Magyar Nyelvőr – 36. évfolyam – 1907.

Értekezések - Buzás Dezső: Ujságolvasás közben

ÚJSÁGOLVASÁS KÖZBEN. Nem sok gyönyörűsége telik az embernek, ha olvasás közben nemcsak arra ügyel, hogy mit írnak, hanem arra is, hogy miként. Csudálatos dolog ez! Újságjainknak minden sora csak úgy sugárzik a hazafiasságtól: mindhalálig harcolnak a magyarságért, csak arra nem gondolnak, hogy ennek az elvnek a kedvéért meg lehetne hozni azt az áldozatot, hogy egyetlen kincsünket, ékes­ségünket, mit sem más el nem tudott tőlünk venni, sem magunk oda nem adtunk, magyar nyelvünket becsüljük meg. Nem mentség az újságíró sietsége, munkájának hevenyészett volta. Annak az írónak a magyarsága, akinek vigyáznia kell erre írás közben, úgy sem sok hála istent ér. Az írónak a nyelv a hang­szere és Hubay Jenő nem fog hamis hangot azért, hogy sebtében játszik. Egy kis jóakarat, kényelmeskedésről való lemondás kellene, az bizonyos. Sokszor tudatlanságból, de akárhányszor hányaveti­ségbő­l olyan szó, kifejezésmód kerül az újságba, hogy kész nevet­tető lenne, ha annyira szomorú nem volna. Az, mert ez a nem­törődömség veszedelmes dolog. Hány százezer embernek egyetlen szellemi tápláléka az újság­ és ki ne tudná, hogy eltanuljuk, ha akarjuk, ha nem, amit sokszor hallunk, olvasunk. Egyik-másik újságfrázisról jóformán naptár szerint ki lehetne mutatni, mikor keletkezett, hogyan terjedt el. Elég egy-két példa. A politikai hírek közt nemrégiben sokat olvastunk a katonai kérdések kikap­csolásáról. Most széltében-hosszában mindent kikapcsolunk. Ez a kapocs lett az a bizonyos vörös fonál, mely a világon mindenen végighúzódik. Pedig a kép maga jó, csak utóbb már tótágast áll, mikor nyakló nélkül, derüre-borura használják. így járt az egész vonal is, minden az egész vonalon történik. Újságban termelt a hírhedt kivált (tetszést, ellenmondást) stb. Ezeket most lépten­nyomon hallani. Ezért ítélem én nagy bajnak azt, hogy az újságok éppen nem ügyelnek arra, ki mit hogyan ír. Ha ez mindig így lesz, akkor hasztalan kardoskodunk az iskolában, hiába nyelvőrködünk s alapítunk Nyelvtudományi Társaságot. Mit ér iskola, tudomány, ha az élet csúffá teszi mindazt, amire az oktat? Menthetetlenül elujságírósodik a köznyelv. Pedig — azt tartom — nem lenne nehéz ezen segítenünk. Legyen a szerkesztő hivataloknak egy emberük arra a végre, hogy ez minden sor kéziratot átfusson, mielőtt a nyomdába kerül, nincsen-e benne valami kigyomlálni való pesti­esség, németesség stb. Ha van a sajtóhibának korrektora, miért ne legyen a nyelvbeli hibának, mikor ez sokkal nagyobb hiba? Persze ennek az embernek is rátermett, derék stilistának kellene lennie. A szerkesztő lehet nagyon jeles író s erre a célra még­sem való. Hogy nem semmiért csapom ezt a hűhót, elhiszi talán, aki

Next