Magyar Polgár, 1875. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1875-02-21 / 42. szám

folt­a a centrum­párt a javaslatot olyannak bélye­gezte, mely a kath. egyház democratizálására fog tetetni és szervezetét teljesen kiforgatja. A­ vádak­ra Faik miniszter igen hatásos beszédben felelt. Tegnap a ház folytatta a vitát. Jellemző azonban, hogy a centrumpárt egy tagja, Danzenberger kath. pap is elismerte, hogy némely módosításokkal a ja­ *­vaslat elfogadható. Különben elfogadása nem is szenved kétséget. Közjegyzői utasítás. I. Általános szabályok. 1. §­A közjegyző köteles irodáját az 1874. XXXV. t­ez. 15. § ban foglalt bejelentés mellett czimtábla kifüggesztése alul is megjelölni. 2. §• A közjegyző bizonyos órákat jelöljön meg, a melyeken irodájában található. Intézkedni kell egyszersmind, hogy holléte, s az irodába vissza­érkezése mindig tudva legyen, s hogy a hozzá czimzett iratok és kézbesitvények távollétében is elfogadtathassanak. 8. §. Minden közjegyző értozik a székhelyről távozását, és a székhelyre visszaérkezését, — ha a távollét Uráma legalább egy napot tesz, — a helybeli járásbirónak rövid uton beje­lenteni. 4­ §• A mely székhelyen több közjegyző van al­kalmazva, lehetőleg akkor járjanak el, hogy a székhelyen egy közjegyző mindig található le-5. §. A közjegyző köteles a megbízások teljesíté­sében a jelentkezés, illetőleg érkezés sorrendjét megtartani, s a megkezdett ügyet befejezni, mie­lőtt máshoz kezdene. E szabály alól kivételnek van helye, ha va­lamely ügylet felvétele veszély nélkül el nem ha­lasztható. 6. §. A közjegyző az általa felvett vagy kiadott irományokhoz bélyegnagyságú papírt használjon. 7. §• A közjegyzőnek száraz és olajfestékű pecsét­tel kell magát ellátni. 8. §. A közjegyző saját aláírásán kívül nem köte­les az irományokat sajátkezűleg irni. Intézkednie kell azonban, hogy minden iromány tiszta hibát­lan és olvasható legyen. »• §• Az álalános bélyeg- és illetékszabályok a közjegyzőre nézve is kötelezők. 10. §. A bélyegilleték az álalános szabályok sze­rint a közjegyzőnél őrizendő eredeti okiraton, U- nusitványok eseteiben pedig a félnek kiadandó U nusitványon rovatik le. Kiadványok a hivatalos kiadványokról szóló törvényrendeletben meghatá­rozott bélyeggel látandók el. 11. §• Oly esetben, midőn az illeték hiva­los ki­­szabás utján, készpénzben róvandó le. Urtozik a » jogügyletről leimt okim másol.m a felvétel napjától számítandó 8 nap alatt az il­leték-kiszabással megbízott hivatalhoz beküldeni. 12. §. A közjegyző Urtozik a bélyeg- és illeték-sza­bályok pontos megtartására ügyelni oly okiratok­nál is, melyek nála az XXXV. t. czikkben emlí­tett bármely czélból felmutattatnak vagy leté­tetnek. Bélyeg vagy illeték megrövidítése esetében a lelet­felvételi kötelezettség a közjegyzőt is ter­heli. „ „ 13. §. A közjegyző minden általa kezelt ügyletre nézve a bélyeg- és illeték szabályok megtartásá­ért felelős lévén, az említett szabályok 255. §-a szerint írandó ellenőrzési szemle a közjegyzői irodákra is kiterjed. II. Okiratok felvétele. 14. §. Közjegyzői okiratokra az ügyszám felül a baloldalra írandó, s az ügyszám mellett az év­szám is kiteendő. 16. §. A közjegyzői okirat három részből áll: a be­vezetés, maga a jogügylet s a záradék. 16. §. Az okirat bevezetése a következő rendet követi: a) Első­sorban a közjegyző megnevezése, . .előttem N. N. x ...