Magyar Nemzet, 2020. január (83. évfolyam, 1-26. szám)

2020-01-29 / 24. szám

10 VÉLEMÉNY Magyar Nemzet 2020. január 29., szerda Ellopott gyermekkorok balladája Semmit sem tudott megfogni bennünk a rendszer, egyszerűen nem fért hozzánk A nagyszüleink már nem élnek. Sokunknak a szülei sem. Vagyis felnőttünk. Már vissza tudunk nézni az életünkre. Utolsóként olya­nok, kiknek megadatott a kulturális önazo­nosság. Még minden a miénk. Mondtam az előbb: nagyapám, apám s most már a ma­gam lábnyomába lépve még tudom, hol járok. Ez a minden. Hogy tudom, kik voltak ők, kik ők, emlékeim, tudásom róluk biztos ka­paszkodót nyújt, s elhelyeznek az időben. Az időben elhelyezkedni pedig egyet jelent csu­pán: tudással bírni a múltról, s viszonyulni hozzá. Elnézem olykor az osztályunkat, mi­kor együtt vagyunk. Húsz ember, akiket egy­koron összeterelt a véletlen. Ha ez a húsz élet egymás őse lenne, s csak ötven évet vennék át­lagéletkornak, ezerévnyi múltat jelentenénk. Egyosztálynyi, félosztálynyi élet, s máris pa­­rolázhatnék Szent Istvánnal. Hátborzongató. „Én úgy vagyok, hogy már száz­ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pil­lanat s kész az idő egésze, / mit száz­ezer ős szemlélget velem.” (József Attila: A Dunánál) Ez bújik meg pillanatainkban s ebből ra­kunk örökkévalóságot. Mert mi még akkor is féljük az Istent, ha esetleg nem hisszük léte­zését. S mi még tudjuk, hogy a „nem akarok meghalni” elérhetetlen vágy csupán. Míg az „örökké akarok élni” a jelet hagyás kénysze­re. Mi még akartunk jelet hagyni. S egy si­vár, kilátástalan világban varázsoltunk ma­gunknak csodát. 1977. Ez a kiindulópont. Megszületett a Charta ’77, Jimmy Carter hivatalba lépett, Madridban összeültek tanácskozni Spanyol­­ország, Olaszország és Franciaország kom­munista pártjai, és lefektették az eurokom­­munizmus alapelveit (ki gondolta akkor, hogy negyven év elteltével az Európai Unió nyu­gati fele majd lefekteti újra?), a Vörös Had­sereg Frakció tagjai életfogytiglant, Kádár János pedig Lenin-békedíjat kapott (a rend­szer szigorúan zárt logikai szerkezetén be­lül ez fordítva is történhetett volna), a Kí­nai Kommunista Párt XI. kongresszusán be­jelentették, hogy véget ért a kulturális for­radalom (a rendszer szigorúan zárt logiká­ján belül éppen el is kezdhették volna), és a Vasas megnyerte a bajnokságot. Ez szá­momra az év második legfontosabb esemé­nye, lévén jómagam Vasas-drukker, ami ki­zárólag annak köszönhető itt Felső-Budán, hogy az utca legidősebb „nagyfiúja”, Póz­­nik Gyuri Vasas-drukker volt, és mi, a ki­sebbek követtük őt ebben, még valamikor a ködös 1974-es évben. Szóval Mészáros, Tö­rök, Hegedűs, Komjáti, Kántor, Gass, Müller, Zombori, Kovács, Izsó, Váradi - bajnokcsa­pat! Ennél csak egy volt fontosabb: amikor a Keleti Károly utcában, Semjénéknél beül­tünk a kisszobába, és áhítatosan meghallgat­tuk az Omega új nagylemezét, az Időrablót. „Rejtett fény ragyog a dolgok legmélyén. / Erre gondolsz tán, hogyha így szólsz: / Van remény. / Kutasd hát és tárd ki ablakod / Tárd ki rá a két szemed, tisztán lásd az életet. // Nézd egy házat mutatok / Nem is ház, csak ablakok. / Bennük aki mosolyog/ Az az em­ber ott én vagyok.” Döbbenetes, mekkora átéléssel énekeltük, mintha lett volna a hátunk mögött bármi át­­éltség. És persze nem vettük észre a József Attila-i párhuzamot: „Vasútnál lakom. / Erre sok vonat jön­­megy és el-elnézem, / hogy’ szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-sötétben, / így iramlanak örök