Magyar Polgár, 1867. március-december (1. évfolyam, 1-93. szám)

1867-09-11 / 50. szám

50-ik szám, hogy azok malaszthatók legyenek, reméljük meg­hányják velik a választottak. Egy — a Többeknek: Schopf Adolf, hites ügyvéd. Marosszékről, sept. 6. 1867. Tisztelt szerkesztő ur ! Szives engedelméböl ha tért enged, szüksé­gesnek tartom választott tisztikarunkról tett ked­vezőtlen hangú közlésekhez egy pár szót szólani főkép azért, mert a részrehajlatlan igazat nem csak érezni kell, de kimondani még akkor is kötelesség, ha a megtámadott fél nem azon a téren áll, mely politikai elvünkkel megegyez. Szükségesnek vélem szólani, mert némi ál­nevű, vagy épen névtelen, Marosszék tisztikarát kissebbítő czikkek közlésével, az illetettek engem gyanúsítanak, az ilyeneknek megnyugtatásul felelem . Soha semmi tárgyban senkivel szembe, még önöknél nagyobb tekintetű, magasabb állású sze­mélyek ellen sem írtam és írok, igénytelen nevem aláírása nélkül, meg vagyok győződve, hogy sze­mélyeket illető álnevű, vagy névtelen közlések nem felelnek meg azon fokozatnak, melyet a nyilvános igazság múlhatatlanul megkíván. Aztán urak! ha nyelvem kissé, élesebb is, mint önök szeretnék, tűz­helyünkről csak az itt javu­latlan hibákat szoktam a nagy közvélemény ítélete elé bocsátani. Előttem a szabad sajtó nem pletyka piacz, a szabad sajtó az igazság küzdtere, a méltányosság mezeje, eny­­nyit előre bocsátva, áttérek valódi czélomhoz. Marosszék tisztújítása körül történtek ugyan oly esetek, melyek ellen, ha valaki alkotmányos elvből kiindulva panaszol, bizonyosan helyeslőkre talál, de mi, a hivatalba lépett oda nem illő sze­mélyek betolakodását ez idő szerint nem feszeget­jük, legtovább tanúságul fogadjuk jövőre, s alka­lom adódván, tényeikben fogjuk megtámadni. De azt most sem hallgathatjuk el, hogy egy név a közigazgatási tisztviselők sorában különösen roszul hangzik : Urban, Klokocsán, Lisovszki, Bach, Schmerling, sat. alkotmány­ölő­v­ezérek zsoldjából, e név most is a jövőben pártfogolan­­dók, ez időre kölcsönbe vett pártfogásával becsü­letes tisztikarunk sorába jutott, nem hibáztatjuk: a légy rá száll a téj fejre, bár ki tehenéből fejték, ha az, kinek a csésze kezében van, el nem jegyezi onnan; a választókat sem vádolhatjuk, mert bizon a hulló urat minden vendégszeretete mellett is le­szorították vala, na de egy kis államcsíny segített a dolgon, a versenytársaknak néhány szavazatát f­eldobva, kisült a pártfogolt részére megkíván­tató­­ szavazatmennyiség, s hulla lett néhány iskolát, s törvényt végzett alkotmányos érzelmű, feddhetetlen jellemű vetélytárs ellen egy olyan, kinek csak al­sóbb oskolai bizonyítványát is a holdban talán megtalálnék, de a földön bizonyosan nem, hiába j­ö­nállósága akkor a szék fegyenczeit kisérgette haj­dú minőségben a királykútra, mikor vetélytársai a Teledy-kert árnyas fái alatt tanulmányaikat sze­rezték, na de itt legalább egy után jártak és aztán némelyek szerint, a nagyon használható tisztviselői képesség!s ott van használják fel, de ne mondják hogy Marosszék választotta.. . nem rójjuk meg az illetőket, most csak felrójjuk, nehogy a jövő szá­madáskor kifeledjü­k részekre beszámolni. A törvénykezési osztályban, hová tulajdon­képpen a vád szól, ismerünk mi olyant is, ki a tanodai alsóbb osztályokból csak