Magyar Polgár, 1868. július-december (2. évfolyam, 77-154. szám)

1868-07-01 / 77. szám

Előfizetés­ felett«1«*. . . 12 frt — kr. Étit • ’ 6 Félév«................................. " Negyedévre » .......................................~ ■ Mepelenik hetenkint háromszor: An­trn»Pi8*evdőné« Pénteken. Szerkesztőség és kiadó­hivatal: / 77-ik szám. Kolozsvárit, szereda julius 1. 1868. Második évi totya"­Sientegyh­e­ntesa 467. ex.MAG­TAR POLGÁR POLITIKAI LAP. Hirdetési dijak. , Öt­zör halározott eor ára 6 kr. Bélyegdij minden hirdetéstől 80 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvez­ményt is nyújt a kiadó-hivatal. Fiók-kiadóhivatalok: Déésen: Krámer Sámuel. Enyeden: Vokál János. Tordán: D. Papp Miklós. Si­mosújvártt: Csausz testvérek. Kolozsvárit: Stein János és Dem­ján László. Legújabb távirati tudósítások. Pária, juv. 28. Római tudósítások jelentik, hogy a pápai allocutio, úgy a­mint először volt fo­galmazva, éles kifakadásokat tartalmazott az osz­trák császár ellen. Konstantinápoly, jun. 28. Napoleon her­­czeg tegnap délben ide érkezett. Florencz, jun. 28. A senatus a malomadó­ra vonatkozó törvényjavaslatot 101 szavazattal 11 ellen elfogadta. Bécsi ágro, június 27. Arany U.52. GzÜ­st 113.—. Urb. köt. Magyarországi 74.—. Erdélyi 69.50 Erdély s a balközépi politika. 1. Erdélyben balközépi politika, fából vas­karika. Erdélyben ily politika nem is léte­zik ; politikai múltjának logikája, jelen vi­szonyainak igényei, s a forrongó nemzeti­ségi elemek tekintetbe vétele etannyira a jobboldal érdektársává fűzik, hogy egy al­ternatívája van: a kormánypárti programmra esküdni avagy a pozitív állapotok látása előtt szembekötve szédelegni a mélység felett. Efféle phrasisokkal találkozhatni Erdély­ben: a kormánypárti sajtó hasábjain ép úgy, mint a megyegyülési termekben, nagyúri pa­lotákban s a politizáló székely atyafi küszö­bén belöl „az ország politikai múltjának lo­gikája, jelen viszonyainak igényei, s a for­rongó nemzetiségi elemek tekintetbe vétele ajánlkoznak alkalmas „Schlagwortokul“ a hívek megőrzésére s a tévelygők megtérí­tésére. Erdély politikai multjának logikája...,­­ — de hol fogjuk fel históriájának fonalát, hogy a jelen viszonyok logikai idegét föllel-­­ jük ? — Gyala éa Töhötöm, az árpád házi királyok szaka avagy az erdélyi fejedelmek ideje tán jobboldali barátinknak is túl mesz­­sze fekszik a jelen közjogi állapotok körén. Az uniopolitikának markoljunk praemissáiba, s ezek kapcsában fürkésszük a honegységi­­zés motívumait és czélját, irányzatát s szá­mításba veendő horderejét. I. Lipót Erdélyben az 1691-iki alkot­mány által oly államgépezetet léptetett élet­be, mely míg egyrészt az alkotmányos élet tényezőiül számbavett tömbök torzsalkodásait közjogi rétege által téve állandóvá , az egy­mást növelendő közéleti factorokat érdeki­­leg szembeállítván, egymás által emésztette fel, másrészt az alkotmányos mez alatt tág tért engedett a bécsi kormány bureaucratiai Mephistóinak a jogfoglalásra. Az alkotmá­nyos institutiók működését maga az alkot­mány zsibbasztó, a kerékvágásából mind-mind kizökkenő államgépezet önmaga kínál­kozott alkalmasnak a központi cancellária beavatkozásaira, s a törvényhozás egyik té­nyezője: az országgyűlés tudatra ébredt s a bajt átérző tagjai fájdalmas tehetlenségre ön­magán constitutioi által gédelgetett bureau­­cratia