Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1915-09-16 / 37. szám

Előfizetési ár: Egy évre K 4’04 Fél évre K 2'04 Negyedre K 1 '04 Egyes szám 8 fillér. XVI. év Zalaegerszeg, 1915. szeptember 16. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttér sora 1 K Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wlassics­ u.8.sz. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS | LENGYEL FERENC Munkatársak:­­ BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE 37. szám Az iskola a háborúban. A zalaegerszegi ál­. főgimnáziumnak ez évi megnyitójában emlékezetreméltó beszédet hallottunk Medgyesi Lajos igazgatótól. Eszünkbe juttatja ez az intelmi beszéd Vilmos császárnak intelmét, hogy a háború ideje alatt is menjen minden egyéb munka is a maga rendjén. E megnyitóból mintha a még azt is hallanék, sőt inkább! Maga háború mutatja, hogy mennyire szükségünk van értelemre, minél több oldalú s minél nagyobb műveltségre. Az igazgatónak az ifjúsághoz intézett magvas intő beszédjét egész terjedel­mében szerencsénk van közölnünk itt közönségünk számára is, amint következik. Kedves tanulók! Rendkívüli viszonyok közt idegen helyen találkozunk, hogy, míg körülöttünk a világ­háború már második éve dúl és rombol, mi folytassuk a művelődésnek, a kultúrának építő munkáját. Történeti időket élünk. Livius, római történetíró kő- és vérözönről tesz említést, mint ritka, csodás eseményről. Mi ez ahhoz a vérzivatarhoz képest, mely napjainkban söpri végig Európát? Ehhez fogható mér­kőzést még nem látott a világ, sem a harc­tér terjedelmét, sem a harcolók, elesettek és sebesültek számát, sem a hadviselés művészetét és a harci eszközök tökéletes­ségét, sem borzalmait tekintve. Eddig csak a szárazföldet és a tengert választották a mérkőzés színhelyéül; ma a levegőben, a víz és föld alatt is folyik az ütközet. Öt­százezer katonából álló hadsereg, ötvenezer sebesült és ugyanannyi halott a legnagyobb ritkaságok közé tartozott; ma milliók har­colnak, százezrek esnek el és sebesülnek meg. Nincs a technikának az a vívmánya, mely nem nyerne alkalmazást a harcéren. Minden éberséget fölülmúl a harcolók lele­ményessége, de minden képzeletet is meg­halad az a borzalmasság is, mely a folyó háborúval kapcsolatos, akár egyesek, akár egész országok anyagi és szellemi veszte­ségeit tekintjük. Iskolánkat sem kímélte meg a világháború és többszörös gyászt hozott ránk. Elvesz­tettük egyik kiváló kortársunkat, ki északi határaink védelmében hősi halált halt. Távol tőlünk, távol szeretteitől idegen földben pihen; ellenségásza sírban szövi tovább álmát egy szebb, boldog Magyarországról. Korai sírba szállottak többen voltak tanuló­ink közül is, kiknek megadatott valóra vál­tani azt a tanításunkat, hogy a hazáért élni s ha kell, halni kell! Áldás és dicsőség legyen mindnyájuk emlékezetére, kik ra­gyogó példáját adták az önfeláldozó haza­szeretetnek, nagy dicsőséget hoztak isko­lánkra! Midőn elesett hőseink iránt lerójjuk a kegyelet adóját, meleg szeretettel gondolunk tovább küzdő kartársainkra és tanítványa­inkra, kik kötelességük hit teljesítésével tiszteletet szereznek az iskolának, lelkesítő, nemes példát adnak az ifjúságnak. Buzgó imánk száll fel az Egek Urához, vajha minél előbb viszontláthassuk őket épségben, ép testi-lelki erőben! Kedves tanulók! Azt mondja a latin: Inter arma silent Musae, vagyis a fegyverek zajá­ban elnémulnak a múzsák. Igaz is, hogy most minden gondolatunk a háborúra irá­nyul; a háború fordulatai kötik le teljes érdeklődésünket; a magas kormány mégis úgy intézkedett, hogy az iskolák a háború tartama alatt is folytassák munkájukat. Vajjon miért intézkedett így? Azért, kedves tanulók, mert mint Andrássy Gyula gróf igen jól mondotta, most csatatér az egész ország, melyen mindenkinek kijut a köteles­ségekből. Amint t. i. katonáinknak gyilkos fegyverrel kezükben véres harcot kell vívni határaink megvédéséért, úgy kell nekünk itthonmaradottaknak szellemi fegyverekkel megvívni egy másik nem kevésbbé fontos háborút, azt a háborút, melynek feladata és célja megmenteni és fönntartani mindazt, amit őseink és apáink szorgalmas munkája alkotott; megmenteni és fönntartani és to­vább fejleszteni anyagi és szellemi javain­kat, kultúránkat, melyre majd a béke idejé­ben nagy szükség lesz, mert hiszen ez a háború sem fog örökké tartani és mert, mint a szent Atya