Magyar Polgár, 1876. január-június (10. évfolyam, 1-146. szám)

1876-03-01 / 49. szám

X. évfolyam. 49-dik szám. Kolozsvárit, 1876. szerda, márczius 1. MA&TRE POL&. POLITIKAI NAPILAP. 2. r£j ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: Égési évre..............................I® Félévre ...•••••• • ■ • Egy negyedre..................... * ■ ~ » Egy hónapra • ••••• a dv a ün p5& SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdában. Kiadóhivata 1 . A lyceami nyomda „ központi irodájában“ főtér gr. Teleki Domokos-ház. gu HIRDETÉSI DIJAK: Ötször hazidozott garmond sor ára, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr béljogilleték külön számíttatik. Nagy hirdetéseknél kedvezmények. A NYILTTÉR soronként, vagy annak helye SB kr. Reclámok: hírfüzérbe soronként I frt.I KOLOZSVÁR, FEBRUÁR 29. Adakozások az árvízkárosultak részére. Papp Mihályné úrasszony 5 frt. Papp Kristóf 5 frt. N. N 5 frt. Lefkovics Sámuel 10 frt. Sámi László 4 frt. Tucsek József 1 frt. Nagy János 1 frt. A Polgári társalkodó közvacsoráján egy gyűjtés 25 frtot eredményezett. Kovács Márton 10 frt. Münszter Ede 2 frt. összesen begyűlt e czélra 112 frt. Kérjük lapunk t. összes olvasó közönségét, használjanak fel minden alkalmat arra, hogy az árvízkárosultak részére minél többen adakozzanak. Soha sem volt a könyörületre nagyobb szükség, mint most! A vész helyeiről borzasztó hírek érkeznek. A nyomor leírhatatlan! K. Papp Miklós: A komédiának vége van! A spanyol harcrok be vannak fejezve. Vége van egy nevetséges háborúnak. Ideje volt már. Spanyolország sohasem mutatta magát kicsinyebbnek, mint legújabb történetében. Megbuktatta köztársaságát, hogy vérét ontsa két trónkövetelőért. Az egyik kidőlt a sorból, és talán pihenni fog mindaddig, míg néhány újabb millióval ismét felszíthatja a belharczok irtózatos tüzét. Spanyolország , mely az egész művelt világ sympáthiáját elveszti, megérdemelte sorsát. Míg egyik oldalon Izabella exkirályné bevonulási ünnepélyével foglalkoznak, addig a másik oldalon Don Carlos felhatalmazást adott, hogy a táborából még meg nem szökött 18 zászlóalj leteheti a fegyvert a kormány hadai előtt. A függöny legördülhet. A komédiának vége van! KOSSUTH LAJOS DEÁK FERENCZRŐL Kossuth Lajost felszólitá volt Ilesfy Ignácz, hogy várjon nem lenne e jó azt, mit Deák Ferencz halálának hirére érzett s gondolt, írásba foglalni? Kossuth e felhívó levélre a következő levelet intézte Helfyhez : Baraccone di Collegno. Édes Barátom! febr. 14. 1870. Tegyen ön vallomást, azon bizonyos urakat, kik annyira curiosuskodtak tudni, hogy Kossuth mit érez, mit gondol Deák halála alkalmából, nem Holfy Ignácznak hívják? Én gyanítom, hogy igen. Mert ugyan mit érdekelhetné az egységes monarchia Kis-Lajthán felének osztrák-magyarjait az, hogy a hontalan Kossuthnak szívén minő érzelmek, agyán minő gondolatok rezgenek keresztül azon hatalmas ember halálának hitére, a ki tudta, mert maga mondotta , hogy „a mit erőszak elveszen, azt vissza lehet szerezni, de az veszve van, a mit feladunk,“ mégis ezt tudva, vallva, feladta Magyarországot s belőle Lajthániát csinált. Azok részéről, kik erre rá ütötték a nemzeti akarat pecsétjét, s az alkotónak alija felett is szent örökségnek vallják, nem tartanám e curiositást sem jogosultnak sem delicatenak , s minden bizonynyal felelet nélkül hagynám. A nemzet (hadd nevezzem per euphemismura igy azt, a mi nincs) a nemzet gyászolja legkitűnőbb tagjának, legjelesebb polgárának elhunytát, kiben a hatalmas analyticus észt, a szándék önzetlen tisztaságát, és azt, hogy a depravatió ragályos korában mindig „vir probus et integer“ maradt, még ellenségnek is tisztelni kellene, amin, bizony bizony soha sem voltam. A nemzet gyászol, nagyon renden van. Én is gyászolok őszinte mély bánattal. A múlandóság intésére felvonulnak emlékezetemben Schillernek ama szavai: „So geht der Mensch zu Ende, und die einzige Ausbeute, die wir aus dem Kampf des Lebens wegtragen, ist die Einsicht in das Nichts !