Magyar Polgár, 1881. július-december (15. évfolyam, 147-298. szám)
1881-09-03 / 200. szám
IV. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: (KlOEDA-nCZát NYOMDAÉPÜLET. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. Dilbatlan kéziratok nem adatnak viusa. [■„h bérmentes levelek fogadtatnak el. 200-dik szám Kolozsvárt, szombat, 1831. szeptember 3 KIADÓHIVATAL: KÖLTORDA-UTCZA, NYOMDAÉPÜLET ELŐFIZETÉSI DÍJ egén évre félévre . • évnegyedre egy hóra . 16rt 8 . 4 frt — kr . 60 . Uirdetéaidij: petition 6 kr.— Bélyeg-illeték: minden.Urdetés után 80 kr. — Nyilttér: sora 36 kr. szélsőbal, láltávolban. I. ttem mond itj dolgot az a comatíiue, mely birt hoz a szélsőbal irtán megindult mozgalomról a depóba lépés iránt. Hónapok óta tudva van, már nyilván a viták tárgyát is képezte, hogy aöövetlenségi párt némely mérsékelt elemei hajlandók föladni ama passiv resistentiát, mely a delegáczió intézményével szemben követtetik és edy effelé a szélbaliság elengedhetlen föltételéül volt ismerve és elfogadva. A communique szerint több szélsőbali képviselő közt újból élénk levélváltás folyama kérdés fölött, hogy a függetlenségi párt a legközelebbi delegáczióban részt vegyen-e vagy nem? A levélváltás czélja ezen ügy tisztáit előkészíteni, s amint a kérdés Dtypenditől czélozzák, igenlőleg megoldani. Akik e kérdést fölvetették, arra utalnak, hogy miután a delegáló a két legfontosabb ügy, a kül- és hadügyben dönt, a függetlenségi párt, mely a delegációban nem szokott részt venni, meg van fosztva attól, hogy ez ügyekben érvényesítse befolyását. Arra is utalnak, hogy ha a párt a delegációban nem vesz részt, nem hozhatja szóba és nem rávhatja meg közvetlenül a hadügyminiszter előtt a katonai köröknek legutóbb tapasztalt bizonyos eljárását. Az van tervben, hogy amint a függetlenségi párt az ülésszak elején megalakul, határozati javaslat terjesztetik elő a pártnak, mely javaslat azt tartalmazza, hogy a párt, tiltakozás ismert közjogi álláspontjának fentartása mellett, mondja ki, hogy kész részt venni a delegációban. Ez indítvány kétségkívül nagy vihart fog előidézni a szélsőbal tagjai közt, kikről ma már amúgy is el lehet mondani ugyanazt, mit a mérsékelt ellenzékről : hogy nézetkülönbségben vannak egyesülve. A nehezen megőrzött békességet a delegáczió-kérdésnél kevésbbé jelentékeny ügyek is veszélyeztették már. Jusson csak eszünkbe az országos értekezlet, a „byzanti zsinat.“ A hónapok előtt megpendített, de a választások iránti tekintetből egy időre félretett kardinális kérdés most újból és határozott alakban szőnyegre kerülvén — mindenekelőtt azt fogja eredményezni, hogy a szélsőbal két főárnyalatra oszlik. Az intranzigensek természetesen feltétlenül ragaszkodnak a jelszóhoz: „nem kell delegáczió!“ És nem fognak semmit tudni akarni a dologról, még akkor sem, ha az indítványozók (tiltakozás formájában) találnak is az eddigi passivitás és az ajánlott aktivitás közt olyan összekötő kapcsot, hogy a belépés ne nézzen ki „ elvfeladás“ -nak, s mégis az legyen. A vitában bizonyára azoknak lesz igazuk, kik indokolhatlannak tartják a passiv resistentiát egy alkotmányos faktor ellenében. Akik belátják, s e lépésükkel eltagadhatlanul demonstrálják is, hogy a függetlenségi párt eddigi politikája nem életképes, nem nyugszik egészséges alapokon, s jelenlegi formájában jó eredményekre nem vezethet. Minthogy