Magyar Polgár, 1874. július-december (8. évfolyam, 146-297. szám)
1874-11-22 / 267. szám
Vili. évfolyam. V 217-dik szám. Kolozsvárit, 1874. vasárnap, november 22. POLITIKAI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. Egénlévre ...................................16 ft. — kr. Félévre ..............................................8 . — ’ Egy negyedre............................. 4 . — „ Egy hónapra ...............................1 , 60 „ SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceumi nyomdában K.ladóhivatal : A lyceumi nyomda „központi irodájában főtér ______ T*leki Loinoho»-haz. ?n jo lJ l HIRDETÉSI DIJAK~ * uaaauuKuipjttruiuun sor ara, vagy annak területe ott. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön számittatik. 1 Nagy hirdetéseknél kedeamérnyek. ■*! fr S--------------------------------------■őrönként, tannak helye 26 kr. Reclamok: hirfőnérbe toronként 1 frt LT) NYILTTÉR( ■Ui KOLOZSVÁR. NOVEMBER 21. A g. keleti érseki ügy. Amint a lapok írják, a f. hó 18-án a király elnöklete alatt tartott minisztertanácsban a g. keleti metropolita-választás érvénytelenítése mondatott ki, — ezek szerint Popásy János karánsebesi püspök megerősíttetni nem fog. Az első pereitől fogva tisztában voltunk e kérdéssel, a választás után mindjárt kifejezést adtunk abbeli nézetünknek, hogy a kormány Popásu megerősítését ajánlani nem fogja. Kimondottuk azt is, hogy Popásu ellen politikai okok nem küzdenek, sőt épen az egyik baj, hogy politikai tekintetben valóságos cameleon, hajlik mint a nádi s szint változtat minden megerőltetés nélkül. Kimondottuk azt is, hogy Popány ellen személyes okok küzdenek, személyes tulajdonságainál fogva nem erősíthető meg a magas álláson. A ki ismeri karánsebesi ügyeit a megválasztott érseknek , a kezelési történetkéket, melyek miatt egyházával nyilt ellenségeskedésben élt, bizonyára örvendeni fog, hogy kezelési tehetségének a kormány nem nyújtott tágabb tért az érseki széken. Van még egy megbotránkozható az ügyben: bizonyára undorral fordul el tőle minden józan hazafi, a g. keleti egyház minden tagja, már az, aki szívén viseli egyháza jólétét s előhaladását. Valóban el kell szomorkodnunk, valahányszor e kérdéssel foglalkozunk, valahányszor eszünkbe jut a szebed Grdiak vrlaaztája Az ország színe előtt folyt a nagy scandalum, nyíltan a sajtó terén folyt le a botrányos harcz, melyet Babesiu, Mocsonyi adjutánsa, maga Mocsonyi stb. folytattak a karánsebesi püspök Popásu ellen. E harcz természete megbotránkoztató volt a hívekre, megbotránkoztató volt az öszszes román népre nézve, mert egy román püspök ügyei szellőztettek nyilvánosan. Popásu maga talán annyira igazat adott a megtámadóknak, hogy felelni nem tartotta szükségesnek s igy rajta száradtak a román népnek őt nem a legjobb szinben feltüntető gyanúsításai. S mégis az az ember, a ki annyira tudta kandalizálni a püspököt, az az ember beültette őt az érseki székbe ugyanazon hibákkal, melyekkel akkor birt, ugyanazon névvel, melyet Babeaiu úr és társai bemocskoltak. Tisztességes dolog ez ? Mit hisz a nép ilyenkor? Azt, hogy a vezetőkben nincs annyi jellem, mint az utolsó favágóban, elveszti bizalmát mindenben, ez az úgynevezett demoralizáló. A dolgok ily állásában vagy tiszta Popásu, vagy nem ! Ha tiszta jellem, akkor becstelenség volt Babesiutól egy püspököt nyilvánosan scandalizálni ! Ha nem tiszta, akkor becstelenség volt Babesiu és pártjától őt az érseki székbe ültetni. Nem vitatjuk, hol az igazság, majd megfelel erre Babesiu I Denique a megválasztott érsek nincs megerősítve s igy egy uj választás küszöbén állunk. Az érseki megye követei, a kik elég gondatlanul belemásztak a Babesiu piros csizmáiba, talán észrevették tévedésüket, s gondoljuk, felfogták