Magyar Nyelvőr – 81. évfolyam – 1957.

Ruzsiczky Éva: Kazinczy és a „nyelvszokás”

vagyon, 's talán halaszthatatlan szükségünk, annak megszereztessék; hogy [2.] a' mi abban homályos és kétes-értelmű, világossá 's kétségtelen értelművé tétessék ; hogy a' mi szennyet azon miveletlenség vagy tévedés ejtettek, arról elháritassék ; hogy a' mi abban kedvetlen-hangzású, kedves-hangzásúvá váljon ; és mind­ezek olly mértékben, hogy a' szükségen felül még gyönyö­rűségre-valóval is bírjunk, és a' hol helye vagyon, a' bujálkodhatásig — egyéb­eránt valami a' Nyelvben kár nélkül megmaradhat, illetés nélkül meg­tartassák ... — ez az a' mit a' szónak nem Stylisticai, hanem Lexiconi, nem gyűlöletes, hanem tiszteletes értelemben vett Neologus­ok [!] elérni töreked­nek" (TudGyűjt. 1817. 12: 104—5). Ezekről a feladatokról Kazinczy sohasem feledkezett meg, akkor is ezeket tartotta szem előtt, amikor a nyelvszokás kérdésében esetről esetre állást foglalt. 3. A nyelvszokás egyik lelkes tisztelője, Beregszászi Nagy Pál „Disser­tatio Philologica de Vocabulorum derivatione ac formatione in Lingua Magya­rica" (1815.) című munkájában a szokatlan alkotású neologizmusokat arra hivatkozva kifogásolta, hogy a nyelvben a szokás szava dönt, nem az íróké, a szokást kell tehát követni: „Usus ergo dominatur in linguis : Scriptor nequequam" (VI) ; ,,deinde usus est consvetudo" (188). Ezek az érvek —bár a szerző csak némely újító túlzásainak akart velük gátat vetni — volta­képpen az egész nyelvújítást megbélyegezték : a nyelvszokás ítélőszéke előtt egyetlen újonnan keletkezett szó, kifejezés sem állhatta meg a helyét, éppen új voltánál fogva. Érthető tehát, hogy Kazinczy a szokottnál is nagyobb eréllyel szállt síkra ellenük: „soha még hamisabb tanítás adva nem volt" — írta a Tudományos Gyűjteményben megjelent bírálatában (1817. 12­­­89). Ő azt vallotta, hogy az írónak jogában áll eltérni a nyelvszokástól s szokat­lan kifejezéseket használni, új nyelvi elemeket elterjeszteni, sőt ez kötelessége is, csak újítása váljon javára a nyelvnek, tegye szebbé, gazdagabbá, szerepe betöltésére alkalmasabbá ; ha valóban szükség van rájuk, az idő majd szen­tesíti a neologizmusokat. ,,a' mi íróink (a' Jókat értjük ; a' rosszak Nullák) tudva 's akarva távoznak­ el az Etymologia' é s a' Szokás' törvé­nyeitől ...A' Szép-író nem ismer főbb törvényt, mint azt, hogy írása Szép legyen. Valami ezen igyekezetét segélheti, az neki mind szabad, akár engedi a' Grammatica és a'Szokás, akár nem" (i. h. 89) . ,,Sőt az író parancsolja hogy úgy legyen, 's úgy lesz; sőt az író úsussá csinálja a' mi úsus nem vólt. Járatlan a' nyelvek' tudo­mányában, 's nem ismeri a' régi két nagy Nemzet' Literaturáját és az újab­bakét, sőt a' miénket is, a'ki ezt tagadni meri" (i. h. 89—90). (De : „A' jó írónak abban áll egész kötelessége, hogy csak azt merje, a' mi nyereségére lesz a' Nyelvnek", i. h. 90.) Továbbá: ,,a' gondosabb, 's a' szépet érző, a' szépet kereső írónak menni kell; lássa az idő, reá üti 'e a' pecsétjét. Vannak példáink, mellyek azt mutatják, hogy az illyet szabad reménylenünk'? (i. h. 103). — „Miben áll az író tiszte? — kérdezi a következőkben — abban , hogy vakon kövesse a' Szokást, 's attól elállani, bár hibást és vétkest parantsol is, ne merészeljen? vagy abban inkább, hogy a' nyelvet a' maga ideáljához hasonlóbbá (bővebbé, tisztábbá, hathatósabbá, szebb-zengésűvé) tegye? — Mit kell óhajtanunk? azt-e hogy nyelvünk az maradjon a' mi vólt? vagy azt, hogy az gondolatainknak 's érzéseinknek kinyomásokra 's szép mestermívek írására alkalmatosabbá váljon?" (i. h. 104). — Valamivel hig­gadtabb megfogalmazásban, de lényegében hasonló értelemben nyilatkozik

Next