Magyar Polgár, 1881. január-június (15. évfolyam, 1-146. szám)

1881-03-16 / 61. szám

nakulásra lenne szükség; továbbá közel 100 csolnakot, dereglyét rendeltem oda, melyeknek egy része már ott van, más része szintén ma oda fog érkezni; ez el­oszlik Békés és Gyula közt. Azonkívül Békés városára nézve, minthogy a főispán Gyulán kénytelen tartózkodni, mert az most a legveszélyeztettebb hely, Békés­­megye alispánját kineveztem kormánybiz­tosnak. A szegedi folyammérnököt Szeghet szintén oda rendeltem Békés városába, a­ki azt hiszem, legközelebb oda fog érkez­ni, melléje adván több mérnököt. Azon kívül felkértem a katonai főhadparancs­­nokságot, hogy 300 hidászt rendeljen ré Másfelől a munkafelosztás, a­mely oly ha­talmas tényezője újkori összes haladásunk­nak, azokon a terheken is érvényesítette magát, és már ma az egyetemek arra, hogy valakinek bölcsészettudori oklevelet adja­nak, nem követelik többé tőle, hogy az emberi tudás minden ágaiban jártas le­gyen; a tanárvizsgáló bizottságok tökélye­­sen beérik, ha a tanárjelölt egy főtárgy­ból és egy melléktárgyból kiállja a vizsgát; manap vannak külön szemorvosok, külön fülorvosok, külön sebészek, sőt még ezek is egyes részletekre fektetik működésök-Szint Gyulára a töltések erősítésére és a nők fősúlyát, és ha a tudomány tovább egy munka teljesítésére, továbbá, hogy 60 utászt halad, még nagyobb alosztályozást fogunk rendeljen oda. Ezek ma d. u. 3—4 óra között oda meg fognak érkezni. És az ed­digi példa után, a­melyet Kiszely távira­tából merítettem, hogy t. i. a katonaság megjelenése nagyobb bátorságot én előt önt a lakosságba, remény­em, hogy ha ezen katonaság oda ér és a lakosság újabb erő­vel fog a munkához látni, és talán sike­­rülni fog nagyobb veszélytől a várost meg­menteni. Ennyi az, a­mit a t. háznak ma je­lenthetek. Méltóztassanak meggyőződve len­ni, hogy a­mi tőlem, a mi hivatalomtól te­lik, mindent el fogok követni, hogy lega­lább a nagyobb veszély elháríttassék, vagy ha ez még­is bekövetkeznék, legalább a csapás enyhíttessék, a menekülés minden­esetre lehetővé váljék. Kérem !áék­óztas­sék válaszomat tudomásul venni. (Élénk helyeslés.) Irányi Dániel még néhány felvi­lágosítást kérvén, ezek megadása után — a miniszter válasza tudomásul vé­tetett. A képviselőház ezután folytatta a fővárosi rendőrségről szóló ja­vaslat részletes tárgyalását­ megérni, és valamint már most is látjuk, előrehaladott műveltségű államokban, hogy a polgári perek a bűnügyi eljárásnak, a kereskedelmi és váltó­pereknek, a házas­sági és váló pereknek, a sajtó­ügyeknek, mind külön speciális bíróságai vannak és működnek, úgy valószínű, hogy nemsokára az ügyvédek is ily specialistákká fognak válni. Ugyane m munkafelosztás érvényesí­tette magát és érvényesíti magát mindin­kább az ipar terén is. a mesterség ter­mészetében fekszik, hogy az iparosok he­lyes felfogása szerint az inasból legyen segéd, a segédből mester, azaz oly ipar­­űző, a­ki önállóan állít fel egy ipartelepet, és benne segédeket foglalkoztat. Már azokban az országokban , a­hol az ipar fejlettebb, mint nálunk, sőt rész­ben már nálunk is, azt tapasztaljuk, hogy az ipar terén a munkafelosztás már any­nyira ment, hogy például, vannak szabó­segédek, a­kik soha egyebet nem készít­­nek, mint mellényt, vannak asztalossegé­­dek, a­kik csak épületmunkát dolgoznak, nem is említve azt, hogy még a czéhek virágzó korában is, például nálunk a ma­gyar és a német szabó, a csizmadia és a varga, a lakatos, szerkovács és sarkantyus, egészen külön vált mesterségek voltak. Ezt tekintetbe véve, kérdhetjük , hogy mi­kor a szakképzettség kérdése merül fel,, ez olyan szabósegédet, s ki álnase csinált egyebet mellénynél, eltiltsuk-e