éjben / kivilágított nappa­lok / s én állok minden fülke­ fényben, / én könyöklök és hallgatok.” Nem láttuk a párhuzamot, holott nekünk még sikk volt az irodalom. Még illett olvas­ni. Nem csak nekem, aki sok ezer kötetes házi könyvtárból érkezett, hanem minden­kinek. S ha már a Vár tövében volt a gimná­ziumunk, hát mi sem természetesebb, mint hogy felfedeztük a Várat. Nekünk a Vár volt minden, ami nem „létező szocializmus”. S a Várban egy kis antikvárium is volt, és oda sokat jártunk. S a Bajcsy-Zsilinszky meg a Népköztársaság (érted! „Népköztársaság”!) tövében is volt egy nagy antikvárium, meg még oda jártunk. És fel a Nemzeti Galériá­ba, Szervátiusz Tibor Dózsájának lábaihoz, továbbá a „Felszabra” („Felszabadulás”! Ér­ted!) a Jégbüfébe - utcán át „csavaros” gépi fagyi, odabent gombócos főzött fagyi, mint­ha még békeidő lenne... S ott voltak a mozik, egyszer majd kell írni egy hosszabb ódát vagy elégiát az egy­korvolt budapesti mozikról, hatalmas törté­nelme van mindegyiknek. A mozik kiraka­tában fényképek voltak az éppen futó film­ből, és ott lógott a Hova menjünk moziba? plakát, arra az esetre, ha nem kaptál már jegyet. Apropó! Jegy: két forint az első sor­ba, a „rohampáholyba”, ahová iskolából ló­gások alkalmával ül az ember a haverokkal, és nyolc-tíz forintot is elkérnek az utolsó so­rért, ahová smárolni ül be az ember. A ket­tő között csak a „szürkék hegedősei” ülnek. Volt például az Ugocsa. Csöndes kis bu­dai mozi, gyerekkorom mozija, nagynéném odavitt a Jégkirálynőre és a 101 kiskutyára, utóbb sokáig ment ott a Szindbád, ott lát­tam többször egymás után. S ha sorrend­ben haladunk, mondjuk Pest felé, az Alko­tás mozi következett a Délinél. Valamiért az volt az én magányos mozim, csajjal talán soha nem ültem be kicsike, faszékes nézőte­rére, de többször is megnéztem ott a Furcsa párt, és azt nem lehetett megunni. Utazzunk tovább, mondjuk az egykori 61-es villamos­sal: Déli, Moszkva tér, végállomás. Átszállás a „négyeshatosra”, irány a Széna tér, a Már­tírok útja (érted! „Mártírok”!), és meg is ér­keztünk a Május 1. mozihoz. O, a Május 1. mozi komoly mozi, nagy mozi, erkély is van, a Május 1. mozi csajozós mozi, ott láttam először a Volt egyszer egy vadnyu­gatot, ami elkísér azóta is, meg kell néznem minden évben legalább egyszer, és a Május 1.­­ben fogtam meg először egy lány kezét, ezért majd külön el kell helyezni ott egy emléktáb­lát. A Bem mozi következik, arról már volt szó, oda vitt apám A halál 50 órájára. Utána már át kell menni a hídon, jön a Lenin körút (Lenin, Szent István helyett!), és jön a Vörös Csillag mozi (Vörös Csillag a Royal Apolló helyett, a jegyszedő nénik Kádár-barna kö­penye az Apolló személyzetének glaszékesz­­tyűs személyzete helyett). A Vörös Csillag­ban a Hairt láttam először, és reménytelenül szerelmes voltam Tóth Zsuzsiba. Azon túl, a „vöröscsillagon” túl az ember, ha budai volt, már nem nagyon merészke­dett. A Nagykörúton a Vörös Csillag volt a határ, utána már Mordor következett. Ellen­ben ha az Erzsébet hídon közelítettél Pest felé, akkor ez a határ az Astoriánál volt, ép­pen ezért még két mozi jött számításba, aho­vá járni lehetett. Egyik a Puskin, másik a Filmmúzeum. A Puskin olyan komoly mozi volt, ele­gáns mozi volt, művészmozi volt, piros bár­sony székekkel, gazdag ornamentikával, ko­moly filmekkel. A Puskinba intellektuáli­­sabb csajait vitte az ember, Bernardo Ber­­tolucci-filmekre, mondjuk A holdra vagy a Betty Blue-ra, de mindenekelőtt és legin­kább