Magyar Polgár, 1880. július-december (14. évfolyam, 149-303. szám)

1880-10-19 / 242. szám

XIV. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: BÚLTORDA-UTCZA, NYOMDAKSTÜLET. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltélnek. taninálhatlan kéziratok nem adatnak vissza. 242-dik szám Kolozsvár, kedd, 18­. október 19. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el.MAGYAR POLGÁR NAPILAP, K­IADÓHIVATAL: LYC. NYOMDA ÉPÜLETE (KOb­otta­ utcza.) ELŐFIZETÉSI DÍJ: egész évre . . . 16 frt. 1 évnegyedre . i1frt — ki félévre................8 „­­ egy hóra . . 1 „ 60 „ Hirdetési díj: sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirde­tés ott: 80 kr. — Nyilt tér: sora 36 kr. k szélbal és Kossuth. Azt hiszem, hogy Kossuth legújabb nyilatkozatai, legkellemesebb benyomást­­ szélsőbalra tettek. Mert közlönyei teszik agyon magukat, mintha minden, a­mit Kossuth mond, az ő czéljaikkal és törekvéseikkel egyeznék, és az is köztudomású dolog, hogy mindenütt legszívesebben Kossuth nevével kor­teskednek. De abban a mértékben, a melyben Kossuth politikai hitvallását régi eszméire és törekvéseire viszi visz­­sza, a melyben a kritika terét elhagy­ja és positív eszmének ad kifejezést, azon mértékben kénytelenek elhallgat­ni annak őszinte és nyílt magyaráza­tára­, tartózkodnak kijelenteni annak elfogadását. Ha nem szeretik félhomály­ban tartani közönségüket, mind arra nézve a­mi, a dolog lényegére vonat­kozik, hogy annál hangosabban hir­dessék Kossuth kritikájának argumen­tumait. És valljuk meg őszintén, eb­ben a közönség jóhiszeműségével rút játék van. Mert a közönséges logika ebből a dicsőítésből, melylyel Kossuth személye vétetik körül, nem csak a történelmi alak iránt tartozó kegyele­tet vonja le, hanem azt, hogy ő a szélbal politikájának megtestesülése, és így ennek javára koboztatik el mind­az a kegyelet, mely Kossuth iránt lé­tezik; másfelől abból, hogy Kossuth kritikáját, melyet a mostani állapotok felett gyakorol, megc­áfolhatlannak, feltétlenül elfogadandó szent írásnak mondják, könynyen és természetesen jut a nagy közönség arra a következ­tetésre, hogy a szélbal Kossuth poli­tikája egy új kiadásának birtokában van, és hogy ezt képes lesz békés, al­kotmányos utón (mi folytonosan szá­jukban van) meg is valósítani. Hanem kit azért van toll a mi kezünkben is, azért áll előttünk Kossuth valameny­­nyi tette és nyilatkozata, hogy ezt a humbugot felderítsük. Mert nem akarunk itt arra reflek­tálni, hogy Kossuth legújabb nyilat­kozatának kritikai része is milyen hamis feltevésekre van alapítva; hogy beszél egy katonai, absolut Ausztriáról, mely ma nem létezik, be­szél a horvátokkal való egyességünk­­nek Bécsből jött izgatás folytán való meghiúsulásáról; pedig a kiegyezés létrejött; beszél arról, hogy provin­ciává sülyedtünk le; csak azért, mert a nagy közönségnek a külügyek veze­tésére befolyása nincs ; pedig ez Angliá­tól elkezdve Amerikáig, sehol sincs és mindenütt utópiának tartatott, szóval kritikájában is vagy nem létező té­nyekből vagy valósíthatlan követelé­sekből indul ki . De a dolog