Magyar Nyelvőr – 95. évfolyam – 1971.
Nyelvművelés - 1
általánosító, nem történelmi tárgyú mondatokban, illetve olyankor, amikor a közlésnek affektívabb jelleget kívánunk adni, amikor tehát jelezzük, hogy személyesen közünk van ahhoz, ami történik. Az alábbi példában, úgy érezzük, éppen ez a személyes érdekeltség, a történésben való részvétel s a nyomában járó affektivitás indokolja az ez használatát. Hogy Laci dolgozik — ez csak furcsa volt. De hogy köténykéket pettyezget, olcsó női holmival bajlódik, naponta nyolc órát, tíz órát fejkendők felett görnyed — ez hirtelen torkon szorította (Illés Endre: Utójáték, az Égi és földi szerelem c. kötetből. Szépirodalmi, 1969. 130). Most lássunk néhány példát azzal: Hogy a Föld forog, s hogy csupán a glóbus féltekéje borul sötétségbe — az Vörösmarty szemléletének aktuális, szüntelenül készenlétben lévő tartalma (Tóth Dezső i. m. 87); Hogy egy villában együtt szerepeljen a gyümölcshozó Pomona, a szőlőisten, Bacchus, a vadászat istennője, Diána, az a villa-civilizáció természetéből folyik (Kardos Tibor: Az Argirus széphistória. Budapest, 1967. 82). Hogy az istenek nem avatkoznak a világ rendjébe, az nemcsak annyit jelent, hogy ( ...), hanem azt is, hogy (Heller Ágnes i. m. 99). Hogy a párokat kijelölő fél a szülő vagy az állam, hogy melyek a párválasztás szempontjai, az a szabadság vonatkozásában nem differál (ua. 216). Hogy ellentendenciák is vannak — mint pl. Erasmusé — az az előbbin mit sem változtat (uo. 262). Az az cseréjére vonatkozólag meg kell ismételni a fentebb mondottakat; nyilván a „történelmi" jellegű példákban, amikor az eseménysor a beszélőtől távoli, az az helyénvalóbb, világosabb. Lehetetlen a csere olyankor, amikor az az a mellékmondat, hogy elé kerül, tehát olyankor, amikor az előretett mondat az, hogy szerkezettel kezdődik. Az, hogy bizonyos szituációkban az erőszak morálisan jól szintén közhelyszerű volt (Heller Ágnes i. m. 279). Az, hogy az itáliai reneszánsz uralkodó műfaja a XIV. század végétől a képzőművészet volt, s hogy a kor hierarchiájában is ez foglalta el a legelőkelőbb helyet, mindenesetre megkönnyítette a miméziselmélet felújítását (uo. 319). Az, hogy az ember „természeti lény", még mindig jelentette a „természetes szenvedélyekkel" és a halállal való szükséges számotvetést, de már jelentette az egész (magában való) természethez való aktív viszonyt, melyben hasonló hasonlóra, a mikrokozmosz a makrokozmoszra hat, s ezáltal nyer „hatalmat" (ua. 339). Az, hogy „létezik" Hádész birodalmában, az ő szemében egy a teljes megsemmisüléssel (ua. 85: a főmondat eleji az nyilván senkit sem téveszt meg; nem utalószó, vagyis nem mutató névmás, hanem névelő). Az idézett példákban elképzelhetetlen volna ez használata; ez, hogy mai nyelvérzékünk szerint helytelennek látszik, s nem véletlen, hogy nem találtunk rá példát viszonylag bő anyagunkban. Ha azonban az az helyét megváltoztatjuk, tehát a mellékmondat hoggyal kezdődik, mint korábbi példáinkban, az az pedig a főmondat élére kerül, a helyettesítés már nem annyira elképzelhetetlen. Vegyük az utolsó példát: Hogy „létezik" Hádész birodalmában (vagyis hogy meghalt, de nem semmisült meg), az [vagy éppúgy jó: ez, annál is inkább,, mert személyes tartalmi közlésről van szó] az ő szemében egy a teljes megsemmisüléssel. 3. B) Tárgyi előretett mondatok: a) Visszautaló szó nélkül: Hogy ilyen típusú költőművészek léteztek, nemcsak olyan nagy példákból tudjuk, mint a lírikus Michelangeloé, az önéletíró Cellinié (KARDOS TIBOR i. m. 92). S hogy nem a véletlenekről van szó, a folytatás tanúsítja (ua. 200). Hogy Konstantinápoly