által kárhoztatva. A bécsi befolyástóli menekvés szüksé­gét sokan belátták, de az alkotmányos utáni szabadulását vajmi kevesen lelték fel, midőn a nemzeti irányú mozgalom legnagyobb gát­ja maga az alkotmány vola. A politika irá­nyával : az alkotmányt a personal unió alapjára terelni vissza, csakha­mar a legtöbb honfi tisztában jött. Kifejező képe ez ájult állapotnak, jó­akaró tehetlenségnek az 1791. év története: az ország a központi kormány túlkapásai ellen erélyesen reagál, a törvényhozás útján teljes függetlenségének adva alkotmányos kifejezést; s és ez évtől datálódik a bécsi jogfoglalás nagyobb mérvű és sikerű hadjá­rata, hogy minden úton hozott törvény csak a régi jogállapoton ejtett csorbát, s csak az eddigi gyönge szabadságalapot silányította. S Erdély diaetális jegyzőkönyvei az alkot­mányos sülyedés krónikái kezdve az éven, melynek törvénykönyve a personal uniót hangsúlyozza, hogy „Magyarország törvé­nyes királyai Erdélyt, mint a szent koroná­hoz tartozót ugyanazon uralkodási és trón­öröklési jogon kirondják, és mint saját, sem­mi más országnak alá nem vetett alkotmány­nyal birót saját törvényszerűleg megerősített törvény­ei szerint, nem pedig a többi örökös tartományok módjára kormányozandják; fen­­maradván minden többi országok­ s tarto­mányokkal való, de csak egyszersmind való birtoklásra és védelemre szer­zett eloszolhatlan s elválaszthatlan egyesü­lési összeköttetése.“ (Articulorum Diaetalium Transylvaniae Anno 1791. Sextus.) B­átray Ernő: TÁRCZA. Még egyszer Kossuth Lajosról. (Vázlatképek a n­agy számü zöttnek kül­földi köréből. Bartha Gyulául. (Folytatás.) Soha dicsőbb oszlopa magyarnak nem leend, mint a milyet a magyar nép az 1848 ki törvények alkotójának szivében emelt; az ehez közel tolako­dó hízelgők csak sarat hoznak magukkal, mely a talajt magasabbra nem emelhetvén, csak is bekeni annak talapzatát. A képek, miket magának a nép Kossuthról alkotott, hosszú sorokon át, mindannyian gyönyö­rűek, és pedig gyönyörűek a maguk egyszerűsé­gében, mert képzelhetünk-e naivabb és ennek da­képet, mint a midőn az egysze­rű földmivelő ember fölkiált: „Kossuth Lajos hires deák!“ vagy még ennél sokkal szebben: „Kossuth Lajos édes apám!“ Adhat e a nép kedvelőjének megtisztelőbb czimet, mint a mikor apjának nevezi? Szólíthatja e bizalmasabban, mint a m­.kor deáknak hívja? Nem e k.öntötte ez egyszerű szavakban szive egész érzetét? A ki k ennél többet keresnek, azok ez által kimutatják, hogy nem ismerik a népet, és soha nem értették emlegetik.* * 8^ 0108t’ a kinek neve‘ oly annyit És nézzük egyszer a jelenbeni Kossuth-k­o­­d­om legkiválóbb bajnokai, mit adnak a néplel­­kesedés e kifejezései helyébe? Leborulnak­­ sza­­val­m Kossuth előtt, öt nagyreményű fiaival együtt emlegetve, szentháromságnak s több effélének ne­­vezgetik, de hát azt várják-e, hogy a nagy férfiú tudáscsókjaikat felismerve, kötéllel űzze el lábai alól? Neki a magyar demokratia egyik teremtőjé­­nek, az 1849-ki dicső napok kormányzójának, a szabad népek által tisztelet- és becsüléssel foga­dott ember- és hazafinak, neki emlegetnek ők imádást, a férfiúnak, a kinek egész élete nem egyéb, mint a népszabadság érdekében vívott foly­tonos és szüntelen küzdelem?) emeljetek oltárokat a szabadságnak, s tisztelitek bennük Kossuthot; de a mikor ember előtt térdre akartok borulni, a midőn imádást emlegettek, vérig sértitek azon férfiút, kinek tiszteletét hazudjátok. És a szentháromság hasonlatára mit mond­jak? A nép költészete kincstárába befogadott már nem egy idegen világot is, ha benne érzületét ki­fejezve ismerő, de azért, bármennyire is emleget­­tessék a szentháromság képe, az csak a privilegi­zált néplapok tulajdona marad, a nép azt magáé­vá soha nem teendi, beérvén az érzelmeit olyany­­nyira visszaadó dallal: „Kossuth Lajos édes­apám!