Magyar Polgár, 1875. július-december (9. évfolyam, 147-299. szám)
1875-09-17 / 212. szám
IX. ávfolyam. 212-dik szám Kolozsvárit, 1875. péntek, szeptember 17. 2n p5 POLITIKAI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. Egész évre....................................16 ft. — kr. Félévre...........................................° » ■ Egy negyedre............................ 7 » “ * Egy hónapra ....................... 1 » » SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdában. JKLia.d0b.tvatal : A lyceumi nyomda „ központi irodájában" főtér gr. Teleki Domokos-Mz. HIRDETÉSI DIJAK: Ötször hasábozott garmond Borára, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön számittatik, , Nagy hirdetéseknél kedvezmények. NYILTTÉR ■őrönként, vagy annak helye 26 kr. Reclamok: hirfüzérbe soronként 1 frt. KOLOZSVÁR, SZEPTEMBER 16. Egy román lap, igen természetesen nem más, mint a Babesiu „Albina”-ja, szörnyű módon támadja meg a mehádiai fürdőigazgatóságot, egy bukaresti vendégen ejtett állítólagos sérelmekért. A román lap Széll Kálmán pénzügyminiszter figyelmét hívja fel az esetre és tőle kér orvoslást, mert ha nem ad, akkor isten legyen izgalmas Magyarország iránt, mert a botrányos (?) és barbár esetet minden nyelven kürtölni fogja. Európa nevezetesebb lapjaiban közreadja az ügyet s alkalma lesz a magyar barbárságát feltüntetni, a „modern barbárok”ról értekezni. Az az egész ügy pedig az, hogy Mehádián a rendőrség egy bukaresti fészkelődőt lecsípett, mert magaviselete olyan volt, ami össze nem egyezett a mi törvényeinkkel. Miután oly nagy ijesztgetéssel áll elő a román sajtó s a dolgot, mely annyira jelentéktelen, egész havassá fuj a fej, de azért is, mert állíttatik, hogy a romániai vendégek mélyen megsértettek s azok többé Mehádiát meg sem látogatják, mert egész megbotránkozással távoztak el. Egyszerűsítsük a dolgot és mondjuk ki, hogy az illető bukarestit becsukták, nem azért, mert bukaresti román volt, hanem mert áthágta a fennálló törvényt, ezért nem csak nálunk, de a műveltebb Angol és Francziaországban, és mindenütt a világon be szokták csípni az embert, tekintet nélkül arra, hogy ő Mekka felé fordulva imádkozik-e, vagy pedig oltár előtt imádja az istent s tekintet nélkül arra, hogy német-e vagy magyar, avagy angol. Ily körülmények között természetesen a román vendég is, habár román legyen, úgy kell hogy viselje magát, amint törvényeink rendelik s a műveit és nevelt osztály tudja is magát viszonyainkhoz alkalmazni, hogy soha semmi baj nem támadott. Ha az illető jogaiban magát megrövidítve érezte, hatalmában állott volna orvoslást keresni fennebb s meg lehetett győződve arról, hogy jogtalanságot idegen államok polgárain, — ha jogtalanság forgott fenn — a felsőbb fórumok elkövetni nem engedték volna; az illető sértett fél bizonyára igazságot nyert volna. Azonban nem az itt a baj. A rendőrség határozatának helyességét vagy helytelenségét nem érintem, s ez esettől merőben eltérőleg kívánok egy pár szót szólani azon dolgokról, amelyeket a fürdőkön észlelünk — a románság között. Nem szólok itt a bojár, vagy a romániai úri osztályról, mely elég mivelt arra, hogy velünk szemben legjobb érzelmeit tanúsítsa és ezért ez osztály előttünk a tisztelet tárgya, de szólok egy pár henczegő czukrászlegényből lett bukaresti vörösről, a kiknek eljárását a miveit osztály épen nem teszi magáévá s ha ezeket a rendőrség itt-ott be is csipi nálunk, avagy külföldön épen nem csinál semmit belőle, legfennebb sajnálja, hogy a román nevet bemocskolják. A mi fürdőinket évenként rendesen megszokta látogatni egy pár ilyen, jobbára kellnerekből lett valami, akik a bojárokat adják és a lehető sok vizet zavarnak. A magyarországi érzékeny románokkal érintkezésbe jönnek s hallva azoktól a sok panaszt, a magyarok zsarnokságáról annyi borzalma dolgot, benczegve lépten nyomon, sértő állást foglalnak el a magyarokkal