néhányat végzett, igen, hogy legutóbb királyi táblai gyakornokságig haladott, ő tudja, hogy ismerünk olyat is, kit min­den léleksérelem nélkül onnan szépen kivezetnénk, de szüretkor a bor seprővel jut a hordóba, meg kádba is, de azért nem önti el a gazda, hanem vár mig leülepedik, akkor lehúzza, s ha már a seprőt is lombikon lejártatta, a haszontalan mara­dékot oda önti, a­hol a vak lyúk kapar, keressen benne valami igazat; igyekezünk mi is tiszta bort nyerni, h a mi késik el nem marad ! Ha valaki panaszol, mi panaszolhatnánk, kik ki sem estünk, s be sem estünk,* * nem is akartunk, s nem bántuk volna, ha még a tó megmarad, a békák is ott maradtak volna ; panaszunk pedig alapos volna, mert bizon­yajos mind a ki-, mind a beesetteket merő miniszeriális félszből fizetni. Ne panaszkodjanak, ne vádaskodjanak, a­kik kötelesség nélküli bogen birtokába vannak, azokra, kiknek van kötelességük, de nincs e mai napig bogenü­k. Hallgassanak szépen, míg tényekből ki nem mutathatják, hogy a választottak károsabbak, ha­nyagabbak, igazságtalanabbak a Schmerling korsza­kiaknál. Legtovább mondja ki: ne legyetek hiúk, ne ígérjetek állástokkal a népnek jobblétet, mert mi már tapasztaltuk, hogy a legjobb akarattal is a jelen rendszer a népre nyomott, ínséget hoz, tanácsoljuk , abból az igen nagy úti díjakból en­gedjenek a népnek, hiszen ők alkotmányosak, igye­kezzenek a rendszertől mielőbb megválni, ha a népnek javát szívükön hordják; mondják el, csu­­dálkoznak, hogy az új tisztviselők 61-ből oly köny­­nyen a 67-be ugrottak, s nem hihetik, hogy hosz­­szasan azon rendszerben szolgáljanak, melyet mig önök szolgálák azt, oly károsnak proclamáltak uton-útfélen, zöld asztalnál, s mindenütt. Mondjanak el sokat, mindent a közjó érde­kében, de ne feledjék, hogy az új tisztikar bene male, de választott, s azok méltatlan gáncsolása a választókat is kellemetlenül érinti ; támadjanak igazgsággal, elvvel, akkor nem tekintheti senki­do­gen irigységnek. Végül, ha van egyeseket illetőleg méltó pa­nasz, ne foglalják össze az egész tisztikart „ma­rosszéki tisztség,“ „marosszéki törvényszék“ czim alatt, mert bizon ott kevés, de nagyon kevés ki­vétellel, olyan személyek vannak, kiket a vádas­kodó urak tudományban, hazafiságban, jellemben lehet hogy utolérhetnek, de túl nem szárnyasod­nak soha! de soha!" Bereczki Sándor: TARCZA: Az „Arkadion“ kifogatása. Az „Arkadion,“ mely oly merészen szegte meg az ostromzárt, s melynek urai a török-görög harcz történetében jelentékeny helyet foglalnak el, végre huszonnegyedik útján a törökök kezébe ke­rült. Hónapokig tartó üldözés után sikerült az „Iz­zedin“-nek, melynek kapitánya, Hassan bey Konstan­tinápolyból történt elutazásakor megesküdött, hogy szakálát levéteti, ha az „Arkadiont“ hatalmába nem keríti, ügyes ellenségét megsemmisíteni. Omar pa­sa utolsó kísérletének czélja Aya Rumeli, az „Arkadion“ rendes kikötője ellen az volt, hogy a felkelőktől a tenger felöli közlekedést s szállítást elvágja és azért elindulásakor egy pánczélos hajót­­ hagyott vissza, hogy ott szüntelenül őrt álljon. Csak néhány mérfölddel távolabb, a szavrói öböl-­­ ben állomásozott aug. 20-án az „Izzedin,“ egy ma­gas hegyfok által eltakarva állott lesben az „Ar­kadiont“ várva, mely rendes kikötőjét fel nem ke­reshette. Az­nap