Magyar Nőorvosok Lapja, 1978 (41. évfolyam, 1-6. szám)
1978-07-01 / 4. szám
Anyag és módszer Az etanol toko- és tonolytikus hatását biztosító véralkoholszint az irodalomban nem egységes, de szélsőértékként 40 mg% alatt effektusa nem bizonyítható, 200 mg% felett komoly fokú anyai mellékhatásokkal kell számolni. Fuchs eredeti sémája - de ugyanígy bármely merev adagolási mód is az anyai testsúlyt és az egyéni ingadozást mutató alkoholtoleranciát nem veszi figyelembe. A pillanatnyi véralkohol-koncentráció ugyanis ezen adatoknak is függvénye, állandó véralkohol-meghatározás feltétele a nap minden órájában — akár ismételten, sorozatban is — kevés helyen adott. A merev kezelési séma feladása viszont a túldozírozás veszélyét rejti magában. Biokémiában és mindennapos orvosi gyakorlatban régen ismert törvényszerűségek felhasználásával (az alkohol a szervezet vízterében egyenletesen oszlik meg, ez kb. a testsúly 68%-a, az alkoholtoleranciától függően, a bevitt alkoholmennyiségtől függetlenül, a szervezet óránként 0,085-0,15 g alkoholt éget el, infúziónkból 1 ml 20 cseppnek felel meg) alábbi tapasztalati képletet állítottuk fel kezelési sémánk alapjául: ahol W = véralkoholszint nöm= iv. adott alkohol mg-ban S = testsúly t = alkalmazás ideje órákban W = konstans, anamnézis alapján 10-18 mg% közt Mivel a gravida testsúlya, az infúzió alkalmazásának ideje és az iv. bevitt alkohol pontos mennyisége a nap bármely órájában ismert (anamnézist kiegészítve „k” konstans értéke is megbecsülhető), a napszak, ill. kezelés bármely órájában a véralkoholszint kiszámítható. 1973 végétől - a alkoholos tokolysis délelőtt történt - alkalmanként Wildmark szerint véralkohol-meghatározással ellenőriztük a fenti összefüggés alapján számított és valójában mért véralkoholszintet, s a hibahatár minden esetben jóval 20% alatt maradt. Természetesen súlyosabb gestosis, genitális láz, anyagcsere, ill. endokrin anyai betegségek (diabetes, Addison-kór stb.), párhuzamos gyógyszerelés (pl. Kiion), neuropszichiátriai kórképek, kooperáció hiánya a szülészeti státusztól függetlenül az alkoholos tokolysist kontraindikálttá tették. Alapoldatunk a Humán által gyártott Fructusol 10 E gyári infúziós oldat, melynek gyári 5%-os alkoholtartalmát kórházunk gyógyszertárában sterilen elkészített 96%-os alkohollal 10%-ra dúsítottuk. 150/min cseppszámmal indulva, testsúlytól függően 100-150 mg% körüli véralkoholszintet igyekeztünk biztosítani fenti képlet alapján, ezt követően csak a szervezet által lebontott alkoholmennyiséget pótoltuk, ez átlagosan 20-40/min cseppszámmal volt biztosítható. Az infúziót, a mellékhatásokat és toleranciát is figyelembe véve, minimálisan 12 óráig adtuk, de lehetőség szerint legalább egy kontrakciómentes órát kivártunk. E tokolysist követte (vagy ezzel párhuzamosan) — ha átmeneti időnyerésre törekedtünk — kezdetben inj. Di-Adreson F Aquosum, majd 1975-től 10 mg Oradexon im.ádott kéregszteroid. Ha a méhtevékenység felfüggesztése sikeres volt, szigorú ágynyugalom - akár Trendelenburg helyzetben — és buroksapka védelmében cerclage, valamint erélyes protektív terápia (Gestanon, Túrinál, HPC, Pipolphen, Hirepin, Seduxen). Szükség szerint az alkoholos fájásgátlást ismételtük, akár 24 óránként. Az extrém iv. folyadékbevitel elkerülésére napi 2000 ml infúziót tekintettünk felső határnak. Ha az alkoholos tokolysis effektusa az első 3-400 ml alatt nem kielégítő, 1975-től limitált mennyiségben, de rendelkezésünkre álló béta receptor stimulálok iv. adására tértünk át. Kezdetben Dilatol (dózis 8 amp., azaz 40 mg 500 ml infúzióba), majd 1976 negyedik negyedévétől Partusisten (2 amp., 20 ml egy palack infúzióba) állott rendelkezésünkre. Enyhébb anyai mellékhatások az esetek közel kétharmadában, de súlyosabbak is kb. 15%-ban megfigyelhetők voltak (nausea, emesis, tremor, nyugtalanság, vasolabilitás stb.), ilyenkor a szükséges tüneti kezelést párhuzamosan elindítottuk. Lényegében kezelt betegeink enyhe alkoholos befolyásoltság állapotában, „szalonspiccesen”, de a gyógyszerelést jól tűrték, sőt mintegy 10%-ban „túlzott jókedv, logorrhoea, euphoria” okozott átmeneti ápolási nehézséget. Komolyabb cardiovasculáris mellékhatást nem észleltünk. 1974. január 1. és 1977. február 15. közötti időszakban alkalmazott tokolysis eredményeit értékeltük. Kezdetben retrospektive értékelve — pár esetben eleve a siker reménye nélkül, néhányszor talán fölöslegesen kezdtük el a fenyegető koraszülés feltartóztatását infúzióban adott alkohollal. Tobolysiseink mintegy 30%-a az ún. hagyományos erélyes protektív terápia eredménytelensége (akár több hetes intézeti kezelés után is), minden elkezdett terápiás próbálkozás ellenére fokozódó méhaktivitás, táguló cervix mellett, akkori lehetőségeink szerint egyéb eljárással feltartóztathatatlanul bekövetkező vetélés vagy koraszülés esetén mintegy „ultimum refugiumként” került alkalmazásra. A meglepően jó effektus bátorított a kezelés idejének nyújtására, a dózis akár extrém növelésére a magzat életképességének eléréséig.