Magyar Polgár, 1869. július-december (3. évfolyam, 77-154. szám)

1869-12-03 / 143. szám

- 143-ik szám. ___________ t­á­lán kíván hatni a kolozsvári munkások anyagi, szel­lemi, physikai érdekeinek lendítésére. A társalmi rend kötelékeit nem szándékunk el­tépni; óvakodunk az erőszak terén tenni érdekeink elérésére bármi kísérletet, de megragadunk minden emeltyűt, s nem hagyunk elsiklani egy alkalmat sem, mely a békés egyesülés nyugodt és biztos útján ígér­kezik érdekeinket előmozdítni. A részvényekre alakítandó egylet átalános prog­ramját a következőkben vélem körvonalazhatni. Az egylet, tagjaiinak szellemi kiművelésére olvasó kört alapít, könytárral és hírlapokkal; gondoskodik arról, hogy a munkásosztály körébe vágó tudományok­ból helyiségében népszerű előadások tartassanak; pá­lyadijakat tűz egyes iparművekre; érdekeit a sajtó-­­ terén, s az egylet körében társalgási úton vitatja. Anyagi érdekeinek előmozdítására segítő pénz­tárt, fogyasztó egyletet alapít vagy magát valamely helybeli segítő pénztárral s a fogyasztó egylettel hoz­za öszseköttetésbe; útrakelő tagjainak ellátását gon­dozza. A tagok physikai érdekeinek előmozdítására betegtagjainak ápolásáról gondoskodik valamely ko­ronában munkáságyakat alapítván, vagy egyleti orvos­ról, gyógyszerészről gondoskodván. A saját körében temetkezési és torna egyletet szervez. A fentebbiekben adtam tervrajzát az alakítan­dó munkásegyletnek. A­ki elolvasssa és gondolko­dik fölötte, az előtt eloszlik mindazon aggodalom, melyet egyletünk iránt némelyek a polgárság mun­kaadóinak körében támasztottak Mi békésen kívánunk haladni, s a társadalmi rend keretén belül kisérleni meg érdekeink lendíté­sét. És ez okból óvakodunk oly törekvésektől és eszközöktől, mik a békés haladást koczkáztatnák. Midőn t. Mátray urat egyletünk érdekében e sorok közzétételére felkérném, maradok tisztelője. Vilmán Albert, munkás. Kolozsvár, nov. 29 én A lovagiasságnak nincsenek határai. — Nem­csak a társadalom clonque áiba bukott nők talál­nak védő lovagokra, hanem akadnak oly szélma­­­lomhősök is, kik a jelenleg annyira nevezetes két erdélyi főúr gr. Haller Ferencz és b. Apor Ká­roly érdekében is vállalkoznak gyenge lándzsáikat összetörni. A történelem nevében sajnáljuk, hogy a leeresztett sisakrostély e merész kü­zdök nemes arczát láttatni nem engedi. Ily lovag vánszorgott Rosinante-ján a leg­közelebbi „K. K.“ közönségi rovatába, s miután jól értesült részletességgel ismétli min­dazt, mivel b. Apor eljárását mentegetni már több helyütt és hasztalan kis érte meg, a közlünyi hős dühös ha­raggal ront neki azoknak, kik a koldusokká tett tófalviak részére adakozni merészkedtek. Himmel paragraph numero! 1 ez már az igazi Apor észjá­rás , hogy az igazságtalanul kierőszakolt ítéletek által tönkre jutott szerencsétleneken még segíteni sem szabad, mert e nagylelkűség a tófalvi jószág birtokháborításába vegyül. Ezer szerencse, hogy a Schmerling kormánnyal b. Apor felségi kérelmei­nek is lejárt idejök, mert különben még megértük volna, hogy az adakozókat mind a három bíróság elítélje az adomány kétszeres összegének b. Apor Károly zsebébe lefizetésére. A nemes lovag végre hozzá nem illő hajlongások között húz pár vona­lat b. Apor és dr. Ratiu között. Mi megkímél­jük dr. Ratiut e párhuzamtól. Politikáját helytele­férje karjaira, végre feje egészen lehanyatlott fér­je vállára. A szent nyugalom, az