Simon franczia tengernagy az „Iz­­zedin“ közelében több krétai menekülőt fogadott be s ez alkalommal fogadást kelle a török kapi­tány előtt tennie, hogy az „Arkadionnak,“ ha ta­lálkoznék vele, nem árulja el az „Izzedin“ közel­ségét. A franczia tengernagy­ később csakugyan ta­álkozott az Arkadionnal és adott szavát meg nem­­ szegte. Másfél órával naplemente után, éppen mi­dőn a török legénység az esti imához készült, hal­latszott a távolban egy gőzhajó kerekeinek zajlá­sa. Ámbár Hassan bey inkább azt hitte, hogy va­lamely európai hajó közeledik, mely a sziget kö­rüli útját járja, mégis megtette a kellő készülete­ket az ellenséges hajó fogadására. És valóban az „Arkadion“ volt, mely nem sejtve az ellenséges hajó közelségét, hatalmasan füstölve közelgett. Az éppen felszálló hold messze távolságra megvilágo­­sította a tenger felületét; az „Izzedin,“ a hegyfok uralma alatt, ellensége minden mozdulatát kémke­dő szemmel vizsgálta. Csak az ellenséges hajó ágyúdörgései hallatára, fordult meg az „Arkadion“ s gyorsaságába bizva, menekülni igyekezett, azonban már késő volt. Vagy azért mert az „Izzedin“ golyói zavarta hozták gé­pezetét, vagy tán, mert a hajó a kormánynak nem — 201 — . A spanyol fölkelés. A „Journal de Paris,“ mint állítja, hiteles for­rásból értesült a következő esemény felöl : a spa­nyol külügyminiszter Arrazola, néhány nap előtt Izabella királyné párisi követéhez, Monhoz, sürgönyt intézett volna, melyben a madridi kormány keserű­en panaszkodik a franczia határőrvidéki hatóságok­nak a felkeléssel szemben tanúsított magatartása miatt. A konsuli jelentések szerint, írják ez okmány­ban, minden nehézség nélkül átléphették a felke­lők a franczia határt, élelemmel és lőszerrel láthat­ták el magukat stb. stb. Ezen kivü­l igen keserű és sértő kifejezésekkel van telve a sürgöny a Bo­naparte család ellen. Arrazola sürgönye néhány nap előtt olvastatott fel Lavalette franczia külügy­miniszter előtt. Időközben azonban megbánta a spa­nyol kormány elhamarkodott lépését, távirati után megbízta párisi képviselőjét, mondana a franczia kormánynak köszönetét erélyes és lejális magatar­tásáért a felkelés ügyében. Ez utólagos eljárás azonban nem igen volt képes a sürgöny által oko­zott keserűséget a kedélyekből kitörölni, s a viszony a párisi és madridi kabinetek közt most éppen nem szívélyes. A spanyolországi viszonyokról, a „Kölni Új­ság“ párisi levelezője, a következő felvilágosításo­kat nyújtja: „Prim 18.000 ember fölött rendelkez­hetett volna, s még többen is készek valának hoz­zája csatlakozni, ha csak mutatta volna magát va­lahol. Ámde senki sem képes megmondani, hogy tulajdonképen hol tartózkodik. Némely fölkelő ve­zérnek csak azért kelle menekülnie, mivel önkény­­tesei agyonveréssel fenyegették, azt hivén, hogy rá vannak szedve. A csüggedés átalános, s Prim tá­bornok kétszínű magaviseletét kezdik már kül­ úgy mint belföldön árulásnak nevezgetni. Meg kell val­lanunk, hogy a kormány a jelen alkalommal na­gyon ügyesen járt el, így p. o. a katonák szolgá­lati idejét 6 évről 4 évre szállította, s igy megfosz­totta a felkelő vezéreket egyik leghatékonyabb ke­csegtetési eszközüktől, melyet már is jó sikerrel használtak volt A katonáknak rendkívüli jutalma­kat ittért, elmozdu­la mindazon tiszteket és tábor­nokokat, kiknek