Magyar Polgár, 1875. július-december (9. évfolyam, 147-299. szám)

1875-10-22 / 242. szám

IX. évfolyam. 242-dik szám. Kolozsvárit, 1875. péntek, október 22-M­AGIAR POLGAR POLITIKAI NAPILAP. u2-előfizetési feltételek Egész évre . .......................*£r‘ Félévre....................................° » ” » Egy negyedre.......................... * • __ Egy hónapra .................. SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdában. K­iad­óh­iva­tal : A lyce­um­ nyomda „ központi irodájában“ főtér gr. 1 ‘ go „ (tt __________Teleki Domokos-hoz._______________gu ■?v HIRDETÉSI DIJAK:­­ Ötször hasábozott garmond bot ára, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön számittatik. Nagy hirdetéseknél kedvezmények. NYILTTÉR soronként, vagy annak helye 26 kr. Reclámok: hirfüzérbe soronként 1 frt. KOLOZSVÁR, OKTÓBER 21. Egy közelgő nagy csapás. (M.) Az „Albiná“ ban a szerkesztő maga már másfél hét óta azon töri a fejét, ha váj­jon beszüntesse-e a lapot ? Az érdemekben annyira gazdag szerkesztő még­is csak azzal fejezi be czikk-sorozatát, hogy hát a dolgot még egyszer megfontolja, addig pedig a közönség csak fizessen elő s pártfogásától ne fossza meg a lapot. De vájjon mi az, a­mi a szerkesztőt e kétségbeesett lépésre bírja, mert hát annak tu­lajdonképen okának kell lennie. Van is, nem egy, hanem akárhány. Jelesen és különösen előadja a szerkesz­tő, hogy a román közönség a nemzetiségi prog­­rammot lábbal taposta, azt magától merőben eltávolította; a román közönség erkölcsileg romlott s a nemzetiségi programm befogadá­sára ez idő szerint képtelen; mert a román közönség egy semmiházi és nem érdemli meg a mindennapi kenyeret. Saját szavaival éltünk a derék és annyi érdemekkel dicsekvő szerkesztőnek, nehogy az­zal gyanúsítson valaki, hogy belőlünk a rész­­akarat szól. Az a körülmény, hogy az olyan lapok, mint a nevezett román lap, várjon tovább foly­tatja e pályafutását, avagy csődöt mond, nem sokat érdekelheti sem a magyar, sem a román közönséget, mert létezése nem hagy olyan nyo­mokat hátra, a­melyek lételét emlékezetessé tegyék, teljesen hazafias szempontból fogva fel a dolgot, bennünket ez alkalommal csak az érdekel, hogy a román közönség épen Babesiu által azzal vádoltatok, hogy erkölcsileg rom­lott, hogy meg van mételyezve, beteg, férges kidobni való, nem érdemes még arra sem, hogy az Albinát olvasgassa. Igen furcsa események lesz ezek, mert hát itt tulajdonképen, ha van valami férges, az nem más, mint a szerkesztő meg az Albinája. Mert nézzünk csak egy kissé mélyebben a dologba , lássuk, vájjon mi lehet mindezen kifakadásoknak a tulajdonképeni oka, mert az már még is lehetetlenség, hogy egy egész nép rövid három-négy hónap alatt menjen tönkre annyira, hogy azt számbavenni ne le­hessen. A választások előtt nagy volt a román nép — Babesiu szemében! E néppel a csilla­gokat le lehetett volna szedetni s oly szőlő­gerezdeket keríteni, a melyeket hét határban a sárkányok őriznek, miként a mesében monda­tik. Mennyire erkölcsös, mennyire jó és meny­nyire becsületes volt akkor a román nép. A választás lezajlott; az a nép, a mely iránt a szélsők annyi bizalommal viseltettek, ezeknek alcráit lerántották, cserben hagyták őket, s nem választották meg a törvényhozó testületbe képviselőknek. Iszonyú dolog, ez valami rettenetes. Én fel is fogom a szélsők helyzetét, mert hát ők bizony pórul is jártak nagyon. Kür­tölni székében, hogy ők a népképviselők, hogy tőlük függ az ország sorsa; hogy egy szavukra a nemzetiségek mint egy ember, ak­ként támadnak fel, hogy egy szem­ hunyorítá­­sukra a nép szétkergeti az idegen elemeket s választani fog csak annyira tisztelt szemé­lyeik közül. De bizony nem választott ezek közül, hanem választott józan