kötelességüket jobban , iparkodni fognak, helyrehozni a congressus tekintélyén ejtett csorbát. Az érseki megye követei oly számban vannak, hogy bizonyára keresztülvihetik azt, akit akarnak, a majoritást mindenesetre kivívhatják maguknak. S ez igen tanácsos volna. Tanácsos volna azért, hogy a királyhágóntúli Miletics féle eszméket teljesen leszorítsák a küzdtérről ; hogy a királyhágóután túlzó román atyafiakat mérsékletre bírják s a congressus tekintélyét tartsák fenn. A n.82ebeni érsekség congressussáról eddig tadt, komoly magatartásáról s nem jutott senkinek sem eszébe, hogy e congressuson valaha még nemzetiségi fészkelődések is tért nyerjenek. A mióta Babesiu és társa e congressuson propositókkal állott elő, a mióta szükségtelen solidaritást hangsúlyozott s befészkelte magát e férfiú handabandáival, azóta az ország e jobb hite meg van ingatva, mégpedig erősen. Ily következmények után mindenki a. keleti egyház részére biztosított szabadelvű autonómia megcsonkításán gondolkodik, mert hisz ott ahol a szabadság ártalmas, az állam jóléte tekintetéből azt meg lehet szorítani. Eddig senki sem tudott e felett gondolkodni. A szabadelvű autonómia megcsonkítása soha senkinek sem jutott eszébe. A veszély tehát, mely a Babesiu-politika folytán a. keleti egyházat fenyegeti, elég nagy , azt tehát mindenesetre ki kell kerülni. Ki lesz pedig kerülve az által, ha az érseki megye követei együtt tartanak s a királyhágóntúli agitátorok kezéből kiveszik az üszköt. Ehez pedig csak egy kis bátorság kell. Tudjuk, hogy az erdélyi követek közül sokan el vannak ragadtatva a Mocsonyiak urasága által, megvan a szegény román ember természetében az, hogy a fény által magát hamar engedi megvakíttatni, de ideje volna e szolgai érzelmet már egyszer levetkőztetni és önállóságra vergődni minden irányban. Ezen önnállóságra különösen ma van szükség, midőn a I. keleti congressus méltósága és hitele van megtámadva Babesiu és társai által. Nincs kétség benne, hogy Babesiunak legfőbb feladata a congressusra egy kir. biztost kiküldetni, hogy meggyőzze a kormányt arról, mennyire nationalisták a követek a congressuson,hogy megmutassa, miszerint a románok nem állanak hátrább a szerbeknél, hogy aztán ő, mint egy nagy pátriarcha, kir. biztos és kormány ellen küzdve, a nép által bámultassék ! Ezen önző czéloktól kell a lelkiismeretlen ágitatort elütni; e szégyentől meg kell menteni az g. k. congressust. Az erdélyi követektől függ az egész, legyenek tehát éberek és igazak egyházunkhoz. — -----------IWnMnyflji {gfpfifţy Tisza Kálmán javaslataira* tárgyalása. Az adóügyi bizottság szerdán tárgyalta Tisza Kálmán javaslatát, melyet tegnapelőtt egész terjedelmében közöltünk. Qbyczy hosszasabban bírálja Tisza javaslatát, talál benne olyakat, miket elfogadhatna, de bonyolódott voltánál fogva a gyakorlatban nehezen véli létesíthetőnek az ajánlott módokat, ő a 142. §-ban látja annak módját, hogy fizetési halasztást lehessen kapni s ha a község kötelezettséget vállal az adónak pontos behajtására, nagyobb mérvben is lehet adni fizetési halasztásokat. Egyébiránt ragaszkodik saját javaslatához, a községi solidaritás nélkül nem bízhatja a községekre az adóbehajtást, ha a község minden tagjának nincs érdeke abban, hogy az adó befolyjon, nem foly be. Hangsúlyozza újra az adók pontos befolyásának szükségét. Tisza indokolja javaslatát, sanctiót lát abban, hogy ha nem folynak be az adók, akkor javaslata szerint a község költségén hajtják be a kormány végrehajtói. Azt, hogy más helyett fizessen valaki adót, igazságtalannak tartja"; "érdekegységet nem hoz létreásiniszter javaslata, mert azok, kik közvetlenül az adóhivatalba fizetnek, nem lesznek a solidaritásba foglalva. Irányi igazságtalannak