Magyar Nők Lapja, 1941 (3. évfolyam, 1-36. szám)

1941-12-20 / 36. szám

MÁRAI SÁNDOR A bor férfi­ dolog, csendesen kell be­szélni róla. Leghelyesebben egy pohár bor mellett. Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gya­log járok majd ki s vigyázok, hogy a kör­nyékbeliek, bortermelők, gyümölcsösker­tek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha meg­segít a paksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja, hol kell meghalni. Mert nincs szebb ha­lál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül szüret után, mi­kor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének. Itt ülök majd, egy padon, háttal pincémnek, ahol bo­raim pihennek, a kecskelábú asztalnak könyökölve. A mélyben a csepeli tájat látom, a messzeségben hazám lapályait. Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit, így várom a halált. Amíg eljön, elképzelem néha, milyen lesz ez a pince? Húsz hordó bor sorakozik majd bolthajtásos mélyén; a hordók don­gáira krétával írom fel az évjáratot és a bor nevét. Lesz három hordó rizlin­­gem, ez már bizonyos. A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely az emberi gondolkodásban, összeköti az emberi dolgok mélyebb értelmét. Ne félj a közhelyektől, magyar, önmegóvó erő árad belőlük. Rizling lesz, nem na­gyon régi, három-, négyéves olasz riz­ling, melynek simaságán érzik még a latinos műveltség és szőlőkultúra panno­­niai pallérozottsága. A rizlingben ritkán csalódik a magyar. Szerte a hazában sok komisz­tőrét mérnek, de az olasznak nevezett magyar rizlingben van vala­milyen otthonos bizalmasság; az ember úgy issza, mint mikor rokonokkal beszél. Van egy fajtája, melyet csak palackos állapotában ismertem meg: az elhúnyt Festetich herceg diási szőlejéből való rajnai rizling. Már nem árulják, vagy ha igen, csak palackonként, ritka helyeken. Egyidőben ez volt a legnemesebb ma­gyar fehér bor, csak a somlói ért a nyo­mába. Ez a Festetich-féle rajnai rizling halványzöld volt s illata, mint a nagyon régi francia c­h a b I i s-é. Volt vala­milyen sajátossága, ami borban, ember­ben a legritkább s mindegyre inkább ki­vész a világból: cachet-ja volt, pecsé­tes egyénisége. Ez a tünemény szűnőben: jó típus-borok és típus-emberek marad­nak a helyében. De a rizling az volt Magyarországon, amit a franciák álta­lános szóval, a műfaj közelebbi meg­jelölése nélkül, fehér bornak neveztek. Az a bizonyos pohár bor, melyet kéret­lenül odaállítanak az ember elé a ven­déglőben, az a bor, mely olyan, mint a kenyér, a nemzet testének eledele, valami általános és megbízható. Mikor a rizling­­gel is baj lesz Magyarországon, én már nem akarok élni. A pince mély lesz, Sopronból hozatok egy füzér fűszeres kolbászt a hentestől, aki a landjöger­t készíti sajátkezűleg a Várkerület egyik mellékutcájában, son­kát és tormát tartok itten, s természete­sen lopót és néhány pintes üveget is, a vendégek számára. A pint régi mérték, nagyapáink még ezzel éltek: tartalma másfél liter s a magyar, ha férfikorba jutott, minden este odaállította a va­csorateríték mellé a maga pintes adag­ját. Homoki borból és badacsonyiból minden tisztességes ember elbírt és meg­kívánt egy emberöltő előtt esténként egy pintet. Más volt a helyzet szülővárosom, Kassa vidékén, ahol természetesen sza­morodnit ittak az urak, de a vásárok fuvarosai is, az­­Arany képzelődéséhez címzett bormérésben: a szamorodnit már pohárral itták, csak a lengyelek nyakal­­ták, mintha szomjúságot is oltana. A magyar, bölcsen és óvatosan, asztali borral élt. Asztali bornak neveztek min­dent, a rizling és a szilvám között, ami­től másnap könnyű fejjel ébredt az em­ber. De Szüllő Gézától tudom, hogy az elnevezés eredete még a fiatal Ferenc József asztaláról származik: ő volt az első a magyar királyok és osztrák csá­szárok között, aki — bölcs emberisme­rettel — elrendelte, hogy a bizalmasabb ebédeken a vendég elé állítsanak egy üveg könnyű bort is, melyből kedve szerint kortyolhat, sajátkezüleg töltö­getve s csak a finomabb, hivatalos bo­rokat nyújtották át poharanként a laká­jok. «Asztali bor» volt tehát a monar­chiában, melyet a király asztalánál saját gusztusa, mértéke és igénye szerint fo­gyasztott a vendég. Ferenc József, mikor ezt