est magánya mely őket körülvevé, minden oly hatással volt a grófra, hogy azon hiedelemre jött, miszerint neje a természet eme tündérszépségétöl elragadtatva baj­­tá fejét vállalta, de midőn neje járása ingadozó­vá lön, megállt és legnagyobb meglepetésére, azt véve észre, hogy neje holt, halavány és kezei me­reven lehanyatlottak. Körülnézett, de egy lélek sem volt a közelben. A város falai oly távol voltak, hogy hangja oda nem hallatszott. A gróf most karjára vette nejét és­ megindult a város felé; egy kis darabig ment de feli kelle hagyni e határoza­tával, mert sötét lévén nem találta a városba ve­zető utat. Néhányszor segélyért kiáltott, épen a vá­rosba akart szaladni emberekért, midőn lépteket hallott. Örömmel­ szólita fel az idegeneket, hogy segitsenek rajta, ezek könnyíteni akarván rajta, órát, tárczát és minden értékes holgot követeltek tőle, sóhelyett azon vigaszt nyújták neki, misze­rint Orje egy óra lefolyása után, mihelyt a rózsa illata eltűnik, egészségben leend. Azt is közlék ve­le, miszerint őt is ily állapotban kellett volna ta­­lálniok, mint a minőben neje van, de minthogy el nem fogadá a virágokat tehát ébren fosztják meg A grófnőt a várostól lőtávolságnyira vitték, a gróf pedig két bandita közt kutyagolt a többiek után. A grófnőt leereszték a földre és a város felé egy pisztolyt kilőve eltűntek. A lövés hallatára számosan, különösen ausztriaiak jöttek ki Rustschukból. A grófnőt a legközelebbi vendég­lőbe vitték, a­hol is nem sokára magához tért. A grófnő a történteket megtudván, majdnem két­ségbe esett, mert még a jegyügyürüket is lehúz­ták ujjaikról. E történet nagy feltűnést okozott az idegenek között és most már nem mernek egy ró­zsához sem szagolni. — 602 nmtk de meggyőződés és tu.ve­ tüzetes­vizér­i tetteiben, mig b. Apor Károly jó pén­zért ép oly buzgó volt Bachék szolgálatában, a mily telivér deákpártinak mutatja magát most, mi­dőn a deákpárt él és uralkodik. * *) Erdélyi közélet. □ „A szamosvölgyi vaspálya-társulat nevében Ujfalussy Miklós, mint e társulat képvise­lője, egy emlékiratot nyújtott be a m. kir. köz­munka és közlekedési miniszterhez a Kolozsvár Déés Szatmár,­­ a Déés Besztercze és a nagybá­nyai vaspálya ügyében. E pályák nemzetgazdasá­gi és stratégiai fontosságát az emlékirat a kö­vetkezőkben körvonalazza: A Szamosvölgyének a magyar éjszak keleti vaspályával czélba vett ezen összeköttetésével, Erdély nemcsak Magyarország­gal jön a legtermészetesebb után közvetlen kapcso­latba, de egyszersmind a távolabbi külfölddel is, melytől eddig egészen elzárva volt. És itt nyílik főkép a szamosvölgyi vaspályának országos és ál­lami fontossága. Európa nyugati országai s a ke­let között, a közvetlen egyenes összeköttetés mind ez ideig hiányzik. Mindenki tudja, hogy e hiány eltávolításán minő erélylyel működnek. A külföld részéről tanúsított eddigi törekvések hazánknak nemcsak, hogy nem kedveznek, de annak legelső életérdekeivel merő ellentétben állanak. Tudjuk, hogy a csernovicz jassi­­ vaspálya teljes kiépítésé­hez közeledik, s hogy elkészültével akár Odessáig, akár a Feketetenger bármely más pontjáig a levan­tei kereskedésnek Európában oly útja fog megnyíl­ni, melynek hatását, és pedig súlyos hatását első­sorban Erdély- s Magyarország az által fogják érezni, hogy a kelet- és nyugat közötti összes ke­reskedelmi forgalmat hazánktól elvonja, s leg­több czikkeinkkel a