“ Gyászolom azt, ki egykoron testvéries benső barátom volt; gyászolom azt, hogy nem mindig maradt az; gyászolom annak halálát, kit hajdan — régen volt én is mesteremnek, s ítéletét próbakőnek tekintettem, mely megmutatta, mi volt a nemes éret, mi az „alliage” gondolataimban; gyászolom az egykori bajtárst, kivel együtt izzadtuk meg a kötelesség homokát, gyászolom a későbbi nemes ellenfélt. És nemcsak mint ember, mint polgár is gyászolok. De mint ilyen, nem azt a Deákot gyászolom, akit amazok gyászolnak, hanem azt, a ki már 07-ben meghalt; gyászolom hagyományát, melyet a pályák, meg rövidlátók, meg önzők áldanak, gyászolom azon erények lehunytát, melyekkel romlott korának posványa fölött magasra kiemelkedett, melyeket ha nem is tőle tanulni el, de példájának varázstüzénél edzeni, lelkemnek jól esett, de melyeket ők, kik öt vezérüknek, mesterüknek mondják — fájdalom el nem tanultak. — Bizony nem ! — Eszembe jut (jó forrásból hallottam egykor), miként a Deák-párt értekezletén egy valaki őt „tisztelt vezérünkének adólitván, Deák azt mormogta felé: „az ördög az uraknak vezére*. •*- Hja bizony az! Miként érezhetnék én hivatást ezek gyász„cultus“ának lármájába,, az én szivbánalom tárogatójával bele kiáltani , s curiozitásuk kielégítése végett megtörni a hallgatást, mely „saus l’imprévu“ aligha halálomig nem fog tartani ! Nem teszem. De he ama curiosus urakat — a mint gyanítom — Helfy Ignácznak hívják, ő a fentebbi sorokból kiolvashatja, mit érez Kossuth Deák halálának hírére, azonban vele szemben nem vonakodom — in camera sinceritatis hosszabban is fenszóval elgondolkozni. Kevéssel azután, hogy Deák halálának hírét vettem, egészen váratlanul betoppant lakomba első szülöttem, a ki nemrég túlzott kötelességérzetből egy lángtengernek ment neki. — E szavakkal fogadom: „Meghalt keresztapád, ki annyit ringatott karjain.“ Mert nem tudom, tudja-e ön? neki Deák keresztatyja volt, s hogy a kapocs köztünk még bensőbb legyen, a Deák keresztnevét adtam neki, nem a magamét. Némán borultunk egymás nyakába. És szemeink könybe lábadtak. Pedig . . . Hinné e ön, hogy minden hajdni barátaim közt épen Deák volt az, mindenek között épen ő, ki a mióta számüzöttek vagyunk, irántam vagy az enyimek iránt (kikkel pedig vérrokonságban is volt) a legkisebb érdeklődésnek, a legparányiabb részvétnek tudtomra soha jelét nem adta ? — Kisded gyermekeim tömlöczben sintődtek. Volt a ki bezáratta magát velük, hogy ápolhassa. Idegenek, politikai elleneim a legszivélyesebb részvétben versenyeztek irányukban. Deák csak azt sem kérdezte soha, ha élnek-e. Számkivetésbe vándoroltak. A nép, az ismeretlenek ezrei, könyekkel, áldással kísérték hajójukat. Deáknak nem volt számukra a hontalan élet hosszú útjára egy: „Isten veletek tzenete. Két családi gyász súlya nehezedett reám idegen földön. Majd összeroskadtam a teher alatt. Részvét hangzott felém öt világrészből idegenektől. Deáknak nem volt számomra egyetlen részvétszava. Pedig ő, legbensőbb barátom egykor, ismerte lelkemet mint jobban senki; meghitt tanúja családi életem házias boldoságának, tudta, hogy egyetlen részvétszava mi balzsami volt volna szivem még most is vérző sebére. De a hazának számüzöttje az ő szivéből is száműzve volt. Lehet, e közönyben része volt annak, hogy egykor párhuzamos utaink ellentétes szögbe fordultak. Lehet, csak vérmérsékletének volt természetes kifolyása. Jobbra, mint balra mindenkivel jól tudni lenni nagyon sociális tulajdon, s az értelmi felsőségnek nagyon hatályos auxiliárisa a közéletben. De a ki e tulajdonnal bir, az amint senkit se gyűlöl, úgy senkit sem is szerethet igazán. — Az is meglehet, sőt legvalószínűbb, hogy az én hibám volt. Nem vagyok sympathicus természettel megáldva. — Legyen akármint, nekem e hideg részvétlenség fáj. Hanem „der Tod hat eine reinigende Kraft das Sterbliche zu läutern.