lényege nem abban van. A kritika még nem politika. A fődolog az, hogy milyen irányban, mi­lyen czélra akarja az ország közvéle­ményét vezetni az, ki a mostani álla­potokat bírálja és roszalja. . Mert a kritika csak eszköz a po­zitív czél elérésére. És itt érkezik a szélbal Kossuhttal szemben a válatra. Mert bizony Kossuth legutóbbi nyilat­­kozatában is egész határozottsággal kö­veteli azt, hogy szakítsunk Ausztriával, és ha kell a dynasztiával is ; egészen viláágosan megmondja, hogy fel kell forgatni a mostani alkotmányt és úgy, mint nemzetközi szövetséget; elő kell idézni a „magyar kérdés“ t, vagy­is politikai tekintetben ismét minden kö­telékből (dynasztia és Ausztria iránt) ki kell léptetni Magyarországot, hadd egyen nemzetközi állása és sorsa, újra­üggővé téve a küleseményektől és ebben az állapontban várják be, míg Európa jónak látja, vagy újabb consellatioknál fogva lehetséges lesz, a „magyar kérdés” megoldása, és erre nézve is megadja Kossuth a formát. Szakadjunk el nyugatról, legyünk a „szláv és keleti“ népek nehézkedési központjai, csináljuk meg a dunai con­foederatiot, egyik vagy másik alakban. íme: ez Kossuth politikája, egész nyers őszinteségében és borzasztó po­sitív tartalmában! Forradalom az eszköz, dunai confoederatio a czél. Már most kérdés, hogy az a szélsőbal, a­melyik különösen mostanság ugyan­csak veri a mellét, minden alkalommal, a lojalitástól — ismételjük— kérdés, hogy csatlakozik-e Kossuth po­litikai czéljához és törekszik-e arra azon eszközökkel, melyeket ő, emi­­grationális működésére nyíltan és kizárólag hivatkozva, ajánl ? De hát szabad-e ezt csak kérdésképen is felvetni? Hát szabad-e lejális honfi­társainknak, nyílt és határozott tilta­kozásai daczára, forradalmi tendentiá­­kat imputálni? szabad-e arról a párt­ról szláv szövetséget és államjogi kap­csot, törekvés­képpen feltételezni, mely mindenek felett „magyar magyar“ akar lenni ? Szabad-e a közönséggel elhitet­ni, hogy ez úgy érti a függetlenséget, mint Kossuth, ki gyűlöli az Ausztriá­val való dualistikus paritást, hanem szabad szövetséget ajánl, egy pár duó-dec fejletlen, de annál erőszakosabb, szegény, de annál követelőbb szláv ál­­lamocskával ? Lehetetlen a feltevéseknek helyt adnunk. De azt mégis kénytelenek va­gyunk konstatálni, hogy a szél­sőbal öszszes agitationális működése, Kossuth leveleinek általa történt ki­zsákmányolása ezekre a feltevésekre jogosít fel. Igen, hogy ezek által a szélbal, egész lényében és számtalan nyilatko­zataival a legnagyobb ellenmondásokba keveredik , hanem ha ő nem akar ebből a hamis politikából kilépni, ar­ról mi nem tehetünk. Ha ő használja a hamis fegyvereket, mi csak iránta és a haza iránti kötelességet teljesítjük, ha erre rámutatunk és kijelentjük, hogy a szélbal vagy nem követi Kossuth politikáját és egy játékot űz nevével, vagy követi, és akkor játékot űz lo­­jalitásával, békés, alkotmányos törek­véseinek hangsúlyozásával. Tessék vá­lasztani ! H.­­ A kolozsvári kataszteri kerület föld­adóbizottsága az 1875. évi VIII-ik­­. ez. 41. §-ának végrehajtására egy küldöttsé­get nevezett ki Szacsvay Sándor ör­dögkereszturi, gr. K­o­r­ni­s Viktor szt.