Magyar Nyelvőr – 137. évfolyam – 2013.
2013 / 2. szám - A NYELVŐR HÍREI - Tolcsvai Nagy Gábor: Petőfi S. János emlékére
A Nyelvőr hírei Petőfi S. János emlékéret Kedves Kollégák, tisztelt gyászoló Család, tisztelt gyászoló és emlékező Gyülekezet! Egy társunkra emlékezünk, aki nemrég távozott közülünk. Egy kiemelkedő szellemre, egy izgalmas személyiségre, egy kitűnő tudósra, aki a nyitottságot, a szellemi kezdeményezés fontosságát, egyúttal a megbízhatóságot és a következetességet képviselte. Petőfi S. Jánosra emlékezünk, akinek az alkotó gondolat iránti elkötelezettség, a szellem egyetemességéről és nyitottságáról való meggyőződés természetes lételeme volt. Petőfi S. Jánosra, aki a nyelv szigorú és módszeres leírása közben soha nem feledte, sőt éppen kimondta a beszélő ember elsődlegességét a struktúrához képest. Számára nem a „struktúra produktuma az ember”, hanem az ember produktuma a struktúra, a maga végtelen változatosságában, gazdagságában. Karl Rahner megfogalmazásában a tudományok részantropológiákat dolgoznak ki. Petőfi S. János tisztában volt ezzel a meghaladhatatlan hermeneutikai körülménnyel, és nem csupán elfogadta, hanem élt ezzel a lehetőséggel. Mert nem korlátról van szó, amelyet le kell győzni, a természetről, amelyet meg kell haladni, hanem az emberi lényegről, amelyet föl kell ismerni, és ki kell teljesíteni. Petőfi erre az ősi és mégis teljességgel modern feszültségviszonyra figyelt föl igen korán, és ezt a belátást nem veszítette szem elől később sem. Petőfi meg tudta haladni a szubjektum és az objektum merev és néha tragikus szembeállítását, és nyelvészeti kutatásaiban, pontosabban a nyelvről folytatott kutatásaiban a nyelvi rendszert nem választotta el végletesen a beszélő embertől. Hiszen éppen a szöveg az a nyelvi közeg, ahol a rendszer és a használat összetalálkozik, mert már eleve szétválaszthatatlan. Egy formalizmusra törekvő életmű teljesedett most ki, amely félreismerhetetlenül és szándékoltan antropológiai maradt. Petőfi Sándor János 1931. április 23-án született Miskolcon. 1951-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait, amelyet elsőként matematika-fizika-ábrázoló geometria szakon végzett 1955-ben, a debreceni egyetem természettudományi karán. Nem ez volt a terve: „világossá vált előttem, hogy az akkor (1951-ben) adott helyzetben irodalommal nem foglalkozhattam volna úgy, ahogy én szerettem volna”. 1957-ben lehetősége nyílt a német nyelv és irodalom szak elvégzésére, 1961-ben ugyanott, Debrecenben diplomázott újból. Időközben debreceni és budapesti középiskolákban tanított 1955 és 1964 között, a tudományos előmenetel esélye nélkül (a doktorálását később is akadályozták Magyarországon), jóllehet interdiszciplináris képzése, ismeretei és képessége a kezdetektől a szöveg tanulmányozására tette alkalmassá. 1964-től az MTA Számítástechnikai Központjában már kutatómunkát végezhetett a Gépi Nyelvészeti Csoportban, majd az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa volt, és az Irodalomtudományi Intézettel is kutatási kapcsolatba került. Visszaemlékezéseiben mindegyik kutatóhelyről szólva a modern nyelvtudományi irányzatokkal és az interpretációelméletekkel való megismerkedés lehetőségét emelte ki. Ő maga az egyetemi képzését, a szakválasztásait, majd első magyarországi munkahelyeit tőle független tényezők eredőjeként írta le. Talán megkockáztatható, hogy e választások nemcsak következményei voltak a (kényszerítő) helyzetnek, hanem előzményei is, megalapozásai egy összetett szellemi életútnak. Egyetemi éveit - mint ahogy az iskolát is - képzésként vette, a Bildung értelmében, amint az bebizonyosodott kutatói habitusában: a képzés az alkotó jellegű, folyamatos tanulás. Petőfi S. János pályakezdése azzal a tudománytörténeti korszakkal esett egybe, amely hirtelen szembesült az emberi tudás meghatározó perspektíváik jellemzőjével, a megismerés nyitottságával és korlátaival és ugyanakkor, egyúttal a természettudományos világleírás újonnan megnyílt Elhangzott 2013. március 5-én Budapesten, az MTA Nyelvtudományi Intézetében, Petőfi S. János búcsúztatásán.