Magyar Polgár, 1881. július-december (15. évfolyam, 147-298. szám)

1881-09-03 / 200. szám

IV. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: (K­lOEDA-nCZát NYOMDAÉPÜLET. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. Dilbatlan kéziratok nem adatnak viusa. [■„h bérmentes levelek fogadtatnak el. 200-dik szám Kolozsvárt, szombat, 1831. szeptember 3 KIADÓHIVATAL: KÖLTORD­A-U­TCZA, NYOMDAÉPÜLET ELŐFIZETÉSI DÍJ egén évre félévre . • évnegyedre egy hóra . 16­­rt 8 . 4 frt — kr­­ . 60 . Uirdetéaidij: petit­ion 6 kr.— Bélyeg-illeték: minden.Urde­­tés után 80 kr. — Nyilttér: sora 36 kr.­ ­ szélsőbal, láltávolban. I.­ ttem mond itj dolgot az a com­­atíi­ue, mely birt hoz a szélsőbal irtán megindult mozgalomról a de­póba lépés iránt. Hónapok óta tudva van, már nyil­­v­án a viták tárgyát is képezte, hogy a­­öövetlenségi párt némely mérsékelt elemei hajlandók föladni ama passiv resistentiát, mely a delegáczió intéz­ményével szemben követtetik és ed­­y effelé a szélbaliság elengedhetlen föl­tételéül volt ismerve és elfogadva. A communique szerint több szél­­sőbali képviselő közt újból élénk le­vélváltás foly­ama kérdés fölött, hogy a függetlenségi párt a legközelebbi delegáczióban részt vegyen-e vagy nem? A levélváltás czélja ezen ügy tisztá­it előkészíteni, s a­mint a kérdés Dtypenditől czélozzák, igenlőleg meg­oldani. A­kik e kérdést fölvetették, arra utalnak, hogy miután a delegá­ló a két legfontosabb ügy, a kül- és hadügyben dönt, a függetlenségi párt, mely a delegác­ióban nem szo­kott­ részt venni, meg van fosztva at­tól, hogy ez ügyekben érvényesítse befolyását. Arra is utalnak, hogy h­a a párt a delegác­ióban nem vesz részt, nem hozhatja szóba és nem rávhatja meg közvetlenül a hadügyminiszter előtt a katonai köröknek legutóbb ta­pasztalt bizonyos eljárását. Az van tervben, hogy a­mint a függetlenségi párt az ülésszak elején megalakul, ha­­tározati javaslat terjesztetik elő a párt­nak, mely javaslat azt tartalmazza, hogy a párt, tiltakozás­­ ismert köz­jogi álláspontjának fentartása mellett, mondja ki, hogy kész részt venni a delegác­ióban. Ez indítvány kétségkívül nagy vi­hart fog előidézni a szélsőbal tagjai közt, kikről ma már amúgy is el lehet mondani ugyanazt, mit a mérsékelt el­lenzékről : hogy nézetkülönbségben van­nak egyesülve. A nehezen megőrzött békességet a delegáczió-kérdésnél kevésbbé jelen­tékeny ügyek is veszélyeztették már. Jusson csak eszünkbe az országos ér­tekezlet, a „byzanti zsinat.“ A hónapok előtt megpendített, de a választások iránti tekintetből egy időre félretett kardinális kérdés most újból és határozott alakban szőnyegre kerülvén — mindenekelőtt azt fogja eredményezni, hogy a szélsőbal két fő­­árnyalatra oszlik. Az intranzigensek természetesen feltétlenül ragaszkodnak a jelszóhoz: „nem kell delegáczió!“ És nem fog­nak semmit tudni akarni a dologról, még akkor sem, ha az indítványozók (tiltakozás formájában) találnak is az eddigi passivitás és az ajánlott akti­vitás közt olyan összekötő kapcsot, hogy a belépés ne nézzen ki „ elvfel­adás“ -nak, s mégis az legyen. A vitában bizonyára azoknak lesz igazuk, kik indokolhatlannak tartják a passiv resistentiát egy alkotmányos fak­tor ellenében. A­kik belátják, s e lé­pésükkel eltagadhatlanul demonstrál­ják is, hogy a függetlenségi­ párt ed­digi politikája nem életképes, nem nyugszik egészséges alapokon, s jelen­legi formájában jó eredményekre nem vezethet. Minthogy arra teljességgel nem lehet számítani, hogy a szélső elemek kapac­itáltatni engedjék magukat, s a következmény az lesz, hogy a mér­sékeltek szépen elválnak tőlük s külön pártot