szemben és azokat lépten-nyomon insultálják is. Természetes, hogy mindennek van határa, s ha őket a pöffeszkedés és a magyar iránti gyűlölet oly cselekményre birja, amely törvényes szempontból kifogás alá esik, nem csoda, ha bizony lépre kerülnek s a hűvösön engedtetik meg nekik az elmélet a magyar barbárságról. Soha azért a romániai műveit románságnak nem jutot eszébe sem, hogy ezért magát, a román nevet megbántva érezze, vagy épen az ily esetet valami ellenszenv következményének tekintse. Csak nekünk, magyarországi románoknak jutott kedves feladatul védelmezni Románia kihágást elkövető kellnereit; csak nekünk jutott az a szerencse, miután már közöttünk annyi van, Romániában kellnevekért vándorolni, hogy azokból is martyrokat csináljunk. A romániai műveit osztály pedig markában nevet, hogy mi hogy tépelődünk Románia elvetemültjeiért, hogyan kardoskodunk azok mellett, akik jellem tekintetében elbrálás alá nem jöhetnek. Nem akarom én ezáltal Románia kellnereit sem sértegetni, itt csak azon egy párról van szó, a kik a mi fürdőinken bojár szerepet játszanak s privát passióból pedig a magyar intézményeket szidják, kárhoztatják s a mi érzékeny románjaink pártólói gyanánt tüntetik ki magukat. így biz a, a mi érzékenykedő románjank akárkivel készek kezet fogni, csak azzal nem, akivel ha kezet fognának, igen jól járnának. Ám cselekedjenek tetszésük szerint, de én és a velem egyetértők tiltakozunk eljárásuk ellen, különösen az ellen, hogy ők már Románia kellnereit is a szentek közé sorozzák, s már azokkal kezdjék bolonditani a szegény népet; van nekünk elég dolgunk itt a nép javáért küzdeni, nemhogy még a pöfffeszkedő kellnerek politiális ügyeit is szellőztessük a sajtóban s azokból is nemzetiségi kérdéseket csináljunk. Igazítsák el ezek ügyeiket a rendőrség előtt, mi pedig hallgassunk az eredményről, mert, ha rosz, bizonyára dicsőséget nem hoz a román népre. Ily körülmények között szerfelett sajnálkoznánk — román szempontból — a felett, ha a „modern barbárok”-ról ily esetek ötletéből értekeznének a külföldi sajtóban az érzékenykedő románok. Mindenekelőtt nagy kérdés merülne fel, ha várjon a külföldi sajtó, felajánlaná szolgálatát azon balek férfiaknak, akik mások piszkos politiális ügyeibe avatkoznak , mert hiszen tudjuk, hogy a külföldi sajtó bizony fontosabb ügyekkel foglalkozik. Szoktuk meg már egyszer elismerni azt, azon évről-évre szaporodó részéről, mely megnépesíti a kávéházakat és vendéglők éttermeit, a kártyaszobákat és fővárosi játékbarlangokat, a báltemet s a lóversenytért — melyet azonban soha sem látott még valaki egy clubb olvasószobájában, egy tudományos felolvasáson, egy közérdekű dolgokat vitató körben, szóval ott, hol a „makaón“ és „ferblin“, a versenyparipákon és agarakon, a botrányon s a maitresseken kívül egyébről is beszélnek. Nem tudjuk, minek köszönheti Magyarország a szerencsét, hogy a fiatalság e fajából nagyobb adaggal rendelkezik akárhány népesebb államnál. Az „apák példájának* ép úgy van része e jelenségben, mint a hiányos s elhibázott nevelésnek, s van benne része mindenesetre azon „uralkodhat* námságnak is, mely Magyarországban még mindig az előkelőség bizonyos nimbuszával veszi körül a henye, tékozló és korhely élet hőseit, kiket nyugodtan mulhatlanul kizárna köréből a „jó táj-Ha párhuzamba teszszük magyar ifjúságunk e társadalmilag zajos szerepet játszó részét az angol fiatalság vagyonosabb és előkelőbb részével, és látjuk, mennyi erőteljesség, tudományos készültség, világtapasztalat, illemérzet és társadalmi műveltség jellemzi ez utóbbit — míg „jeunesse doréenk” mind ezen tulajdonok ellenkezőjét birja — akkor lehetetlen nem aggódnunk a jövő miatt. A legrégibb és legjobb hangzású magyar családnevek viselőiből alakul ez az „aranyos fiatalságunk,a melynek nincs sürgősebb föladata, mint az érzéki mámor folytonos hajhászatában pazarolni el egészségét, életerejét, idejét