arra teljességgel nem lehet számítani, hogy a szélső elemek kapacitáltatni engedjék magukat, s a következmény az lesz, hogy a mérsékeltek szépen elválnak tőlük s külön pártot alakítanak. Ugyan korai volna részletekbe bocsátkozni ama nézeteltérések fölött, melyeket a delegáczió-ügy a szélsőbal kebelében nemcsak a fenforgó kérdésre, de általában a párt politikájára nézve felszínre fog juttatni; de mivel e vita már egyszer napirenden volt, s mivel magában az, hogy a kérdés positív alakban fölvettetik, bő alkalmat nyújt a szélsőbali taktika jellemzésére, megállapodunk egy kissé a fennebbi communiquenél, mely nem jelez sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy a szélsőbal láttávolba jutott a közjogi alaphoz — fehér lobogóval. TARCZA: Nagy napok emléke felöl,astatott Kézdi-Vásárhelyt a „székely működési és közgazdasági egylet“ 1881. augusztus 28-án tartott nagygyűlésén.) Sok nehéz nap, sok véres nap Viradt e hazára, — Török, tatár pusztításnak Sok vér volt az ára. . . . De annyi vér még se folyt, mint — Nem is olyan régen------Még a nap is véresen jött Fel a magyar égen ! . . . Kika asszony megszente, Turul madár szállott, Hirével az Elborusig, Sehol még sem látott: »Csaba vezér, Csaba vezér! Bajban van a néped !“ S Csaba vezér a hívásra Legottan fölébredt. Felövezte apja kardját, Felvevé a zászlót, 8 fehér ménen még az éjen Hargitára szállott, kürtjébe fújt, kardjára vert - Még az ég is zengett ! — Meghallotta Gábor Áron, S meg az egész nemzet. A görnyedt aggok, kik a mankót, alig-alig birták, Gyermekek, kik tegnap még az Anyatejet szivták, Hsa nagyanyák, ifjú anyák, Deli lányok, sziszek — Holt se kellett, kard se kellett - Ellenséget űztek. Mint megannyi elterültek Wen kapujában, íy állottak helyeiken: a„ Becsülettel, bátran — Görnyedt aggok, Ifjú szüzek Mind hősök valának, — Méltán méltó unokái Dicső Attilának ! . . . Az ellenség csodálkozott, — Ilyet soh’se látott: „Meghóditnák ezek — mondá — Az egész világot !“ S elbeszélte odahaza Pattogó tűz mellett: Székely s Magyar ha összetart, Milyen „ne bántsd nemzet“. Látván, hogy csak nem fajult el Hű népének vére, Csaba vezér visszatérő Csendes nyughelyére. És azóta szájról-szájra Arról szól az ének: Hogy nincs párja, csak nincs párja Csaba nemzetének!! Tompa Kálmán Gr. Szapáry pénzügyminiszter — a „P. N.“ értesülése szerint — befejezte tanulmányait a tervnek, melylyel az államháztartás végleges rendezését czélozza. A tervet legközelebb bemutatja a minisztertanácsnak s azt a költségvetéssel együtt szándékozik a képviselőháznak bemutatni. A pénzügyminisztériumi körökben azt hiszik, hogy e terv lényegesebb adóemelést tartalmaz. KÜLFÖLD: Gambetta lemondván a charonnel mandátumról, hol tudvalevőleg csak relatív többséggel választatott meg, a mérsékelt republikánus párt részéről Sick lépett föl jelöltnek, kiről Rochefort az In Al. kis Olga. — Angolból. — — Kérem —asszonyom — nincs szüksége egy kis leányra ? E kérdést intézte hozzám a nagy emberiségnek egy iczinke piczinke kis töredéke, s olyan szomorú, majd nem esdeklő tekintettel nézett reám. Részvéttel s mosolyogva néztem végig a szegény gyermeken. — Én bizony nem tudora mit mondjak — válaszolom, attól függ, hogy kapok-e kedvem szerint való kis leányt. Mire lehetne téged használni? — Mindenre, asszonyom, szinte mindenre, én tudok sepregetni, mosni, súrolni, mosogatni, ágyakat