a szabó mesterség önálló űzésétől, azon remény­ben, hogy mint mester se fog egyebet csinálni, csak mellényt, vagy tiltsuk el a mesterség önálló folytatásától, nehogy sza­bómesteri jogára hivatkozva, kabátcsiná- lásra is vetemedjék és elrontsa kabátjait azoknak a hiszékenyeknek, a­kik nála, mint szabónál, kabátot rendeltek ; vagyis határozottabban kifejezve, az itt felmerülő alternatívát, a­mikor annak a szakkép­zettségnek a bebizonyítása jó kérdésbe, a­melytől e követelmény szószólói függővé­ kívánják tenni az önálló iparjog megadá­sát, csak annak akarnak-e iparjogot adni, a­ki az illető mesterségben előfordulható bárminemű munkának előállításában egy­aránt jártas, vagy megengedik, hogy olyan is lehessen önálló ipara a ki az illető mesterség csupán eg­y ss­peciális ágát kí­vánja űzni és ez utóbbi esetben kiván­­ják-e, hogy az ilyen határozottan és visz­­szavonhatlanul el legyen tiltva minden oly munka elvállalásától, a­melyre szakavatott voltát részletesen be nem bizonyította ? Azt hiszem, hogy a józan felfogás se az egyik, se a másik nézethez nem csatla­ IPAR-ÜGYBEN. Finály Henrik e. tanár ét keretk.­­iparkamarai elnök fölterjesztése a földmi­­velet-, ipari és kereskedelemügyi minia­­terhez. A szakképzettség követelésének szó­szólói szeretnek hivatkozni arra,hog 14&fó, orvostól,H így Teától, bírótól, katonatiszttől, és átaljában minden oly pályára lépő embertől, a­melyen részletes szak­­avatottság megkívántató, megkövetelik a szigorlatokat és szakvizsgákat, miért ne kö­vetelné meg a törvény az iparostól is a kinek hogy hivatásának megfelelhessen, hogy szakképzettségre szüksége van, csak nem tagadhatja senki. Itt sem akarok ar­ra a térre menni, hogy keressem a kü­lönbséget a például felhozott hivatások és a mesterség űzése közt. De arra vagyok bátor figyelmeztetni, hogy egyfelől a pél­dául felhozott esetekben á­l­lás és tehet­ség az a mértéke, a­mely­ee a jog meg­adása függővé van téve, egész általános­ságban nagyon szabatosan meghatározható; mindazonáltal ott is van annyi játéka a vizsgáló­biztosok önkényének, hogy egy­­általjában nincs kizárva a lehetősége an­nak, hogy igen derék jelöltek megbukja­nak, holott aránylag nagyon gyengék ke­resztül siklanak és hogy a tűrhető siker­rel kiállott vizsga még korántsem bizto­síték arra nézve, hogy az illető a maga pályáján kellően be fogja tölteni a helyét. (Vége.) hozhatik. Az általános jártasság követelé­se oly szakvizsgálatnak kellene hogy alá­vesse az önálló iparjogért folyamodót, a­mely, eltekintve a vele való fáradságtól és költségtől, egyenesen a bírálók önkényé­­nek dobná oda a folyamodót, annyival is inkább, mivel a követelményeknek való megfelelés fokozatának mértékét szabato­san meghatározni és körülírni lehetetlen. A második alternatívát kizárja a fejlet­tebb ipar természete, mert hiszen ma a nagy városban, a jó módú mesteremberek műhelyeiben már­is különféle mestersegé­dek foglalkoznak és például nem lehetne eltiltani egy bútor asztalost attól, hogy a bútoraihoz netalán szükséges esztergályo­zott darabok előállítására a maga műhe­lyében esztergályosokat is ne foglalkoztas­son, vagy a nála készülő szekrények zá­rait és sarkait ne készíttesse egy saját műhelyéhez ragasztott kis lakatos műhely­ben. Kisebb városokban meg lehetetlen lesz az egyes mesterségeket egymás­tól különválasztani. Hiszen még a czéhek korában is voltak a vidéken mesterek, a­kik egy személyben csizmadiák, férfi és női czipészek voltak , akárhányszor kény­telen volt a vidéki ,lakatos puskamives munkát elvállalni, és hány ács nem dolgo­zott asztalos munkát is stb. stb. Eltiltani az ilyet nem lehet, mert elzárná az ily tilalom a fogyasztó közönséget attól, hogy azt a