­­benedeki, Bokros Lajos szukeréki, Ho­r­v­á­t­h János magyar-zsákodi, br. K­e­m­é­n­y Ödön a.­járai, Bonis István septéri Lázár Domokos csik-szeredai birtokosok személyeiben, kiknek feladatuk volt, a ke­rületi és erdőbecslési felügyelőkkel együtt, a kerületet járásonként beutazni. Ezen utazás 1880 szeptember 15-én vette kez­detét és tartott jelen hó 13-ig. E tanul­mányi utazás c­élja röviden abból állott, hogy a küldöttség, melyhez járásonként az illető biztosak és választott becslők is csat­lakoztak, a szükséges adatokat összegyűjt­se, és hogy a minőségi osztályoknak és azokra alapított jövedelmi becslésnek, úgy a minőségi osztályokat jelző egyes mintatereknek helyes vagy helytelen meg­állapítása felől a helyszínen magának meg­győződést szerezzen. A küldöttség feladatának híven meg is felelt — mert miután helyenként az érdeklett birtokosokat kihallgatta, a helyi viszonyokkal és az eddigi kataszteri mun­kálatokkal megismerkedett a kolozsvári, szamosújvári, deési, bethleni, beszterczei, naszódi, magyar-láposi, hidalmási és bácsi­­hunyadi becslő járások beutazása után — több becslő járásban a már felállított tisz­ta jövedelmi fokozatok között, új osztá­lyoknak felállítását hozta a különböző mű­­velési ágakra nézve javaslatba és végre annak kimondásával oszlott szét, hogy az arány a járásokban, osztályozási vidékek­ben és a beutazott becslőjárások között helyes, a tiszta jövedelmi fokozatok most már elegendők, a tiszta jövedelmi tételek TARCZA O­DA. A Bem-szobor leleplezési ünnepére Irta és Ma­­ros-Vásárhelytt 1880. évi okt. 17-én előadta Szász Károly. Itt áll, — mint akkor álla épen A letiport Erdély felött ; A felvillán­ló fény, szemében, Hirdette csak, hogy győzni jött. — Igénytelen kis törpe lengyel, Vajon honnan jő, mit akar? Kérdé az ellen sanda szemmel, De bízott benne a magyar. Ő is szerette a magyart, e Nagy éjben fénylő csillagot, Mely nem kérdi: felé ha tart-e Küzdő hajós? ő csak ragyog. Szerette, mint a szabadságnak Még egy, utolsó őrtüzét, Melyről kerülhet a zsarátnak, Rabbonia élét űzni szét. Mert ikreid, oh szent Szabadság, A magyarok s a lengyelek, hogy érted véröket onthassák, Ők csak azon versengenek. Hát még egymással összefogva. E két nép mit nem tenne meg? — így mentek együtt a szent hadba, Lengyel vezér s magyar sereg. S Csúcsától le a Bodzaiglan. Az ágya szól, füst kavarog A magyar zászló ki-kivillan: Előre bátran, magyaroki Ott bérezi közt, magát tolltartva, Védvén az ősi tűzhelyet, Ott vár a testvér; s kard-ki-kardra ! Előre mindig, székelyek ! S székely s magyar, lengyel vezérrel, Nem menne tengeriglen-e ? A három név világgal ér fel, ki bírna állni ellene ! Nem egyet int, — s előre mennek ; Az ágyú bőg, a föld dobog — S már tornyán a gőgös Szebennek A három szín vígan lobog. Mikor az ágyú négy nap dörgo Vízakna, Picki, Déva közt, A fehér hó szitált a földre, Melyet piros, friss vér füröszt, — „A hid veszve, Erdély veszve 1“ Kiáll Bem, — a golyó sivit, Az elszánt honvéd szuronyt szegte, — „Előre 1“ — 8 mentve van a hid. Szerette a magyart, azonban Székelyt jobban mint a magyart ; De ágyúit mindennél jobban . . • S­im egy csapat ép arra tart Az ágyú már ellenkezőkben, Mint meghunyászott eb vonit. De ostorával ott terem­tem : „Canaille I ez az én ágyúm itt I“ Sebet kapott ; golyó találta Előre intő jobb kezét. Lováról még csak le se szállá, Mig sebten ott bekötözék. És az az ujj, a kötelékkel, Előre inte ujjonan: „Tovább, magyart Előre, székely !