­­ kir. közjegyző előtt," és ha a közjegyző, a fél megkeresésére, irodáján kívül vesz fel okiratot: ,Én, N. N. x. ...­ kir. köz­jegyző, — T. T. (a fél az 1874. XXXV. tervezikk 79 §. b) pontja szerint megnevezve) megkere­sésére." b) Erre következnek a megjelenés emlitése, a felek megnevezése s a körülmények szerint az 1874. XXXV t­ez. 79 § b) és c) pontjaiban fog­lalt adatok. 17. §. A jogügyleti rész megfelelő czimmel látandó el, mely az­ id. törv. 62. §. utasításának megtar­tása mellett, középre írandó. 18. §. A záradék tartalmát képezik: a) az 1874. XXXV. t. sz. 7­. §. d) és kö­vetkező pontjaiban említett adatok; b) a díjjegyzék, tételek szerint felszámítva, az okirat baloldalán. III. Kiadványok, 19. §. Hiteles kiadványt és hitelesített vagy egysze­rű másolatot a közjegyző csak teljesen befejezett ügyletről adhat ki, az 1874. XXXV. t. sz. 137. § következő §§. szabályai szerint. Az ügyszámra nézve a 14. § itt is alkalma­zandó. * IV. Tanúsítványok és jegyzőkönyvek. 20. §. A tanúsítványokról az 1874. XXXV. , ez alul kijelölt esetekben felveendő jegyzőkönyv az egész eljárás körülményes leirását foglalja magá­ban, a következő rendben: a) az ügyszám a 14. §. szerint: b) középen a czim­ .jegyzőkönyv"; c) a jelenlevők megnevezése­­ az idevonat­kozó adatok, a 15. §. utasításának megfelelő mó­don; ... . d) a tárgy és az eljárás, e) a befejezés, a 18. § ban foglalt utasítás hasonszerű alkalmazása mellett. 21. §• A jegyzőkönyvben megemlítendő, hogy annak alapján a tanúsítvány minő bélyeggel van ellátva. V. Örökösödési eljárás 22. §. Örökösödési ügyek tárgyalása végett a köz­jegyző az érdekelteket irodájában megjelenésre idéztetheti, vagy a hozzá tartozó terület más köz­ségeiben tarthat e czé­lól tárgyalásokat. Az idézvény a közjegyző aláírásával és pe­csétjével látandó el. 23. § Ha az eljárás folyamában egyezség jön lét­re, ezt a közjegyző, a­mennyiben az eljárás veze­tésére a bíróságtól nyert megbízást, a tárgyalási jegyzőkönyvbe, ha pedig az örökösök részéről bí­zatott meg, a közjegyzői okiratba veszi fel. 24. §• A közjegyző tartozik minden esetben, — akár birói megbízás, aikár az érdekeltek megke­resése folytán vezetni a tárgyalást, a hagyatéki ki­mutatásokat az e részben fennálló törvényes sza­bályoknak megfelelőiig, az eljárás befejezésétől, — s a­mennyiben az osztályos egyezség érvényes­ségéhez gyámhatósági jóváhagyás kívántatik, en­nek viszszaérkeztétől számítandó nyolcz nap alatt az illeték­ kiszabással megbízott hivatalnak be­küldeni 25. §. Ha a tárgyalás alkalmával az egyezség nem sikerül, a közjegyző az érdekeltek nyilatkozatai szerint a jegyzőkönyvben említse meg, hogy az örökösök közül ki vagy kik vannak birtokban. (1868. LIV. t. ez. 587. §.) 26. §. Ha a hagyatéki tárgyalásra a megidézett örö­kösök nem mindnyájan jelentek meg, a közjegy­ző tartozik a meg nem jelentekre vonatkozó kéz­besítési revényeket a jegyzőkönyv mellett az ille­tő bíróságnak bemutatni. VI. Könyvek vezetése. 27. §. Az 1874. XXXV. t. sz. 151-167 §- ban előszabott könyveken felül a másolatoknak, keres­kedelmi és üzleti könyvek kivonatainak, a fordí­tásoknak hitelesítéséről, valamint a közjegyző ál­tal szerkesztett beadványokról is külön könyvek vezetendők, a jelen utasításhoz csatolt minták szerint. 