Magyar Nők Lapja, 1940 (2. évfolyam, 1-36. szám)

1940-02-20 / 6. szám

MAGYAR NŐK LAPJA Hímzett oltárterítő-csipke. Beszerezhető a M. U. L. Kézimunkaboltjában (Budapest, VI. kerület, Teréz körút 6. szám.) 3 ZILAHY LAJOS PIPAFÜST Az apámat a váradi állomáson láttam utoljára. A vonat már lassú mozgással indulni kezdett, ő még a sínek között állott, a jobb karjáról egy szürke, színevesztett napernyő csüngött le, a balkezével pedig integetett: — Szervusz kisfiam, az Isten áldjon meg! Alkonyatkor a havastarkójú hegyek között keresztülkúszott velem a vonat a Királyhágón és másnap hajnalban szállottam ki a másodosztályú kupéból, ahol már majd meghaltam az unalomtól és az álmatlanságtól. A kis erdélyi város, ahová megérkeztem, egészen néptelen volt. Gyalogszerrel kocogtam be a városba, koffer helyett egy cukorspárgával keresztül-kasul kötözött barna skatulyát cipeltem a hónom alatt. Ebben fehérneműek voltak, azonkívül egy kalács, egy kis hideg kolbász, egy egész sült liba, meg egypár sötétarany bőralma, már annyi, amennyi belefért. Hatodik gimnazista voltam akkor és a szívem nagyon fájt. A néptelen kisvárosi virradatban ezerszeresen éreztem azt a fájdalmat, amit csak a vakációról visszatérő diákszívek tudnak érezni. Tűnődtem, nem lenne-e jobb, ha futásnak erednék és nekivágnék a nagy világnak? Tegyük fel, hogy kalandos világutazó lennék! Nagyon utáltam az internátust. A sárga börtön kapuja csikorogva kinyílt, Kis Bálint, a pedellus, kidugta álmos fejét és engem a bánatommal és a skatulyámmal együtt elnyelt az intézet folyosója. ■— „Kedves Szüleim! Hogy tetszenek lenni? Én jól vagyok . .— ilyen kezdetei leveleket írtam haza ezidőtájt. A szívem majd meghasadt arra a gondolatra, hogy énnekem öttől nyolcig most silentiumon kell ülni, mikor egészen biztos (sőt több mint biztos), hogy holnap se latinból, se fizikából nem fogok felelni, odahaza pedig apámék ilyenkor az ebédlőben ülnek és kvaterkáznak. Négyen ülnek az asztalnál, négy tekintetes úr, valamennyi Debrecenben járta az iskolát, a hatvanas években, kettő fiskális lett belőlük (már abban az időben is minden diák fiskálisnak készült) — az egyik református pap, az egyik meg földbérlő. Ez oldalba rúgta annak idején a kollégiumot, — ennek megy a sorsa legjobban. Az asztalon boroskancsó áll, jófajta frmös a kancsában. Pohárba öntve úgy villog a színe, mint a megolvadt rubint. Másnapra nem jó eltenni, mert megnyúlósodik és csúnya, lila-fakó lesz a színe. —• Ne menjetek még, igyuk ki ezt a kicsit, ami benne van, — mondja apám a vendégeknek, fölemeli és meglötyögteti a kancsót. Lötyög még a fenekén vagy másfél liter — ez a kancsó valamelyik ősapám kisebbfajta ivószerszámai közé tartozott. No, maradnak hát. A négy öreg szopogatja az ürmöst és betakaródzik a pipafüstbe. A pipafüst! Ki látott már igazi pipafüstöt? Mert nem minden pipafüst igazi. Ahhoz a lélek nyugalma, a kedély derűje, boldog órák csöndje kell, hogy a pipafüst a maga tiszta valóságában emelkedjen fel és öltsön alakot a levegőben. Nagy füstmadarak, álombéli kék és szürkesárga flamingók, amik halk szárnyukkal úszkálnak a lámpafényben, lassan kint kerengenek mindig magasabbra és magasabbra, mint a távozó gólyák, aztán végképpen elenyésznek az égboltban, és a plafonban, amit a végtelenbe mélyít a homály. Néha egy-egy mohóbb szippantás után hármasával, négyesével fürgén röppennek föl a pipa vörösen parázsló fészkkel. Gyönyörű szép vonalakban keringenek, kóvályognak, úsznak, — egyik olyan a levegőben, mint két lusta, kéjesen nyújtózkodó fehér aszszonykar, a másik egy nádszál-karcsú tündér, sejtelmesen elfátyolozva. Órákig el lehet nézni a pipafüstöt, aki olvasni és látni tud bennük. A négy öreg ott ül az asztal mellett, pipáznak és diskurálnak. Ilyenkor hallja az ember a legszebb vadászkalandok elmesélését. Szerencsére, az apám mindig megírta, hány nyalat, foglyot és fácánt lőttek az őszi közvadászatokon, ebből menynyit lőtt , és mennyi osztalék jutott rá. Ez megvigasztalt egy kicsit. Nagyon szerettem az apámat és főleg az imponált, hogy a fürjet nagyszerűen lőtte röptében. Pedig a fürj cikázva surrog a kukoricás fölött. Karácsony előtt két héttel bejött latin órára Kis Bálint, a pedellus, hogy azonnal menjek, az igazgató úr hivat. Nagyon elsápadva támolyogtam ki apádból. Az igazgató hívása mindig jelent valamit, a diák-lelkiismeretet mindig terheli valami. Az igazgató az asztódnál ült és szigorúan nézett rám, mikor beléptem. — Sürgöny jött hazulról, hogy menj haza azonnal, mert az apád nagyon beteg. Itt a pénz. Aztán lehajolt az írása fölé az öreg és többet nem is akart a szemembe nézni. Elvettem a tizenöt forintot az asztal párkányáról, — a sürgönyt nem adta ide. Nagyon feszült bennem minden, az ajtóban nagyot nyeltem és megfordultam. Nem ismertem a saját hangomra. — Igazgató úr, kérem, ugye, meghalt az apám? Az öreg úgy tett, mintha sok lenne a dolga és fel sem nézett az írásából. — Nem fiam, csak nagyon beteg. Meghajoltam és kiléptem a szobából. A folyosón nekitámaszkodtam a falnak és merően néztem a földre. Éppen akkor lépett ki a tanárszobából Klopecky, a számtantanár. — Te mit ücsörögsz itt? — szólt rám. Hebegtem valamit, hogy kérem ... én nem ... az igazgató úr . . . hivatott. . .