munkát, a­mire szüksége van, avval a mesteremberrel készíttesse, a­kit meg tud kapni. A végén is, ha az az igazítás, a­melyet a czigány kovács eszközöl a meg­romlott arató gépen , csíny és pontosság tekintetében nagyon messze is fog állani a gépész-lakatos munkájától, mégis csak jobb a birtokosnak, ha gépe használható állapotban lesz, mintha egyátaljában nem tudja használni. De még egy másik fontos tekintet járul ehez. A felszabadult inas még ko­rántsem kiképzett segéd és az önállóságra vergődött a mester­ önállóságának első ide­jében nem lehet oly gyakorlott és tapasz­talt, mint az a mester, aki 15 —20 év óta űzi mesterségét, és oly kevéssé, mint a­hogy az újonnan felavatott orvostudor mér­­kőzhetik az évek hosszú során át gyakor­lati tapasztalatokban gyarapodott gyógyász­mesterrel. Azok a követelmények, a­melye­ket tehát az önállóság jogára igényt tartó iparossal szemben felállítni lehetne, oly szerények kellenének hogy legyenek, hogy csakugyan nem fizetné a fáradságot a be­bizonyítással járó baj és küzdelem. Azt a pontot, hogy valaki igen jól értheti és megtudhatja bírálni egy manája jó és szakszerű voltát, ha ő maga nem is tudja megcsinálni, nem is szükséges emlí­tenem. De igen­is szólnom kell arról, hogy a szakképzettség bebizonyítását átalánosan kötelezővé már csak azért se lehet tenni, mivel némely mesterségre nézve maguk az iparosok se tartanák szükségesnek. A­mit lehet követelni, az egy álta­lános iskolai alapoktatás, a­mely csakugyan lényeges befolyással volna az iparosok er­kölcsi és jellembeli színvonalának emelé­sére és e követelményt csakugyan felve­endőnek tartom az ipartörvénybe és eré­lyesen végrehajtandónak. A harmadik kérdésre most is csak az a feleletem, hogy igyen­is fenntartandó a spec­iális felügyelet, a­mely a törvény 5 ik­m­ában előszámlált iparok űzését ha­tósági engedélytől teszi függővé és ez ipar­ágakat közbiztonsági, közegészségi, közer­­kölcsiségi és más közérdekek szempontjá­ból hatósági ellenőrzés alá helyezi. Csak­hogy, véleményem szerint, a törvénynek nem kellene ez iparágakat névszerint elé számlálni, sem az egész országra kiterjedő szabályrendeleteket rájuk alkalmazni, ha­nem az ily felügyelet és ellenőrzés alá veendő iparágak kijelölését, azok lajstro­mának esetleges kiegészítését, a rájuk vo­natkozó szabályrendeletek megalkotását a helyhatósági közegekre kellene bízni, a­melyek megalkotott szabályaikat csakis mi­niszteri helybenhagyással juttathatnák ér­vényre és módosíthatnák a szükség és a helyi viszonyok követelményeinek figyelem­be vétele mellett. A negyedik kérdésre határozott igen­nel felelek, a segédnek igen­is legyen kö­telessége, hogy keresményéből fizessen já­­rulékot azoknak az egyleti alapoknak, a­melyek c­élja a beteg, az elnyomorodott, vagy saját hibáján kívül munkaképtelen­né vált munkásról és családjáról gondos­kodni, és e gondoskodást nemcsak beteg­ség és halálozás esetére, hanem kénysze­rű utazás, vagy munkaszünetelés esetére is terjeszteném ki. Arra nézve, hogy a más városba átköltöző segédek mi módon élvezzék azoknak az egyleteknek a segé­lyezését, csak azt a megoldását látom, hogy az országban létező ily segélyegyle­tek bizonyos tekintetben egy országos szö­vetségben álljanak, hogy a más városba költöző legény új lakhelyén épen úgy él­vezze a jótékonyságot, mintha ott fizetett volna, ami korántsem oly bajosan kivihető, mint a­hogy sokan képzelik. Sőt tovább me­gyek, és azt vitatom, hogy e segélyegyle­­tek országos szövetsége, ha czélszerűen szervezkedik, még arra is találhatna mó­dot, hogy egyes kiváló segédeknek kül­földre való tanulmányi utazásra is nyújt­hatna stipendiumokat. Ily hasznosoknak ismervén el ez egy leteket, egy perczig se