versenyzést lehetetlenné teszi. A veszély, mely hazánkat ez irányban anya­gi tekintetben fenyegeti, létezik, s örömmel ismer­jük be, hogy ellensúlyozására már eddig is tör­téntek lépések. E lépések legfontosabbika az oder­berg kassai, s az éjszakkeleti vaspályának Kassá­tól Szatmárig foganatba vett kiépítése, mint olyan vonalaké, melyek folytatásával és teljes bevégezté­­vel a tőllünk elvonni szándékolt európai forgalmat a Kelet felé hazánkon s különösen egész Erdélyen keresztül vezethetjük. Ugyanis, hogy a nyugati for­galom azon nagy értékét mely Oderbergen át Lem­berg, Csernovicz és Jassyn át a Kelettel közleke­dik, hazánkon át édesgessük: muldatlanul szüséges, hogy Oderbergtől, a Feketetengerig a lemberg­­csernoviczi vonallal oly versenyvonalat állítsunk, mely azzal a szan­ttal szinten előnyeiben sikerrel versenyezhessen. Ily vonal lehetséges, és e vonal nem más, mint az oderberg kassai vonal folytatása Erdélyen át, és mely vonalnak egyetlen helyes irá­nya úgy rövidsége, valamint szállítási viszonyok tekintetéből a „Szamosvölgye.“ És valóban e vonal kiépítésével, a szintén el nem maradható brassó­­galaczi vonal folytatásában, nemcsak egész Erdély, de Magyarország nagy része is nagymenyiségű oly czikkeket értékesítve, melyek ma érték nélkül par­lagon hevernek, úgy mezei termékeinek, vala­mint műiparának eddigi nem létezett piac­okat nyerhetnek. Beismerjük, hogy a vaspályák építésénél az országos kereskedelmi indokok nem mindig ele­gendők, s szükséges, hogy a közlekedés ezen ki­váló eszközei stratégiai szempontból is ajánlhassa­­nak. A szamosvölgyi vaspálya e kívánalomnak is akként felel meg, mint hazánk kiépített vaspályái közül kevesen. Erdély régibb s hazánk legújabb történelme e vonal stratégiai fontosságát kétségbe vonhatlanul tanúsítja, s e tekintetben legyen sza­bad utalnunk azon felvilágosító ismertetésekre, me­lyeket az ország védelmi tekintetében szakférfiak kifejtettek. A Szamosvölgynek mint stratégiai vo­nalnak fontosságát különösen fogná emelni még azon körülmény, hogy két végpontján, Kolozsvárnál és Szatmárnál, Pestről az ország középpontjából kisugárzó két vaspályára támaszkodván a hadmi­­veleteknek mindkét oldalon nyilt tért enged. Nagy-Szeben, nov. 23. A „Magyar Polg.“ i. e. 135. számában „A magyar ajkú katho­­likusok sorsok N­agy-S­z­e­b­e­n­b­en“ czim alatt és „egy római kath. család atya“ ál­tal jegyzett, de a tények elferdítése netovábbját is felülmúló tudósitás jelent meg, melyet a­­­­sze­­beni magyar ajkú katholikusok értelmisége tiszte­letből éppen azon közvélemény iránt kénytelen ko­molyan visszautasítani, melyre az állítólagos róm. kath. családatya hivatkozik. Az itteni magyar ajkú katholikusok értelmisége kötelességének tartja ezt tenni, mert nem akar alkalmat szolgáltatni azon föltevésre, hogy a qui tacet consentire videtur axi­oma szerint az itteni róm. kath. egyházközségről gyártott mesebeszédek jogosultságát hallgatva bár elismeri. Ez okból a n.-szebeni magyar ajkú kath. hívek értelmisége tegnapelőtt tanácskozásra gyűlt össze. E tanácskozás részrehajlatlatlan és minden elfogultságtól ment eszmecsere nyomán a valódi tényállás által igazolt következő eredményre veze­tett: Koholmány, hogy az itteni espereshez valaki járult volna, hogy isten igéje ne cank német, de magyar nyelven is hirdettessék; még nagyobb részakaratot árul el azon ráfogás, hogy az espe­res ezért moskovita módra visszautasított volna valakit.