Magyar Nők Lapja, 1940 (2. évfolyam, 1-36. szám)

1940-06-01 / 16. szám

­lo fett' feméty IRTA SZENTGYÖRGYI FERENC Fenség! A szolgálati út szigorú betartásával elment az a levél, amelyben alázatosan visszaadom a cár őfelségének arany vállrojtomat és lecsatolom a kozáktiszti kardot. És én most, negyvennyolc órával azután, hogy tiszti rangomról lemondtam, úgy gon­dolom, hogy fenségednek nyíltan el kell mondanom elhatározásom valódi okát. Ott kell kezdenem, fenség, hogy az én édesapám szabómester volt Guncserovon. Utcára nyíló műhelye volt édesapámnak, szemben a kozákkaszárnyával. Kölyök voltam akkor én még, fenség, de bevallom, hogy az egyenruha iránti szerelmem ebben a kis szabóműhelyben született meg. Áhítattal cirógattam végig minden darabot és tele tüdővel szívtam magamba azt az előttem akkor még ismeretlen illatot, amely a kozáktiszti egyenruhákból áradt, amelyről csak később tudtam meg, hogy szépséges kis­asszonyok, gyönyörű asszonyok hajától származik. Mert az úgy van, fenség — ezt kü­lönben fenséged is tudja —, hogy tánc közben a női fejek kissé mindig ráhajolnak a tisztek vállára és a hajzuhatagból kiáradó illatot beissza a kozáktiszti egyenruha. Ez a különös illattenger töltötte be édesapám szabóműhelyét, amikor másnap a tiszti­­szolgák hozták vasalásra, a gazdájuk aranyozott egyenruháját. Én meg, fenség, becsíp­­tem ettől az illattól egy egész életre. Lehettem volna-e ezek után más, mint katona? Édesapám a kis vityillójára kölcsönt vett fel és én kétszáz rubellel a zsebemben bevo­nultam a pétervári katonai iskolába. Ahol a cár őfelsége kozáktisztjeit faragják. Kitünte­téssel tettem le minden vizsgámat és hat év után oldalamra köthettem a kozáktiszti kardot. Hogy hogyan volt tovább? Hát, Istenem, én . .. nem tudom volt-e már fenségednek olyan vágya, amelynek betel­jesülésekor azt érezte, hogy ennél szebbet, többet nem adhat az élet. Ha volt, akkor megérti, mit éreztem én, amikor brigadérosom közölte velem, hogy fenséged parancsára engem jelöltek ki a kis fenség mellé lovaglótanárnak. De hagyjuk, mert az érzések közlésével csínján kell bánni, mert — hiába, fenség, nem én találtam ki, de így van — ami az egyik embernek öröm, az a másiknak bánat. Most még meg kellene írnom azoknak a szépséges napoknak történetét, amelyeket a nagyhercegi kastélyban tölthettem el állandó kábultságban, kótyagosan a levegőtől. Erről kellene beszélnem fenségednek, ezekről a csodálatos napokról, amelyeket, mint drága gyöngyöket fűztem fel életem fonalára, de ha erről írnék, ez már önkínzás volna, így hát csak annyit, fenség, hogy szép volt, minden szép volt, a kis aranyszőkehajú herceget, a tanítványomat szerettem, tudom, ő is szeretett — már amennyire egy nagy­herceg tizenkétéves fia szerethet egy kozák főhadnagyot — az ezredes úr, fenséged szárnysegéde, abban a kitüntetésben részesített, hogy esténként velem sakkozott, én természetesen a szolgálati szabályzatnak megfelelően elvesztettem minden játszmát, te­hát az ezredes úr szeretett, nos és . . . És most, fenség, belép a levelembe, mint ahogyan belépett az életembe Szedonics Péter, fenséged egyik főlakója, aki sima képével úgy keringett körülöttem szünet nélkül, mint a nap a föld körül és olyan alázatos volt, hogy már meg kellett gyűlölnöm. Ez a Szedonics Péter kisért mint az árnyék, gömbölyű képe hol itt, hol ott bukkant fel. Hangjából csepegett az émelyítő alázatosság, amikor figyelmeztetett, hogy a reggeli ki­lovaglásnál, amelyeken — szokás szerint — részt vett a fenséges asszony is, nem tartot­tam be a szigorúan előírt távolságot. Vagy amikor közölte velem, hogy a jövőben az ebédnél, ha a fenséges asszony felemeli a poharát és véletlenül felém néz, akkor én ne nyúljak a poharam után. — A főhadnagy úr saját érdekében vagyok bátor felhívni figyelmét erre a házi tör­vényre — mondta — már azért is, mert ebben az évben főhadnagy úr a harmadik lo­vaglótanárunk. Aztán meghajolt és bocsánatot kért, hogy ezt közölte velem. Nos, fenség, ez az ember az oka mindennek. Ha nincs ez az ember, akkor én most nem ülök itt, egy vidéki hotelszobában, a levélpapír fölé hajolva és írok, csak írok. Megígértem, hogy elmondom őszintén, úgy, ahogyan történt. Verőfényes, tavaszi nap volt. Reggel kilenc órakor a parancsra várakoztam a kastély főbejárata előtt. A lovászok a három perjel kissé hátrább álltak. A kastély ajtaja kitá­rult­ és megjelent a fenséges asszony. Egyedül. Hófehér ruhában. — A fiam gyengélkedik — mondta a fenséges asszony —, ma nem lovagolunk ki, fő­hadnagy úr. Helyette megnézzük