vetni, port törleni, rakosgatni, s ha küldözgetnek boltba vagy a piaczra, azt is jól eligazítom. — Kérem fogadjon meg ! — Hiszen tetszik tudni — ha nem leszek alkalmas — akkor majd elküldhet. — Ebben igazad van gyermekem — mondá Máron asszonyság mosolyogva. De már van egy olyan leányka a házamnál a ki ezeket a dolgokat mind elvégzi. A gyermek arcza elszomorodott, s kis kezek tördelve állott előttem ; azonban rögtön felvidult ismét — midőn az előteremben apró kis lábacskák kopogását hallá, a következő pillanatban egy sürös hajú, piros arcza gyönyörű kisfiú kandikált reá, ugyanekkor egy zsémbelődő hang mondá: — Asszonyom, én nem tudok mit csinálni ezzel a gyermekkel. — Nem győzök egész áldott nap szaladgálni utánna. Semmi dolgomat sem végezhetem tőle ! — Oh, kérem édes jó asszonyom, bizza reám a kisfiát, könyörgött a kis leány, én tudnék reá ügyelni, játszanám vele s nem engedném, hogy mindig útban legyen, vagy valami bajt csináljon. — A bizony lehet, hogy te is tudnál ügyelni — mondá Máron asszonyság — Ferike nagyon pajkos gyermek, nem lehet magára hagyni, s a nagyok unják vele játszani. Hogy hívnak ? — Kis Csúfnak, asszonyom. — Lehetetlen ! — kiáltá az asszonyság, szorosabban szemügyre véve a leánykát, ki a „Kis Csúf“ nevet teljes egy- Ügységgel s komoly őszinteséggel mondá ki. • Hiszen ez nem név gyermekem! — Engemet mindenki igy szólit — volt a kimondhatatlan megható hangon adott válasz. — Mindenki — de hát mégis, kik hívnak igy ! kérdő Mázon asszony. — Az utczánkban lakó emberek. — De bizonyosan van más neved is? erősité s faggatá a kérdező. Hát a szüleid hogy hívnak ? — Az én szüleim meghaltak. Régen nagyon régen, midőn még mi is szép tiszta házban laktunk, s az atyám szép képeket festett, akkor nekem is más nevem volt, de az már rég volt, s elfelejtettem. Abban a szép házban meghalt az édesanyám, más házba költöztünk, ott az apám elkezdett inni; egy idő múlva apám „Kis Csúfnak“ kezdett hivni, épen úgy, mint a többiek. — S amint a gyermeknek az atyja gyöngédtelensége eszébe jutott, keserű könyek tolultak szemeibe. A Máron asszonyság szemei is megnedvesültek, a mint e számom kis vézna alakra nézett, mely rettenetes tehetetlenségében s elhagyottságában — méltó tanulmányt nyújtott volna egy festőnek. — Mikor halt meg az atyád ? — Ezelőtt három héttel. — És ez idő óta hol voltál, s mit csináltál ? — Mindent asszonyom, amit reám bíztak ; a szomszédok küldözgettek mindenfelé, éjjel pedig ott aludtam, ahol megtűrtek. De ma reggel a fiuk kergettek, csúfoltak és kővel dobáltak , és oda én nem tudok többé oda visszamenni, úgy félek tőlük. Inkább elbujdosnám valamerre a világba, ahol senki sem találna meg; inkább meghalnék, minthogy visszamenjek ! S a gyermek arczán iszonyú félelem látszott. Máron asszonyság könyörületes szivének sugallatát követve, az egyik puha kezét a gyermek fejére tette, melyen nem volt sem kalap, sem kendő, csak egy nagy tömeg fésületlen borzos haj. — Szegény gyermek, — mondá gyöngéden — nem kell visszamenned, és ne kívánj meghalni. Én a házamhoz fogadlak s megpróbálom, hogy hogyan viseled magad- Ha meg leszek veled elégedve, akkor nálam fogsz maradni. Hány éves vagy ? — Tizenkettő, asszonyom, — válaszold a gyermek, hálásan tekintve fel, s ez elsoványodott kis halvány arcznak a remény egy egészen uj kifejezést adott. — Tizenkettő ! — ismétlő Máron asszonyság