a Napfivér, Holdnővérre. A Filmmú­zeum léhább, bár még mindig elegáns, ott a Butch Cassidy és a Sundance Kölyök a leg­nagyobb dobás, utóbb pedig néhány Kuro­­szava Akira-csoda, leginkább A hét szamu­ráj és a Dodeszukaden, s persze a leesett ál­lal bámult Ben Hur. A Diadal van még a Horváth-kertnél (Dia­dal, érted, „diadal”!), oda április 4-én me­gyünk, mert a gimiből kihajtanak megnéz­ni a Szállnak a darvakat, ami zseniális film, kár, hogy erre akkor nem lehet rádöbbenni, mert az április 4-i kötelező mozik fuldok­ló röhögésekbe és malackodásokba torkol­­lanak, a tantestület kivezényelt tagjai pe­dig meg sem próbálják elejét venni a skan­dalumnak, hiába no, gyengül már a rend­szer, az érctorkok már azt harsogják zúgva a szélnek, hogy: „Ma ma ma ma - Ma Baker / She taught her four sons / Ma ma ma ma - Ma Baker / To handle their guns / Ma ma ma ma - Ma Baker / She never could cry / Ma ma ma ma - Ma Baker / But she knew how to die.” Ezt persze kizárólag nyáron, a Balatonnál harsogják az érctorkok, Szemesen a Rózsa­kertben vagy Földváron a Club diszkóban, s addig azért nem aljasul le az ember, hogy digó legyen és répanadrágot húzzon, mondjuk Casuccit, a jó öreg, szakadt, kád szélén, kefé­vel nagy gonddal koptatott Levi’s, Wrangler vagy Lee marad, hozzá viszont apád szekré­nyéből lenyúlt, féltve őrzött, igazi fehér vá­szoning dukál, feltűrt ujjal, mellig kigombol­va, s persze az elengedhetetlen Alföldi pa­pucs vagy fehér tornacipő. És ott voltak ve­led legféltettebb kincseid is a Balatonnál, a Volt például az Ugocsa. Csöndes kis budai mozi, gyerekkorom mozija, nagynéném odavitt a Jégkirálynőre és a 101 kiskutyára, utóbb sokáig ment ott a Szindbád, ott láttam, többször egymás után. S ha sorrend­ben haladunk, mondjuk Pest felé, az Alkotás mozi következett a Délinél. Valamiért az volt az én magányos mozim, csajjal talán soha nem ültem be kicsike, faszékes nézőterére, de többször is megnéztem ott a Furcsa párt, és azt nem lehetett megunni. Utazzunk tovább, mondjuk az egy­kori 61-es villamossal: Déli, Moszkva tér, végállomás Fa dezodorod és a Fa szappanod, a zöld, cit­romillatú, esetleg az Atlantic szappanod, a kék csíkos, a Brut „afterséved” vagy a Deni­­med, és az első trippered, amelyet gyönyö­rű, szőke, endékás csajtól kaptál, és el nem cserélted volna semmiért. Ez a batyud, barátom, s Arany balladái, Zichy Mihály rajzaival. A Szondi két apródja és a Vörös Rébék, ahogy Koncz Zsuzsa ének­li, s még nagyon sok idő van hátra a csaló­dásig, s bármilyen nagy is a csalódás, ezek a csodák megmaradnak. Miképpen a véget nem érő beszélgetések is. Bármiről. Semmiségekről, de 1977-ben minden semmiség a mindenség, s mi azzal mérjük önmagunkat. Férfias, nagy, őszinte beszélgetések csajokról, szerelmekről, hűt­lenségekről s megcsalatásokról, vágyakról - vagyis hát mennyországokról. Nem tudom, érted-e, de mi még a Semmiért egészent sza­valtuk a gyönyörű pincérlányoknak, és imád­tuk, hogy nem értik, de dalolnak tőle. Éjszakáink mentek el Kosztolányira. S köz­ben izgatta szívünket negyven cigarettánk, mert úgy dohányoztunk, mintha nem len­ne holnap. Egri „Szimfit”, ha érted, később puha dobozos „Maibit”, egy doboz 28,90, a Moszkván kell megvenni, a metró oldalá­ban lévő kicsi trafikban. Rámentek az éjsza­káink Kosztolányira. Akkor még kristály­­tisztán látszott, legalábbis mi láttuk, hogy az égben minden este bál van. És minden­nél átélhetőbb volt az üzenet 1931-ből, mi­szerint „az önimádat büszke heverőjén fek­szem”. Ó, igen, hát