Magyar Nyelvőr – 93. évfolyam – 1969.
Nyelvművelés - 1
kában levő implicit (kifejtetlen) nyelvi szabályrendszert igyekszik explicitté tenni (kifejteni). Az anyanyelvi nyelvészet pedig az anyanyelv önmegismerésének hosszú folyamata, amelynek végét nevezhetjük nyelvtudománynak is. A nyelvész meghatározásában nincs benne az oklevél és a státushely; a nyelvészet meghatározásában pedig nincs benne semmilyen intézményes keret. A nyelvésszé válás egyik motivációja (a sok közül) körülbelül így fogalmazható meg: „ író vagy költő akart lenni, vagy előadóművésznek készült, de a primér nyelvi alkotás helyett a szekunder nyelvi technológia jobban vonzotta" (a 2. jegyzetben hivatkozott írásban, a 134. lapon). Aranynál a ,,de" helyett tegyünk ,,es -t, a , ,jobban" helyett pedig „is"-t. S ezzel a csekély kiegészítéssel máris megvan a motivációtípusa a nyelvészségének. De van-e ennél több is, vagy csak a motiváció és a lehetőség? Nem kívánom Arany Jánosnak a nyelvvel kapcsolatos megnyilvánulásait mérlegre tenni. Ezt amúgy sem súlyra mérik. Azon sem érdemes elmélkedni, hogy emlékeznénk-e ezekre egyáltalában, ha nem, egy nagy költő műveivel egybekötve volnának olvashatók. Annyi azonban biztos, hogy Aranyt a fentebb említett alaki okok megléte esetén sem tartanánk számon ma már a magyar nyelvészet történetében jelentős nyelvészként (a nyelvészet hivatalos szűk értelmezését alapul véve). A nyelvművelés történetében természetesen az első vonalba tartozik. De hát nem nyelvészet-e a nyelvművelés is ? Ha a nyelvművelést sajátos alkalmazott nyelvészeti területnek tekintjük, művelődési — sőt „nemzeti" — alkalmazott nyelvészetnek, akkor ebben az értelemben Arany János számottevő nyelvész. Van azonban egy másik — félig-meddig — alkalmazott nyelvészeti terület, ahol Arany János szintén az elsők közé tartozik. Ez pedig a verstan. A verstanban a költő gyakorlata hitelesíti, erősíti az elméleti-kritikai „szakember" munkáját. Verstani munkássága sem kapta azonban meg a neki járó nyelvészeti értékelést. Ebben az írásban ennek részleges törlesztése egyik célom. A másik célom valamivel bonyolultabb és közvetettebb. Nyilvánvaló, hogy ha összeadjuk a nyelv megismerésének különféle területein kifejtett munkásságát, akkor az összeg több, mint bármely részlet külön-külön. Nemcsak mennyiségileg több, hanem minőségileg is. E helyütt például arra próbálok rámutatni, hogy a prozódista Arany János voltaképpen színvonalas „alkalmazott hangtan tudós". S az a módszer, ahogy ezt tudatosan végzi, valójában az empirikus nyelvészetnek sajátos változata. 2Vö. Szépe György: Újabb nyelvészeti jegyzetek az idegen nyelvek tanításáról. Modern Nyelvoktatás 3/3: 130 — 5 (1965). 3 „ . . .ha [Arany János] nem lett volna nagy dalnok, nagygyá lehetett volna, mint nyelvész, mint irodalomtörténész, mint kritikus, és — a mi itt legközelebbről érdekel bennünket — mint prozódista" (Radó Antal: A magyar rím. Bp., 1921. Franklin Társulat, 132). a nyelvész kötelessége nem 'a priori' szabályok felállításában, vagy részletes [ részleges] igazságnak egyetemes törvénnyé emelésében, hanem abban áll, hogy legkisebb árnyalatig kinyomozza a nyelv szellemének élő nyilatkozásait (s a múlt irodalmi hagyományát csakis ez élő szellem kritikája mellett fogadja el), az a föntebbi szabály kérdésében meg fogja hallgatni — nem is mondom már: a népet, a szegény parasztot, mert félek a vádtól, hogy e mi dicsőséges stílusunkat el akarom póriasítni, — hanem meg fogja hallgatni azt a kisasszonyt, kinek nyelvérzéke öt-hat sprachmeister, s divatlapjaink által még nincs tönkrejutva, azon atilás öregurakat, kik a leendő termés felől beszélgetnek, vagy önmagát, tulajdon primitív kifejezés módját, apellálni fog rosz-