“ — A honvéd hallja és rohan. Ol Berni hadak csodás bűvészei A ki ma itt vagy, holnap ott, Mint villám, melynek dördülése Még nem hallik, — már lecsapott. Sziveket gyújt szavad varázsa, Szemedben hordod a delejt; Kis ostorod egy suhintása Serget zavar, ellent elejt. Ágyúdtól jobban félt az ellen Mint a pokol bőgésitőll De tieid a veszedelmen Mosolyogtak, rád tekintve föl. Mint sat, mely villámok között él, Nevelve pelyhesit, te is Szemeddel bátorságot öntél A remegő szivekbe isi S milyen hősök keltek nyomodban ! Nincs egy, ki félné a halált ! Mikes, kit a legelső bomba Harcz­élben, homlokon talált; Bethlen, mocsok nélküli dalja ; Gál Sándor, jó székely vitéz; S Kit, sebkötésit felvagdalja, Nem élhetvén, ha honra vész Kemény, a gáldi hős utóda, Ki éltet vesztve nyert csatát, Mig ez tört szívvel, bujdosóba Vivé, meghalni, bánatát. Az ágyu­ öntő Gábor Áron, Ki maga szobrot érdemel, 8 a segesvári gyászhatáron — De haliga, hadd beszélem el ! Ott küzd, kiválva, egy levente, Mint jó kaszás a rend előtt, Kozákok ezre körbe vette, Hogy élve ejtse foglyul őt. Fegyvere, egyig, mind kilőve , Karddal vagy tizet még elejt — S szivének fordul végső csöve, S meghal, mintsem rab lenne — Zeyk. És végre harczunk Tyrtaeußsa . . Fején borostyán fürte leng, Lantján a szerelem myrtußsa, Ajkán a csók azon meleg. Széles kardjával ott verekszik. Most sürü füst eltakará .... Az égbe szállt? Holtak közt fekszik? Nem akadunk, hiába, rá ! E hősöket mind ő teremtél S­ok bérezés Erdély, szép honom Hány téredet avatta szentté, A hol rá vall a rög, a nyom. Szabadság tűzhelyén e gócz itt, Hol minden Bír egy hőst temet: Te szülted Himnyadyt, Rákóczyt, S fiadnak fogadád Bemet. Te nagy valál, midőn Bethlennel Tengerig szárnyalt lobogód ! — De üdv van a szerencsétlennel , Űr szereti a zokogót. A mikor észak vad csordája Jött mint a fekete halál. És recsegett hajód bordája ; Te akkor legnagyobb valál! Mint sáskahad jött förgeteggel A száguldozó kozákcsoport, A pozdorjává tört sereggel Zászlót, vezért mely­essodort. Szivek szakadnak, hős ledobban, Nő, anya vigaszt nem talál . . . — Oh Erdély, özvegyfátyolodban Te akkor igéző valál. Mert akkor legjobban szerettek Eiaid és leányaid ! — De képzetim, hová tévedtek? A hősnek szól dalom ma itt. Dicsőségét kellett ma zengnem, S dicsőségének árnya nincs I Az aleppói czinteremben A nagy Bem sírba zárva nincs I Itt áll, — mint akkor álla épen A visszanyert Erdély fölött. A messzelátóval kezében, Kémlelve távolt és jövőt. Dicsőbb jövendőnk távolába Uj látkört pillantása nyit; Mig ágyúján pihenve lába, Jelenti: érez s erő van itt ! Mert bár bilincsbe verve voltál, Erdély, szabadnak lát csak ő ! Azóta minden bérezed oltár S szent jóslatot hord rajt’ a kő: „Mely egyszer erejére ébredt, „Elvért, honért, mely halni kész, „Többé azontúl azt a népet „El nem sodorja semmi vész !