Magyar Polgár, 1877. január-június (11. évfolyam, 1-147. szám)
1877-06-20 / 139. szám
z ívo zását adja elő, s azutáni tapasztalatait. Manasses. Mintegy 6 hétig lehettünk a brassói kórházban, midőn egy pap minden ott gyógyított sebesültet, azokat is, kik egy másik kórházban voltak, útnak indították Nagy-Oláhországba, egyegy szekérre, ahoz képest, amint könnyű vagy nehéz sebesültek, 5, 6, sőt 10-et is helyezvén el. Alispán. Petőfit is elszállították ? Manasses. Igen is él, épen az előttem való szekeren ült ötödmagával, kik közül egyet, Tóth Andrást meg is nevezhetek. Bukarestbe érve, ott egy nagy kórházba helyeztettünk el, már ekkor Petőfi úr velem egy szobába jutott, s tőlem az ötödik ágyban feküdt. Itt öt napot töltöttünk, mely idő alatt Petőfi úrral többször beszéltem, aki nagyon búsult, s minden beszélgetésünk csak oda ment ki, hogy sohasem látjuk többet Magyarországot és Erdélyt. Öt nap múlva újra szekérre raktak bennünket, s ekkor már Petőfi úrral egy szekérre jutottam, s fél nap alatt egy dunaparti nagyvárosba érkeztünk, melynek azonban nevét nem tudtam soha. Ott bennünket két-két gőzhajóra szállítottak, s itt is Petőfi úrral egy helyre jutottam. Lehet, hogy a brassói másik kórházban még voltak sebesült honvédtisztek, mert a hajón láttam még két sebesült honvédtisztet, akikkel Petőfi úr beszélt is. Én is beszéltem a hajón is Petőfi úrral. Több napi hajózás után a Dunán felfelé, (a vízzel szembe!) de hogy az út mennyi időt tartott, nem tudom, eljutottunk egy Glocz nevű muszka városba. Itt csak 48 órát töltöttünk, újabban szekerekre rakva, tovább szállítottak. Én Gloczban is egy szobába jutottam Petőfi úrral, s midőn onnan tovább vittek, akkor is egy szekeren utaztam vele. Alispán. A Petőfi úr sebe ez időben milyen állapotban volt, nemkülönben az öné ? Manasses: A Petőfi úr sebe ekkor már annyira javult, hogy spenczelje jobb ujját is felölthette. Az én sebem azonban még folyt. Alispán: Folytassa további utazásuknak előadását. Manassas: Közel lehetett új esztendőhöz, mikor Gloczból útnak indítottak kelet felé. Ugyanazon szekerén ültünk Petőfi úr, én, Horváth Gábor, Nagy Péter, Vizi Ferencz s még rajtuk kívül egy tiszt és mások, kiknek nevét nem tudom, mindössze tizen. Hosszas utazás után, miközben többször egy-egy éjszakára megálltunk, eljutottunk Szt.-Pétervárra. Ez egy nagy város, de már semmire nem emlékezem, amit ott láttam, csak arra, hogy egy olyan forma nagy víz mellett van, mint a lista, melyet akkor láttam, mikor katona fedezet alatt kimehettünk a szükségeseket bevásárolni. Szt.-Pétervárta szintén egy szobába jutottam Petőfi úrral, melybe tíz embert helyeztek el, köztük Vizi Ferenczet és Tóth Andrást; a többit már nem ismertem. Itt mintegy 2 hetet töltöttünk, de hogy mindössze hányan voltunk, megmondani nem tudom. Alispán: Mikor önt a járási szolgabíró úr kikérdezte, határozottan állította, hogy Szt -Pétervártt 2775-en voltak mindössze, most ellenben azt mondja, hogy a számra nem emlékszik. Mikor mondott igazat ? Manasses: Én azt hittem, hogy az alispán úr csak a sebesültek számát kérdi s azt nem is tudom. De mikor két heti ápolása után a sebesülteknek azokat egy csapatba felállították a várban az épen elfogottakkal, ott egy muszka tiszt összeszámított bennünket, ő mondta, hogy 2775-en vagyunk. Alispán: Ezt a muszka tiszt magyarul mondta-e és mondott-e még egyebet is ? Manasses: igenis magyarul mondotta, s még azt is mondotta , hogy ne búsuljunk, mert nemsokára hazaszabadulunk. Igaz, hogy nem beszélt tisztán magyarul. Alispán: Folytassa tovább előadását. Manasses: Mikor Szt.