tartja , ez okozza leginkább azon ellenszenvet, mely a miniszter javaslata ellen országszerte mutatkozik. Lukács szerint a solidaritás folyománya annak, hogy a községre bizatik az adók behajtása. Kerkapoly ily módon nem pártolja a solidaritást, bár az elvet nem tartja egészen elvetendőnek. Kérdi Ghyczyt, micsoda erővel hajtanák be az adót a második évben (Ghyczy: községi erővel) akkor nem lehet várni eredményt. Szontagh pártolja Tisza javaslatát. Mocsáry igazságtalannak tartja, hogy valaki másért fizessen adót, ez tökéletesen a sarca természetével bir, melynél kivetik egészben a fizetendő összeget s nem kérdik kitől, csak bejöjjön. Az érdekegységre megjegyzi, hogy a község tagjainak nincs módjában az elöljárókra oly pressiót gyakorolni, hogy ezek az adót saját erejökkel behajtsák. Kétli, hogy az adók jobban befolynának a min. n’vesiativgben.T'mnódená válik, de a községek nagy részének nincs megfelelő vagyona, s igy az állam csak akkor jut pénzéhez, ha a község behajtja a hátralékosoktól, s miután erre saját erejével nem képes, utóvégre is az államnak kell behajtania, igy egy-két év múlva ,ki is : • n '• ’ BVIil jut pénzéhez. Paczolay nem fogadja el. Ily módon még nehezebb a behajtás. Nagyobb birtokokra nem terjedvén ki a solidaritás, csak a szegényebbeket sujtani igazságtalan." Nincs az ily tulszigoruságra szükség. Föld és házra biztosítani lehet az adót. E szerint a község még olyanokért is felelon vol... • r.uii. jdjínuflT»v ■ na, amit az állam maga sem bírna behajtani, ozi(u íi. ■ .hniKO-áti›7. J.t, .ulh—aa ------1-. TARCZA. t¡£› e ®L@IL — Elbeszélés. — jIrta ^Sacher-^Aasoch. VIL (Folytatás.) Jadviga meglepetten tekintett maga körül. A. czárné hangosan fölnevetett. „Érted most ” — kérdé. „Még mind nem, fölség.“ „No hát meg fogom neked magyarázni, — szólt Katalin. — Ismered az adomát az egyszeri jobbágyról, ki arra kérte urát, hogy legyen neki szabad havonkint egyszer lerészegednie, hogy aztán annál bizonyosabban józan maradjon és szorgalmas lehessen?“ „Nem fölség“ — felelé Jadviga. „Tehát, ura ezt felelte: Jól van, részegedj le minden hó első napján, ezért minden másodikon kapsz ötven botot, hogy ismét teljesen kijózanodjál. A jobbágy szépen megköszönte ura jószívűségét, s aztán minden elsején derekasan lerészegedett, garázdálkodott, sárban fetrengett, ellenszegült minden parancsnak, ezért másodikán Pontosan kikapta az ötven botot, kezet csókolt órának , a hónap többi részében szorgalmasabb, józanabb, engedelmesebb és jobb volt, mint bárki más. Így vagyok én, kedvesem, az én Orloff rabszolgámmal is- ő a leghívebb, legfigyelmesebb, legeszesebb s mindenekelőtt a legengedelmenebb valamennyi szolgám között, de időrőlidőre erőt vesz rajta a hatalomvágy, az ellenszegült mámora és ilyenkor ilyenkor fenyítéket kap . A3, Uillit aum juwi/Möj • —« — —OJ -j nem büntethetem — magasabb érdekek kívánják — nem marad egyéb hátra, mint személyesen megfenyítenem őt; igy sem veszélyben nem forgok, hogy a nagyravágyó férfiú által leigáztatom, sem egy hű, ügyes szolgát nem kell elveszítenem. Mihelyt tehát engedetlenség jeleit tapasztalom Orloffnál, ekkor midőn legkevésbé várja, hirtelen megparancsolom neki, hogy kövessen e szobába. Elhalványul, mert mint minden testileg erős férfi, nagyon érzékeny testi fájdalmak iránt, reszket, fél tőlem, mert tudja, hogy aztán könyörületre nem számíthat, még engesztelő szavakat is rebeg, de követ mint egy bárány. Ha már egyszer itt vagyunk, gondosan bezárom az ajtót, e kötelekkel összekötözöm lábait s ide bilincselem őt e vasgyűrűhez, aztán leveszem a kancsukát a szegről és kimeltelenül megkorbácsolom. Előbb káromkodik, aztán kér, végre térdenállva könyörög kegyelemért, de én nem hallgatom meg. Mikor elégnek gondolom a fenyítéket, leteszem a korbácsot, de azért még itt hagyom egy-két óra hosszat megkötözve, s ha aztán szabadon bocsátom, térdre borul előttem, csókolja lábaimat, kezemet, mely megfenyíté, röviden: a jegesmedve tökéletesen meg van szelídítve, persze csak rövid időre. Jadviga bámulattal vegyes borzalommal tekintett a czárnőre. „A makacs embert egyizben több mint két hétig tartom itt fogva, — folytasd, Jadvigával elhagyván a szobát , — azt beszélték, hogy diplomatiai küldetésben utazik, pedig itt volt a retesz mögött.