mondotta, a nemzetek nem halandók, bármennyire hivalkodnak ellenségeink, hogy bennünket meg fognak semmisíteni. A nemzeti élet bonyolult gépezetében a háború tartama alatt sem szabad megállni egyetlen keréknek, egyetlen kis csavarnak sem. Folytatnunk kell a háború előtti mun­kát és ne csak a magunkét végezzük. El kell vállalni és erőnk, tudásunk minden megfeszítésével el kell végezni a hadrakel­­tek munkáját is. Hiszen mi lenne, ha az a földmives nem szántana, nem vetne, ha tavaszkor kalász nélkül maradnának föld­jeink most, mikor ellenségeink, mert nem boldogulnak velünk a harctéren, minket ki akarnának éheztetni? Mi lenne, ha az ipa­ Ilica. Irta: Gerencsér Anna. (Folytatás.) Ez a panaszos hang belemarkolt Ilica szivébe s édes-bus fájdalommal borult édesatyja keblére. Az öregember simogatta puha haját, egyre kérdezgetve: „Ilicám,a kicsi Ilicám, mi bánt téged? Mi bántja a lelked ? Mi fáj neked olyan nagyon kicsikém ? Mért nem hallom már a hangod, a te kacagásod? Ilica — kiált fel az öreg sejtéssel — te szeretsz?!“ — „Atyuskám édes, — szól Ilica, mialatt zokogva átkarolja atyja nyakát, — atyus­kám csak téged szeretlek !“ S az öreg szeretettel ölelte szivére drága Ilicáját. .. Kint a fenyves szélén összetalálkoztak. Mintha már réges régen ismerték volna egymást, csak egy nevet mondtak ki: „Ilkca,“ „Gábor!“ De ez, a két név mindent kifejezett. Bent rezgett az a néma elfojtott vágy, az a mindenható szerelem. — Összefonódott a tekintetük s szemük izzó sugarában a lelkük is. Ajkuk nem beszélt, mégis meg­értették egymást. A férfi odament a leány­hoz, megfogta kicsi fehér kezét és ajkához vonta. A leány nem ellenkezett. „Ilica szeretsz*?“ kérdezte Gábor. A lány nem szólt semmit, csak ráemelte ragyogó beszédes szemeit. Gábor közelebb vonta magához és gyönyörrel meredt ködfagyolós szemébe. „Ilica szeretsz?“ szólt ismét. A lány nem szólt semmit, csak nézett, nézett, mígnem ragyogó sötét szemeit elhomályosították a boldogság könnyei .. . V. Ezután már mindennap találkoztak. Ott a fenyves szélén, minden alkonyatkor már várta Ilk­át Gábor. Várta azzal a szenvedélyes szerelemmel, amely mindenre képessé teszi az embert. Szerette azt a puha, selymes hajat, azt a ragyogó beszélő szempárt, azokat a kis beszédes, piros ajkakat. Szerette Ilicát azzal a mélységes szerelemmel, amilyennel ember talán még sohsem szeretett. És a lány is szerette. Az volt az ő menyországuk, mikor tekintetük egymásba fonódott, mikor kezeiket együtt érezhették. A pópa már régen sejtett valamit, de csak várt. Édes szemmel ügyelt leánya után és fanatikus izzó gyűlöletét a magyar tanítóra zúdította. Ilica nem vette észre. Sőt mintha agyjának jobb kedve volna, talán azért, mert újra hallja őt kacagni. S kacagott hangosan, édesen, hogy csak úgy viszhangzott tőle a régi papház, a jázminos hosszú kert. Az öreg papír megrémült e jókedv láttára, rosszat sejtett. Ő, aki olyan nagyon várta vissza az Ilkca kacagását, édes jókedvét, most szinte kerülni látszott, most szinte félt hallani. De nem mutatta koszúságát, sőt örülni látszott Ilica jókedvének. Egy borús augusztusi alkonyaton, nagy fehér szalmakalapját fejére téve szokot sétájára indult Ilica. Mikor leért a forduló­hoz, már meglátta Gábort, amint várt rá a fenyvesnél. Mintha szárnya nőtt volna, úgy repült feléje. És Gábor, a szokottnál nagyobb hévvel, szinte vadul ölelte meg. S feltűnt ez Ilkcának. Kérdő szemeivel nézett szerelmesére. De annak a szemeiben nem látott mást, mint szerelmet, nagy, nagy mélységes szerelmet és végtelen szomoságot. Ő, aki megszokta, hogy kedvesét csak vígnak lássa, most megremegett, rosszat sejtett! — Valami megmagyarázhatatlan félelem markolta meg a szívét, könnyeket sajtolt a szemébe. Hirtelen nem messze nagyott roppant egy száraz ág. Mindketten odanéztek, de nem láttak semmit. Újból egy roppanás s aztán csend, végtelen alkonyati csend borult mindenre. Gábor megfogta a lány kezét és szótlanul odavezette a nem messze levő Mária képhez. Nem kérdezett semmit, nem csinált semmi­t bevezetés, csak rámutatott a Mária képre: „Ilica ez az én Anyám! ” fog elkísérni a harcmezőre. Ő fog felettem őrködni, hogy az ellenség golyója elkerüljön. Most gond­jaiba ajánlok tégedet amig visszajövök, ami Isten tudja mikor fog megtörténni. Menni kell, menni, a haza becsülete szólít. Ilica, fogod-e szeretni az én Anyámat?“

Next