habozom a mun­kaadókat felelősekké tenni a járulékok pontos befizetésére nézve. A­mi e segélyalapok szabályozását illeti országos törvénynek kellene minden­esetre az alapelveket megállítani ; az egyes egyletek alapszabályainak megállapítását bátran lehetne magukra az egyletekre bíz­ni és a ministeri jóváhagyást csak attól tenni függővé, hogy az alapszabályok rész­letes szabályai az általános törvény elvei­be ne ütközzenek. A­mi az 5-ik és 6-ik szám alatt fel­tett kérdéseket illeti, czélszerűnek tarta­nám, hogy azokat az iparosokat, a­kik hi­vatva volnának, mint szakértők közremű­ködni az elsőfokú iparhatóság ténykedé­seinél az iparkamarai választók az ipar­hatósági kerület terjedelme és iparos né­pessége számarányához képest meghatá­rozandó számban mindig egy egy évre vá­laszszák. A második fokú iparhatóság mel­lé, ha ugyan nem mutatkoznék czélszerű­nek magukat a kereskedelmi és iparka­marákat másodfokú iparhatóságokká tenni, mindenesetre e kamarák volnának hivat­va a közreműködő iparosokat kijelölni. Harmadfokú iparhatóságnak a közgazdasá­gi minisztériumnak kell lenni. Kegyelmes uram! Annyira át vagyok hatva attól a meggyőződéstől, hogy a sza­badság csak üdvös hatású lehet mindenre nézve, a­miben az emberi ész, értelem és munkaerő működésre van hivatva, hogy lehetetlen nekem bármely oly intézkedést pártolnom, a­mely a szabályozás és ren­dezés ürügye alatt szárnyát kívánná szeg­ni az egyén erőkifejtése törvényt s szabad­ságának. E meggyőződésem csak erősbö­dik abbeli tapasztalásom után, hogy az iparszabadság a szorgalmas, törekvő én ér­telmes iparost még soha és sehol nem akadályoztatta mindazon sikerek kivívásá­ban, a­melyekre a legmerészebb becsvágy törekedhetik, valamint, hogy maga a széd­­rendszer minden kizárólagosságával és ki­váltságával együtt sohase nyújtotta azt a biztosítékot, hogy nem életrevaló iparosok szegénységgel ne küzdjenek el, ne bukja­nak, és hogy a közönség értetlen és ha­nyag mesteremberek munkáiban tetemes károkkal ne csalódjék. Ha nálunk a ta­pasztalás azt látszik is bizonyítani, hogy talán a mi iparosaink még nincsenek meg érve a teljes iparszabadság élvezetére, nem fogok arra hivatkozni, hogy még­is van­nak országszerte kiváló iparosaink, a­kik úgy az iparnak díszei és büszkeségei, mint a fogyasztó közönségnek átalánosan tisz­telt kedvenctei és méltó, köztiszteletben álló tagja a társadalomnak , hanem csak arra, hogy az iparszabadság nálunk még nem oly régi intézmény, hogy az eddig szerzett tapasztalatok kedvezőtlen oldalait kiemelve, magát a szabadságot tegyük ér­ték felelőssé. Igaz, hogy a szabadság nem akadályoztat senkit meggondolatlan, előre, sőt részakaratú cselekmények végrehajtá­sában, de legalább nem zárja el senki elől az utat, hogy okos, észszerű, helyes és közhasznú tevékenységében egész erejét és tevékenységét úgy érvényesíthesse, a mint reá és a közre nézve üdvös és jó. Kolozsvárt, 1881. évi márczius hó 11 én. Finály Henrik: A czű­r meggyilkoltatása. A szentpétervári hivatalos lap márcz. 14-től jelenti: A midőn a czár ma délután 13/­ órakor a lovardából visszatért, a Ka­talin csatorna mellett nem messze az ud­vari istállókhoz vezető hídtól, bomba esett a kocsi alá, mely szétszaggatta a czár lá­bait. A két merénylő közül az egyiket el­fogták. A czár állapota, a vérvesztés kö­vetkeztében teljesen reménytelen. A hivatalos lap jelenti: Isten aka­rata megtörtént. A mindenható ma dél­után 3 óra 35 perc­kor magához hívta ez életből Nikolajevics Sándor czárt. A czár kevéssel halála előtt megáldozott. ♦ Az „Agence Russe“ még a követke­ző részleteket közli a merényletről: A midőn a czár, követve kíséretétől és a rendőrminiszter segédjétől, a téli pa­lotába