28. §. Ugyanazon egy könyv vagy jegyzék több év­folyamára kiterjedhet, azon feltétel alatt, hogy az évszára az 1874. I. XXXV. t. czikk 164. §. értel­mében minden évfolyam első és utolsó lapjain kü­lön kitétessék, kivül pedig a könyv vagy jegyzék az évfolyamokat kitüntető jelekkel láttassák el. Kelt Budapesten, 1875 február 16-án. Dr. Pauler Tivadar, a. k. m. kir. igazságügyminiszter, minden olyan nemzetnek felajánlja, a mely a zsar­nokság ellen küzd, az ilyen ember nem katona töb­bé, hanem bőg. Ekkor a lelkemben egy sajátságos új fény támadt, melynek világánál egy hajóban nem egy ország terményeivel terhelt járművet láttam, mely a terményt a másik ország terményeivel kicseréli, hanem egy szárnyas követet, mely az úr szavát és az arkangyal kardját viszi. Mohó felindulással indultam volt útra, kíván­csian az új tárgyak látására, s azt kérdeztem ma­gamtól, hogy vájjon az az ellenállhatatlan hivatal, melyről eddig azt hittem, hogy egy hosszú utazá­­zásokra menő kapitány vágyai, vájjon nem rejt-e számomra más, még eddig nem sejtett láthatá­rokat. E láthatárokat a jövő távoli s bizonytalan ködén keresztül látom. . ... .Soha nem gondoltam a házasságra, jellemem túlságos függetlenségét és a kalandos élet utáni ellenállhatatlan vágyamat tekintve, nem hittem ma­gamról, hogy jó férj lehessek. Hogy nekem vala­ha nem és gyermekeim legyenek, azt én teljes le­hetetlenségnek tartottam, mert egy olyan ember­nek, aki életét egy elvnek áldozta fel, soha sem lehet oly nyugodt élete, a­milyenre a családapá­nak szüksége van. A sors másképen határoz­, a társam el­vesztése után olyan elszigetelve voltam, hogy úgy tetszett, mintha az egész világon egyedül állanék. E roppant ürességben egy szerető lélekre volt szükségem; e szerető szív nélkül reám nézve a lét elviselhetetlen, majdnem lehetetlen volt. Tehát, mint mondom, szükségem volt reá, hogy valaki szeressen, szeressen késedelem nélkül. A barátág az idő gyümölcse, évekre van szüksé­ge hogy megérjék, míg ellenben a szerelem egy villám, — néha a vihar gyermeke, de ki bánja? én azok közé tartozom, a ki inkább választja a vi­hart, bármilyen legyen az, mint az élet csendjét vagy a szív álmát. Tehát egy szerető nőre volt szükségem; csak egy nő gyógyíthatott meg; igen, egy nő, mert ő az egyedüli menedék, a vigasztaló angyal, a vi­har csillaga. A nő az az istenség, kihez soha­sem folyamodnak hiába, midőn igaz szívükből kérik, s főleg ha a szerencsétlenségben hívják se­gítségül. Kalandos életem változatosságai között min­dig voltak jó pillanataim s kedves óráim, s bár az, melyet említek, egyelőre nem látszik felemlí­­tésre méltónak, még sem felejthetem, mert bol­dogságteljes volt. Az annyi harcrosok közül életben maradt néhány embereim élén lovagoltam, kik méltán megérdemelték a bátor nevet; büszke voltam az élőkre, büszke a halottakra, sőt még önmagamra is. Oldalom mellett lovagolt szívem királynéja, a mindenki csodálására méltó Anita. Sokkal von­zóbb pályám volt mint a tengerészet. Mit bántam én, hogy mint a görög filozófusnak nem volt egye­bem, csak az, a­mit magammal vittem, hogy oly szegény köztársaságot szolgáltam, mely senkit sem fizetett, s melytől még ha gazdag lett volna is, sem fogadtam volna el a fizetést ! Nem volt e ol­datomon a kardom, puskám a vállamon. S nem volt-e mellettem Anita, az én kincsem kinek szi­ve épen úgy lángolt a népek ügyéért, mint az enyim! A csatákat nem tekintette-é időtöltésnek, a tábori élet szórakozásának! 1 ii ^anna*£ * világon olyan emberek, kiknek­­ír I b |ÖZ 1S^en a tökélyesbülésnek nagyobb ad­ag­­ját lehelte.