a piczinyke kis alakra nézve, mely alig mutatott hat-nyolcz évre, mert a nyomor és az ínség megakadályozták a gyermek fejlődését. — Szegény kis leány, — folytató — mennyire el voltál hanyagolva. De jöjj be velem, jobb ruhákba öltöztetlek s enned adatok. A kis árva örömmel, de félénken követte jóltevőnőjét az előterembe, s onnét a szőnyeges lépcsőkön fel a második emeletbe, hol a fürdőszoba ajtaját kinyitva, Máron asszonyság néhány perczig egyedül hagyta; de csakhamar visszatért a szobaleány kíséretében, kinek csodálkozó tekintete, fejrázása bég felé emelt kezei eléggé kifejezték a kis idegen elhagyatott állapotját. — Kati, sörössze meg ezt a gyermeket, s a haját vágja kurtábbra; itt van a ruha — a ha majd fel lesz öltöztetve, hozza a szobámba. Egy félóra múlva bátortalan kopogtatás hallatszott a Máron asszonyság szobája ajtaján, a nyájas hangon mondott „szabadi” kiáltásra a kis pártfogolt lépett be, ámbár Maronné el volt a változásra készülve, de ő Csinosan öltözött, fürtös fejű, sötét szemű, értelmes homloku gyermekben alig tudott arra a kóczos hajú, kis rongyos árvára reá ismerni a ki kevéssel ezelőtt megszólította. Azt látta, hogy e kis leányt szép gyermeknek soha sem lehet nevezni, a szegénység, s annak ikertestvére, az elhanyagolás, éles nyomokat hagytak a gyermek arczán, de azoknak a komoly sötét szemeknek olyan nyílt s megnyerő kifejezése volt, hogy Máron asszonyság sem tudott nekik ellent állani, s a gyermeket jóságos mosollyal vonta magához. — Milyen csinos kis leányka lettél! De már most olyan nevet adok neked, ami inkább megillet. — Jó lesz ha Olgának hívunk ? — Oh igen, — válaszold a gyermek — Hát a másik nevedre nem emlékezel? Hogy hívták atyádat? — Némelyek „Vernon urnak“ hívták, de az utczákban s a szomszédságban legtöbben csak a „részeges Péternek" nevezték, — válaszolt Olga — s a fájdalmas emlék szégyen-pirt hozott arczára. — Ne gondolj már arra gyermekem — mondá jóltevőnéje nyájasan. Most az én kis leányom Vagy, s azokat a szomorú időket el kell felejtened. Ezután Vernon Olga lesz a neved, ez nagyon szép név. Már most Olga jöjj be velem az ebédlőbe, hadd adjak valamit enni, aztán elküldöm Ferikémet veled sétálni. transigeantban ezt a szójátékot csinálja : „Sick ur, a bellevillei új gambettista jelölt azt hiszi tán: „Sick itur ad astru“, de csakhamar meg fog győződni arról, hogy inkább ez fog történni: „Sick von, non vobis.“ Törökország pénzügyileg is végromlás szélére jutott. A napokban olvastuk, hogy a bel- és külügyminisztérium hivatalnokainak csak most utalványozhatták ki juliusi fizetéseiket, azokat is csak tetemes levonásokkal. A többi minisztériumok tisztviselői nem kaphattak semmi egyebet puszta ígéreteknél. Ez az állapot már régóta így tart, s mi lehet más természetesebb következménye, mint az, hogy a hivatalnokok, ahol csak tehetik, zsarolnak s korrupcziónak adják magukat, mert másként nem képesek ínségre jutott családjaikat fentartani. De a baj most akuttabb, mint azelőtt, mert még maga a szultán háztartása is fenakadt, ésannyira, hogy a czivillista számára a konstantinápolyi municzipális pénzeket kellett kölcsönképen igénybe venni. Már most ez kellő fogalmat nyújt arról, mint lehet képes a török állam eleget tenni a roppant államadósságok tekitetében a hitelezőknek, kik máris fojtogatják. Ehez járul most ismét egy másik baj, az, hogy az albánok újra nyugtalankodnak. Nem tudják elfeledni, hogy hazájuk a török uralom alatt feldaraboltatok, jutván belőle egy egy rész Szerbiának, Montenegrónak és Görögországnak, a legtöbb ez utóbbinak. A napokban hire járt, hogy Ignatiev gróf állása már meg volna ingatva, s a ezer rövid időn Suvalov grófot nevezne ki belügyminiszternek, mint aki leginkább bírja bizodalmát. — E verziót csakhamar megcáfolni sietett a hivatalos „Ag. Russe.