gondolkozásu férfiakat, megválasztották a túlzók ellenlábasait; azokat, a kik — nationalista szempontból — a nem­zet ügyeit elárulják; a nemzetet megcsalják, kifosszák s prédának az idegen kezébe adják. Na már a ki ilyeneket képes cselekedni, az csakugyan romlott, az csakugyan semmi­házi, mert hát már az mégis csak rettentő do­log, hogy a nemzet érdekeit feláldozzák s ide­gen érdekeknek dobják oda martalékul. Azonban ez nincs úgy, mert a román nép választott meggyőződése szerint s ha a nationalistákat kivetette a nyeregből, e körül­mény csak annak köszönhető, hogy ezek az urak már igen sokra mentek oktalanságukkal, már erősebben kezdik fenyegetni az ország békéjét, az egyes népek egyetértését és ba­rátságát. Ebből aztán kitűnik, hogy mi indítja a jeles urakat a megbotránkozásra és mi kész­teti őket arra, hogy olyan rettentő ítéletet mondjanak a román közönség felett, hogy a román nép erkölcsileg romlott, nem ér egy pipa dohányt az egész. Választás előtt spártai erkölcs, utána római romlottság. Helyesen. Akkor azért, hogy megválaszszák, azután azért, hogy nem vá­lasztattak meg. Ez a következetes nemzetiségi politika. De tán még­sem lehet olyan erkölcste­len a román közönség, már csak azon szem­pontból is, mert ezek a jó hazafiak mondják, a­mit a közönség az által is tanúsított, hogy ez urakat meg nem választotta. Aztán, ha szinte ennyire erkölcstelen volna is a román nép, ki lehet az oka ? Hisz ők voltak a népvezetők, ők finomították a nép­erkölcsöket, ők terelték a népet ez útra odá­ig, hogy ily gondolkozásmódot tanúsítson. Hagyjuk is annyiban! Sajnálkozzunk fe­lettük, nem tudják mit cselekednek. — A hivatalos lap a honvédelmi minisz­térium körrendeletét közli az 1876. sorozás tár­gyában. Közöljük belőle a következő főbb pon­tokat: 1. A jövő 1876 ik évben azon korosztályok hivandók fel, a melyek az 1866 dik, 1855-dik, és 1854-dik években született hadköteleseket foglal­ják magukban 2. Intézkedés teendő, hogy a lelkészek és anyakönyv-vezetők, kik e részben már előlegesen figyelmeztetendők voltak, az 1866. évi születésű, a jövő évben az első korosztályt képezendő hadkötelesekre vonatkozó kivonatokat, a ke­resztelési és születési anyakönyvek alapján, ál­lítsák össze, és f. hó 31 -ik napjáig mutassák be. 3. A községek elöljárói, az ./• alatt idecsa­tolt, s az egyes törvényhatóságok számára a kebe­­lekben divó nyelveken szerkesztett „felhívás” hé­zagainak kellő betöltésére, s annak községenként val­ó kifüggesztésére, és minél nagyobb nyilvános­­ságra hozatalára utasitandók. 4. A községi összeírásoknak alapjául, az 1873. évi 37.136. számú közintézvényemben kö­rülirt módozatok szerint, részint az anyakönyvi ki­vonatok és a közelebbi népszámlálási adatok, ré­szint az önkéntes jelentkezések és a házankénti összeírások szolgálnak. 5. Az anyakönyvi kivonatoknak a népszámlá­lási adatokkal való egybehasonlítása, főképen az anyakönyvekből, s így az anyakönyvi kivonatokból is kimaradott, vagy más helyekről átköltözött had­kötelesek kipuhatolása tekintetéből, érdemel ki­váló figyelmet. Mielőtt azonban valamely hadköteles, a nép­számlálási adatok alapján,­­a községi összeírásba s ennek folytán az állítási lajstromba is fölvétet­nék , annak születési éve, a­mely gyakran tévesen bejegyezve fordul elő a népszámlálási ívekben,ma­gának a kérdéses hadkötelesnek, vagy szüleinek, rokonainak, és más ismerőseinek kihallgatásával, s az anyakönyvek, ha netalán más év alatt be volna jegyezve azokba, átvizsgálásával, gondosan megállapítandó, és az illető évbeli összeírásba való fölvétele­khoz képest eszközlendő. 