“ A (Kis történet négy vagy öt fejezetben.) Írta: Id. Dumas Sándor, ill. (Folytatás) Szerencsétlenségre nem csak annyi­ból áll a dolog, hogy elmondjuk : El kell őtet hozatni. De mely után ! Mi módon fogjuk őket ide szállítani! Az utazás Saint Nazaireből Párisba a harmadik osztályon személyen­ként huszonöt frankba kerül. A gyermekek közül csupán egy, ki négy éven alul volt, nem fizetett. A fennmaradó nyolcz személyért te­hát kétszáz frank fizetni való maradt. Levelet írtam egy igen jó­l kitűnő szivü barátomnak, ki a nyugati vaspályánál van alkalmazva, s a kit mindig készen talál­tam jó cselekedetekre, s a kiről tudtam, hogy nem ritkán — midőn a vasúti túl­­szigorú szabályzatok engedni nem akartak — saját zsebének rovására téve ezt. Miért ne nevezném meg őt? Mind­nyájan, kik ismerjük, szeretjük őt, s sze­retni fogjuk ezentúl is. Barátomat Coludardnak hívják. Janka, kit a levéllel hozzá küldtem, djorcz feleár fizetéséről szóló felhatalma­zással tért vissza, ez tehát száz frankot tett ki. A saint-nazairei család néhány, a töb­­binél kevésbé szükséges, rongyát eladta, egy protestáns lelkész húsz frankot adott, a párisi család ötvenet rakott össze, és négy nappal azután fivér és nővér, nagy­bátya, unokaöcsösök és unokahugok, mind­annyian egy családdá egyesültek, egyik a másiknak ölelő karjaiban sírtak örömük­ben, boldogabbaknak érezve magukat sok gazdagnál. A mint mondók, húszan voltak, egy egész törzs. A kilencz utazót a Myrha-utczai ház­ba vezették, a­hol tizenegyen is ellakhat­tak ugyan, de a­hol csak négy ember szá­mára van hely. Egy rettentő nagy őstforma falakat akasztottak a tűz fölé, hogy e kis világot felmelegítsék, s e napon, mint valami ün­nepnapon, mindenkinek kijutott a leves­ből, a marhahúsból s a borból. Az utazók reggeli négy órakor ér­keztek volt meg. Egyedül ők feküdtek le. Ily módon, a lefekvőknek jutott a helyből az ágyakban. Négy napon keresztül, mielőtt lakást kaphattak volna, ily módon éltek együtt. Végre találtak egyet a Panthéon köze­lében. Be kellett rendezősködni. E helyt szándékosan nem akarok visszaemlékezni arra, hogy micsoda segéd­eszközökhöz folyamodtak, de végtére is, úgy a­hogy, jól, rosszul, az úton érkezet­tek el lettek helyezve Nyolcz nappal később, a gyermekek közül egynek — mindig a Comnchard em­berszerető közbejárása folytán — helyet kaptak. Naponként negyven garast kere­sett, a­miből atyját, anyját és hat fivérét kellett eltartania. Nővére, ki húsz éves volt, munkát talált egy varrónőnél, s a maga részéről napjára két frankot keresett. Láthatják önök, hogy isten nem for­­dítá el tökéletesen szemét a szegény csa­ládtól. De mialatt mosolyogva tekintett a Panthéon mellett lakó családra, elfordítá szemeit a Myrha-utczabeli családtól;­­ a betegség felhasználva az alkalmat, annál kegyetlenebbül lepte meg a házat. Fennebb megemlékeztünk volt