“ — A czárnő egy nagy, nehéz reteszt mutatott a meglepett leánynak az ajtón, mehet elős kézzel előtolt. „De most váltsuk föl büfésünket, — végre — úgyis már elég ijedtséget állott ki.“ A két hölgy visszatért az előterembe, hol Orloff valóban kétségbeesett arczczal állott, vállán Haptroverrill. A czárné az előírt szabályok szerint felváltá. Jadviga átvette fegyverét s elfoglalta előbbi helyét. Orloff pedig a czárné lábaihoz véte magát. „Mit akarsz ?“ — kérdé Katalin jéghidegen. „Kegyelem, fölség, kegyelem!“ — esedezett az államférfi. A czárné hangos nevetésbe tört ki: „No ez egyszer megbocsátok. Itt van rendszalagod és vállrojtjaid.“ A gróf örömében a legforróbb csókokkal bobta el II. Katalin kezeit. „Örömed korai, édes grófom, mert mi, én és Jadviga, törvényszéket ültünk fölötted s egyhangúlag kancsukára ítéltünk.“ Orloff elhalványult és remegni kezdett „De, fölsége“ Katalin összevonta szemöldökeit s ez elég volt, hogy megnyugodjék sorsában. Az ajtónál a czárné még egyszer visszafordult, mosolyogva tekintett Jadvigára s aztán még mindig e mosolylyal njakán egy parancsoló kézmozdulattal intett a remegő kegyencznek, hogy kövesse. VIII. Nemsokára e különös jelenet után a női őr fölváltatott. A nap hátralevő részét Jadviga édes csevegésben töltő szeretett kapitányával. Midőn alkonyodott, Samarin mondá: „Most menj aludni, kedvesem, mert az éjjel még egyszer reád kerül az ölállás sora.“ Jadviga engedelmeskedett és lefeküdt a tiszti szobában levő pamlagra, míg Samarin hadnagyaival kártyázott az étteremben. Éjfél előtt fölkelte kedvesét. Jadviga felfegyverkezett s követte az altisztet, ki ismét azon terembe vezeté, hol először állt őrt. Most nem sok idő múlva könnyen fölfogatható borzongás szállta meg a szív végre félt saját léptei zajától, melyek kísértetiesen hangzottak a néma éjben. Körülbe mély csönd volt, minden aludni látszott. Kezdetben Jadviga várakozott valami nésa, valami hang után, mely megtörte e rettentő némaságot, aztán remegni kezdett a gondolatra, hogy épen most ütött a kisértetek órája s valami nyugtalan léleknek eszébe juthatna, hogy Tiála látogatást tegyen. Még egyszer megvizsgálta fegyvererét, hogy meg van-e töltve, aztán ájtatosan imádkozni kezdett, így telt darab idő. Egyszer csak kaik léptek közeledtek a lép, ' I '.I I- 7'nHi lAS' csőn. Kisértet jön? Vagy Orloff? Ez talán még rosszabb lenne. Két fekete köpenybe burkolt álarczos férfi, kezükben lámpával, lépett a terembe. „Megállj, ki vagy?“ — kiálta a női őr, minden még rendelkezésére álló erejével. „Jó barát.“ „Jelszó ?“ „Pultava.“ „Mehet !“ A két titokteljes férfi pár lépést továbbhaladt, de aztán megálltak és suttogtak. Tanácskozni látszottak. Aztán visszatértek Jadvigához s az egyik arczához tartó lámpáját. „Ad !ön az Alexandrovna Jadviga“, — szólalt meg egy a leány előtt teljesen ismeretlen hang. ,,A sors nagy tettre szemelte önt ki — mondá a másik , - - kövessen.“ „Mit akarnak tőlem ?“ — kiáltá a női őr, ki halálfélelmében megfeledkezett minden utasításról és fegyelemről. „Mutassa meg a zsarnok hálószobáját — szólt ismét az első álarcos — ki férje meggyilkolása után bitorolta Oroszország trónját és a cárok ősi hermelinjét vérrel mocskolta be, ki tej