Magyar Nép, 1924 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1924-01-06 / 1. szám

2­­924. jan. 5 Magyar célok az uj esztendőre! A világháború előtt az európai államokat nemzetek alkották. Az egyes államoknak azon­ban csaknem kivétel nélkül voltak olyan lakosai is, akik faj, és nyelv tekintetében nem tartoztak az államalkotó nemzethez. Az ilyeneket „idegen“ nemzetiségű egyéneknek nevezték. A békeokmányok megszerkesztésekor a világ nyugalmának biztosítására törekvő állam­férfiak gondoskodni kívántak afelől, hogy a különböző államok nemzetiségei részére nem­zetközi védelem alatt álló jogegyenlőséget biz­tosítsanak. Az erre irányuló rendelkezések nem az egyes nemzetiségekhez tartozó egyénekre tétet­tek meg, hanem ezt új kifejezéssel, új szóval, úgy vették fel a békeokmányokba, hogy „a nemzeti kisebbségek egyetemének“ jogai. Azt, hogy mit értünk a „nemzeti kisebb­ségek egyeteme“ új elnevezés alatt, a békeok­mányok elmulasztották szabatosan körülírni. Mikor aztán az egyes államokban a békeokmá­nyok rendelkezéseinek foganatosítása körül nagy nézeteltérések támadtak, akkor kezdtek a tudó­sok az új kifejezés szoros értelme felett vitázni. Megállapításuk szerint, — aminek részle­tes felsorolása nem ide tartozik, — a nemzeti kisebbségek egyeteme „jogi személy“, amelyet igen fontos jogok illetnek meg. E tekintetben a nemzetiségek helyzete az egyes államokban merős-merőben megváltozott a régibb állapo­tokhoz képest és csupán az erdélyi szász­egyetem jogi helyzete hasonlítható félig-meddig az új rendelkezésekkel teremtett új jogviszony­hoz. Sajnos, hogy ezzel a politikus és úgyne­vezett államférfi urak sem igen vannak tisztá­ban, amit a nemzeti kisebbségek ellen irányuló intézkedéseik bizonyítanak. Mert azt már meg sem lehet feltételezni, hogy tudva törvénybe, pláne nemzetközi védelem alatt álló törvénybe ütköző dolgot cselekedjenek. De valljuk meg, hogy a romániai magyar­ság sem volt tisztában azzal, hogy új hazája határain belül mihez tartsa magát, merre induljon. A vezetők érezték, hogy a magyar sem maradhat öröklétig tétlen szemlélője a kialaku­lásnak, hanem cselekednie kell. Ezt úgy fejez­ték ki, hogy a magyarságnak aktivitásba kell lépnie. De mert ezek a vezetők első­sorban politikusok voltak, ők a politikai aktivitás meg­kezdését sürgették és ebben is legalább a par­lamenti aktivitást. Ez más szóval azt jelenti, hogy politikusaink azt tartották legfontosabb­nak, hogy a magyarság menjen bele a tör­vényhozók, a szenátorok és képviselők válasz­tásába és igyekezzék képviselőket küldeni a kamarába érdekei védelmére. A magyar élet és élni­ akarás megnyilatko­zása hivatalos helyen nem találkozott a várt megértő jóindulattal. Bizalmatlanság és ellen­szenv fogadta, ami nem volt hijján bizonyos féltékenységnek sem. E miatt aztán erdély magyarjai azon kezd­tek gondolkozni, hogy mihez fogjanak, amivel az ország javát, előmenetelét meggyanúsítás és félreértés nélkül zavartalan szolgálhatnák. Rájöt­tek, hogy az aktivitásnak nem csupán egy módja, egy formája, egy lehetősége van. A parlamenti aktivitásnál több sikerrel, nagyobb eredménnyel biztat az a másik út és mód, amely azt veszi célba, hogy a magyar nemzet fiainak kipróbált teremtő erejét minél nagyobb egységbe összegyűjtse. Az országnak az az érdeke, hogy minél több polgára minél többet dolgozzék, alkosson, teremtsen. Régtől tudott dolog, hogy egyesült erővel, közös munkával lehet teremteni legtöbbet. A magyarság most azon az úton van, hogy a maga sokféle erőit a megfelelő szövetkeze­tekben, egyesületekben, közös vállalkozásokban tömörítse. Hogy minden egyes tagját belevonja valami nagyobb egységbe, amiknek sokfélesége felsorolhatóan. Szorosan véve ez az akció, ez a szervez­kedő munka bizony nem politikai, mégis vál­lalta nemzetünk politikai pártja, a Magyar Párt. Tanúságot tett ezzel arról, miképp le tud mon­dani a mindenáron való politizálásról, de más­felől arról is, hogy az ország javát­­ nemcsak az állapotok, kormányzati cselekedetek kifogá­solásával, kritizálással akarja szolgálni, hanem a hasznos, áldásos építő munkában való részt­­vevéssel is. Az új esztendőbe fordulás alkalmából ma­gába száll minden ember, hogy számot vessen azzal, amit az elmúltban csinált, alkotott, terem­tett, szerzett, épített és azzal, hogy azok segít­ségével a jövő esztendőben mit remél elérhetni. A rendes kereskedő ilyenkor lezárja könyveit és leltárt csinál, a gazda számbaveszi termését, jószágát. Az öreg juhász, mint a képíró szép rajza mutatja előző számunkban, számbaadja juhait az ifjú pásztornak, amivel az elmúlt és az új esztendő van költőileg példázva. Román ország magyar nemzete a vele

Next