“ Ennek daczára lehet mégis a dologban valami. Annyi mindenesetre igaz, hogy a czár kaphatott innen-olnan némely nagyhatalomtól figyelmeztetést, hogy Ignatieff gróf igen szűknek találván a különben elég nagy belügyminiszteri hatáskört, a régi megszokott „akcziójához“ nyúl ismét és átcsap vele a külpolitika terére, s meglehet, ennek kapcsán figyelmeztették a czárt arra is, hogy nem lesz jó, ha Ignatien tovább folytatja az „akcziót.“ Mindamellett a Przemyslben elfogott két orosz katonatiszt ágens Ferencz József császár-király rendeletére szabadon bocsáttatott, ai úgynevezett „kolozsvári házasságok“ kérdéséhez. — A Keresztény Magvető-ből. — A „Kér. Magvető“ utóbbi füzetének megjelenése óta a magyar lapokat egy,az unitárius egyházat közelről érdeklő, mondhatni sértő közlemény járta be írták ugyanis, miszerint a közös hadügyminisztérium a katonai törvényszékek útján azt a rendeletet adta volna ki, hogy katonáknak s katonák hitveseinek többé nem szabad engedélyt adni az úgynevezett kolozsvári, vagy unitárius házasságra. fia tehát a házasulandó oly nőt akar elvenni, ki férjétől úgy vált el, hogy az unitárius vallásra tért, vagy maga nősülni akarván, neje meg él s elválás végett az is unitárius vallásra tér, házassági kérvények visszaküldendő azon értesítéssel, hogy házasságuk érvénytelennek tekintetik. Evangélikus lelkészeknek megtiltatik a házasságok megáldása, mivel az unitárius vallás a Lajtán túl nem tartozik a törvényesen elismert vallások közé. E közleményt állítólag bácsi lapokból vették, s azon feltevésben, hogy a rendelet való, több magyar lap — ellenzéki és kormánypárti egyaránt — a magyar közjognak és unitárius egyházunk megsértését, megtáadtatását látván a k. hadügyminiszter állítólagos rendeletében, annak ellenében erélyesen felszólaltak, p. o. az „Erd. Prot. Közlönyében Szász Béla egyetemi tanár „Törvénysértés“ cz. alatt; a „Pesti Hírlap“ idei 203. számában J. „Az unitáriusok megtámadtatása“ cz. alatt. Ez utóbbi egész terjedelmében idézvén a törvényczikkeket, idézvén az 1868. évi törvények ide vonatkozó részeit, sőt a királyi esküt is, melyeknél fogva az unitárius vallás, mint az egész magyar birodalomba törvényesen bevett vallás, előbbi jogainak sértetlen fentartása mellett bir mindazon jogokkal, melyekkel e hazában létező keresztény egyházak birnak, tehát jogosan intézkedik, bíráskodik saját hitfeleit illetőleg, mind egybekelés, mind pedig a házassági kötelékek felbontása ügyében. Mi a hadügyminiszter említett rendeletét eredeti szövegben nem láttuk, nem olvastuk, kerestük, kerestettük, de nem találtuk, s épen ezért érdemileg hozzá nem is szólhatunk, védelembe, vagy viszont támadásba nem bocsátkozunk, annyival inkább, mert lehetetlennek tűnik fel, hogy az állítólagos törvénysértő rendelet éppen ő Felsége, a legalkotmányosabb magyar király utasítására adatott volna ki, mint ez a hírlapi közleményekben olvasható, mert nem szabad feltennünk, hogy