elhatározta, a borokat talán nem ismerte jól, de ismerte az embereket. S mert a részeg embert utálom, legalább úgy, mint a kakabélyt, aki fanyalogva, ásványvízzel keveri a bort, — meddig és miért akarsz ilyen óvatosan élni, szo­morú barátom? — tartok majd egy ki­vénült sváb csaposlegényt, aki megtanít vendégeim számára fröccsöt készíteni. Mert a szódavíz nem ásványvíz, ezt je­gyezzük meg jól. A szóda már a civili­záció, ez igaz, de nemzedékek és év­századok fortélya kellett hozzá, míg a magyar megtanulta és feltalálta a fröc­­­csöt, ami a hosszú élet titka. Sajátságos, de igaz, hogy fröccsöt nem tud a ma­gánember készíteni. Hiába tanulod meg a leckét, hasztalan vásárolsz három­­decis poharakat, igen, hiába méred ki és vegyíted aggályos gondosan a két deci bort egy deci szikvízzel, a fröccs képletét csak a hivatásos csapos ismeri. S a magyar, mikor feltalálta ezt a cso- MAGYAR BOBOK PÁPAI KISLÁNY Bözsike Pápán született. — Nem is a gólya hozta, hanem a Bakony ere tán, vagy talán a Tapolca. Onnan fogta lyukas kosárral, az anyja meg a bába, azért szeret fürödni és azért oly kedves neki Pápa ... Erdélyi József MAGYAR NŐK LAPJA 9 dálatos, bölcs és óvatos vegyüléket, mely elég tömény ahhoz, hogy sarkalja a borozgató férfi képzelőerejét, s ugyan­akkor eléggé szelídített, hogy ne ártson a nemesebb szerveknek, mély élettapasz­talatról tett bizonyságot. Mert minden ásványvíz gyászos dolog, elrontja a bor jellemét, de a szikvíztől a badacsonyi, vagy egri fehér illata nem változik, s a fröccs óvatos-okos keverési aránya, hála az évszázados gyakorlatnak, megóvja a magyart mindenféle kilengéstől. Magán­ember nem tud fröccsöt keverni. A «tréfa», a «házmester», a «hosszúlépés» keverési titkát könnyebb meglesni, mint a fröccs készítésének mesterségbeli rej­telmeit. Ahogy a jó csapos félkézzel önti a háromdecis üvegbe a bort, másik kezével hozzácsapja a megfelelő adag szódát: ez a titok, melyhez csak a szak­ember ért. Sok kocsmás otthonülő ma­radt volna Magyarországon, ha a fröccs titkát magánember is elsajátíthatná. De ez lehetetlen, sajnos. Ezért tartok majd egy öreg csapost, s együtt vizsgáljuk tavasszal a hordókat. Lesz bikavér is, de nem sok, s nem hordó­ban, csak szalmafonatos üvegben. A bikavérrel úgy vagyok, hogy tisztelem, de csak óvatosan és rzlesszbről. A sűrű szenvedély él ebben a korban, melynek kétféle fajtáját ismerem, egy engesztel­­tebb, édeskés válfaját, s egy másikat, tömört és fanyart, az igazit. Az egri vendéglős ebből a másik fajtából ad nekem, ha néha bemegyek, s ezt ide­gennek nem is méri, mert az egri pin­cékben sem akad sok belőle. Ez a fa­nyar bikavér félelmes mélyre ássa magát az ember idegeiben. Valósággal feltúrja az emberi lélek ősanyagát, három deci után néha már portugál szavakra és gö­rög igekötőkre emlékezem vissza, s vala­milyen kínai bölcsességre is nevel, mintha azt suttogná: minden szép, de minden elmúlik, tehát okosabb veszteg maradni Más a helyzet a somlóival. Már a neve körül sok a fogalomzavar: ejtik «som­­lai»-nak, aztán «somlyói»-nak, de mind­ez csak suta beszédhiba. Becsületes neve «somlói», s mint a nagynevű, kihaló családok, ez a bor is megköveteli, hogy nevét helyesen és tisztességesen ejtsük. Ez a magyar borok fejedelme. Kis terü­leten termelik, s már nem sokáig: fáradt bor, lassan kivész a szőlőkből ez a fajta. Illata olyan, mint a fehér bur­gundié, de annál is nemesebb. Van egy fajta somlói, «Arany tűz» a neve, s pon­tosan olyan: tűz és arany keveréke. Ez a bor rábeszél. Ezt mondja: «Élj». Ezt az egyetlen szót mondja, de olyan kö­vetkezetes erővel, mint a régi latin ver­sek a nagy tanulságokat. Mit szívott össze ez a bor napsütésben, évszázados illatokban! A föld sava és titkos ereje, a nap füze, esős őszök bölcsessége, a természet vegykonyhájának rejtett pár­latai, mindez aranyszín bölcsességgé ne­mesedett ebben a különös borban, mely­hez hasonlót egyetlenegyet ismerek csak a világon: a Pouilly fumée-t, ezt a füst­ízű fehér burgundit. E két bor szelleme azonos: nem vetélytársak ők, hanem lángeszű testvérek Mert a bornak nem­csak íze, illata és szesztartalma van, ha­nem mindenekfölött szelleme is. Mintha a nép, mely termeli és issza, átadna lelke titkos tartalmából valamit a hazai

Next