“ Már most hisszük, tisztábban áll törekvésünk olvasóink előtt, ha még hozzá­tesszük, hogy a re­alitást, a valót keressük, reméljük, megértenek. Az ember valódi nagyságát mi nem a képzeletfölötti­ekben látjuk; ki nagy mint polgár, és nagy mint családatya, eszményítésre, költői képzelet faragta keretre annak képe nem­ szorult, mert nagyságát éppen emberi volta adja. Nekünk tehát törekvésünk a képhez éppen nem illő otromba keretet attól eltávolítani, a helye­ket, mik ez­által homályba vannak helyezve, vilá­gosságra juttatni. Remeket részünkről legkevésbbé sem ígérünk, mert ismételjük, mi nem akarunk újat alkotni, nem akarunk költeni, egyszerűen a ragyogó képre rákent mocskot akarjuk lemosni. Kicsoda Kossuth a politika terén, e kérdésre, a­melyre úgy hiszem Európa minden műveltje megfelelne, az én válaszom nem szükséges; ha a magyar nemzet azt még ma sem tudná, vagy már­is elfeledte volna, az én gyüngeségera e gyaláza­tát el nem távolíthatná, de ez hiú aggodalom. Kos­suth Lajos nevének emléke be van vésve a nép szívébe, s annak élete a jövőben hiszem egyidejű leend a magyar nép életével. Én a magánemberről szólok, itt is azonban ne várjon tőlem olvasóm meglepő dolgokat; meg­lepők lehetnek azok a költött mesékkel szemben, de különben, megvallom, nem örömmel ismerem be az általam nyújtandók igénytelen voltát, meggyő­ződésem lévén, hogy a politikai küzdelmek nagy­jai, magánéletükben éppen egyszerűségük által nagyok. A külföldön esett kóborlásaim közben a vé­letlen egy becsületes olasz pappal hozott össze; ő megtudván magyar létemet, a beszéd tárgyává az 1848—49 ki eseményeket választá, idegen voltát tekintve, meglehetős jártasságot mutatott e történe­tünkben, s a mi leginkább meglepett, rokonszenvet ügyünk iránt. A mint darab ideig beszélgetünk,­­ „mondja csak uram“ kérdő egyszerre, „gazdag ember-e Kossuth?“ ,Ellenkezőleg* viszonzám, ,ő lehet minden egyéb, mint gazdag; de nem is tud­nám, hogy honnan volna az?‘ „Hogyan“ felelé olaszom, „Kossuth, az 1849-ki magyar kormányzó, az egykori pénzügyőr?“ ,Igen uram* mondám én Ez az itt következő néhány czikknek kelet- A pápai allocutio. (M. A.) A jelenkor történetét nem al­kotja új események folytonos lánczolata; nemünk élete tetszik önmagának az ismétlé­sekben is, és gyakran oly jelenségeket hoz felszínre, melyeket csak rég letűnt századai­ban szoktunk meg, de a­melyek ma már kísérteties árnyakhoz hasonlóan állanak az emberiség békés fejlődésének harmóniájában. Ily „emlék a múltból“ azon allocutio, melyet Péter apostolnak ez idő szerinti utód­ja f. hó 22-én consistoriumában tartott. Óriási anachronizmus, a történet szelle­mének teljes ignorálása e pápai szózat. Ily hangon mennydörögtek hatalmas egyházfők a középkor remegő népei és szolgalelkű fe­jedelmei fölött; ily villámok sújtották akkor földre Rómának kiszemelt, védtelen áldoza­tát. Korunkban ezeknek használása