ez a mindenség! Szavam, ha hull, tömör aranyból / érem. / Mindegyiken képmásom, mint királyé / s a peremén / a gőgös írás: / én. S hogy ez miképpen cseng össze Babitscsal, az 1909-es induló kötettel, a Levelek írisz koszorújából első és utolsó költeményével. In Horatio és a Lírikus epilógja: „Gyűlöllek, távol légy, alacsony tömeg! / ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha /nem hallott verseket ma, múzsák / papja, erős fia­tal füleknek. / S miképpen lehet innen eljut­ni odáig, hogy / Csak én bírok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalom­ban: / a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam.” Ezek voltak a mi mindenségeink, ha ér­ted. S a Pacsirta és Csáth Géza, s hogy egé­szen megmerítkezzünk a borzalomban, hát a Maldoror énekei, s még arról is elhittük, hogy fontos. És ismertük Tábori Elemér pokoljá­rását, és úgy beszélgettünk Kafkáról, mint­ha az volna a legtermészetesebb. És kiválasz­tottságtudatunkban éppen az „alacsony tö­meget” vetettük meg legjobban, de sírásig éreztük Illyést, ebben: „Újra a fű közt, a / gazban, az aljban. / Mint évszázadokon át a behúzott / vállú pa­rasztok közt. A ne szólj szám, nem / fáj fejem aggjai közt. A / nádkúpban remegő lányok közt, mialatt / átrobogott a tatár.” Ez volt az önazonosság nagy leckéje, és Nagy László, később Sütő András, az Advent a Hargitán, és a Csíksomlyói passió odafent a Várszínházban, hát hol máshol, Istenem. S persze az éjszakai házibulik szombaton­ként, az Éva vermut mindent felülíró bizo­nyossága és iszonyata, ahogy a Hubertus le­taglóz, a Kőbányai megbízható egyformasá­ga, előbb a tánc, Osibisa s persze Boney M., lassúzás a Still I’m Sadre, és erre bekopogtat az első, pusztító szerelem. Aztán csak üljük körbe a gyertyát, és már a Pink Floyd szól. 1977-ben jelenik meg az Animals, és el sem hisszük, hogy ez a miénk lehet. „The Lord is my shepherd, I shall not want / He makes me down to lie / Through pastu­res green He leadeth me the silent waters by / With bright knives he releaseth my soul.” És még csak ezután jön a legnagyobb cso­da, a Wish You Were Here: „Remember when you were young, you shone like the sun / Shine on you crazy dia­mond / Now there's a look in your eyes, like black holes in the sky / Shine on you crazy diamond / You were caught on the crossfi­re of / childhood and stardom / Blown on the steel breeze.” Nem tudom, érted-e, a lényeget értik-e? Semmit, az égvilágon semmit sem tudott megfogni bennünk a rendszer. Nem fért hoz­zánk. Olyan szabadok voltunk, mint még soha, senki. Mi éltük át a maga teljességé­ben és tökéletességében a foglár háta mö­götti szabadságot... (Folytatjuk) 1977. Ez a kiindulópont. Megszületett a Charta ’77, Jimmy Carter hivatalba lépett, Madridban összeültek tanácskozni Spanyolország, Olaszország és Franciaország kommunista pártjai, és lefektették az eurokommunizmus alapelveit (ki gondol­ta akkor, hogy negyven év elteltével az Európai Unió nyugati fele majd lefekteti újra?), a Vörös Hadsereg Frakció tagjai életfogytiglant, Kádár János pedig Lenin­­békedíjat kapott (a rendszer szigorúan zárt logikai szerkezetén belül ez fordítva is történhetett volna), a Kínai Kommunista Párt XI. kongresszusán bejelentették, hogy véget ért a kulturális forradalom (a rendszer szigorúan zárt logikáján belül éppen el is kezdhették volna), és a Vasas megnyerte a bajnokságot Bayer Zsolt___________________________________________________________________________________________

Next