát viszont a gyerek olvasók tették a világ harmadik legnépszerűbb művévé. A Harry Potter ügyesen megírt, akár tízévesek, de felnőttek számára is követhető fantasy a jó és a rossz örök küzdelméről, ami ráadásul generációk felnövését kísérte végig. Aki mondjuk 13 évesen vette kezébe az első kötetet, az a húszas évei elejéig követhette a „kis kiválasztott” és barátai, Ron Weasley és Hermione Granger kalandjait. A sorozat igazi mainstream jelenséggé vált, kultúráktól függetlenül tud hatni kicsikre és nagyokra egyaránt. A szakmát is átformálta: a The New York Times például a Harry Potter miatt változtatta meg bestsellerlistáját, és készített külön rangsort a gyerekkönyveknek is. Nyolcvan nyelvre fordították le, számos nem hivatalos fordítás és a kötetek közötti várakozás éveiben (a negyedik és az ötödik regény megjelenése között például három év telt el) még fan fictionök, vagyis alternatív, rajongók által írt folytatások is készültek. Valahogy mindenki megtalálja magát benne: önálló univerzummá vált. A Harry Potter sikerének története majdnem olyan meseszerű, mint maga a regényfolyam. J. K. Rowling írónő nagyon mélyen volt, amikor elkezdte írni a 11 éves fiú kalandját. Éppen szétment a házassága, és magára maradt pár hónapos kisbabájával. Segélyen tengődött, és depreszszióval küzdött, ám 12 kiadói visszautasítás dacára is hitt abban, hogy a történet, amelyet kitalált, érdekelni fogja az olvasókat. A kéziratot végül a Bloomsbury fogadta be, az írónő pedig 1500 fontnyi előleget kapott érte. A brit megjelenést követően az amerikai kiadás jogaiért az írónő már százezer dollárt kapott, 1998-ban pedig a Warner Brothers stúdió hét számjegyű összegért vette meg tőle a megfilmesítési jogokat. A Potter-saga végével a hozzá kapcsolódó könyveket is elkezdték feldolgozni: a Rowling által írt Legendás állatok és megfigyelésük már a harmadik résznél tart a filmvásznon, a sztori pedig nincs lezárva. Hogy mi a titok, a rejtett varázslat a sok varázsige között, arra a legegyszerűbben azzal lehetne válaszolni, hogy a Harry Potter saját univerzumot épít, amelyben dacára az angolszász környezetnek mindenki megtalálhatja magát. Az ilyen „világépítő” művek sorában ott van. R. R. Tolkien egyébként Harry Potterhez is rengeteg muníciót adó A Gyűrűk Ura című fantasy-alapműve, melynek tündéi és félszerzetei közé a néhai szerző először A hobbitban kalauzol, majd mitológiát épít hozzá A szilmarilokban. George R. R. Martin hasonló dolgot tesz A tűz és jég dala ciklussal, a Trónok harca sikersorozat alapjául szolgáló regények fiktív világot, földrészeket és társadalmakat mutatnak be. Tulajdonképpen a képregényóriások is ugyanezt a receptet követik: a Marvel és a DC Comics attól ilyen sikeres óriások, mert rajongóikat berántják egy összefüggő, megismerhető és gondosan kidolgozott univerzumba, de a Csillagok háborúja is ezt a bevált gyakorlatot ismétli. Az olvasó (és a néző) kötődik a megismert világhoz és annak szereplőihez. A már nem élő Tolkiennel és az évek óta terméketlen, inkább már forgatókönyvírással foglalatoskodó Martinnal ellentétben Rowling ráadásul folyamatosan építi Harry Potter világegyetemét, és egy pillanatra sem hagyja kicsúszni kezei közül az irányítást. Fontos különbség még, hogy bármennyire élvezhetőek is ezek a történetek felnőtt fejjel, Rowling kifejezetten gyerekeknek ír. Kapunk egy lépcső alatt lakó, senki által sem szeretett, hátrányos helyzetből induló fiút, aki aztán a legjobb képzeletbeli barátunk, majd a varázsvilág megmentője lesz. Harrynek fel kell dolgoznia szülei tragikus elvesztését és a tényt, hogy egyedül ő élte túl „Tudjukki” támadását, ráadásul minden tanévben halálos veszélyek leselkednek rá, amelyekkel meg kell küzdenie. Nem hagyományos gyerekkor ez, hiszen egy pálcasuhintással csontokat lehet összeforrasztani, ölni és repülni lehet, vagy állattá válni, egy „zsupszkulccsal” bárhová elutazhatunk egyetlen pillanat alatt, ha pedig igazán nagy pácban vagyunk, akkor még az időt is vissza lehet forgatni. Az írónő ezekkel a mesebeli, „muglik” (varázstalan emberek) által vágyott adalékokkal párhuzamosan tűpontos generációérzékenységgel számol főhőse korának előrehaladtával párhuzamosan az olvasóközönsége felnövésével is: a kalandok egyre veszélyesebbek, sötétebbek és összetettebbek lesznek. A főgonosz legyőzése mellett pedig Rowling telepakolta könyveit osztálytermi humorral és a kamaszkor tipikus problémáival, hogy az olvasók igazán magukénak érezhessék őket. Létezik egy olvasógeneráció, amely ma már a harmincas éveit tapossa, de elmondhatja magáról, hogy együtt nőtt fel Harry Potterékkel.