­­ A csöndes napokban a nyomor és fájdalom enyhítésére vagy az emberiség művelődé­­sére dolgoznak, s mindent elkövetnek, hogy a ka­­ndas útját könnyítsék; ekkor Guttenbergnek, Pall­­ai szent Vinczének, Vico, Galilei, Rousseau, Volv­­ert, Filangieri vagy Franklinnak hivják. A nehéz napokban hirtelen tűnnek fel, a té­­rséget vezetik, s a tors változó csapásainak szi­lárdul teszik ki magukat. Ilyenkor az emberek háládatossága Brez­­ozai Arnoldnak, Savonarolának, Rienzinek, Ma­saniellónak, Risinek és Chcernachionak nevezi őket Az ilyen emberek mindig szegénynek szü­letnek és a nép osztályából valók, abból az osztályból, mely a szerencsétlen korszakokban mindig a szenvedés választotta, de sóhajtva gondolkozik, álmodozva remél, és szenvedve dol­gozik. Brunetti Angelo is e választottakhoz tarto­zott, szent hivatásának felavatásából semmi sem hiányzott, még a vértanuság sem. * * * Garibaldi naplójából szándékosan csak olyan helyeket választottam, melyekből érzelemvilá­­gába pillanthatunk. Hős­tetteit itt úgy is hi­ába keresnék, mert ő példátlan szerénységgel minden érdemet, minden dicsőséget környezetére hárít. Magasztos lelkesedéssel beszél Anitáról, a hozzá oly méltó feleségről, ki minden veszélyben hű társa volt, férjét szárazon és vizen, Ameriká­ban és Olaszországban mindenütt követte; a csa­tában részt vett, még pedig mindig a legveszé­­lyesebb helyen, azaz a férje oldalán harczolt, éh­séget szomjat, álmatlanságot, fáradság­t tűrt; vak­merősége s rettenhetlen bátorsága által a csüg­­gedőket lebesítette, s a harcz után a sebesülte­ket ápolta. E derék nő 1849-ben halt meg. Garibaldi jellemzésére néhány hiteles és na­gyon érdekes adomát közlök, melyeket barátai jegyeztek fel. Lainé tengernagy Montevideoban kiszállott, hogy Gariba­dit személyesen üdvözölje, h­a Por­­tonenterába ment, hol a hős lakott. E szállás ép­pen olyan szegényes volt, mint a legutolsó legi­­onistáé, nem volt ajtaja sem, tehát éjjel-nappal nyitva volt mindenki előtt, de főleg, a­hogy előt­tem Garibaldi tréfásan mondta, a szél és eső sza­badon járta. Késő este volt, a tábornagy benyitott a szobába, de miután nem volt világítás, egy székbe ütődött. — Hola! mondá, ha az ember ideje, hogy Garibaldit lássa, azért kénytelen a nyakát törni! — Hé! feleség — kiáltá Garibaldi, a tábor­nagy hangját nem­­ismerve fel — nem hallod, va­laki van az előszobában ? Világíts. — Mivel világítsak ? kérdé Anita, hiszen jól tudod hogy két sous sincsen a háznál, a­min gyer­tyát vegyünk? — Igazad van — válaszolá nyugodtan Ga­ribaldi. S felállott; kinyitotta a szoba ajtaján — kérem, erre jöjjön, erre — mondá, hogy a világosság hiányával a hang vezérelje a láto­gatót. A tábornagy belépett; oly sötétség volt, hogy kénytelen volt magát megnevezni, hogy Garibaldi megtudja, hogy kivel van dolga. — Tábornagy — mondá — bocsásson meg, de midőn a montevideoi köztársasággal szerződé­semet csináltam, — a nekünk kiadandó járulékból az egy adag gyertyát kifelejtettem megnevezni. S miután, a mint Anita mondá, egy szál gyertyára való pénz sincsen a háznál, tehát sötétségben va­gyunk. Szerencsére ön nem azért jött hozzám, hogy lásson, hanem hogy beszé­gessünk. És valóban úgy volt, a tábornagy beszélge­tőt Garibaldival, de nem látta. Midőn Lainé távozott, egyenesen Pacheco y Obes fővezérhez ment, s elbeszélte, hogy mi tör­tént vele. A hadügyminiszter rögtön