Jan­kának egy kicsiny fivéréről, kit a lázro­hamtól dideregve találtam a szobának egyik szögletében. Jankának említett kicsiny fivére ti­zenhárom éves. A nyomornak és pedig a becsületes nyomornak rajzát ígértem önök­nek adni, vázolni fogom azt, és pedig ki­merítően. Honnan kapta e betegséget? Elmond­juk önöknek. Négy évvel ezelőtt a szerencsétlen gyermek, a­helyett, hogy ingyen­ iskolájá­ba elment volna, mintegy egész öt foknyi hidegben a csatorna partjára ment játsza­ni. A vízbe esett, majd hogy bele nem fűlt, és csodálatos módon megmentetett. De a mint mondok, a fiú ingyen­ iskolába járt, tehát a­helyett, hogy haza­jött és egy jó tűznél, mindenesetre feltéve azt, hogy volt tűz a háznál, jól felmelegedett vol­na, leült egy kút melletti kőre, hol az­tán ruhái testére fagytak, és megvárta, míg az iskolából való kijövés rendes ideje el­következett , hat órakor hazatért, egészen áthülve, félholtan s félig megfagyva. E pillanattól fogva, mintegy hat, egész nyolcz hónapon keresztül beteges állapot­ban maradt, de a­nélkül, hogy rajta va­lami komolyabb betegség nyilvánult volna. Ez idő elteltével egyszerre két betegség­nek tünetei mutatkoztak a gyermeken: a szívtúltengésnek és a tüdővésznek jelei. Miután egy-két hónapon át a fiú Unó nem igen magasak és álalában, hogy a ka­taszteri közegek eddigi eljárása minden tekintetben megnyugtató. Az elmaradt többi járások u. m. Torda, Maros Ludas, Maros-Vásárhely, Te­ke és Szász-Régen 1881 május 15-kétől kezdve az erdő-szentgyörgyi, székely-ke­reszturi, székely-udvarhelyi, gyergyó szent­­miklósi és esik szeredai 1881 augusztus 15 kétől kezdve hason czélból fognak be­utaztatni ezen küldöttség által, és remél­jük, hogy ott is nagy sérelmekre ok nem lesz. Bem-ünn­epély M.-Vásár­­h­elyen. Fogadtatás. Az ünnepélyt rendező bizottság a ven­dégek fogadtatása vágott dicséretes erélyt fejtett ki. A közönség minden vonatér­kezéskor, a­mely az ünnepélyre vendé­geket hozott­­- nagy számmal sereglett ki az ünnepies módon földíszített indó­­házhoz, s az érkező vendégeket a legszí­­vélyesebb fogadtatásban részesítette. Az érkező vendégekhez szombaton Dr. Knöp­­fler a következő beszédet intézte: „Tisztelt vendégeink! Kedves bajtár­sak ! Kik a kegyelet ünnepélyének megülé­­sére hozzánk jöttetek, legyetek üdvözölve szabad királyi városunk összes polgársága által jelenlevő ősz polgármesterünk Ajtai Mihály nevében s legyetek üdvözölve ál­talunk a Bem-szobor bizottság nevében! Üdv­öinéktek, kik haladó fővárosunk­ból — országunk lüktető szivéből — Bu­dapestről — hol a magyar tudomány és mivelődés óriási léptekkel halad, hozzánk jöttetek, velünk a hála- és emlékadóját leróni a szabadságharcz egyik hőse felett. Üdvözöllek ezek között tégedet ko­szorús költőnk s ki magas röptű genusod­nak szárnylebegésével az általunk kegye­lettel emelt eregszoborba uj Prométheusz­ként életet akarsz lehelni, mely minket honszeretetre, összetartásra, önerőnkbe va­ló bizalomra és fáradhatlan culturális ha­ladásra buzdítson. Üdv ttnéktek hazánk különböző me­gyei és városi testületeinek küldöttjei! S kik eljöttetek