szabadelvű gondolkozásmódja is­meretes volt, s helyükbe jutalmazáskép olyakat lép­tetett elő, kik hűség és vitézség által kitüntették magukat. Ezen kívül az ezredek állomási helyét minduntalan változtatván, szerfelett megnehezítette a katonák elcsábítását. Ezzel egyidejűleg Gonzales Bravo belügymi­niszter a hivatalos lapokat bőven ellátta tüzes ve­­zérczikkekkel, melyek a felkelőket azzal vádolják, hogy a külfölddel szövetségre léptek s a nyújtan­dó segély fejében Spanyolország egy részét a kül­földnek szándékoznak átengedni. Továbbá a moz­galom vezetőinek múltját igen ügyesen felhasználta arra, hogy a népnek bebizonyítsa, miszerint az előz­mények után ítélve, csak személyes önzés és dics­­vágy vezérli őket a felkelési kísérletre. Ezen fogás derekasan megtermette gyümölcseit; a nagy adófi­zetők legnagyobb része anticipando befizette az adót a minisztériumnak, hogy így az képesítve le­gyen, nyugodtan nézni az események elébe, a fel­kelésnek pedig éppen ez adta meg a kegyelem­dö­fést, mivel a kincstár üressége a spanyol kormány­ra nézve, nagyobb veszedelem lesz vala, mint akár Barcelona elvesztése. A felkelők vezénylete ezen kívül igen rosz volt, mivel a vezetők közt uralgó r­valitás minden eszműködést már előre lehetetlen­né tett. Nagyon számítottak a hadsereg átpártolásá­­ra, ez azonban hű maradt a kormányhoz, mivel a szabadelvű vezérek közt napirenden levő féltékeny­kedés és czivódások mellett a cabinet időt nyert kellő elővigyázati rendszabályokról gondoskodni. Ezeken kívül, igen sok bajt okozott Prímnek esz­telen proclamatiója is, mely programmjába elég ta­pintatlanul a conscriptio eltörlését is fölvette, mi­ál­tal a káplártól kezdve a tábornokig minden tisztet ellenségévé tett. Mindezek folytán a felkelést a je­len pillanatban olybá lehet tekinteni, mint már csak létezett dolgot. A „Journal de Toulouse“ a követ­kező két levelet közli, melyekben a Contreras tánok vezetése alatt álló felkelők átlépéséről a franczia határon van szó. „Luchou, augusztus 30. Ma est­­e 9 órakor mintegy 100 emberből álló felkelőcsapat haladt vé­gig Etigny sétányain. Egy csapat csendőr és sor­­katonaság kísérte őket. A menekülők beszélik: ma délután Venasque kapui előtt igen élénk harcz folyt egy 800—900 főből álló királyi csapat és 200 fel­kelő között. A lödözés igen sokáig tartott s némely utasok elbeszélése szerint igen öldöklő volt; beszé­lik azt is, hogy a többek közt egy alezredes is elesett. A felkelők, kiknek a királyi csapatok min­denütt nyomában voltak, csak akkor menekültek franczia földre, midőn már minden lőszerük elfo­gyott volt. Luchon elöljárósága a felkelő csapatot egyelőre egy nagy teremben helyezte el, honnan később Toulouse-ba fogják kisérni, hova talán még hamarább megérkeznek mint jelen levelem.“ „luchon, augusztus 30. Estve 10 órakor. Képtelen vagyok leírni azon mozgalmasságot, mely itt ma 3 óra óta uralkodik. Az itt állomásozó ké­vés számú katonaság rendeletet kapott azonnal a­­ határszélre menni, hogy a királyi csapatok által megvert és Francziaországba menekülő felkelőket fo­gadja. Éppen most, midőn e sorokat irom, halad végig az utczán katonaságtól kisértetve, egy 150—­­ 180 főből álló felkelő csapat, köztük Contreras­tb- i nők és több tiszt, néhány sebesült és halott, mely­­ utóbbit