hajtatott, a Katalin-csatorna part­ . Emlékezzünk régiek­ről. *) (Apró emlékek.)' Ilyarmathy Zsigánétól. Ha az Apró emlékek legnagyobb rés­ze egy élő asszony körül forog, akkor merésZ gondolat azt ily czimmel bocsátani világgá­ .Emlékezzünk régiekről." E me­részség élét lágyítja az, hogy nem az asz­ szony régi, (mert hát tudvalevőleg ilyenek nincsenek is,) csak az idő már régen múlt, melyben kezdetét veszi az az igaz ven­dégszeretet, a­melyik ritkítja párját. Nagy eseményeket a történelem je­gyez fel késő utódok számára. Apró dol­gokat — ismerősökről, ismerősöknek — ma­gunk is elcseveghetünk, kivált, ha akad köztük olyan is, a­mi a­­nagy napokban" megtörtént és még sincsen feljegyezve se­hol. Tehát első­sorban megemlékezem egy tőrül metszett magyar asszonyról, kinek vendégszeretete visszanyúlik ama dicsőséges napok fényébe, melyeknek ragyogásából az akkor élők legnagyobb része nyert egy kis fényt. E jó magyar asszonyról bátran meg­mondhatjuk életében az igazat, hisz nem s­ó félő, a­kiről semmiesetre sem lenne szabad elismeréssel nyilatkozni, nehogy sa­ját dicsőségünket elhomályosítsuk. Régen múlt fényes emlékű napok azok, mikor a vendégszeretetéről ismert, türül pattant régi szabású magyar asszony, mint piros, pozsgás, gömbölyű, fiatal menyecske csodát miveit kifogyhatatlan vendégsze­retetével. Ki ne ismerné a bájos Körös völ­gyét, fenséges sötétzöld erdeivel, égbe nyú­ló gránit szikláival, melyek alatt csillog­va kanyarog a Körös és sebesen siklanak a tutajok. A hegyekről kis vízsugarak csör­tetve omlanak alá, a fákon és sziklákon madarak csicseregnek , az erdők és va­­doo­virágok illatával összeolvad a havasról leultatott fenyőtönkök főszeres párája. A mily kedves és elragadó a völgy nyárban, oly rideg, élettelen, télen. De talán soha sem volt zordabb és hidegebb, mint az emlékezetes 1848. telén. Az óriás sziklá­kat hó borította, a bodros vizű Körös, mint hoszszu üveglemez, keményre fagyva csillogott s a hóval fedett szűk völgyben, a befagyott vizen feküdt a magyar tábor. Sanyarú és zord lehetett e táborozás, mi­kor még a szigorú Bem apó is azt mond­ta rá: „No, csak Szibériában képzeltem ily sanyaruságot." De az már igaz, hogy a lelkesültség csodákat mivel, s én igazibb, tisztább lelkesültséget képzelni nem tu­­dok, mint az lehetett, mely a szabadság­­harczban oly hőssé tette a nemzet fiait. Ez az igaz lelkesültség nem engedte csüg­gedni a körös-völgyi tábort sem, ezért tűr­tek éhséget, fagyot, ruganyos kedélylyel, elpusztíthatlan kedvvel. A csúcsai szűk völgyben történt, hogy midőn B.­Hunyad felől gr. Szt.-Quen­t­i­n meg akarta lepni a magyar tábort, egy szikla­csúcs mellől lelőtte lováról a tizennégy éves honvéd. Ezen ütközet után írt Wardener a magyar hadsereg pa­rancsnokának Riczkónak, hogy ha se­besülve vagy halva kiadják Szt. Quen­­t­i­n grófot, ők is szabadon bocsátják az épen az­nap elfogott Gyarmat­hy Sán­dor kormánybiztost, a ki a tábor szá­mára pénzt hozván, a Meszes alatt elfo­gatott.— A Szt.-Quentin hulláját ki adták, kit decz. 19 év, katonai diszszel­szel eltemettek a b.-hunyadi Birkertbe, hol magas, szürke síremlékét zöldelő mo­ha borítja. Gyarmathy Sándort pedig mint rabot, hurczolta Urbán Sze­benbe, s csak mikor e várost bevették a magyarok, szabadult ki. Mikor a csucsai tábornak már alig volt élelmiszere , és a faluból is jófor­mán kifogyott minden, annyira, hogy mi­dőn az ismeretes örmény fogadóst, „L u­­k á c­z b­á c z i­t, egy reggel üdvözölni akarta Baróthy, az egyik honvédtiszt, s igy kezdte: .Adjon ..." — az szokott serpitésével rémülten szólt közbe: „Iszten uteze, szemmim ezinczen !" Tehát, mikor még a fogadós is rémülve szabadkozott, ha azt hitte, hogy enni kérnek