6. A sorshúzási és állítási lajstromok szer­kesztésénél, s ezek rovatainak betöltésénél, úgy­szintén a teljesen ismeretlenek lajstromainak egy­beállításánál, a fennálló szabályoknak lelkiismere­tes alkalmazásba vételét várom el. Z'ÁRCZA. ft mikor az embereknek sem­mi dolguk sincs. (Kisvárosi közügyek.) É* az a város jelenleg is, a­melyben na­gyon sokan vannak olyanok, a­kiknek semmi dol­guk ennck. Vétsek bár az illem szabályai ellen, de kény­telen vagyok kimondani, hogy a szépnem egy ré­sze ez osztály kiegészítő részét képezte, mert e városkába is beleütött a kényelmes keleti szokás, hogy a konyhán csak a szakácsné sózza el az ételeket, a­melyekhez a hozzávalót a drágán fi­zetett úgynevezett „gazdasszony* adja ki; a szo­bákat az úgynevezett „belsőnek* hozzák rendbe, a gyermekekkel pedig a magyarul úgynevezett »bonneok* bajlódjanak. Ily körülmények között, a­midőn a szegő­dött „gazdasszony“ stb. stb. a család belső ügyeit nagy sikerrel rendbehozzák, nagyon természetes, hogy a háziasszonyra meg a házi kisasszonyokra más foglalkozás nem jut, mint tükre előtt állani. Ugatni a szép selyem ruhák fodrait bontogatni, a dús hajfürtöket — ah bocsánat, szinte elfelej­­tem, hogy e szoros kötelesség teljesítése a fod­­rásznőkre van bízva, — mint magukat széppé ten­­lakb'0^ kedves férjüknek tessenek, aztán meg ab­­b­d,r — unatkozni és más ügyeivel baj­­tác­tani “‘"1511 82 unalom sehogy sem akar azok oh«? r,ak.0zést nyújtanak a divatlapok, hisz Hen« k'"'k' "‚k * ***• *¡ Bek a midün h" De érdekelnének e kérdé­­s k, * md8° be"“«k «»ii a „,i,síg. Egy szép kisasszony alkalmatlan bajuszának eltávolítása czéljából oszlató szert kér ; a másik csintalan leányka azt kérdi, mint viselje magát, hogy egy ismeretlen ifjú figyelmét magára vonja s a harmadik tanácsot kér, mint bilincselhetné le ked­­vesét örökre. E játékban azonban jelentékeny részük van az asszonyoknak is. Egyik kérdi, mint érhetné el azt, hogy otthon nem ülő férje otthon ülő legyen, a melyre aztán azt a bölcs tanácsot nyeri, hogy azt a mi férjét távol tartja, vigye a házhoz. Köszönöm alásan. Igen practicus tancsács. Mert hát tegyük fel, hogy a férjet egy bogársze­­mű asszonykának meleg szive tartja távol, mi vol­na könnyebb és kivihetőbb dolog, mint e csinta­lan nővel otthon a férjet meglepni; csupa éden volna ez a családi tűzhely. De menjünk csak tovább. Ah — ez már ér­dekesebb. De városkának hölgyei a legyező nyelv titkait szeretnék kifürkészni — mily érdekes vol­na e legyezőnyelvet érteni, mennyi kellemes per­­czet nyújtana ez ; szivünk titkait egy legyezőbe önteni, nyelvet adni egy eszköznek, melylyel ját­szunk s forgatjuk ujjaink között. Különösen a színházban ez nagyon érdekes lehet. Azt a derék ifjút, a ki reánk halványan tekint s lesi mozdu­latainkat — önkéntelenül is legyezőnk egy forga­tása által abban a kedves sejtelemben részesíteni, hogy szeretjük — igazán előnyös és minden ve­szély nélkül járó dolog, mert hát már ugyan ki volna annyira elromolva, hogy gyanúsítson bennün­ket azért, mert legyezőnket kibontottuk. Aztán jön a legyezőnyelv nagy és zseb­szó­tára, a­melyből megtudjuk, én azonban nem vál­lalok felelőséget, hogy így volna - miszerint a legyező kibontása azt jelenti hogy: szeretlek; ösz­­szevonása : haragszom reád; játék a legyezővel: várlak holnap a szokott időben ; legyezés: mele­gem van, férjem mindent tud; a legyező hegyének ajakunkra tevése: csókollak; a legyező letétele: nem szeretlek többé , igy nincs szükség a legye­zőre sem. Ah hisz ez nagyszerű. És ha már Z** városkának jelzett hölgyei mindezeket végig tanulmányozták, kedvet nyernek —­­ ez azután munka foglalkozás — arra, hogy hasonló kérdéseket koczkázzanak a divatlapokban, vagy hogy az aggódó kérdezők részére bölcs taná­csokat osztogassanak.O * » — Ah! szörnyűségi ki hitte volna — szólt Kotyodiné szünet alatt az egyik páholyban, a meg­döbbenés és megbotránkozás