még a hivek lelkében sem kelt föl egyéb érzetet a szánalomnál. A pápa ezen allocutiojában, melynek kettős éle Austria és hazánk ellen van irá­nyozva, fölemeli szavát a lajihántuli szom­szédaink által újabb időkben hozott szabad­elvű vallási és iskolai törvények ellen, s ál­talánosságban és részleteiben megátkozza, következményeikkel együtt semmiseknek nyil­vánítja azoknak minden intézkedését. És mit tartalmazhatnak e törvények, hogy a római szék szükségesnek találta ily álláspontot foglalni el velük szemben. Talán valami új „tévtan“, vagy az egyház fennál­lása és biztonsága ellen intézendő merénylet van azokban megállapítva, mely igazolhatná, az önvédelem színében tüntethetné föl az egyház fejének eljárását? Legjobban megfelel e kérdésekre maga a pápai allocutio, midőn a megátkozott tör­vények egyikéről, a múlt évi dec. 21-ei ál­lami alaptörvényről az „átok“ indokolásául azt hozza fel, hogy „e törvény mindenféle nézetek és sajtótermékek, a vallás, lelkiis­meret és tanítás feltétlen szabadságát álla­pítja meg; általa minden hitfelekezetű pol­gároknak megengedtetik oktató- és nevelő­intézeteket alapítani; minden vallásfelekezet egyenjogának nyilvánittatik s az állam által elismertetik Ennél jobban csakugyan alig lehetne jellemezni az idézett törvényt. De viszont mi sem bizonyítja inkább, mint e jellemzés, hogy a pápa még mindig nem tudja magát beleélni az emberiség jelenébe, midőn mind­azt, a­mi egy államban értékkel bír, az em­berrel veleszületett szabadság­­­jognak a kü­lönböző nyilvánulásait, a vallás-, sajtó-, ta­nítás- és lelkiismereti­ szabadságát oly kímé­letlenül, a népek jogérzetének oly megveté­sével megtámadja. Ámde a pápa itt nem állapodik meg. Az egyház feje a közönséges izgatók sorá­ba száll le, s megdicsérvén azon ausztriai püspököket s érsekeket, kik az alkotmányos után létrejött, s uralkodói szentesítéssel ellá­tott törvények ellen tüntettek, óhajtja, hogy a magyar érsekek és püspökök, fő­­pásztortársaik „dicső“ példáját kö­vessék, az­az úgy cselekedjenek, mint ama­zok, majd ha az állam és egyház közötti viszony hazánk törvény­hozása által is sza­­bályoztatni fog. A pápa nem látja át, mily veszélyes a tan, melyet allocutiojának e részében kifeje­zett. A pápa feledi, hogy az, ki valamely törvényt nemcsak nem tisztel, hanem ellene még izgat is, a törvények összeségét, az al­kotmányt sértette meg; feledi, hogy egyes törvények megtartása vagy megszegése kö­zötti választás csak forradalmi állapotban, csak akkor függhet az állampolgárok tetszé­sétől, ha megdöntve a társadalmi rendet, egy csapással semmivé tesszük mindazt, a­mit az emberiség jogainak biztosítása körül év­ezredes küzdelmeiben szerzett. A történelem sebes folyama szédítő gyorsasággal halad előre. Minden, mi gátul szolgált haladásának, el van sodorva útjából, vagy meginog hullámainak erős lökése alatt, csak egy puszta szirttöredék akar még azok­kal daczolni, melyre elmosódott betűkkel „non possumus“ van beírva. A hullámok azonban aligha ki nem gú­nyolják e felirat értelmét. A szerb fővárosból. Belgrád, jun. 23. 