tőle, ak­kor kezdődött a körösparti kis házban ama csodával határos vendégszeretet. Ott is ki­ürült már régen az éléskamara, de azért nemcsak a táborkari tisztek ültek minden­nap jó ebédhez, hanem mindazok, a­kik a táborból e kis házban megfordultak, s ilyen körülmények között pedig fordultak meg néhányan. Annyira, hogy nap, nap után ötször-hatszor, sőt tízszer is terítet­tek ebédhez azok számára, kik még az­nap nem ettek. S a fiatal háziasszony ezt mind oly könnyen, vidáman és szívesen tet­te, hogy senkinek sem jutott eszébe az a nem épen kényelmes gondolat, hogy: én itt bajt csinálok. Még az egyetlen fejős bivaly is egészen a vendégszerető gazdasz­­szonyhoz való volt, mert ellenkezőleg, a rátartós, szeszélyes bivaly természettel any­nyiszor állott meg naponta a fejősre, a­hányszor épen szükség volt egy pohár tej­re. Arra pedig gyakran volt szükség. N­­or én ezeket elbeszélni hallottam — a leghitelesebb szemtanú — az urá­n­tól, ki maga is, mint tizenöt éves honvéd­­tiszt, osztozott e vendégszeretetben —meg­kérdeztem, hogy hát ugyan miből tudott naponta annyi embert jól tartani? — a tűzről pattant gazdasszony így feleit: „Jaj lelkem, tele kamarából a bolond is tud jó ebédet főzni! Az a mesterség, mikor Laczi konyhát üt az ember — semmiből. Olyan ez, mint a szegedi szappanfőzés, nem le­het azt elmondani — tudni kell." És a­mint kezdte a forradalom alatt a piros pozsgás gömbölyű menyecske, úgy folytatta a mindig terjedelmesebbé váló Jó magyar asszony, s igy lett belőle az egész vidék „anyjok"-ja. Eredeti modora, talpra­esett megjegyzései, apró székely furfang­­jai, a mily sajátságosak, épen oly mulat­ságosak is. Egyszer egy lakodalmi vacsorán őtet kérték fel, hogy vállalja el a gazdasszony szerepét. A násznagy egyik jól ismert szel­lemes író volt, nászasszony ennek felesé­ge, a széphangú énekesnő. — A násznép vigan volt: a gazdasszony kitörő jó kedve s a Salamon zenekara felvillanyozta a ke­délyeket, csak a kis nászasszony volt bá­gyadt, törődött és szerett volna már túl lenni a vacsorán, hogy lepihenhessen. De nem igen bátorkodott senki sürgetni a g­azdasszonyt. Hanem egyszer még­­ egy finom úr, kiben a fiatal művésznő iránti gyöngédség legyőzte a korosabb asszony­tól való félelmet, így szólt: „Édes­anyjo­­kom, látja, a kis nászasszony nem jól ér­zi magát, tehát, ha lehetséges, kérem tá­­laltasson." „Enyje, toringe tót! hát azt hiszik, hogy úgy van itt is, mint a színpadon szo­kás? Ott, czingilingi! csöngetnek hármat, felhúzzák a kortinát és esznek­­ semmit! Itt, lelkem, meg is főzzük, meg is esz­szük ám­úgy istenigazába a főztünket !" Mióta vadszőlővel befutott, igazán regényes fekvésű kis háza előtt vasúti ko­csik dübörögnek végig, folytonos pörleke­désben áll a vasúttal. — „Hogy a meny­­kő csapta volna meg, a ki fel is találtai — szokta mondani, ha a borszéki mellől fel felszöknek vendégei, — mióta ez a ve­szett itt fütyöl az orrom előtt, ki sem mu­lathatja az ember magát vendégeivel! — Még csak a métermértékekkel van úgy megakadva, mint a vasúttal. „No, látja, lelkem, — mondta egyszer — soha sem tudok jó levest főzni, mióta méterrel mé­rik a húst, mert tudja nagyapám, hány métert, vagy decegráraot, vagy mi a mén­kőt hozassak!