babért hinteni az előtt, a ki azon alkotmányos szabadságért és az Unióért harczolt, melyet most már e hon minden polgára szabadon élvez, koronás apostoli királyunk szent esküje által is biztosítva. Legyetek üdvözölve ti régi honvé­dek ! édes testvéreink ! íme három évtized múlva színről színre meglátjátok az emlé­kében közöttünk mindig élő hős vezére­teknek érczképét, kinek láégesze, ép erős kara a szabadságért titeket bátran csa­tákba vezetett és nemcsak tinéktek, ha­nem szűkebb hazánknak is valódi mentő­atyja volt, is sokan érkeztek. A déli vonattal érkezett meg Ko­lozsvár város küldöttségének vezetője. Gr. Esterházy Kálmán főispán, az 1848/9. évek e derék bajnoka, ki vérét ontá s jobb ke­zét veszite a szabadságharczban. E vona­ton is sok vendég érkezett. Délben már tolongott a nép Vásár- Vendégeink között testvéri szeretet-1 hely főterén. Az ablakok, erkélyek, házfö­­tel üdvözöltek titeket, kik hazánk határa delek el voltak lepve nőkkel, kiváncsi nép i felügyelőket, De Gerando Attilát és An­in túlról a magyarral mindig rokonérzelm­ zőkkel.­­ toninát, Leővey Klárát stb. és Murád cl­mü — jó és rosz sorsban sokszor oszto­zott — lengyel nemzet kebeléből jöttetek, hogy közösen ünnepeljük emlékét a sza­badság azon bajnokának, kit ha­bár nem­zetetek mondhat büszkén szülöttjének, de mint volt dicső hadvezérünket, mi­ns jogo­san véljük magunkénak. Legyetek üdvözölve mindnyájan ! és győződjetek meg e város minden lakósa örömteljen vendégszeretetéről, kik velem együtt lelkesedve felkiáltanak: Isten ho­zott! Éljenek vendégeink !“ Legzajosabb volt a lengyel küldött­ség fogadtatása. A lengyel ifjak, és a deb­­reczeni 48 as honvédek küldöttsége teg­nap reggel 9­ 98 órakor érkezett meg. Az indóháznál ezerekre menő közönség vára­kozott, élükön a rendező­bizottsággal. Az állomásnál Dr. Koöpfler Vilmos elnök üd­vözölte lelkes beszédben a lengyeleket, mire a lengyel küldöttség egyik tagja len­gyel nyelven válaszolt, az éljenzés lecsil­lapulta után Kokosinczky vasúti mérnök lengyel beszédet intézett a küldöttséghez, mire Szadetzky lengyel küldöttségi tag ma­gyarul válaszolt. A közönség rendkívüli lelkesedett hangulatban volt. A küldött­séget folytonos éljenzések között, mintegy négyezer ember kisérte be az indóháztól az Ünnepiesen föllobogózott városba A be­vonulás a lehető legimpozánsabb volt. A­ lengyel ifjakon kívül a debreczeni 48 as honvédeknek 13 tagból álló küldöttsége részesült még lelkes fogadtatásban. Ezen küldöttség egy a 48-iki halcrokban hasz­nált zászlót vitt magával, melyet a moz­galmas korszak viharai ugyancsak megvi­seltek. A honvéd küldöttség régi honvéd ruhát viselt, mi sokban hozzájárult a kö­zönség föllelkesítésére. Ismerkedési estély. Az ünnepélyre érkezett küldöttségek tiszteletére fényesen sikerült ismerkedési estély rendeztetett szombaton est­e a Nagy Ferencz vendéglőjében. A közönség közü is tömegesen vettek részt. A hangulat élénkítésére nagy befolyással voltak az egymást sűrűn követő fölköszöntések, me­lyeknek sorát Nagy Imre a tordai dalkör derék elnöke kezdette meg. Fölköszönté­seket