­­ Az esperesnél ez ügyben senki sem járt és igy moskovita módra visszautasitás sem történhetett. Igaz ugyan, hogy a püspök­i exja a magyar hitszónoklat tárgyában fölterjesztett kér­vényt alkalmasint azért, mert az a plébános mel­lőzésével föl lett terjesztve, az ügyet szabályszerű kerékvágásába terelni óhajtván, véleményezés vé­gett az alpereshez küldötte; de alaptalan állítás, hogy az esperes távolról is csak úgy nyilatkozott volna, mint ahogy ama családatya elhitetni óhaj­taná. Sőt ellenkezőleg: az esperes, jóllehet, hogy az itteni r. k. magyarság csakugyan csekély szá­mú és csakugyan németül is tud, még­sem akart önállóan eljárni, hanem összehívta az itteni ma­gyar ajkú katholikusokat, hogy ők határozzák meg a püspökhöz fölterjesztendő véleményezést. Ennek rendén kitűnt, hogy az esperes mindamellett, hogy az itteni Ferenczrendű szerzeteseknek szintén a felső városban levő és eszerint egyátalában nem félreeső templomában minden vasárnap magyar hitszónoklat van; ámbátor, hogy azon 40 egyén között, kik a püspökhöz intézett kérvényt aláír­ták, több református tehát nem is katholikus atyánkfia fordul elő, de sőt olyanok is vannak, kik plébániánkhoz nem is tartoznak, más megint, ki nem is II. Szebenben, hanem p. o. Medgyesen lakik, de még olyanok is vannak, akik gyüleke­zetünkben nyíltan bevallották, hogy ők bizony nem tudták, hogy mit írattak velők alá; daczára annak, hogy még 48 előtt is, midőn az itteni plé­bános egyszersmind a gymnasiumnak elöljárója lévén, az ottan alkalmazott papi és magyar ajkú tanárokkal rendelkezhetett magyar hitszónoklat dol­gában 30—40 év óta itt lakó tiszta jellemű ma­gyar emberek tanúskodása szerint, csak a nagy­böjtben és S7. István napján, (miként ez 48 után is mind mostanig szokásban volt) még pedig azon egyszerű okból tartottak magyar hitszónoklatok, mert míg az itteni német ajkú katholikusok szá­ma több ezerre megyen, magyar ajkú katholiku­sok alig 200 an vagyunk; nem tekintve, hogy a plébános ez időszerint, miután a helyi gymnasium állami lett és ennek nyomán a papi karból levő tanárok helye világiakkal lett betöltve, annyi erő­vel nem rendelkezhetik, mint annak előtte, sőt ti­zenegy évi plébánoskodása óta i. é. október­­­éig csak egy káplánja volt és csak m. he­­­je óta rendelkezik egy második káplánnal is; jóllehet, hogy gyakran történt, midőn a mostani esperes, ki pedig kedvelt magyar és német hitszónok hívei előtt, a fent érintett filopontokon kívül, magyaul kezdett hitszónokolni, a templom hirtelen oly üres lett, mintha kisöpörték volna, mivel a hívek ,9/20- ad része magyarul nem ért; az esperes minda­mellett és mégis a legnagyobb készséggel ajánlot­ta föl a magyar hitszónoklatok gyakrabb tartását a vasárnapok és ünnepnapok oly óráiban, hogy ezáltal több ezerre menő német ajkú hívei rövid­séget ne szenvedjenek. Mi ezen ajánlatot annál őszintébb örömmel fogadtuk és a püspökhöz saját véleményünk gya­nánt fölterjeszteni határoztuk, mert tudjuk, hogy Pesten a magyar birodalom fővárosában is a plé­bániai templomokban a nem magyar ajkú hívek iránt hasonló tekintettel vannak. De kitűnt továbbá, hogy a helybeli plébános esperes már 1850 óta, mikor még káplán volt, te­hát oly időben, midőn minden germanizálási ér­dem biztos jutalomra számíthatott, ellenben a ha­talom a magyar nyelv terjesztése körül kifejtett igyekezetet