Magyar Nyelvőr – 74. évfolyam – 1950.
2–3. szám - Telegdi Zsigmond: Nyelvünk új korszakának küszöbén
A következő évtizedekben azután a nemzeti mozgalom kiszélesedik, átterjed a politika, a gazdasági élet területére is. A nemzeti célokért vívott küzdelemben, vezetésre vagy akár csak jelentős befolyásra képes polgárság híján, a polgárosuló középnemesség kerül az élre. Ahogy a küzdelem élesedik, ez az osztály balra tolódik; legkiválóbb képviselői felismerik, hogy a nemzeti célok elérhetetlenek a dolgozó nép megnyerése, mozgósítása nélkül, a nemzeti egyesülés megvalósíthatatlan, ha nem sikerül a nemesség és jobbágyság érdekeit egyesíteni egy bizonyos fokú jobbágyfelszabadítással. Végül a 40-es években kibontakozik egy népi forradalmi mozgalom, amely már nem a nép „felemelését", hanem felszabadítását követeli. Az irodalom együtt halad ezzel a fejlődéssel, sőt részben előtte jár. Leveti Kazinczy arisztokratikus humanizmusát és a nép felé fordul. A népiesben meglátja a szín, az erő, a nemzeti jelleg forrását, így a nemzeti irodalmi nyelv, amely ebben a korszakban veszi fel a maga klasszikus formáját, a népi nyelv széles, szilárd alapján épül. A nemzeti nyelvért vívott küzdelem legfényesebb győzelme Petőfi nyelve. Révai elvtárs egyik cikkében hangsúlyozza, hogy Petőfi demokratizmusa az egész nemzet érdekeit ölelte fel, az egész nép érdekeit, nép és nemzet érdekeinek egységét képviselte. Ezt a megállapítást ragyogóan illusztrálja Petőfi költői nyelve. Ez a csodálatosan szárnyaló nyelv a legegyetemesebb magyar beszéd, az, amelyből a leginkább hiányzik mindaz, ami „elkülönöz", ami valamilyen, a nemzetnél szűkebb körnek sajátja. A nemzeti nyelv egyik fő feladata — egyesíteni a nemzet tagjait — Petőfi nyelvében van a legtökéletesebben megoldva. A nemzet valóságos egysége azonban elérhetetlen a polgári társadalomban. A jobbágyság felszabadult és azok a feudális korlátok, amelyek útját állták a polgári fejlődésnek, elhárulnak. De a kizsákmányolás feudális formáinak részleges felszámolása nem szünteti meg magát a kizsákmányolást. Az „egységes" nemzet osztályokra bomlik és az ellentét, amely ezeket szembeállítja, egyre élesebb, a harc egyre elkeseredettebb lesz. Az osztályok harcában éles fegyver a műveltség, nélküle lehetetlen eligazodni a társadalom bonyolult gazdasági és politikai apparátusában. A műveltség eleve az uralkodó osztályok kezében van és ők igyekeznek is megtartani maguknak, kizárólagos tulajdonukká, monopóliumukká tenni. A műveltségi monopólium lényeges része a nemzeti nyelv legmagasabb, legkiműveltebb formájának, az irodalmi nyelvnek a birtoka. Az irodalmi nyelv eltér a beszélt nyelvtől, nyelvtana, szókincse számos ponton különbözik attól, amit a közönséges beszédben használunk. Szigorú szabályai vannak, ezek biztosítják az egységét, rögzítik azt a munkát, amelyet írók és tudósok nemzedékei a kiművelésére fordítottak. Ez azonban azt jelenti, hogy használata nincs adva az anyanyelv egyszerű ismeretével, elsajátítása hasonlít egy kissé egy idegen nyelvéhez. Az iskolák egyik fontos feladata az irodalmi nyelv használatát megtanítani. Csakhogy a polgári társadalomban a dolgozók gyerekei általában csak rövid időre jutnak be az iskolába, ha egyáltalán bejutnak. Nálunk 1868-ban vezette be Eötvös József az általános iskolakötelezettséget. De 60 évvel később, 1928-ban Horthy kátuszminisztere.