az a hadügyminiszter annyit ne tudna, hogy a közös hadsereg egy része magyar állampolgárokból áll, hogy a katonák polgári ügyeiben nem ő, hanem az ország törvényei és kormánya intézkedik az 1868. évi XL. t. sz. 54. § értelmében. Azonban ha már napirendre került, a kérdést nem hagyhatjuk észrevétel nélkül. Először is feltűnő, mondhatni boszantó a tájékozatlanság, vagy tán részakarat, mely túl a királyhágón irányunkban nyilvánul. Úgy beszélnek rólunk, mintha a házassági kötelékek felbontásával és újabb házasságok kötésével üzérkedve, bántanék a magyar közjogot, erkölcsi érzületet, vagy épen a nemzet becsületét. Hivatkozunk a „Pesti Naplódban is szellőztetett bajmoki esetre mult évben, midőn egyik világi törvényszék, bizonyos szentszék felhívására, O. P. előbbi nejétől elvált, és újabb házasságra lépett unitárius férfi házasságát, szentségtelen kezekkel akarta felbontani. Hivatkozunk egy bizottsági tárgyalásra az országgyűlésen, midőn előadó a polgári házasságra vonatkozó javaslatot többek közt a kolozsvári válóperekkel és házasságokkal is indokolni törekedett, törvényhozóhoz nem illő megjegyzésekkel. Olvastunk a „Jogtudományi Közlöny“ egyik júniusi számában oly értelmű fejtegetést, sőt felhívást egy ügyvédtől, mely szerint a vilgi törvényszékek ultima analysi az unitárius papi székek ítéleteit ne respektálják. Rendre járja a lapokat csaknem minden megjegyzés nélkül a kérdéses közleménnyel a „kolozsvári, vagy unitárus házasság“ kifejezés, mintha csak unitáriusoknál folynának válóperek és köttetnének újabb házasságok, holott köztudomású dolog, hogy a református egyházban több történik. Idézzük a „Főv. Lapok“ idei 159. számából: „Az erdélyi házasságok Ausztriában, már rég óta hazánkban épen nem megtisztelő hitnek örvendenek. Számos eset fordult elő, hogy Ausztriából házasfelek rándulnak Erdélybe, ott könnyűszerrel elválnak és új házasságot kötöttek. Ez ügy magára fonta a legfelsőbb körök figyelmét is, és állítólag Ő Felségének egy kézirata következtében történt, hogy a hadügyminiszter a katonai törvényszékhez rendeletet intézett, mely szerint katonáknak és katonák hitveseinek nem szabad engedélyt adni az úgynevezett „kolozsvári, vagy unitárius házasságra.“ Idezzük továbbá a „Magyar Állam“ idei jul. 15-ki számából: „Üdvözöljük e rendeletét, (már ti. t. a közös h. n. miniszter kérdésben levő rendeletét) ámbár szégyennek tartjuk erdélyi protestáns atyaukfjaira. Évek óta figyelmeztetjük,hogy néhány forintért s az erkölcs árán szerzett néhány hírért ne kockáztassák saját tekintélyöket. Nem hallgattak az őszinte jó tanácsra, íme az eredmény: eszébe jut-e már most a magyar kormánynak is, hogy tegyen valamit a 100 forintos házasságok ellen ?“ Ezekkel szemben lehetetlen hallgatnunk, végül elhinné a világ, hogy mind az igaz, helyes, amit rólunk akár tudatlanságból, akár rosz akaratból írnak, vagy velünk cserkesznek. Mondjuk el tehát saját egyházi közlönyünkbe, hogy mi magyar — tehát Erdélynek Magyarországgal lett törvényes törvényes egyesítése után sem kolozsvári sem erdélyinek nem nevezhető — unitáriusok, egyházi törvényszékeinken oly esetekben, midőn a házasélet valódi czéljainak meg nem felel, a házasfelek élete, erkölcse veszélyeztetése nélkül fenn nem tartható, igenis felbontjuk a házassági kötelékeket és az elválasztott feleket újabb, szerencsésebb házasságra felszabadítjuk. Csakhogy