és mindenekelőtt — vagyonát. Az aristokratia költséges szeszélyei, bogarai és apró passióinak majmolása oly nyavalyává lett a fiatal nemzedék egy jelentékeny részének körében, hogy nem egyenkint, hanem százával teszik tönkre magukat évenként nálunk az ifjabb generatio jobbmódú tagjai, a „pár ezer holdas” birtokok urai vagy reménybeli örökösei, hogy ha közigazgatás, vagy törvénykezés folytán vagy egy román megbüntettetik, az a büntetés reá nem azért szabatott, mert román ajkú, hanem azért, mert vétkes vagy bűnös volt. Moldován Gergely. — A bankkérdés ügyében a „N. Fr. Pr.“ a következőkről értesül: A Széll Kálmán pénzügyminiszter által készített memorandumban felállított elvek egy magyar bankra vonatkoznak, minden tekintet nélkül arra, hogy az a nemzeti bank vagy pedig egy más vállalat által fog megalapíttatni. Itt mindegyik bank különböző bankjegyeket fogna kibocsátani, az osztrák kormány mégis cartellt fog felajánlani, mely mindaddig, míg a valuta helyreállítva nem lesz, mindkét kormányt kötelezi jegyeiknek elfogadására és biztosítja mindkét bank pénzjegyeinek a monarchia egész területén a kényszerárfolyamot. A cartell továbbá mindkét bank statútumainak egyformaságát állapítaná meg, mely szerint a kamatláb időről-időre a két intézetnek közös bizottsága által határoztatnék meg. — A hadsereg köréből következőket írja „P. Corr.“ : A tábornoki törzskar szervezése s az ezzel kapcsolatos személy változások nem a novemberi előléptetésekkor, hanem csak jövő évi január 1 én lépnek életbe, mert akkorra lesz érvényes a delegátiók által megszavazandó költségvetés is. Ehez képest a táborkar szervezésével kapcsolatos új előléptetési törvény is csak 1876. május 1-én lép hatályba. Az idei nagy fegyvergyakorlatok befejeztével az 1872 óta szolgáló katonákat elbocsátják, az idén besorozott újonczokat pedig október elején behívják, miáltal amazok tizennégy nappal előbb térhetnek vissza polgári foglalatosságaikhoz. TARCZA: Az arany ifjúság. Nemcsak abban türőzödik vissza valamely nemzet életrevalósága, szellemi fejlettsége és erkölcsi komolysága, hogy agastyánai sorában gyakoriak a tiszteletreméltó jellemek — az önzetlen Cincinatusok, megvesztegethetlen Fabriciusok és erkölcsszigorúlatok — hanem abban is, hogy milyen a fiatalsága. Komoly irányú, munkaszerető, minden üres fitogtatást gyűlölő, ellenben minden szép és nemes eszméért hevülő fiatalságról ép oly biztosan következtethető egy uralkodni hivatott nemzetre, valamint igaz ennek ellenkezője, is hogy t. i. an demoralizált, a „décadance* lejtőjén lejebb s lejebb guruló nemzeteket kivétel nélkül léha, elpuhult, élv s érzéki gyönyör után hajhászó fiatalság jellemzi, mely nem tud többé lelkesülni nagy ideálok iránt, hanem vagy „philisteni* lemondással hagyja elzúgni maga fölött az emberi szabadság megoldásra váró kérdéseit, vagy megfeledkezik mindenről a lét mmulékony gyönyörei között. A régi Sparta ifjúsága, melynek idegeit megedzette a folytonos testgyakorlat és fegyverforgatás, míg jellemét a törvények és azaggok iránt tiszteletre tanító nevelés szilárdította meg: nem csekélyebb biztosítékát képezte az állam jövőjének, mint az a római fiatalság, mely a Horatius Coclesek, Mutus Scaevolák, Regulusok, Gracchusok szerepléséből mentette a törhetlen hazafias jellemek és önzetlen honpolgárok iránti lelkesedést. Róma jövője fölött azonban el volt vetve a koczka, midőn a fiatalság megszűnt utánzandó példa gyanánt tekinteni az antik egyszerűségét, jellemtisztaságot és szabadságszeretetet, cserébe fogadva a régi „respublica”e kimagasló jellemvonásai helyett a közügyek iránti közönbösséget, a hatalmasok kegyének hajhászását, s a kelet ázsiai fényűzéssel és subarita gyönyörökkel járó elerkölcstelenedést. De nincs szükség példákat merítenünk a múlt tanulságos történelmének gazdag tárházából annak igazolására, hogy életerős uralomra hivatott államokban