“ Halálának hírére csak egy perezre villant át telkemen e fájdalmas emlékezete azonnal felejtve lett, hogy ama mélyebb állandó fájdalomnak adjon helyet, melyet bennem azon időknek kedves emlékezete költ fel, midőn köztünk sem a magán- sem a közéletben nem volt ború; és felkölt annak érzete, hogy Deákkal hazánk egéről a legfényesebb csillag tűnt le. Én az ő halála fölött igen érzékenyen megilletődtem. Tán érzékenyebben mint akárki más. És ez természetes. Hiszen alig van ember az országban, kinek szívében a legkülönbözőbb érzelmeknek annyi húrjait hozhatná rezgésbe az ő halála, mint az enyémben. Negyvennégy év óta ismertük egymást. ♦ Negyvennégy évi és ilyen 44 év, „der ewig still stehenden Vergangenheit,“ mely az öregeknek világa. Mi tömérdek emlékezet van e keretbe foglalva! mennyi ész- és szivrokonság előbb, mi benső barátság sok éven át, mi éles ellentét utóbb! Ez a szó „éles ellentét“ logikai kényszerűséggel Deák politikai életének epochális szabadis nagy tévedéséhez vezet. Miként gondolkozom én erről, megmondtam neki magának Cassandra-szózatomban, melynek sejtelmeit az idő oly megdöbbentő mérvben, s oly szédítő rohamossággal igazolta. Hanem ne beszéljünk sírjánál saját szempontunkról; de adjunk számot magunknak sine ira et studio Deákról — úgy a minő volt, — e tévedésében. ő nem hitt nemzetünk autovitalitásában. Ez nála nem annyira felfogási hiba volt, mint temperamentum. ő a bonczoló ész, nem az „actió” embere volt, s mert ez nem volt, nem bírhatott mértékkel kimérni, hogy ennek karja meddig érhet el. Tehát mert e hite nem volt meg, azt vette fel kiindulási pontul, hogy minden áron, áldozatok árán is ki kell egyenlíteni a differentiáltat köztünk és Ausztria közt, miszerint az osztrák monarchiávali benső egyetértés, hogy úgy mondjam: összegyalulódás által külbiztonságunk is erősbödjék s a Bécsbeli folytonos áskálódásoknak, támadásoknak is vége legyen. — Ez volt egyik kiindulási pontja. A másik az, hogy annak árán, a mit a kiegyenlíts fejében részint feladott, részint elvállalt, visszaszerezze hazánknak az alkotmányos életet. Ennek már bízott életrevalóságában. Hitte, hogy ez olyan dolog, ami „eredeti eundo", tehát másként, mint egészséges irányban nem is fejlődhetik. Arra számított, hogy ha az alkotmányos érzelem, gyakorlat által, a nemzet testében vérré válik, lesz elég ereje „józan és független politikával* (mire mint desideratumra utalt is, de nem évén „actió* embere nem létesítette) mondom lesz elég ereje javítani az alkun, (melynek tökéletlenségét maga is bevallotta) s feladott jogait kerülő utón realizálni, egyszersmind a szorosabb értelemben vett házi ügyek körül visszanyertnek vélt „független“ önrendelkezési jog oly lökést adand az ország jólétének, hogy az Ausztriával a kibékülésért hozott anyagi áldozatokat nem fogja megsénteni. Deák jelleme mellett — azt amit ő tett — csak így lehet megérteni. — Ebben áll művének philosophemája. Ne kérdjük sírja szélén, hogy szabad, hogy helyes volt-e, hogy kényszerűség volt-e, amit feladott, azért, amit nyerni vélt, feláldozni ? Hanem azt csak kérdhetjük, hogy azt, amit saját szempontjából jóhiszeműleg czélul kitűzött, elérte-e? El van-e érve az első czél, a kibarátkozás az „eutente cordiale” Ausztriával? Feleletül utalok az osztrák parlamentre , az osztrák közhangulatra, az osztrák sajtóra. Szenvedélyesebb, ellenségesebb az indulat, mint valaha volt. Az idő meghozta a vám- és bankkérdést. Csak ezt még, s Ausztria a dühig fokozott indulattal kiáltja a világnak, hogy az ő hasznuknak kell mérvadó tekintetnek lenni, s ha Magyarország vonakodik közgazdászati tekintetben Ausztria fejős tehene maradni, hát nekik a politikai