a csikókat. Elindultunk. A parkon át. Én — a házitörvényeknek megfelelően — a fenséges asz­­szony baloldalán haladtam, két lépésnyi távolságban mögötte. A platánsor közepén le­hettünk, amikor a fenséges asszony anélkül, hogy hátrafordult volna, így szólt: — Főhadnagy úr, jöjjön ide mellém. Egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Körülnéztem. Szedonics Pétert nem láttam se­hol. És ott termettem a fenséges asszony oldalán. — Parancsoljon, fenséges asszonyom. — Oh, semmi, semmi, csak, amikor maga mögöttem halad, az az érzésem, mintha rab volnék, akit a fegyveres őre kisér . . . — Bo . .. csánat... — akadozott a hangom —, de a házitörvények előírják, hogy ... A fenséges asszony a lovaglópálcájával belesuhintott a levegőbe: — Tudom . .. Ne beszéljünk róla . .. Talán száz lépést mentünk egymás mellett szótlanul, amikor a fenséges asszony a pla­tánsor egyik padja előtt hirtelen megállt. — Eh — mondta kissé idegesen —, nem érdekelnek a csikók sem. — És leült. Én állva maradtam. A fenséges asszony aztán jobbkezéről lehúzta a kesztyűt, retikül­­jéből elővette aranyszellencéjét, kikeresett egy cigarettát, én pedig tüzet adtam. — Gyújtson csak rá maga is, főhadnagy úr — s a nyitott aranyszelence már ott is volt előttem. — És üljön le. Aztán . .. ültünk a padon, mi ketten, én, a guncserovi szabómester fia és egy fehérru­hás, illatos asszony, aki a cár őfelsége egyenes leszármazottja. Ültünk és hall­gattunk. A cigarettám, amelyből talán ha kettőt szippantottam, elhamvadt az ujjam között,­­ a lombok sűrűjében madarak trilláztak és . . . és Szedonics Péter nem volt sehol. A fenséges asszony egy ideig a lovagló­pálcájával a keskeny cipője orrát ütö­­gette, majd kényelmesen hátradőlt és a bal karját ráfektette a pad támlájára. A kéz ott volt előttem. Ez az asz­­szonykéz, amelyből édes illat áradt felém, ott vibrált előttem, éppen hogy nem érintette barnára cserzett arcomat. Talán nem is voltam az eszemnél, eltűnt előlem a platánsor, megsüketült az élet és én, ebben a csodálatos pillanatban nem láttam mást, csak egy fehér, asszo­­nyi kezet. Fenség, én elkaptam ezt a liliomfehér asszonyi kezet — mondom, akkor már nem voltam az eszemnél — és elkezdtem csókolni, a könnyeim is ráhullottak, de csókoltam addig, amíg a másik karban fel nem emelkedett a lovaglópálca... Igen, fenség, a lovaglópálca felemelke­dett, a kinyújtott karral jómagasan a le­vegőbe, — én már éreztem az arcomon az ütést — amikor a kinyújtott kar elő­rehullott és a lovaglópálca koppant a kavicsos úton. Felugrottam, felemeltem a lovaglópálcát és mély meghajlással a fenséges asszony felé nyújtottam. — Dobja a padra — mondta a fenséges asszony parancsoló hangon. Néhány pillanattal később ismét pattant a kis aranyszelence és a fenséges asz­­szony most ennyit mondott: —­ Na, gyújtsunk rá még egy cigarettára. Én akkor, úgy éreztem magamat, mintha hirtelen métereket nőttem volna, a szí­vem bolondul muzsikált és kevés híja, hogy el nem kurjantottam magamat. Tíz perccel később indultunk vissza a kastélyba. Fent a toronyszobámban szé­les lendülettel éppen a sapkámat hajítot­tam az ágyra, amikor kopogtak. Az ajtó kinyílt és megjelent Szedonics Péter. — Főhadnagy úr, az ezredes úr kéreti. Csak ennyit mondott. És már be is csuk­ta maga után az ajtót. Én bamba képpel bámultam az ajtóra, aztán kezem ökölbe görcsösödött, éreztem, hogy arcomban nincs egy cseppnyi vér, torkomból valami hörgésféle szakadt föl, hogy leütni ezt az áruló gazembert, de aztán tekintetem rátévedt fenséged portréjára ... És akkor, fenség, oldalamra kötöttem a kardomat, kihúztam magamat feszesen és határozott lépésekkel elindultam az ezredes úr szobája felé ... Azután nincs is tovább. Másnap reggel elhagytam a kastélyt, örökre. A tiszti rangomról való lemondásom — az ezre­des úr kimerítően felvilágosított, hogyan kell megfogalmaznom — ott fekszik a cár őfelsége íróasztalán. Őfelsége aláírása már meg is száradt rajta. Ami ebből a lemondólevélből kimaradt, azt most megírtam fenségednek. Hogy velem mi lesz? Szibériába megyek, fenség, Szibériába vasúti bakternek. Csak azért, mert az egyenruháról nem mon­dok le. Isten vele, fenség. Ivanovics Iván a cár őfelsége 350-ik kozákezredének volt főhadnagya. Utóirat: Miután ez a levél sohasem jut el fenségedhez, már azért sem, mert po­stára se adom, hát hagyjunk békét Szedonics Péternek is. Nem történt más, csak any­­nyi, mint amikor egy-egy ostoba éjsza­kai bogár addig kerülgeti a fényt, amíg perzselt szárnyakkal a lángba hull. MAGYAR NŐK LAPJA 3

Next