ötszáz frankot kül­dött Garibaldinak. Garibaldi nem akarta Pacheco barátját meg­­sérteni, s elfogadta, de másnap reggel még alig virradt, midőn az ötszáz francot magához véve távozott, s a Salto Sant­ Antonionál elvérzett ka­tonák özvegyei és árvái között kiosztotta, csak egy font gyertyára valót tartott meg, s kérte a feleségét, hogy úgy gazdálkodjék vele, hogy abban az esetben, ha Lainé tábornagy ismét meglátogatja, tegyen mivel világítani. (Vége köv.) * * * Még egy szó az „utolsó szóra/ (Folytatás ás vége.) Az elmondottak után most már reá­térhe­­­tek Szász Béla úrnak a „Kelet 38-dik számában közölt nyilatkozatára, melynek megírására „a kö­­zönség iránti tisztelet" kötelezi, s még leplezetlenekből szólva, ennek a nagy tiszteletnek a háta mögött ott áll az is, hogy Békésynek most a körme alól ki kell húzni azt a szálkát, melyet akkor vertek be oda, midőn ténynyé vált, hogy Békesy a Szász Béla ur háta mögött ült be a szer­kesztői székbe. Hogy Szász Béla ur már 1873-ban vissza akart lépni a „Kelet" szerkesztőségétől, ez tény, magam sem állítottam ellenkezőjét, de kérem Szász urat, ne röstelje bevallani a nyilvánosság előtt is azt, a­mit magán után akárhányszor bevallott, hogy e visszalépésnek az volt az oka, a­mit irtani volt, t.­­ hogy Stein úr leszállította a szerkesz­tői tiszteletdíjat, mely a k­iadó előtt nem ál­­lott arányban azon bevételekkel, melyeket a „Ke­­let” évi mérlege mutatott, reáfizetni pedig arra a dicsőségre, hogy a „Kelet" kiadója lehet, csak­ugyan nem akart. Mikor a „Kelet"-et a „Magyar Polgár" el­­nyomására megindították, akkor rendkívül szeren­csés ötletnek találtatott, hogy a „Kelet" előfize­tési árát 4 forinttal tegyék olcsóbbra mint a ,M. Polgár"-é volt. Azt hitték, hogy ez biztos szer lesz a ,M. Polgár" megbuktatására. Az eredmény pe­dig az volt, hogy a ,M. Polgárinak mindig na­gyobb számú előfizető közönsége volt. A „Kelet" alapítói az előfizetési árkülönbségből eredő defici­tet subventióval pótolták, de a „Kelet” csakhamar annyira megnyerte az alapítók nagy részének tetszé­sét, hogy rendre szépen elmaradoztak s semmi lelke­sedést nem­ akartak mutatni, midőn a részvénye­sektől a subventió fejében kívánt 25 főt és 50 fo­rintok követeltettek, s a nyugták visszautasit­­tattak. Talán nem fogok csalódni, ha a Szász Béla ur lemondása okának nagy részét e körülmények­ben is keresem. 1874-ik év második felében még makacsabbak lettek a „Kelet" pártfogói, s Stein urnak egy okával többje volt, hogy a Szász Béla ur szerkesztőségi honoráriumának fölemelését meg­tagadja. Ezek az eltagadhatatlan tények. Szász Béla úr s­z­ép­ít­getheti, maagya­­rázgathatja, enyhítheti akármennyit ez ügyet, — de meg nem történtté nem teheti már. Szász Béla úr azt mondja, hogy „tudtára" soha más szerkesztőről nem volt szó, mint Békés­­syről. Akkor én e tekintetben jobban va­gyok értesülve mint Szász Béla, úr, s igy kénytelen vagyok fentartani azon állításomat, hogy a Békésyre csak végszükségből szorult a Deák-párt. Ne resteljék jó urak ezt megvallani nyíltan is, úgy szűz alatt megvallották akár­hányszor a pártnak igen tekintélyes emberei. Én ama czikkemben nagyon világosan be­széltem. Azt mondtam, „Békéssy úr annak idejé­ben kijelent a becsületszavára, hogy ő Szász Bé­la nélkül nem vállalja el a szerkesztést; a tény pedig az volt, hogy midőn ezt mondá, már Stein Jánossal a szerződés alá volt írva."

Next