kiegyezés nem kell. Sőt vannak, kik a dualismus helyébe trialismust pengetnek, egy kis „keleti politika“ segítségével, még pedig oly trialismust, melynek harmadik numerátora nem az osztrák monarchiából, hanem Szent István koronája feldarabolásából kerülne ki. Ide „fejlett* le rövid kilencz év alatt az epochalis mű, melynek egy hosszú, biztos jövőt kell vala megállapítania. Nekem e le „fejlődés* nem váratlan. Rég tudtam, hogy a kiegyezés értékét odaát forintokban számítják. Emlékezni fog ön — rég megírtam, — hogy a közös ügyes politikai combinatió, csak közönyös accessorium az osztrákok előtt, melybe ők teljességgel nem szerelmesek, az adósságvállaláson túl a hanyatt homlok keresztülhajtott vámügyi szerződésben, az oszták ipar monopóliumának biztosításában, az olvasatlanul elfogadott vámtarifák alapelvében van a situáció kulcsa. Hiszen tudom én, hogy a divergentia ki fog egyenlíttetni, ki azáltal, hogy Magyarország marad Ausztria fejős tehene. A nemzet nagy halottja megteremtette a helyzetet, s ez megteremtette a maga embereit. És ezek „módszeresek, mint Polonius mondja Hamlet őrültségéről. Lesz hangzatos dialectica a fülnek, lesz por a szemnek, és — lesz fejős tehén. Hanem annyi tény, hogy Deák korszakos épületének egyik sarkoszlopa, az „entente cordiale* az egységes monarchia két fele közt — az már nincs meg. A másik pedig, az egészséges alkotmányos élet, az nemcsak nincs meg, de soha sem is volt; bár ez a „nincs“ ez „ereseti eundo“ — az alkotmányos formák minden mozzanata kilenc év óta egy-egy újabb távozó lépés, mely az alkotmányos élet valóságától elvezet. — És ez is természetes, mert állami függetlenség nélkül alkotmányos élet lehetetlenség; s ha megfontolom, hogy a várt egészséges fejlődés helyett a közszellem mennyire veszendőben van az országban, azt kell sejtenem, hogy ha az idők kerekének forgása, a mostani alkotmányos élet helyébe, melynek áldásai alatt az ország a tönk szélére jutott, egy álczátlan, de szelíd absolutizmust találna ültetni, (álczátlant mondok, mert hiszen álcázott, az van, egyéb sincs) csak az kellene, hogy az absolutizmus elég okos legyen az anyagi terheken egy kicsit enyhíteni, s Deák nagy épülete második sarkoszlopának névben is eltűnését, aligha sok sóhaj fogná kisérni az országban, kivévén talán -----------no de onnan sem. Hiszen „est modus in rebus.“ A politikai cynismus korát éljük. Ilyen az epochalis mű, már tényleg. Az én szempontomból oly jogfeladás, mely a nemzetet előbb anyagilag, majd jellemileg, erkölcsileg, végre nemzeti létében is megöli. Az alkotó szempontjából oly kettős czél, mely máris meghiúsult. És én mégis azt mondom önnek, e téves, e meghiúsult mű a legbámulatosabb revelatiója Deák mind nagy eszének mind nemes jellemének. Mert mikor a dolgok akként állanak, hogy valakinek nézetei, érdemei, aspiratiói, nemzetének történelmi fejleményű nézeteivel, érzelmeivel, aspiratióival annyira találkoznak, miszerint az ő szavából a nép saját gondolatait, érzelmeiből saját szívének dobbanásait, aspiratióiból saját vágyait látja mint egy tükörből visszasugárzani, hogy ily körülmények közt valaki (mint egykor velem is történt) követőkre talál, abban nincs semmi rendkívüli, semmi meglepő — ehez nem kell nagy ész, nem kell értelmi túlsúly, csak egy kis erély, egy kis tevékenység, s jó adag kötelességérzet — enynyi az egész. De hogy valaki, mint Deák tévé, igénytelen egyszerű polgár létére, kinek kezében sem a megfélemlítés ostora, sem a kegyosztás bőségszaruja nincs, fellép egy eszmével, mely ellenkezik fajának minden érzelmével, ezredéves történelmének hagyományaival, nemzedékekről nemzedékekre örökségül szállott aspiratióval; ellenkezik magával az anyaföld porával, melybe annyi martyr vére vegyül, az intő szózattal, mely az apák sírjából, az esengéssel, mely a gyermekek bölcsőjéből hangzik.