Magyar Nyelvőr – 77. évfolyam – 1953.
Prohászka János: Simonyi Zsigmond
oldotta meg később a magyar nyelvtudomány problémáit is, felesleges szó sallangok nélkül, tárgyilagosan, becsületesem (Rubinyi Mózes, Nyr. 73:7). A Veszprémben végzett gimnáziumi tanulmányairól is kevés adatunk van. Érdekesen nyilatkozik a veszprémi évekről az 1929-i emléktábla leleplezése alkalmával a gimnázium akkori igazgatója, Orbán János, aki beszédében iskolájuk egykori tanítványa emlékének hódolt. Többek között ezt mondta: »Simonyi Zsigmond az akkor még csak négyosztályú gimnáziumnak négy éven át (1863—54-től 1866—67-ig) növendéke volt. Keresgélek e diákévek emlékei után. . . Felütöttem iskolánk régi évkönyveit s megnéztem, mit mondanak róla a merevnek, szűkszavúnak látszó érdemjegyek, amelyeket volt tanárai a névlapja rubrikáiba bejegyeztek. Ezek a karakterisztikus, régi írások négy éven át arról szólnak, hogy Simonyi Zsigmondnak kisdiák korában dicséretes volt a viselete, ernyedetlen a szorgalma, feszült a figyelme és kitűnő az előmenetele, további célja pedig a tanulmányok folytatása« (Nyr 58:138). Veszprémi kisdiák korára vonatkozólag még egy jellemző adatot találunk saját írásában. A Nyelvőrben Jánosi Gusztávnak nyelvművészetéről szólva vallomást tesz arról, hogy már gyermekkorában mennyire szeretett olvasni, még éjjelezett is: ».. .Jánosi földim volt.. . már gyermekkoromban élveztem az ő remek fordításait a Nyugat költőiből és Rolanden Konrád Angéláját (az utóbbi olyan szép volt, hogy egy üstömben olvastam s egész éjjel fogyasztottam mellette szegény apám faggyúgyertyáját). . .« (47: 225). Az az idő szerint csak négyosztályú iskolában nem folytathatta tanulmányait, és ezért az 1867—68. iskolai évben már Esztergomban találjuk a bencések gimnáziumában, ahová elvitte magával kiváló szorgalmát és jó magaviseletét. Tizenhárom éves korában tehát már elkerült a szülői háztól és »kosztos-diák« lett. A Szent Anna templom mellett volt szálláson egy fűszerkereskedő családjánál. Esztergomban is csak az V—VI. osztályt végezte, de erről a kétéves diák életéről már bővebb és megbízhatóbb adatokat kapunk egy volt iskolatársának, Burány Gergely, csorna-premontrei prépostnak emlékezéseiből aki szemben lakott Simonyi szállásával, s így iskolába menet és hazajövet sokat voltak együtt. Szorosabb baráti kapcsolat jött létre köztük. E barátjának közlése szerint a sovány, gyönge testalkatú, de szép piros arcú kedves fiút tanárai és tanulótársai egyaránt szerették. Tanárai szívesen foglalkoztak a szerény, de nagyon értelmes és világosan, igen kellemes előadásban felelő, kitűnő tanítványukkal. Elismerésük különösen abban nyilvánult meg, hogy a feleleteire majd mindig azt mondták: »Jól van, Zsiga!«, s családi nevén ritkán szólították. (Ugyanez az iskolatársa említi, hogy többször szóbahozta neve megmagyarosításának szándékát, s érdekes, hogy ekkor még a Steiner fordításaként a Kövi név lebegett előtte.) Tanulótársai is büszkék voltak rá, s bár nem tartott velük játékaikban, mégis szerették a komoly fiút, aki még az óraközi szünetekben is magyarázott nekik, és segítette őket leckéik megtanulásában (Nyr 48:186). A 14—15 éves fiú már pályaválasztásra is gondol. Mikor az V. osztályban feltűnően értelmes mennyiségtani feleleteiért különös dicséretekben részesül, mérnök akar lenni, s ez a gondolat még jó ideig foglalkoztatja, csak mikor a VI. osztályban új magyar tanára, Abday Asztrik, a magyar dolgozatait, mint a legsikerültebbeket az osztályban mintául felolvasta, gondolt először arra, hogy talán magyar szakos tanár lesz. Egyébként kisdiák korában zárkózott, magába merült, komoly fiú volt. Sokat olvasott, tanult. Érdekes, hogy míg említett iskolatársa állítása szerint a verseket nem nagyon szerette, addig a valóságban maga is számos verset írt. Ezeket a diákkori verseit egy kis füzetbe írta, s később bőrkötésbe foglalva őrizte. A kis versgyűjtemény egészen 1944-ig megvolt családja őrizetében, s csak az ostrom alatt pusztult el. Akik állandóan érintkeztünk vele, tapasztalatból tudjuk, hogy beszélgetés közben mennyire szeretett nagy költőkből idézni. Különösen Aranyt és Petőfit szerette, de kedvelte a régi és újabb magyar, valamint az idegen költők műveit is, főleg Schillert, Goethét és Heinét. Versek fordításával is megpróbálkozott, így Horatius-fordításával, valamint Heine : Du bist wie eine Blume c. költeményének fordításával találkozunk a Budapesti Szemlében, a Kalevi-poeg előhangjának észt eredetiből való verses fordítása pedig a Budenz-Emlékkönyvben jelent meg. Még 1899-ben is jelentkezett verselő hajlama.