Magyar Nyelvőr – 107. évfolyam – 1983.
Köszöntés és búcsú Illyés Gyulától
egyet, akár vésőjén az asztalos. De csakhamar felfedezte azt a titkos viszonyt, amely az eszköz és a műve dolgozandó anyag közt van, majd azt a még rejtelmesebbet, amely az eszköz és az alkotó között van, amidőn a nyelv szinte munkatárs: segít, tanácsot ad, ötletet súg és ellenőriz. E rejtelemmel sose tellett be, ez vezette a széptani elmélkedésekhez, a remekművek titkának fürkészéséhez, majd ahhoz a nagyobb titok vizsgálásához és átérzéséhez, amely az egynyelvűeket összeköti." De sok önjellemzést tartalmaznak a nagy költőtársról írt többi sorai is: ,,Mint mindnyájan, természetesen Kosztolányi is úgy tanulta meg nyelvünket . . . Mindenkitől tanul. Legtöbbet saját tapasztalatából, önmagától." Persze ez a mindenkitől tanulás nemcsak a szókincs bővítését jelentette, sokkal többet annál. ,,— Te kitől tanultál magyarul?" — tette föl a kérdést az előszó szerint Kosztolányi. ,,— Én, azt hiszem, Jules Renard-tól, — feleltem mosolyogva. Rögtön megértette: a világosságról beszéltünk, a szabatos egyszerűségről, minden valamire való művész és nép legfőbb becsvágyáról." Homérosz szerint az istenek a hasonlókat egymáshoz vezérelik: nem lehet véletlen, hogy Illyés Gyula magára vállalta a nagy nyelvművész hátrahagyott művei tíz kötetének sajtó alá rendezését. Őrá is illik az, amit költőtársáról mondott: ,,Magyarosan nyugodt volt s franciásan könnyed és fölényes, izmos és — mintegy ennek udvarias leplezéséül — világfias, tréfából már-már negédes. Úgy írt magyarul, ahogy a legjobb franciák franciául, a legjobb angolok angolul." Magyarság és európaiság példás összhangját teremtették meg — kis híján azt írtam, hogy szintézisét, ha nem éppen ő írta volna idézett előszavában: ,,Jobb társaságban attitűdöt, vagy szintézist épp úgy nem mond az ember, mint nahrcasztlit." A ,,purizmus" is a világosság eszköze volt mindkettejük számára. (,,»Purista« elsősorban a gondolatokban volt s csak azután, következésképpen a szavakban" — írta Kosztolányiról. A franciás könnyedség, a latin világosság, s az a bizonyos „szabatos egyszerűség" azonban csak egyik stiláris eszményük volt: ,,a legmagasabbra tört: a gondolat és érzelem legtökéletesebb, legművészibb kifejezésére" — írta költőtársáról, s ezt is írhatta volna önmagáról. A klasszikus Kosztolányi-kötet óta Illyés Gyula nyelvészeti írásai is kötetnyire szaporodtak, eligazítást keresve s nyújtva benne nyelvünk újabb fél századáról. De kötetekre, könyvtárnyira nőttek versei, drámái, regényei, műfordításai, tanulmányai is. ,,A géniusz szorgalom" — vallotta Goethével, s könyvtárnyi műve is igazolja ezt. Ő maga ezt így fogalmazta meg egyik nyilatkozatában: ,,Az én igazi dolgom a versírás. Született szorgalmam hajt csak arra, hogy mást is csináljak." Szinte a lehetetlennel birkózik az, aki ebből a fejedelmi gazdagságú életműből akarja most — habárcsak a legfontosabb nyelvi gondolatokat és nyelvi kincseket kiemelni — a nyelvművelő és a nyelvművész Illyés Gyulát bemutatni. Hiszen csak az idevágó művek, címek felsorolása is megtölthet egy tanulmányt, s fölérhet egy ünnepi köszöntővel. Próbáljuk meg mégis a lehetetlent! Illyés Gyula magyarul persze nemcsak Jules Ranard-tól tanult, hanem a magyar nyelv egész tágas mezejéről füvészkedett, mint költőelődje, az általa szép tanulmányra méltatott debreceni nyelvész-botanikus költő, a polihisztor Fazekas Mihály és Csokonai, akiről még könyvet tervezett (s reméljük, meg is írja).