bizony összehúzott szemmel nézte, a helyi kath. leánynöveldékben önszántából saját szive sugallatát követve, fizetés nélkül, de legéde­sebb jutalmát csak fáradozásai sikerében lelve, éveken át a magyar nyelvre nem csak az idevaló magyar ajkú kath. szülök leányait tanította, kik különben elnémetesedhettek volna, hanem tanítot­ta a német szülök leányait is, kiknek szivébe sze­­retetet csöpegtetett a magyar szó iránt. Kitűnt elvégre, hogy ugyanezen esperes sok, mondhatni roppant áldozattal egy legény-egyletet létesített it­ten, mely II. Szebenben azon egyedül való hajlék, hol a magyar ajkú iparos segédek, valláskülönb­­ség nélkül, magyar szavalatban, magyar énekben, magyar történelemben magyar oktatást nyernek, magyar hírlap olvashatásban részesedve, német és más ajkú kortársaikkal, kik szintén saját nyelvü­kön művelődnek, szép békében és egyetértésben élnek. Ám ítélje meg most a közvélemény, hogy mily czím illeti meg az olyan családatyát, ki a helybeli esperes plébánost a magyar nyelv hóhé­rának merte nevezni ? Részünkről mi az olyan em­bereket tartjuk nem csak a nyelv, de a magyar nemzet elleneinek, kih ízetlenségeikkel és kohol­mányaikkal kölcsönös szeretetre és testvéries együttlétre utalt különböző ajkú polgártársaik kö­zött a viszálkodás magát elszórni, egyenetlensé­get, meghasonlást, gyűlöletet, huzavonát előidézni, a valódi szabadság és személyes becsület igazság­talan megtámadása által a reactiót habár öntudat­lanul is szolgálni kedvencz foglalkozásuknak tart­ják. A n.-szebeni magyar ajkú katholikusok 1869. november 21 dikén tartott gyűléséből. (Midőn a jelen sorokat közöljük, nem mu­laszthatjuk el nagy szenem rendes levelezőnket nyilvánosan felkérni, hogy czáfolattal, tisztázza ma­gát az ellene emelt rágalmazási vád ellenében.) Szerk. Alvincz, nov. 29. (Az alvinczi kastélyról a az Alvinczen állítandó reáliskoláról) Tudjuk a történet lapjairól miként Alvincz 1430 ban Zsigmond által szabad királyi várossá emelte­tett s ezen minőségben fungál is egész a Martiuzzi gyászos eseményéig, a midőn a Nádasdi Tamás birtokába kerülvén több viszontagságos évtizedek eseményeivel jött szoros kapcsolatba, s hol az er­délyi fejedelmek, hol nagyobb tekintélyű egyesek tulajdona lévén gyakran fényes öszvejövetelek gyám.­pontja volt. Fejedelmi aláírással hitelesített eredeti okmányt mutatunk fel e tárgyban 1651 augusztus 2- ról (II) Rákóczi György aláírással, melyben rendeli, miként az Alvinczre jövő követek beszál­lásolása alól, a Bethlen Gábor által 1621-ben Al­vinczre telepített német újkeresztények(ana­)aptik(ák) kiméltessenek meg. Hanem azok­ a századok telt el,­­ az eseményekkel együtt uj jelenségek me­­rülvén fel a korábbiak háttérbe szorultak s előt­tünk újkor gyermekei előtt csak barnult falak lát­tatják kormos házaikat, melyekről csak annyit tu­dunk hogy itt ez, meg ez a fejedelem lakott, ez meg ez a Vajda osztó parancsait vagy dúlt a kor politikája szerint kényurasága magaslatáról a nem­zet vére és kincseiben, de tudtommal— hihető ok­mányok hiánya miatt — Alvincz különleges törté­netét, vagy tüzetesen erre vonatkozott még nagyon kevesset olvastunk; pedig Alvincz ha földrajzilag nem is, de eseményileg a fejedelmi korban köz­­pontja volt Erdélynek, sőt központja volt Magyar­­országnak Zápolya János, Izabella és Martinuzzi korában míg végre az ifjú Apafi e bonboli eltávo­­littatása alkalmával császári