Magyar Polgár, 1875. július-december (9. évfolyam, 147-299. szám)

1875-09-17 / 212. szám

IX. ávfolyam­. 212-dik szám Kolozsvárit, 1875. péntek, szeptember 17. 2n p5 POLITIKAI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. Egész évre....................................16 ft. — kr. Félévre...........................................° » ■ Egy negyedre............................ 7 » “ * Egy hónapra ....................... 1 » » SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdában. JKLia.d0b.tva­tal : A lyceumi nyomda „ központi irodájában" főtér gr. Teleki Domokos-Mz. HIRDETÉSI DIJAK: Ötször hasábozott garmond Bor­ára, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön számittatik, , Nagy hirdetéseknél kedvezmények. NYILTTÉR ■őrönként, vagy annak helye 26 kr. Reclamok: hirfüzérbe soronként 1 frt. KOLOZSVÁR, SZEPTEMB­ER 16. Egy román lap, igen természetesen nem más, mint a Babesiu „Albina”-ja, szörnyű mó­don támadja meg a meh­ádiai fürdő­igazgató­ságot, egy bukaresti vendégen ejtett állítóla­gos sérelmekért. A román lap Széll Kálmán pénzügymi­niszter figyelmét hívja fel az esetre és tőle kér orvoslást, mert ha nem ad, akkor isten legyen izgalmas Magyarország iránt, mert a botrányos (?) és barbár esetet minden nyelven kürtölni fogja. Európa nevezetesebb lapjaiban közreadja az ügyet s alkalma lesz a magyar barbárságát feltüntetni, a „modern barbárok”­­ról értekezni. Az az egész ügy pedig az, hogy Mehá­­dián a rendőrség egy bukaresti fészkelődőt lecsípett, mert magaviselete olyan volt, a­mi össze nem egyezett a mi törvényeinkkel. Miután oly nagy ijesztgetéssel áll elő a román sajtó s a dolgot, mely annyira jelen­téktelen, egész havassá fuj a fej, de azért is, mert állíttatik, hogy a romániai vendégek mélyen megsértettek s azok többé Mehádiát meg sem látogatják, mert egész megbotránko­zással távoztak el. Egyszerűsítsük a dolgot és mondjuk ki, hogy az illető bukarestit becsukták, nem azért, mert bukaresti román volt, hanem­ mert át­hágta a fennálló törvényt, ezért nem csak nálunk, de a műveltebb Angol és Franczia­­országban, és mindenütt a világon be szokták csípni az embert, tekintet nélkül arra, hogy ő Mekka felé fordulva imádkozik-e, vagy pedig oltár előtt imádja az istent s tekintet nélkül arra, hogy német-e vagy magyar, avagy angol. Ily körülmények között természetesen a román vendég is, habár román legyen, úgy kell hogy viselje magát, a­mint törvényeink rendelik s a műveit és nevelt osztály tudja is magát viszonyainkhoz alkalmazni, hogy so­ha semmi baj nem támadott. Ha az illető jogaiban magát megrövidít­ve érezte, hatalmában állott volna orvoslást keresni fennebb s meg lehetett győződve arról, hogy jogtalanságot idegen államok polgárain, — ha jogtalanság forgott fenn — a felsőbb fórumok elkövetni nem engedték volna; az illető sértett fél bizonyára igazságot nyert volna. Azonban nem az itt a baj. A rendőr­ség határozatának helyességét vagy helyte­­­lenségét nem érintem, s ez esettől merőben eltérőleg kívánok egy pár szót szólani azon dolgokról, a­melyeket a fürdőkön észlelünk — a románság között. Nem szólok itt a bojár, vagy a romá­niai úri osztályról, mely elég mivelt arra, hogy velünk szemben legjobb érzelmeit ta­núsítsa és ezért ez osztály előttünk a tiszte­let tárgya, de szólok egy pár henczegő czuk­­rászlegényből lett bukaresti vörösről, a kik­nek eljárását a miveit osztály épen nem te­szi magáévá s ha ezeket a rendőrség itt-ott be is csipi nálunk, avagy külföldön épen nem csinál semmit belőle, legfennebb sajnálja, hogy a román nevet bemocskolják. A mi fürdőinket évenként rendesen meg­szokta látogatni egy pár ilyen, jobbára kell­­nerekből lett valami, a­kik a bojárokat ad­ják és a lehető sok vizet zavarnak. A magyarországi érzékeny románokkal érintkezésbe jönnek s hallva azoktól a sok panaszt, a magyarok zsarnokságáról annyi borzalma dolgot, benczegve lépten nyomon, sértő állást foglalnak el a magyarokkal