mondottak Dr. Knöpfler Vilmos az ünnepély elnöke, Bihari Károly tanár, Deák Lajos, Borosnyai Pál képviselő, Szász Ká­roly minister tanácsos, s az ünnepi óda kitűnő írója; továbbá Réthy Lajos tanfel­ügyelő, Hegedűs István tanár , Teleki Sán­dor ezredes, s rajtuk kívül még számosan. Az estélynek éjfél után volt vége. Az ünnepély napja. Vasárnap a reggeli és déli vonattal A szobor bizottság a városháznál foly­tatta működését. Egy órakor kezdett gyülekezni a kö­zönség. Fél kettőkor megindult a menet a szoborhoz. Elől Borosnyai Pál szobor­bi­zottsági elnök, nyomában a bizottság töb­bi tagjai, a városi hatóság, s törvényha­tósági bizottsági tagok, hatósági küldött­ségek, testületek képviselői, a Bajtó férfiai stb. stb. Irtózatos rendetlenség, nagy népfop­o­gás között, a tömeg összezsúfoltsága túl­nyomva hol előre, hol hátra, hol jobb­ra, hol balra, végre elérkezett a menet a szoborhoz. Ott már jelentékeny számú kö­­zönség foglalt posittot. A tűzoltók, a rendőrség, kiknek a rendet fönntartaniok kell vala, ezalatt otthon szép gálába fölöltöztek, csak a helyszínén nem lehetett látni i­magul egyet sem. Az összezaufolt embertömeg között lassanként előrenyomultak a szereplő egyé­niségek , hozták a koszorúkat, igyekezett mindenki előre, s lett oly tolongás, hogy gyöngébb idegzetű emberek elmenekültek, egy kettőt az ájulásig összenyomtak. Mint­egy öt-hat ezer ember hullámzott előre­látta. A testületek egymás mellett nem tö­mörülhetvén, nem voltunk képesek az ös­­­szes küldöttségeket feljegyezni. A nevezetesebb egyéniségek közül azonban ki kell emelnünk, hogy ott lát­tuk gr. Esterházy Kálmán kolozsmegyei, Domahidi Ferencz szathmármegyei főispá­nokat teljes magyar díszben, laknok ma­gyar diszöl­tözetével szemben szembeötlő ellentétet képezett gr.Báldi Gergely maros­­tordamegyei főispán cynikus pongyo­lája, mely az ünnepély méltóságához leg­kevésbé sem illett. Marostorda­ megye főispánja, ki oly­kor-olykor erdait is fel szokta tenni, ha egyébért nem, a Bem-ünnepélyen való ma­gatartásáért is megérdemelné, hogy nyu­galomba helyeztessék. A ki egy- egy o­r­­szágos ünnepély­en, főispán létére, oly ruhában jelenik meg, a­milyennel csak 8zórás kertjében vagy pinczéjében jelen­hetik meg, az nem érdemli meg a bizal­mat sem kormánytól, sem a kormány­zottaktól. Ott láttuk továbbá Kutya Imre már­­maros-szigeti kir. törvénzéki elnököt, Gya­­lokai Lajos nagyváradi kir. törvényszéki elnököt, Nagy Ferencz heves megyei főjegy­zőt, Kiss Sándort, Bem volt irodaveze­tőjét, s debreczeni intendáns, Horváth Jánost, Horváth Ignáczot, Teleki Sándor ez­redest, Haray Viktort, dr. Spányik József dévai közp. megyei főorvost, ki ugyanazon ruhájában jelent meg, melyben 1848 — 9- ben Bem mellett mint tábori főorvos mű­ködött ; ott láttuk Gyarmathy Miklós, Gyarmathy Zs., Frits A., Bányai V., Ta­­mássy János, Bedőházy János, Tolnai Gá­bor stb. régi honvédeket, továbbá id. gr. Teleki Domokos, gr. Lázár Vincze, gr. Esterházy Miguel, gr. Kornis Albert ura­kat s aristokrátiánk sok más kitűnőségeit Filep Albert, Koós Ferencz, Réthy Jan

Next