kézre jutott. Meddig, és mily körülmények közt bírta azt az osztrák ház fis­k­us czim alatt? nem jele czikkem feladata, s azért röviden áttérek a tárgyra. Az alvinczi várkastélyt a hozzá tartozó Kar­­na, Rakató és Borsmező helységekkel együtt, a fiskus 1808-ban átadja a gyula­fehérvári káptalan­nak oly feltétellel hogy az uradalom jövedelméből a Gyula Fehérvárit levő cathedrale templom zenéje körüli költségek fedeztessenek, a­mi pedig fenn­marad, osztassák el a kanonokok közt; jegyez­zük meg jól: az alvinczi várkastély a gy.­fejérvá­­ri templom zenéje fenntartására adatott által a káptalannak; most pedig miután a zene megszűnt lenni, az egész jövedelem feloszlik a kanonokok közt. Boyi áll az alvinczi várkastélyról arra vonat­kozólag hogy az mily után, és feltételek alatt ju­tott a gy. fejérvári káptalan birtokába; és most Cj|y P&.T *ívi. AkInCv\cAYatvuvHV) its­reáltanodáról: Eötvös József közoktatási ügyérünk itt léte alkalmával szóba hozatott, és lapilag is közölve volt miként Alvinczen egy alreáltanoda felállítása téve magát kilátásba, feltételeztetvén az a helyi­ségtől, miután a kormány nem volna képes egészen új tanoda építésére. Ezen indítványra a gy. fejér­vári káptalan épen egyik jelen volt egyházi képvi­selője azon hazafias ajánlatot téve, hogy a kápta­lan kész volna helyiségül az említett várkastély úgyis üresen álló szobáit átengedni, s igy a kor­mánynak csakis tanárokról, és azok berendezése és ellátásáról kéne gondoskodnia. Azt is tudjuk, és nyilvánosságra hozzuk miként egy igen jeles szaktudorunk ajánlkozott is a szakmájába eső tan­tárgyakat oly formán végezni hogy azután járó fi­zetésit a tanoda alapjára fordítja. Ily körülmények közt méltán támad fel az igény aziránt, hogy azon hely mely hazánk törté­netében oly nagy szerpet játszott, ismét megnépe­­süljen, s maga a fejedelmi lak, mi csakis a fenn elősorolt feltételek alatt adatott át a káptalannak, romulásnak indult helyzetéből feltámasztassék, s an­nak jövedelme — mely nem lévén a templomnak zenéje, s igy, az ismert feltételek szerint illetékte­lenül oszlik fel — oly czélra fordittassék mely a nemzeti miveltség előbb- és előbb mozdítására szol­gáljon. És valóban nem csak a helység volta, de föszlikség hogy épen Alvinczre alapitassék egy ta­noda, ez által talán más irányt nyerne a nevelés mely a jelenben annyira pang hogy gyermekeink a városunkban felállított kártya asztalok mellett kiirhatatlanul elsajátítják a nemes mesterséget, mit a szülök a téli délutánonkint csupa unalom­űzésből egész reggelig gyakorolnak, fűszerezvén még a társalgást? kártyaasztalhoz méltó erkölcsnemesitő dicttokkal hathatós épülésére a hallgató ifjú nem­zedéknek. XXX *) Közöljük ez igen tiszteletreméltó s tekintélyes egyén beküldött sorait, noha a tófalvi ügyre egész tsridmében reflec­­táló vatárnpi »zárnunk « czikk által érintettekre is reátér. December 3 KÜLFÖLD­ A franczia törvényhozó­ testület meg­­nyitása. □ III. Napóleon múlt hó 29-én nyitotta meg G­anézia törvényhozás új ülésszakát. Az ünnepélyes egnyitásról még csak távirati tudósítás fekszik ültünk; ennek nyomán köszöljük itt a trónbe éd főbb pontjait: Nem könnyű dolog — mondj* császár — Francziaországban a szabadság sz­abályszerű és békés használatát behozni. észséges közérzelem azon szabadság ellen, ^ hány hónap óta veszélyes kihágások által 3 * r dalmat fenyegette, visszahatólag lépett f®^

Next