Magyar Nyelvőr – 102. évfolyam – 1978.
Szemle - 3
ebben Fónagy tudvalevőleg statisztikai felmérések alapján összefüggéseket mutat ki a versek tartalma és a bennük előforduló hangok gyakorisága között. Ebben a részben jó példákat sorol fel éppen a tartalomnak hanggal való megjelenítésére. Már ritkulnak fenn a fák s tisztássá tágul az erdő, s újra készül a futás (Visegrádi vadászat). „Az alliteráló / a hang akusztikájával kiegészülve járul hozzá a rohanás, száguldás, gyorsaság érzékeltetéséhez" (172. Az azonban nem derül ki a továbbiakban, ill. a rövid összegezésből sem, menynyiben impresszionista vonás ez a típusú hangulat, vagy tartalomfestés; az, hogy Áprily Lajos verseiből zeneiség árad, és az impresszionista versekben ugyanúgy uralkodik a zeneiség, (177) fontos megjegyzés, de teljességgel hiányzik ennek a tételnek, mármint a többi impresszionista költő (és kiket értsünk ezeken?) zeneiségének és Áprily zeneiségének összevetése, így nincs bizonyítva Áprily impresszionista kapcsolata; az, amit a szerző igazolni akart, hogy ti. Áprily hangokkal ki tudott fejezni tartalmakat, a kevés példából is jól kiviláglik. A dolgozat mégis csonkán maradt a jelzett összefüggés elemzésének hiánya folytán, és így nehezen illik bele a kötetbe; az egyébként értékes mondanivaló talán azért kaphatott helyet a kötetben, hogy a kötetben vizsgált szerzők közt legyen határozottan erdélyi is. * Mire tanít bennünket a magyar impresszionista stílusról szóló tanulmánykötet? Mindenekelőtt a statisztikai vizsgálat hasznára olyankor, amikor korszakváltásról, sőt meghatározott írók kronológiai fejlődéséről van szó. Azt hisszük, egy sokkal nagyobb és szélesebb spektrumú gyűjtés folyamán, amikor a vizsgálatba a prózaírók sokkal nagyobb számát vonjuk be, a statisztikai elemzésből fog talán kiderülni, hol a határ a szecesszió és az impresszionizmus között. Ám nem mindig időbeli a határ; kézenfekvő volna persze azt mondani, amikor egy sereg, éppen a bemutatott és recenzált műben leírt jelenség még viszonylag ritkán fordul elő, akkor preimpresszionizmusról, szecesszióról beszélünk; a megsűrűsödés, a gyakoriság már impresszionizmus. Ugyanakkor éppen a jelöletlen, portrét, öltözetet, helyiséget, szobabelsőt bemutató, erősen entrópiás főnévi halmazok, mint ahogy erre pl. legutóbb Gáspári László figyelmeztet Adalékok a nominális stílus természetéhez c. szép cikkében (MNy. 73: 87 — 95), sűrűn fordulnak elő az 1894-ben már elhunyt Justh Zsigmond műveiben, pedig azt mondhatjuk, jellegzetesen impresszionista mondattani szerkezetről van szó. Meglepetésnek hat ennek folytán az, ami Brauch Magda tanulmánya kimutat: ez az alakzat szinte teljesen hiányzik Kosztolányi prózájából, jóllehet Kosztolányi fia lehetett volna az 1863-ban született Justhnak. És mit kezdjünk azokkal a kétségkívül impresszionista ihletésű, jelöletlen főnévi halmazatokkal, amelyek a fenti kategóriákon túlmenően az emlékképek felidézésére, esetleg drámai pillanatok érzékeltetésére szolgálnak; szinte minden főnév feloldható, ahogy Gáspári mondaná, a fogalom és a képzetek síkján, ha tetszik, mondattá; az impresszionista író azonban a tömörítést, az elvont és konkrét főneveket választja, nem a bőbeszédűbb mondatot. Ezzel a típussal foglalkoztunk Mándy Iván stílusával kapcsolatban (1. id. könyvünk 222 — 8); a most bemutatandó, egészen friss példa azért jó, mert benne éppen az emlékképek felidézése indítja el az impresszionizmust, s így kapcsolható Brauch Magda igen jól választott Kosztolányi példájához (i. m. 152).