egy öszvérre kötözve hoztak magukkal. A halott nem más, mint Contreras tbuok segéde, kit azon pillanatban lőttek le, midőn a franczia hatá­ron átlépett. A lődözés egész napon át tartott. A királyi csapatok a felkelőket még a franczia hatá­ron belül is üldözték néhány száz ölnyire. A fel­kelők 24 óra alatt semmit sem ettek, itt azonban ellátták őket élelmi­szerekkel.A­nak­­ a vihar, mely a kedélyek hullámait felkorbá­csolta, megszűnt, s a megnyugvás jótékony szel­lője, melyet nagyrabecsült és általánosan tisztelt főkirálybiránk érdemteljes követünkkel egyetemben, a nép által a legnagyobb óvatossággal választott tisztviselőink folytán elárasztani honfiúi buzgalommal törekednek: valahára elvezettek azon várva várt czél még jelenleg hullámzó tengeréhez, melyen az alkotmányos élet sarkára bár kétes körülmények közepett — nemsokára kikötendő lenne. Ennyit bevezetésül a háromszéki közhangu­latról, s most nyissunk tért a művészetnek, melyet itt ritkán élvezünk,­­ tán épen azért oly szegény népünknek dicséretére váló mohó vágygyal. Fehérvári Antal színtársulata Brassóban és Élőpatakon hajótörést szenvedvén, nálunk kötött ki, hogy romjait kiigazítva a téli idényre Kolozsvárra ismét viszszatérhessen. A székelyföldön színészek, különösen jó színészek oly ritkán fordulnak meg, hogy nem csuda, ha a nép sietve siet adóját le­róni azok iránt, kik őt nemcsak élvezetekbe része­sítik, hanem oktatva tanítják és bárha perczekre is az élet nehéz küzdelmeit elfeledtetik. S a társulat méltán részesül elismerésben__ Az eddig látott előadások mindenikévül meg­elégedéssel nyilatkozhatunk. Az igazgatónak min­denesetre érdemére válik társulata. Merültek ugyan itt-ott némi hibák, de azok inkább a rögtönzött színpad hiányai és nem a játékosoké, kik közt igen sok jó és egyetlenegy rész sincsen. Albisi Anna kedves színpadi alak, s szép otthoniassággal játszik, s bár hangja kissé mono­­tom, s nem bir elég kifejezéssel a drámai szenve­délyek festésére, még igen fiatal, s az idő és szor­galom meg fogja hozni azt, mi ma hiányzik. Raveczki Irmát még nem láttuk oly szerep­ben, honnan tehetségeire következtetést vonhatnánk. Fehérváriné elismert színésznő, s bár szerep­körén gyakran túlcsap, azért még nem ront, szóval gyakorolt, otthonias minden magasabb művészet nélkül. Roti Erzsit csak egyszer láttuk még tánczolni nagyon hiányos zene mellett. A közönség tapsolt. A női személyzet ennyiből áll, mert helyszűke miatt csak azokról szólok, kik nagyobb szerepet játszanak. A férfi személyzet sokkal jobban van képviselve, itt már ismertebb nevekkel, nagyobb tehetségekkel találkozunk. Itt van Albisi, e kedélyes színész, kit a kö­zönség mindig szívesen fogad; itt van Timár, a franczia vígjátékok hőse, Zádor a budai népszín­ház volt tagja. De az elismerés legnagyobb mér­tékben Újházit illeti, ki fiatal, s már is nagyon megközelíti azon színvonalat, melyre csak tehetsé­gek tarthatnak igényt. Ő a legnehezebb és hálát­lanabb szerepkört kezeli. Jó intrikus, ki szerepeit túlzás nélkül játsza, a­mi érdem, s ezen kívül bár­mely más szerepben otthonos. Priell routinirozott színész, de szerepköréhez hangja nem alkalmas. Láttuk „Bánk bán“-ban, de minket nem elégített ki, mert mi is megkívánjuk, hogy történelmi alakjaink a színpadon is hősök legyenek. Utoljára „Dalos Pistádban szerepelt, s noha több jelenetekben teljesen kielégített, mégis többet vártunk volna.... Lövei, Török és Persian szintén törekednek, s e törekvést, kik a pályára hivatással bírnak, siker követheti. Csak a műsorozatba óhajtanánk egy kis mó­dosítást. Népszínművet még nem igen láttunk, pe­dig a nép ezt szereti leginkább. A drámai előadá­sokat ritkítani kell, úgy is van a népnek baja elég, mire azt még tetézni?... Filléreit azért hordja szorgalmasan a színházba, hogy élvezetet vásárol­janak rajtuk. Sírni otthon is tud. Itt mulatni, ne­vetni akar Nem mondom én, hogy néha drámát is ne adjanak, de adjanak nemzeti drámát, hadd lelke­­süljön a nép az ősök dicsőségén. És ne adjanak franczia féregmunkákat, melyek sem az érzelmeket nem nemesítik, sem erkölcsre nem tanítanak. Szó­val, a műsorozaton változtatni kell, s ezt a társaság érdeke kívánja inkább, mert a vígjáték van leg­többet képviselve, s én megvallom, nagyon komi- I. E V EI, E Z É S. V Imecsfalva, sept. 5. 1867. Vidékünk láthatára a politikai mozgalmak után újra derült. A pártszenvedélyek szunnyahoz engedelmeskedett — csakhamar utolérte az „Izze­dni,“ ámbár az utóbbi utjának nehezítésére vászon­­málhákat, hordókat s hasonló dolgokat hánytak az „Arkadionról“ a tengerbe. Egy negyed óra múltá­val az „Arkadion“ el volt zárva a nyílt tengertől, éppen a part és a török hajó közé került. Az ágyú­zás és lövöldözés időközben szakadatlanul folyt. Az „Izzedin“ meg sem állva neki rontott az üldözött hajónak, mert azon volt, hogy menekvését minde­nekelőtt lehetetlenné tegye .Minthogy mindkét ha­jó körülbelül egy nagyságú, sőt az „Arkadion“ még erősebb szerkezetű, a kísérlet igen merésznek mond­ható, azonban sikerült az „Arkadiont“ annyira meg­sérteni, hogy futását nem folytathatta. A hajók így egymás mellett állván, a görögök baltákkal fegyverkezve a török hajóra igyekeztek át­ugrani; ez a török hajóra nézve veszélylyel járt, mert a görögök szám szerint többen voltak, miután a hajón a legénységen kívül 200 önkénytes is volt és mert a törökök erre nem valának elkészülve. Elkeseredett harcz keletkezett, melyben a törökök farudakkal és ágyúdoronggal űzték vissza a benyo­muló helléneket. A tusakodás közben Kliodja, a görög kapitány baltáját a török vezénylőre dobja, a­ki karján könnyű sebet kap; ekkor egy­ Hassan September IT bey mellett álló török katona jól czélzott tévessel lefek­te a görög kapitányt. Most az „Izzediu“ kibontakozik az ellenséges hajó közeléből és egy második rohamot intéz az Arkadion kerékoldala ellen, mely roppant pusztí­tást visz végbe a görög hajón. A hellenek, kik harcz közben kapitányukat, kormányosukat és a le­génység egy részét elvesztették, belátják, hogy min­den további ellentállás sikertelen. Abba hagyják a tüzelést s végmegeröltetéssel, a­menynyire az össze­roncsolt kerekek megengedték, a part felé közeled­nek, így a legénység nagy részének sikerült a part­ra menekülnie. A harcz esti 10 órától reggeli 3 ig tartott és az „Arkadion“ romlásával végződött. Ta­núja Simon tanagy volt, a­ki az ágyudörgés hal­latára megfordult és annak bevégzése után a Py­­raeus felé vette útját. A szultán az „Izzedin“ vezetőjét, Hassan beyt, azonnal sorhajó kapitánynyá nevezte ki és a legény­ség között 100 font sterlinget osztatott ki.

Next