“ Nagy és kis urakkal, okosokkal és korlátoltakkal, kitűnő tapintattal tud bán­ni. Ha önhitt, e­gy tudatlan gazdasszo­nyok asztalához veti sorsa, azokat jámbor arczczal ülteti fel, rendre tanulgatván tő­lük az elhibázott étkek készítésmódját. Ha valaki okvetetlenül szellemesnek akar fel­tűnni előtte, azzal rögtön úgy bánik, mint ha rendkívül csodálná szellemét. — Hát miért rontanám kedvét? — szokta monda­ni, ha valaki szemére hányja ezt az ártat­lan furfangot. És nem is rontotta ő soha kedvét egy vendégének sem, mert abban leli legnagyobb gyönyörét, ha azok jól ta­lálják magukat házában, s igy el lehet képzelni, hogy a körösvölgyi, regényes fék­vésű kis ház soha sem szűkölködött ven­dégekben. Szives látás, jó magyaros ét­kek, még egy félrébb eső, kevésbé szép helyet is vendéglátottá tennének. Csiga rétesei híresek az egész megyében s erre büszke is azért, midőn egyszer egy német vendégét kínálta a forró rétesből, s az venni akarván, előbb megjegyezte: „Zu­gross'. . . Oh hogy ezukros a menykőbe ! hát ki rontaná el a túrós rétest ezukor­­ral ? — förmedt a szegény németre. Egy­általán a németekre keveset ad, s eredeti politizálásának legnagyobb érve mindig az — „mert hát mégis hunczut a Dómét!" A világ folyásával sehogy sincsen meg­elégedve „Heidl lelkem — mondta egy napon nekem, midőn én gyönyörködve te­kintettem végig a völgyön — mikor itt a dicső honvédek táboroztak — beh másnak képzeltem a jövőt; de nem is jó nekem azokra a fényes napokra gondolni; isten­­bizony, összezavarodik a szivem! Hejh! beh ezudar világ is ez! — Látja, anyjokom, engem más ér­zelem tölt el, ha a múltra gondolok, s a­helyett, hogy elkeseredném, bizalommal te­kintek a jövőbe, mert én csak a meteor fényes futása után közvetlenül beállt sö­tétre emlékszem, s ahol a sötéthez mérve, a jelen egy pirosló hajnalként sugárzik előttem, c­sak egy jelenetet említek fel. Sok, sok évvel ezelőtt, emlékezem, hogy néhányszor, midőn a szobába léptem, szü­leira gyorsan toltak be egy fiókot, jól lát­tam, hogy előttem titkolóznak. De hát mi lehetett abban a fiókban? — Mutassák meg nekem is, mi van ott — szóltam egy napon midő a jelenet ismétlődött. Szüleim egy­­­másra néztek és szegény mam­a azt súgta apámnak: „Ha a gyermek is észrevette óvatosabbaknak kell lennünk." S én gyer­meki furfanggal rögtön kitaláltam, hogy nem mama lesnd az, kitől e titkot meg­tudom. Mikor, mint rendesen, jó apámmal járkálni mentünk a hegyek közé, s kifá­radva, leültünk a mohos kőre, a „Rado” gyöngyöző forrásai mellé, én — mielőtt be­szélni kezdte volna azokat a kedves régi történeteket — feláltam, háta mögé men­tem, átfogtam nyakát, s úgy kértem, mon­daná el nekem, mi van abban a fiókban? — Hejh ! kis­lányom, nem értenéd te azt még meg! Majd, ha nagyobb leszel elbeszélem neked. — Most, édes apám S addig simogattam tündöklő, barna, sürű­ haját, mig elmondott egy hosszú, killönc* szép történetet, mely olyan volt, miutes tündér mese, és mégis igen-igenizomoru»l végződött. S ezután, titoktartásomban l* va, megígérte, egy megmutat­«­atok drága ereklyéket, nem semmisítettek Wi­­s melyek elegendők lennének arra, ki­­börtönbe vigyék miattuk. ^ Sebesen, dobogó szívvel álltam a#e előtt, édes­apám még egyszer óTaW**j körültekintett a szomában, azután tárt ültetett, s kihúzta a fiókét. Legfel® J papírba göngyölve volt egy akkora­­»' bocska nevezeti szinü szalag, mint zanlevél, egy másik papírba ugyanc»»*1' szinü nagyobb darab kelme, abból a*1^ lóból, melyet az unió kimondásakor *­rongra tűztek. Végre átlátszó seljesPj­pir alatt egy kép, egy fekete atillás,D­arcza férfikép: Kossuth Lajos-Azután ünnepnap volt az o­r 1 .' mikor a fiókba tekinthettem, s rev. ..1 gyermeki szív kegyeletes, szent érzel­­tel fonta körül e rejtett tárgyakat 8 ^ emléke nem is fog elmosódni emlékek hatása okozta azt a kio­onda*^ ^ lelkesültséget akkor, midőn a verválasztás alkalmával legelőbb lát* ^ nemzetiszin zászlót, egy szabadon ^ egész zászlót azokból a színekből,­­ egy rózsalevélnyit oly sok éven­­ titokban szemlélhettünk! — Dj,­ sültséget nem fognak azok kik még mindig szabadon láthatta­k, neket. Hát az milyen ünnep v°lt, ’ azt a dicsőséggel koszoruzott férti­zet feltehetjük házunkban » re, a hol meg is fogjuk tartani . „ Aztán édes anyjokom, «jLj* még egyre, a mi szintén nem aeis * ejj, s a min egy ilyen jó magyar ^ még ha „ezudar is ez a világ u­jt|i hogy örvend. Mikor először volta® ^ fővárosában, épen a mily ek­8,g. , a uft hozott a lánczhidról egy szóttekin­tj lahangolt azután az általános utczán, boltokban, vendéglőkben,.