szemben és azokat lépten-nyomon insultál­­ják is. Természetes, hogy mindennek van hatá­ra, s ha őket a pöffeszkedés és a magyar iránti gyűlölet oly cselekményre birja, a­mely törvényes szempontból kifogás alá esik, nem csoda, ha bizony lépre kerülnek s a hűvösön engedtetik meg nekik az elmélet a magyar barbárságról. Soha azért a romániai műveit román­ságnak nem juto­t eszébe sem, hogy ezért ma­gát, a román nevet megbántva érezze, vagy épen az ily esetet valami ellenszenv követ­kezményének tekintse. Csak nekünk, magyarországi románoknak jutott kedves feladatul védelmezni Románia kihágást elkövető kellnereit; csak nekünk ju­tott az a szerencse, miután már közöttünk annyi van, Romániában kellnevekért vándorol­­ni, hogy azokból is martyrokat csináljunk. A romániai műveit osztály pedig marká­ban nevet, hogy mi hogy tépelődünk Románia elvetemültjeiért, hogyan kardoskodunk azok mellett, a­kik jellem tekintetében elbrálás alá nem jöhetnek. Nem akarom én ezáltal Románia kellne­­reit sem sértegetni, itt csak azon egy párról van szó, a kik a mi fürdőinken bojár szere­pet játszanak s privát passióból pedig a ma­gyar intézményeket szidják, kárhoztatják s a mi érzékeny románjaink pártólói gyanánt tünte­tik ki magukat. így biz a, a mi érzékenykedő románja­­nk akárkivel készek kezet fogni, csak azzal nem, a­kivel ha kezet fognának, igen jól jár­nának. Ám cselekedjenek tetszésük szerint, de én és a velem egyetértők tiltakozunk eljárá­suk ellen, különösen az ellen, hogy ők már Románia kellnereit is a szentek közé soroz­zák, s már azokkal kezdjék bolonditani a szegény népet; van nekünk elég dolgunk itt a nép javáért küzdeni, nemhogy még a pöff­­feszkedő kellnerek politiális ügyeit is szellőztes­sük a sajtóban s azokból is nemzetiségi kérdé­seket csináljunk. Igazítsák el ezek ügyeiket a rendőrség előtt, mi pedig hallgassunk az eredményről, mert, ha rosz, bizonyára dicsőséget nem hoz a román népre. Ily körülmények között szerfelett sajnál­koznánk — román szempontból — a felett, ha a „modern barbárok”-ról ily esetek ötle­téből értekeznének a külföldi sajtóban az ér­zékenykedő románok. Mindenekelőtt nagy kér­dés merülne fel, ha várjon a külföldi sajtó, felajánlaná szolgálatát azon balek férfiaknak, a­kik mások piszkos politiális ügyeibe avat­koznak , mert hiszen tudjuk, hogy a külföldi sajtó bizony fontosabb ügyekkel foglalkozik. Szoktuk meg már egyszer elismerni azt, azon évről-évre szaporodó részéről, mely megné­­pesíti a kávéházakat és vendéglők éttermeit, a kár­tyaszobákat és fővárosi játékbarlangokat, a bálte­met s a lóversenytért — melyet azonban soha sem látott még valaki egy clubb olvasószobájában, egy tudományos felolvasáson, egy közérdekű dol­gokat vitató körben, szóval ott, hol a „makaón“ és „ferblin“, a versenyparipákon és agarakon, a botrányon s a maitresseken kívül egyébről is be­szélnek. Nem tudjuk, minek köszönheti Magyarország a szerencsét, hogy a fiatalság e fajából nagyobb adaggal rendelkezik akárhány népesebb államnál. Az „apák példájának* ép úgy van része e jelen­ségben, mint a hiányos s elhibázott nevelésnek, s van benne része mindenesetre azon „uralkodhat­* námságnak is, mely Magyarországban még mindig az előkelőség bizonyos nimbuszával veszi körül a henye, tékozló és korh­ely élet hőseit, kiket nyu­godtan mu­lhatlanul kizárna köréből a „jó táj-Ha párhuzamba teszszük magyar ifjúságunk e társadalmilag zajos szerepet játszó részét az an­gol fiatalság vagyonosabb és előkelőbb részével, és látjuk, mennyi erőteljesség, tudományos készültség, világtapasztalat, illemérzet és társadalmi művelt­ség jellemzi ez utóbbit — míg „jeunesse doréenk” mind ezen tulajdonok ellenkezőjét birja — akkor lehetetlen nem aggódnunk a jövő miatt. A legré­gibb és legjobb hangzású magyar családnevek vi­selőiből alakul ez az „aranyos fiatalságunk,a mely­nek nincs sürgősebb föladata, mint az érzéki má­mor folytonos hajhászatában pazarolni el egész­ségét, életerejét, idejét