mily előnyös tulajdonságok jellemzik a „haza reményeit”, a fiatalságot, midőn előttünk áll nem egy — politikailag elsőrendű tekintet alá eső európai állam fiatal nemzedékének példája. Nem a véletlen játéka, hogy valamint annyi más nagy horderejű érdekre nézve, úgy e tekintetben is Anglia képezze azon classicus mintát, melyről a legtöbb állam vehetne magának másolatot. Van ugyan öntudatos, a jövő feladata iránt tájékozott, komoly munkásságban örömét lelő, s a közügyek iránt érdeklődő fiatalsága Franczia- és Németországnak is, de nincs más állam a világon — Északamerikát sem véve ki — hol a fiatal nemzedék oly szilárd biztosítékokat nyújthatna a nemzet jövőjét illetőleg, mint Angolországban. Annyi akaraterő, értelmi fejlettség, a tiszteséges munka egyetlen nemétől sem vonakodó buzgalom, takarékossági hajlam, tapasztalatok utáni szomj, nemes hazafiúi büszkeség és testi ügyesség egyetlen más nemzet fiatalságában sincsenek összpontosítva oly nagy mérvben, mint az angoléban. Csak ott — a hatalmas aristokraták hazájában — van oly nagy becse a nemesítő munkának, hogy a Norfolk, Buckingham, Sutterland s a többi nagy herczegi vagy grófi családok másod- vagy harmadszülött fiai bízvást lehetnek iparosok vagy kereskedőkké, anélkül, hogy eszébe juthatna valakinek ebben az „aristokratia nimbuszának megsértését” látni. Angliában azért minél kevésbé van képviselve a szó valódi jelentőségében vett „jeunesse dorée* az az „aranyos fiatalság“, mely nem ismer más életezést, mint szakadatlan élvezetet, nem törődve ezen kívül semmi nemesebb emberi érdekkel. Tán nem volt fölösleges elmondanunk a fölebbieket, midőn a magyar „jeunesse dorée”-ról akarunk szólani néhány rövid szót: fiatalságunk A képviselőház mai ülésén a szélsőbal benyújtotta felirati javaslatát, melynek, mint a hét évre terjedő javaslat külön megjegyzi, a házszabályok értelmében külön aláírják: Simonyi Ernő, Mocsáry Lajos, Szalay I, Kiszely Ernő, Soós Gábor, Hegedűs László, Ragály Ferdinánd, Szon-A kártya, a fényűzés, a sport, a pezsgő, a maitresse s a tivornya oly rengeteg összegeket nyelnek el évenként Magyarországban, hogy fődöznék nemcsak a hátralékos adókat, hanem még azon felül is juttatnának pénzt a deficittel küzködő államháztartásnak. És azt is merjük állítani, hogy fele vagy harmada sem dobatnék ki e meghatározhatlan összegnek, ha nem a föltűnési viszketeg volna a valódi rugó, mely nálunk esztelen pazarlásra vezérel. De hát ki nem tudná, hogy az „egymáson való fúltevés”, viszketege növeli nálunk leghathatósabban a tékozlás szenvedélyét s dobat ki mesés összegeket az apákat e tekintetben már régen túlszárnyalt magyar jeunesse dóráéval ? Polgárosodásunk kezdetlegességét kirívón illustrálja egyébiránt e jellemvonás. Valóban művelt nemzetek fiatalsága a szellemi tulajdonok minél tökéletesebb kifejtésében keresi a fölényt, melylyel minden irányban imponálhat, nem pedig abban, hogy esztelen pazarlás által rövid órákig tartó nagyításban tüntesse elő vagyoni helyzetét. Nem utolsó jelentőséggel bír a hazafi előtt azon kérdés, hová vezet végeredményeiben a megszaporodott magyar „jeunesse dorée” pazar, léha, enerváló s minden komolyabb munkára képtelen élete. A felelete megadják az idegen kézre kerülő ősi birtokok, az elszegényedés koldusbotjára jutó régi magyar családok, a vagyoni és erkölcsi bukások egyre szaporodó száma, a jó barátok kegyéből élősködő semmirekellők és társadalmi herék légiója,s e tekintetben Magyarország európaszerte excellál — a bűnperek s öngyilkosságok számának növekedése, a sok feldúlt családi boldogság, s még egy csomó más tény, melyet az „aranyos ifjúság* életmódja idézett föl rémkép gyanánt azon kevesek számára, akik elég elfogulatlanok bajaink egyik sarkalatos okát ama körülményben keresni, hogy a magyar „ifjú nemzedék* egy része megszűnt bármi biztosítékokat nyújtani a nemzet jövőjére nézve. Sz, Budapest, szept. 14.