1868. Miként már e lapoknak táviratilag jelezve volt, Obrenovich Milán ma kora hajnalban ide ér­kezett. A hajó hamarább meghozta őt a kikötőhöz, mint a belgrádiak várták, kiket szándékosan nem tudósítottak megérkezésének órájáról, mert nem akarták a gyászt nagyobbszerű elfogadási tünteté­sekkel megzavarni. Azonban a török vár ágyúi és a székesegyház harangjai gyorsan tudtára adák mindenkinek, hogy az ifjú Milán a fejedelmi szék­városhoz közeledik. S így történt, hogy jelentékeny néptömeg gyűlt össze a kikötő terén, mely nem engedi át a leendő fejedelem üdvözlését kizárólag a hivatalos küldöttségeknek. Ezek valának: az ideiglenes kormány, a főellenőr, hatóság és tör­vényszékélg tagjai, senatorok, a helyőrségi tiszti­kar, a papság metropolitájának vezetése alatt s a „skupsschina“-nak már ittlevő tagjai. A consulok s azoknak segéd személyzete tel­jes számmal jelent meg. Az orosz consul későn megjelenése előbb nagy aggodalmakba ejte a dip­­lomatiai testületet. Sokan azt hitték, hogy már nem is fog eljöni,­­ a diplomaták finom nyelvén már egyes politikai gyanítások fejeztettek ki. Csak mi­dőn már a fejedelmi hajó a láthatáron fölmerült, jelent meg a consul is, rögtön elhárítva Európa politikai egéről a fenyegetően tornyosuló felle­geket. Midőn az ifjú fejedelem — már így nevezhe­tem őt — a partra szállott, az ezerszeresen fel­hangzó „zivio“ kiáltások látszólag egészen meg­­zavarák őt. Milán csinos fiatal ember, karcsú test­alkat, nyílt arcz­ és mély élénk szemekkel. Színe ezúttal a szokottnál haloványabb volt, a­mit a helyzet rendkívüliségének tulajdoníthatni. Az ideiglenes kormány és a hatóságok kép­viselőihez szerb, a consulok üdvözletére franczia nyelven szólott, még­pedig oly szépen, hogy kí­sérője, Huet tanár teljesen meg lehetett vele elé­gedve. Molán augustus hóban 15 éves, három év múlva eléri a nagykorúságot és akkor személye­sen átveheti az uralkodást. Rokonai közül csak is nagyanyja, ki a topzsidai vérengzés alkalmával csodaszerűen sértetlenül menekült meg a gyilkosok erre, ,de az 1849 ki magyar kormányzó elsősorban becsületes ember, ő szegényen állott hazája élére, ő szegényen hagya el hazáját. A­mi pénz volt az állampénztárban, azt Duscheck, a későbbi pénz­ügyőr az osztrákok kezeibe játszotta, abból mi sem hiányozhatott, honnan volna tehát Kossuth gazdag­sága ?‘ „De hát hogyan van az“, kérdé­s észre­vehető megütközéssel, „hogy a nép között arany rudakról, másutt milliókról suttognak, miket a kor­mányzó magával hozott? Mind költemény volna ez?“ .Mese ezt válaszolom, ,utolsóig mese, mit a szolgaság emberei, Kossuthnak gyűlölői költenek, s a mit a jelenlegi úgynevezett Kossuth próféták meghazudtolni nem mernek; mert meggyőződésük hiányozván, féltik az alapokat, miben állanak. Me­se ez épp úgy, mint az, a­mit Kossuth udvartar­tásáról, gőgösségéről regélnek; az egyik költi rész akaratból, a másik tovább viszi ügyetlenség­ből, s igy azután tovább terjed a hir, migyen or­szágossá lesz. A tehetségesebb irók, a befolyáso­sabb hazafiak pedig, a kik ilyen eljárásnak útját állhatnák, azok ezt nyugton nézik, hogy miért, akát tán maguk sem mondhatnák.* „De hiszen“, kiáltott fel erre derék papom egészen neki pirul­­tan, „ha a tehetségesek hallgatnak, miért nem szó­lalnak fel önök, fiatalok, miért nem lépnek önök a sorompóba? Ha ez máskor szabadalmuk leendő, az ily körülmények közt immár kötelességükké vált. Föllépésük, lehet, eleve kevés sikerrel járand, de hát használjanak annyit, a­mennyit használ­hatnak.“ ,Igaza van uram­, viszonzom, s egy né­ma kézszorítás után mindketten gondolatokba me­­rültek, elhagyák egymást.

Next