félreismerhetlen hang­ján, a nélkül, hogy e szavakat valakihez intézte volna. — Mi az? mi az? kedves néném — szól Teréz ijedten lefelé nézve, hogy kiejté kezéből a legyezőt, mely egy vaskos uracsnak fejét koppin­­tá meg. Az uracs öklét már támadásra szorította ös­- sze, mert mint észlelő, szomszédja másodszor alkal­matlankodik, azonban hallván a legyezőnek föld­­reesését, mindjárt átlátá, hogy tulajdonképen egyéb esküdött össze az ő feje ellen. Ezen váratlan közbe szólása miatt a vélet­lennek Kotyodiné késett a felelettel, lenézett meg tudni a legyező sorsát, a melyet épen akkor emelt volt fel a kövér ura és s átnyujtá Kotyodinénak oly tekintettel, a­melyből azt is ki lehetett volna magyarázni, hogy máskor az ily meglepetéseket megának kikéri. Miután így, kellemetlen ügy el volt intézve a Teréz újólag felteszi nagynénjének a kérdést az elszörnyülködés miatt, a­melynek önkéntelenül ki­fejezést adott. A néni, ki különben még fiatal és szép, ez­úttal nem adott választ, úgy látszik, a közbeneső perczek alatt jobban megfontolta a dolgot s jobb­nak látta azt a mit látott, a mi tévedésen is ala­pulhatott, nem bigygyeszteni a csintalan Teréz A cselédtartás-, teke-, játék-, kocsi- és ló­­tartási adónál (400,000), s a vadászati fegyverek adójánál (200,000 frt) többen figyelmeztetik a minisztert az illető adótörvények rendeleteinek többfélekép értelmezhetésére s hibás alkalmazására.­­ A miniszter kijelenti, hogy a törvények hibás alkalmazását rendeletileg orvosolandja, s kilátásba helyez novelláris törvényjavaslatot is.­­ A bizott­ság megszavazza a két adó előirányzatát. Az egyenes adók késedelmi kamatainál (1.500.000 frt) Helfy kérdésére kijelenti a minisz­ter, hogy a késedelmi kamatok nagy része nem executiók útján jő be, hogy maga is elismeri, miként a 6°/0-os kamat nem áll összhangban az országos kamatlábbal, s azt 8%-ra emeli fel.­­ D­e e­g­y a pontos adófizetők iránti méltányosság­ból a késedelmi kamatot az ország által fizetett kamatok nagyságáig tartja felemelendőnek. Simo­­nyi E. helytelennek tartja, hogy az állam késedel­orrara, azonban arczán a felindulás és megbotrán­kozás jelei még egyre látszottak. Kotyodiné a szemben levő páholyra függesztő szemeit, mintha a felindulását okozó eseménynek e páholy lett volna a szintere, s nem tudott meg­válni sehogy sem tőle. De hát mi történhetett ott? Teréz nénjének tekintetét figyelemmel kisérte , ha bár kérdéseivel többé nem zaklatta, még­is észrevehette, hogy a Szendéné páholyában tör­ténhetett valami, a­mi nagynénjét megbotránkoz­tatta. — Ez már mégis sok! szól ismét Kotyodiné oly hangon, mint imént szemeit Szendéné páholyá­ra függesztvén. Teréz ezúttal nem nézett lefelé, sem nem ijedt meg annyira mint előbb, még legyezőjét sem ejte ki kezéből, hanem Szendéné páholyába nézett, a­ki hihetőleg az unalom miatt véletlenül már másodszor ásított, a­miért legyezőjét ajakéhoz tar­ta; ezt annál kényelmesebben tehette, mert le­gyezője épen kézügyben volt s annak egyéb hasz­nát ez alkalommal úgy sem vehette. Az ásítás társadalmi szabályaink értelmében ugyan nem illő dolog s iparkodunk is azt lépten­­nyomon elfojtani ; ám de többnyire lopva jó s ilyenkor az illem szabályait egy gyakorlati mozdu­lattal vagyunk kénytelenek respectálni, hogy szá­junkat ízletesen eltakarjuk. Pedig hát emberi dolog. — És ott van férje ... és nem látja — szól Kotyodiné folytatva, — ez már még is sok. Az a Szendéné, a­ki annyit ad családi boldogságára, a­ki annyira mutatja, hogy szereti férjét, a­ki annyi­ra szenteskedik. Teréz nem állhatta ki, hogy nénjére ne néz­zen , ne kérdezze, hogy hát tulajdonképen ez mi lenne. . __­­ Mi lenne ? — oh, de hát mit­­ fel tőled — szólt Kotyodiné — te m­g A pénzügyi bizottságból.

Next