és mindenekelőtt — va­gyonát. Az aristokratia költséges szeszélyei, boga­rai és apró passióinak majmolása oly nyavalyává lett a fiatal nemzedék egy jelentékeny részének körében, hogy nem egyenkint, hanem százával te­szik tönkre magukat évenként nálunk az ifjabb generatio jobbmódú tagjai, a „pár ezer holdas” birtokok urai vagy reménybeli örökösei, hogy ha közigazgatás, vagy törvénykezés foly­tán vagy egy román megbüntettetik, az a bün­tetés reá nem azért szabatott, mert román ajkú, hanem azért, mert vétkes vagy bűnös volt. Moldován Gergely. — A bankkérdés ügyében a „N. Fr. Pr.“ a következőkről értesül: A Széll Kálmán pénzügy­­­miniszter által készített memorandumban felállí­tott elvek egy magyar bankra vonatkoznak, minden tekintet nélkül arra, hogy az a nemzeti bank vagy pedig egy más vállalat által fog megalapíttatni. Itt mindegyik bank különböző bankjegyeket fog­na kibocsátani, az osztrák kormány mégis car­­tellt fog felajánlani, mely mindaddig, míg a valu­ta helyreállítva nem lesz, mindkét kormányt kö­telezi jegyeiknek elfogadására és biztosítja mindkét bank pénzjegyeinek a monarchia egész területén a kényszerárfolyamot. A cartell továbbá mindkét bank statútumainak egyformaságát állapítaná meg, mely szerint a kamatláb időről-időre a két in­tézetnek közös bizottsága által határoztatnék meg. — A hadsereg köréből következőket írja „P. Corr.“ : A tábornoki törzskar szervezése s az ezzel kapcsolatos személy változások nem a novem­beri előléptetésekkor, hanem csak jövő évi január 1 én lépnek életbe, mert akkorra lesz érvényes a delegátiók által megszavazandó költségvetés is. Ehez képest a táborkar szervezésével kapcsola­tos új előléptetési törvény is csak 1876. május 1-én lép hatályba. Az idei nagy fegyvergyakorla­tok befejeztével az 1872 óta szolgáló katonákat elbocsátják, az idén besorozott újonczokat pedig október elején behívják, mi­által amazok tizennégy nappal előbb térhetnek vissza polgári foglalatos­ságaikhoz. TARCZA: Az arany ifjúság. Nemcsak abban türőzödik vissza valamely nemzet életrevalósága, szellemi fejlettsége és er­kölcsi komolysága, hogy agastyánai sorában gyako­riak a tiszteletreméltó jellemek — az önzetlen Cincinatusok, megvesztegethetlen Fabriciusok és erkölcsszigorú­latok — hanem abban is, hogy milyen a fiatalsága. Komoly irányú, munkaszerető, minden üres fitogtatást gyűlölő, ellenben minden szép és nemes eszméért hevü­lő fiatalságról ép oly biztosan következtethető egy uralkodni hivatott nemzetre, valamint igaz ennek ellenkezője, is hogy t. i. an demoralizált,­­ a „décadance* lejtőjén lejebb s lejebb guruló nemzeteket kivétel nélkül léha, el­­puhult, élv s érzéki gyönyör után hajhászó fiatal­ság jellemzi, mely nem tud többé lelkesülni nagy ideálok iránt, hanem vagy „philisteni* lemondás­sal hagyja elzúgni maga fölött az emberi szabad­ság megoldásra váró kérdéseit, vagy megfeledke­zik mindenről a lét mmulékony gyönyörei között. A régi Sparta ifjúsága, melynek idegeit meg­edzette a folytonos testgyakorlat és fegyverforga­tás, míg jellemét a törvények és az­­aggok iránt tiszteletre tanító nevelés szilárdította meg: nem csekélyebb biztosítékát képezte az állam jövőjé­nek, mint az a római fiatalság, mely a Horatius Coclesek, Mutus Scaevolák, Regulusok, Gracchusok szerepléséből mentette a törhetlen hazafias jelle­mek és önzetlen honpolgárok iránti lelkesedést. Róma jövője fölött azonban el volt vetve a koczka, midőn a fiatalság megszűnt utánzandó példa gya­nánt tekinteni az antik egyszerűségét, jellemtisz­taságot és szabadságszeretetet, cserébe fogadva a régi „respublica”­e kimagasló jellemvonásai he­lyett a közügyek iránti közönbösséget, a hatalma­sok kegyének hajhászását, s a kelet ázsiai­ fényűzés­sel és subarita gyönyörökkel járó elerkölcstelene­­dést. De nincs szükség példákat merítenünk a múlt tanulságos történelmének gazdag tárházából annak igazolására, hogy életerős uralomra hivatott álla­mokban