Magyar Nép, 1941 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1941-01-04 / 1. szám

XXI. évfolyam, 1. szám, 1941. JANUST4. MAGYAR NÉP HETILAP Előfizetési árak: Egész évre 6 pengő félévre 3 pengő Egyes szám ára 15 fillér Külföldre egész évre 10 pengő. Felelős szerkesztő: Dr. Parich­ Ferenc Főmunkatársak: Gy­allay Domokos, Dr. Szász Ferenc, Dr. P. Jánossy Béla. Laptulajdonos: MINERVA R.-T. Megjelenik minden szombaton* Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kolozsvár, Brassai-utca 5. szám­ Boldog újesztendős! Huszonkét keserves esztendő után boldogan sóhajt fel az erdélyi­ magyar, végre egy magyar újesztendő. Eb­ben a sóhajtásban némi szomorúság is kavarog, de csak am­iatt, hogy az előző éveknek úgy kellett eltelniök, aho­gyan elteltek, tehetetlen­ségben, amikor tenni s ke­serves némaságban, ami­kor szólni lehetett volna. Most már csak álom­nak tűnik fel az egész. Egy kínos és lidércnyo­­m­ásos álomnak, melyből végre felébredtünk arra a régóta várt valóságra, hogy újból szabad ma­gyarok vagyunk, s újból szabadon, félelem nélkül kívánhatunk egymásnak boldog magyar újeszten­dőt. A fenyők szabadon zúghatnak az évezredes Hargitán, a havasok fe­lől szabadon áramlik a szabadság éles levegője, s egyelőre szűkre szabott határainkon a magyar honvéd áll őrt Székely­ország és az egész magyar haza biztonsága felett. Az új esztendő azon­ban új feladatok elé állít mindnyájunkat. A nadrá­­gos magyart, a harisnyát székelyt, az eszével, vagy a kezével dolgozót egy­aránt. A teendő sok, a kötelesség nagy, s l a­ be­következendő új esztendőben megfeszített munkára van szükség. Dolgoznunk kell, hogy megéljünk, egy s más do­logban nélkülözést kell tűrnünk, hogy a következő eszten­dők bőséggel jutalmazzanak. Ennek legfőbb feltétele pedig az, drága magyar test­véreim, hogy szeressük egymást, becsüljük egymást, értsük meg egymást. Az egymás megértése nem igen volt erős magyar erény a múltban, de ha most sem okultunk, a hu­­szonkét keserves esztendő tanulságai után, akkor nem ér­­demeljük meg, hogy visszaszerezték nekünk ezt a drága földet, amelyért két év­tizeden keresztül annyi titkos könnyünk elfolyt, s annyi szenvedést és megalázást kellett elszente­r­kednünk. . . A falu lelke őrizze meg a maga ősi romlatlan­sá­­gát. A falu embere hasít­­sa vígan ekéjével a föld kebelét, mely most már, örökre az övé, s dolgot kezét a mankóba téve, s fogadja erős esküvéssel, hogy barátja, testvére örö­­mében, bajában osztályos társa lesz a másiknak. Érezze teljes öntudattal, hogy a pacsirta neki da­lol, a vetés neki zöldül, a kalász neki sárgul, s a dombokon a szőlőfürtök számára eresztik majd a bor arany levét. Az Isten, aki az egek magasságából nézi a földi ember verejtékes küzdel­mét, mindent megad an­­­­nak, aki benne bízik. A magyar lélek soha se volt istentagadó. Ma sem az. Sőt ma teljes odaadással adja át magát a Gondvi­selésnek, mert tudja, hogy az ő segedelme nélkül semmire se jut. Jól tudja, hogy csak az ő segítségével tudja megtar­tani, ami visszakerült, azt pedig, ami visszakerült, meg kell tartani, mert ez a záloga annak a jövendőnek, amiről min­den magyarnak álmodni, s amiben bízni kell. ~ (­ d )

Next