e jogot nem az osztrákok, még nem is a Királyhágón túl lakó békétlen házastársak kedvéért, nem piezuláért formáltuk — e jog egykorú az unitárius egyházzal, e jogunkat országos törvények, királyi eskük biztosították és éltünk is e joggal 900 év óta Erdély bérczei közt egyházunk körében. Az 1868. évi XLVIII. és LIII. törv. czikkek meghozatala után szokásba jött nem nálunk, hanem előbb a reformátusoknál, Királyhágón túli, sőt külföldön lakó váló személyek válóügyét is bizonyos ideig való itt lakás és Kolozsvár polgári kötelékébe felvétel után ellátni. Egyszer aztán eszébe jutott egyik itteni, megjegyzem nem unitárius, hanem más vallású ügyvédnek, hogy ilyen válóperekkel hozzánk jöjjön. És a pert elláttuk mi is ugyanazon jogalapon, ugyanazon törvények értelmében, mint református testvéreink. Később, midőn láttuk, hogy Ausztriában elvált és új házasságra lépett felek üldöztetnek, csakis oly válófelek ügyét vettük fel, kik előbbi állami kötelékükből kilépve, a magyar állami polgári jogot előzetesen megszerezve, léptek át az unitárius egyházba. Mióta a honosítási törvény életbe lépett, nálunk osztrák nem perelt, mi a törvények kijátszására senkinek utat nem mutattunk. Azt is elmondhatjuk nyugodt önérzettel, hogy ez ügyben propagandát nem csináltunk, nem ismertettük az eljárás módozatait, midőn fel is voltunk rá híva, nem engedtük meg azoknak közzétételét, közvetítési ajánlatokat utasítottunk el, és nem hezitáltunk a díjakra. Jött, akinek meggyőződése, vagy érdeke hozta magával; ha törvényes uton jött, vissza nem utasíthattuk. Az 1868. évi XLIII. törvény 1. §. szerint: „A törvény által megállapított feltételek és formaságok megtartásával mindenkinek szabadságában áll más hitfelekezet kebelébe s illetőleg más vallásra áttérni.“ És ha az áttért válóügyben keresett meg, az említett törvény 8. § a értelmében, mely szerint: „Az áttértnek az áttérés utáni minden cselekvényei azon egyház tanai szerint itélendők meg, melybe áttért s az általa elhagyott egyház elvei reá nézve semmiben sem kötelezők“, válási cselekvénye felett az unitárius egyház tanai (törvényes és törvényes gyakorlat) szerint ítéltünk. Eljárásunkat egyh. törvényünk, testületünk, főtanácsunk jóváhagyásával szentesítette, a magyar kormány nem kifogásolta, bár egyes esetekben való ítéleteink előtte megfordultak. Miért elegyedik tehát a törvényszék unitárius házasfelek családi élete megalakításába, midőn az áttértet az általa elhagyott egyház elvei semmiben sem kötelezik ? Mi jogon akarják a világi törvényszékek által az unitárius váló perbeli ítéleteket nem respektáltatni? Valóban alig érthető. Vagy tán az a baj, hogy az illetők könnyű szerrel válnak el ? Szegény válóperesek, csak ők tudják. Némelyik 5-6 év múlva találta meg a szabadulás útját, mert hát előbb Ausztriában is ágy és asztaltól különvető ítéletet kellett nyerniök. Azt pedig csak többszöri békepróba, és a feleknek vagy kölcsönös beleegyezése, vagy pedig bizonyító eljárás és vagyoni ügyeik rendezése után adták és adják meg; tehát oly előzmények után, mint nálunk, ahogy a felvilágosodott lelkű II. József császár elrendelte, ahogy ezt az osztrák kir. törvény által is elfogadott általáns polg. törvénykönyv szabályozza. (L. alt. p. tk. 103, 104, 105, 109, 115, 116 stb. §-ait. Ford. dr. Haller K.) És azután, ki kellett lépniök előbbi állami és egyházi kötelékeikből és egy