mily előnyös tulajdonságok jellemzik a „haza reményeit”, a fiatalságot, midőn előttünk áll nem egy — politikailag elsőrendű tekintet alá eső európai állam fiatal nemzedékének példája. Nem a véletlen játéka, hogy valamint annyi más nagy horderejű érdekre nézve, úgy e tekintetben is Anglia képezze azon classicus mintát, melyről a legtöbb állam vehetne magának másolatot. Van ugyan öntudatos, a jövő feladata iránt tájékozott, komoly munkásságban örömét lelő, s a közügyek iránt érdeklődő fiatalsága Franczia- és Németor­szágnak is, de nincs más állam a világon — Észak­­amerikát sem véve ki — hol a fiatal nemzedék oly szilárd biztosítékokat nyújthatna a nemzet jö­vőjét illetőleg, mint Angolországban. Annyi aka­raterő, értelmi fejlettség, a tiszteséges munka egyetlen nemétől sem vonakodó buzgalom, takaré­kossági hajlam, tapasztalatok utáni szomj, nemes hazafiúi büszkeség és testi ügyesség egyetlen más nemzet fiatalságában sincsenek összpontosítva oly nagy mérvben, mint az angoléban. Csak ott — a ha­talmas aristokraták hazájában — van oly nagy becse a nemesítő munkának, hogy a Norfolk, Bu­ckingham, Sutterland s a többi nagy herczegi vagy grófi családok másod- vagy harmadszülött fiai bíz­vást lehetnek iparosok vagy kereskedőkké, anél­kül, hogy eszébe juthatna valakinek ebben az „aristokratia nimbuszának megsértését” látni. Ang­liában azért minél kevésbé van képviselve a szó valódi jelentőségében vett „jeunesse dorée* az az „aranyos fiatalság“, mely nem ismer más életezést, mint szakadatlan élvezetet, nem törődve ezen kí­vül semmi nemesebb emberi érdekkel. Tán nem volt fölösleges elmondanunk a fö­­lebbieket, midőn a magyar „jeunesse dorée”-ról akarunk szólani néhány rövid szót: fiatalságunk A képviselőház mai ülésén a szélsőbal be­nyújtotta felirati javaslatát, melynek, mint a hét évre terjedő javaslat külön megjegyzi, a házsza­bályok értelmében külön aláírják: Simonyi Ernő, Mocsáry Lajos, Szalay I, Kiszely Ernő, Soós Gábor, Hegedűs László, Ragály Ferdinánd, Szon-A kártya, a fényűzés, a sport, a pezsgő, a maitresse s a tivornya oly rengeteg összegeket nyelnek el évenként Magyarországban, hogy fő­­döznék nemcsak a hátralékos adókat, hanem még azon felül is juttatnának pénzt a deficittel küzkö­­dő államháztartásnak. És azt is merjük állítani, hogy fele vagy harmada sem dobatnék ki e meg­­határozhatlan összegnek, ha nem a föltűnési visz­­keteg volna a valódi rugó, mely nálunk esztelen pazarlásra vezérel. De hát ki nem tudná, hogy az „egymáson való fúltevés”, viszketege növeli ná­lunk leghathatósabban a tékozlás szenvedélyét s dobat ki mesés összegeket az apákat e tekintet­ben már régen túlszárnyalt magyar jeunesse dóráé­val ? Polgárosodásunk kezdetlegességét kirívón illus­­trálja egyébiránt e jellemvonás. Valóban műve­l­t nemzetek fiatalsága a szellemi tulajdonok minél tö­kéletesebb kifejtésében keresi a fölényt, melylyel minden irányban imponálhat, nem pedig abban, hogy esztelen pazarlás által rövid órákig tartó nagyításban tüntesse elő vagyoni helyzetét. Nem utolsó jelentőséggel bír a hazafi előtt azon kérdés, hová vezet végeredményeiben a megszapo­rodott magyar „jeunesse dorée” pazar, léha, ener­­váló s minden komolyabb munkára képtelen élete. A felelete megadják az idegen kézre kerülő ősi birtokok, az elszegényedés koldusbotjára jutó régi magyar családok, a vagyoni és erkölcsi bukások egyre szaporodó száma, a jó barátok kegyéből élősködő semmirekellők és társadalmi herék légiója,­s e tekin­tetben Magyarország európaszerte excellál — a bűnperek s öngyilkosságok számának növekedése, a sok feldúlt családi boldogság, s még egy csomó más tény, melyet az „aranyos ifjúság* életmódja idézett föl rémkép gyanánt azon kevesek számára, a­kik elég elfogulatlanok bajaink egyik sarkalatos okát ama körülményben keresni, hogy a magyar „ifjú nemzedék* egy része megszűnt bármi bizto­sítékokat nyújtani a nemzet jövőjére nézve. Sz, Budapest, szept. 14.

Next