^ g|j|* ban — csak ném­et szó. Most,­­ szór voltam ott, nemcsak a i« je* helyeken hallottam túlnyomd ‘“•pírtól szódét, hanem hallottam magy»r •­ M •vktatvMML Mutatvány a „M­Arczin» 16" csimp­ ján, nem messze Mihály a tájának kertjétől, bomba e5iuzliW»1 csija alá, melynek szétpattanó dar!?- k°‘ cserkesz katonát súlyosan mocRAU­­,4i­kát Sándor czár kiszállt a koc­ibit61^ megsebesült katonákhoz állapo^»# kérdést intézzen, és nem hallgatón , fa*k­ga kérésére, ki tán sejtve a *1 LSt­­legnagyobb gyorsasággal akart a vár­­­lotába hajtani. Jea Pl-Alig lépett ki a czár kocsijáés másik odadobott bomba előtte szét, melynek darabjai mind a két szót szaggatták. A robbanás oly heves hogy a csatorna másik oldalán fekvő ,tel­­­plom és udvari istállók ablakai­k törtek. 088*«­Mihály nagyherczeg, ki szintén lovardából jött és palotájába hajtatott * Dvorsetzky, a rendőrminiszter segédje , a szétpattanó darabok 45 sebet ejtett , a czárhoz siettek és őt Dvorseczky k­o­csijában a palotába szállították. * *0' Egyikét a bönösöknek, kik . a­bákat dobták, elfogták, a másik élt«,1111’ tömegben. UDat« A czár vérvesztés következtében mi, a lépcsőn elvesztette eszméletét. Pár ne múlva ellátták a halotti szentséggel 4 óra körül meghalt a nélkül, e ’ méletét visszanyerte volna. A lakosság a téli palota elé tódult mely körül a katonaság cordont vont. Új­bán a trónörökös távozott a palotából élénk kiáltással üdvözölte őt a tömeg. Valamennyi templomban imákat tartanak. A merénylők, kik szinti­g­rótakarí­tással foglalkoztak, fehér kendőbe takarni vitték a bombákat. A letartóztatott gyil­­kosok egyike állítólag a bányászati­­i,­­démia növendéke. A kíséretből mintegy tíz személy ré­­szint megöletett, részint halálosan mese­­besült. Azonkívül többen könnyű sebet kaptak. A robbanás oly iszonyú hatással nyilvánult, hogy a meglehetős távolságban fekvő istállók ablakai darabokra törtek esz- II. SÁNDOR. II. Sándor Nikolajevics, az oroszok czárja 1818. április 29-én (görög naptár szerint 17-én) született s 1855-ban már­czius 2-kán lépett a trónra atyjának, I. Miklósnak halála után. Neveltetésének irá­nya főleg katonai volt s Miklós czár úrik­kodásának utolsó évtizedében katonai kül­detésben meglátogatta a nagyobb európai udvarokat; ké­sbb azonban a katonai szol­­gálattól végkép visszavonult, mert testi szervezete a túlzott edzés folytán hamar megrendült. A szerencsétlen krími háború alatt halt meg atyja s ő lépett a trónra. Trón­ra lépte alkalmával kiadott kiáltványában nem sejteté meg a reformokat, a­melyeket uralkodása elvéül kitűzött. A fegyverei zaja nem engedte, hogy a békés tervekre gondoljon; maga is még ez év október ha­vában lement a harertérre, de jelenléte nem bírta visszaszorítani a győzelmes ta­gol-franczia hadsereget. Szebasztopol el­esett s utána fegyverszünet állt be. 1856. márczius 30-án megkötötték a párisi bé­két, mely erős békékat vert az orosz ha­talom túlterjeszkedésére, melyeket Orosz­ország huszonkét év múlva rázott le té­r és diadal után magáról. A párisi békekötés után a czár Moszk­vába utazott s itt kifejté a békés refor­mok programjaját. A minis­zterium ujjáalakittatott. Gor­­csukoff herczeg vette át Nesselrode kan­czellár állását. 1856. szept. 7-én Mor­vában végbement koronázását körlevelében tudatta a hatalmakkal, melyben az ugyve«

Next