-Pétervártt bennünket összeszámítottak, ugyanakkor elosztottak 4 részre. Egyik részt elküldötték a kőbányába, a másikat a sóbányába, a harmadikat a vasbányába a negyediket az ónbányába. Ide többet rendeltek 400-nál. Ezek közül megnevezhetem : Petőfi Sándort, Tóth Andrást Vizi Ferenczet (Koronkából), Kovács Pétert (Nagy-Szebenből), Varga Jánost, Horváth Gábort (Kunságról), Kis Miklóst (Szegedről) Veres Jánost és magamat. Három napi utazás után lószekeren, megérkeztünk az ónbányába, lo és kozákok fedezete alatt. Alispán: Hogy néznek ki a kozákok és fegyverzetük? Manasses: Elegyesen. Van köztük nagy és apró ember, lovuk szintén kisebb-nagyobb, fegyverzetük dzsida, van pisztolyuk is, a lovon pokróczon ülnek. Alispán: Adja elő most részletesen az ónbányákhoz tett megérkezésüket, elszállásolásukat, foglalkozásukat s azt, hogy ott mennyi időt töltött ? Manasses: Utazásunk végpontja egy Brecz nevű falu volt, hol bennünket egy szürke pantallonos, fűző bakkancsos, hamuszin bundás, fekete kucsmás tiszt számba vett s felosztott, hármat-négyet rendelve egy szobába. A szobák benn vannak az ón-bányában s világosságot a hegybe fúrt lyukon felülről kapnak. Én negyed magammal voltam egy szobába osztva. Névszerint: Tóth András, Vizi Ferencz és Nagy Jánossal. Beoszttatásunkkor mindnyájan numerust kaptunk ; az én numerusom 31 volt. A szobáknak is numerusok van; a mi szobánk numerusa 3 volt. Petőfi úr szintén numerust kapott és pedig az 1-et, szobájának is az 1 volt numerusa. Megérkezésünk után öt nap szabad volt s csak azután szorítottak munkára. Megjegyzem, hogy a bányáknak is numerusok van s mi a 2-ikban dolgoztunk. Mindössze négy bánya van. A munka abból áll, hogy csákánynyal vágják a követ s egy kis szerszámmal, melyet mi szigonynak neveztünk, szedtük ki a kő hasadékából. Az igy kiszedett ónt targonczán kihordtuk egy térre, akibasz- TARCZA. Petőfi gyűrűje. Két évvel ezelőtt lettem Segesvár lakosa. Mint Magyarhon szülötte, élénk érdekkel viseltetvén e kis szász város 1848—49-ki történelme, valamint főkép halhatatlan költőnk eleste iránt, igyekeztem mindenütt ahol megfordultam, adatokat szerezni élő emberek szájából és közvetlen tapasztalat útján. Társalgás közben gyakran rávezettem a beszéd tárgyát ez előttem nevezetes themára; fájdalom azonban e hideg zárkózott jellemű szászoktól vajmi keveset tudtam meg. Hanem azért mégis valamit. Láttam u. i. Petőfi állítólagos gyűrűjét. 1875. év őszén hivatalos érintkezés utján megismerkedtem itt egy bizonyos Eisenburger nevű segesvári polgárral, kitapasztalva érdekeltségemet az elmúlt események, főkép Petőfi személyisége iránt, bizalmasan közlé velem, hogy Petőfi gyűrűje az ő birtokában van. E hátrahagyott ereklyének láthatása élénk érdeket ébresztve keblemben, felkértem őt, alkalmilag mutatná meg nekem, mit kérelmemre szívélyesen meg is tett nevezett egyén. A gyűrű maga nem valami remekmű. Egyszerű arany gyűrű, és ha emlékező tehetségem nem csal, pecsétgyűrű, melynek ismertető jele: baloldalán egyéles vágó eszközzel előidézett vágás, mely a gyűrű azon részét ketté metszé. Kérdésemre: mikép jutott annak birtokába, azt beszélé előttem és a jelen volt társaság tagjai előtt, hogy akkor, mint afféle 14—15 éves subancz, a csata bevégzése után, kiment az ütközet színhelyére (a csatamező hiénája gyanánt, mint Hugó V. oly találólag elnevező az ilyen zsákraángolókat) s ott lelte volna atyjával együtt. Az elbeszélés bevégzése után, mosolyogva kételkedésemet fejeztem ki a gyűrű hitelessége iránt, melynek hátterében ott láttam leskelődni a kapzsi nyerészkedési vágyat, azért szándékosan el akartam ejteni e tárgyat, mint nem valószínűt s hitelt nem érdemlőt; de ő annak hallatára annál inkább bizonyitá azt s állításának hitelességéül hivatkozott Petőfi öcscsére, ki 1850-ben itt jártában szintén látta e gyűrűt nála s felismerte volna Petőfi Sándor sajátjának, s megpillantásánál is könyekre fakadt. Mennyi való van az itt elmondottakban, megvitatni nem akarom, sőt még csak egyéni véleményt sem kockáztatok felette. Annyit azonban megjegyezhetek, hogy Petőfi Sándor öcscse még él. Talán nyilatkozatra jó lenne őt felszólítani ez ügyben ?! ! Mondottam azután neki végül, ha meg van győződve arról, hogy az a gyűrű a Petőfié, miért nem küldi a magyar nemzeti múzeuma ritkaságai közé emlékül? Mire ő azt válaszolá, hogy birtokából nem engedné át senkinek 10.000 forintért sem. Azt gondolva, hogy oly konok gondolkozása emberrel van dolgom, filént Pozsonyban azon Willim nevű szabó, kinél Lisznyay Kálmán Petőfit új ruhával látta el, ki szintén nem akarja a Petőfi által viselt ruhákat átengedni abban hagytam indítványomat. (Petőfi életrajza Zilahy K. 40. 1.) Azóta e történet nálam már nagy-