alakítanak. Ugyan korai volna részletekbe bo­csátkozni ama nézeteltérések fölött, melyeket a delegáczió-ügy a szélsőbal kebelében nemcsak a fenforgó kérdés­re, de általában a párt politikájára nézve felszínre fog juttatni; de mivel e vita már egyszer napirenden volt, s mivel magában az, hogy a kér­dés positív alakban fölvettetik, bő al­kalmat nyújt a szélsőbali taktika jel­lemzésére,­­ megállapodunk egy kissé a fennebbi communiquenél, mely nem je­lez sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy a szélsőbal láttávolba jutott a közjogi alaphoz — fehér lobogóval. TARCZA: Nagy napok emléke­ felöl,astatott Kézdi-Vásárhelyt a „székely mű­ködési és közgazdasági egylet“ 1881. augusztus 28-án tartott nagygyűlésén.) Sok nehéz nap, sok véres nap Viradt e hazára, — Török, tatár pusztításnak Sok vér volt az ára. . . . De annyi vér még se folyt, mint — Nem is olyan régen------­Még a nap is véresen jött Fel a magyar égen ! . . . Kika asszony megszente, Turul madár szállott, Hirével az Elborusig, Sehol még sem látott: »Csaba vezér, Csaba vezér! Bajban van a néped !“ S Csaba vezér a hívásra Legottan fölébredt. Felövezte apja kardját, Felvevé a zászlót, 8 fehér ménen még az éjen Hargitára szállott, kürtjébe fújt, kardjára vert - Még az ég is zengett ! — Meghallotta Gábor Áron, S meg az egész nemzet. A görnyedt aggok, kik a mankót, alig-alig birták, Gyermekek, kik tegnap még az Anyatejet szivták, Hsa nagyanyák, ifjú anyák, Deli lányok, sziszek — Holt se kellett, kard se kellett - Ellenséget űztek. Mint megannyi elterültek Wen kapujában, íy állottak helyeiken: a„ Becsülettel, bátran — Görnyedt aggok, Ifjú szüzek Mind hősök valának, — Méltán méltó unokái Dicső Attilának ! . . . Az ellenség csodálkozott, — Ilyet soh’­se látott: „Meghóditnák ezek — mondá — Az egész világot !“ S elbeszélte odahaza Pattogó tűz mellett: Székely s Magyar ha összetart, Milyen „ne bántsd nemzet“. Látván, hogy csak nem fajult el Hű népének vére, Csaba vezér visszatérő Csendes nyughelyére. És azóta szájról-szájra Arról szól az ének: Ho­gy nincs pár­j­a, csak nincs párja Csaba nemzetének!! Tompa Kálmán Gr. Szapáry pénzügyminiszter — a „P. N.“ értesülése szerint — befejezte ta­nulmányait a tervnek, melylyel az állam­háztartás végleges rendezését czélozza. A tervet legközelebb bemutatja a miniszter­tanácsnak s azt a költségvetéssel együtt szándékozik a képviselőháznak bemutatni. A pénzügyminisztériumi körökben azt hi­szik, hogy e terv lényegesebb adóemelést tartalmaz. KÜLFÖLD: Gambetta lemondván a charon­­nel mandátumról, hol tudvalevőleg csak relatív többséggel választatott meg, a mér­sékelt republikánus párt részéről Sick lépett föl jelöltnek, kiről Rochefort az In­ Al. kis Olga. — Angolból. — — Kérem —asszonyom — nincs szük­sége egy kis leányra ? E kérdést intézte hozzám a nagy emberiségnek egy iczinke piczinke kis tö­redéke, s olyan szomorú, majd nem es­deklő tekintettel nézett reám. Részvéttel s mosolyogva néztem vé­gig a szegény gyermeken. — Én bizony nem tudora mit mond­jak — válaszolom, attól függ, hogy kapok-e kedvem szerint való kis leányt. Mire le­hetne téged használni? — Mindenre, asszonyom, szinte min­denre, én tudok sepregetni, mosni, súrol­ni, mosogatni, ágyakat vetni, port törleni, rakosgatni, s ha küldözgetnek boltba vagy a piaczra, azt is jól eligazítom. — Kérem fogadjon meg ! — Hiszen tetszik tudni — ha nem leszek alkalmas — akkor majd el­­küldhet. — Ebben igazad van gyermekem — mondá Máron asszonyság mosolyogva. De már van egy olyan leányka a házamnál a ki ezeket a dolgokat mind elvégzi. A gyermek arcza elszomorodott, s kis kezek­ tördelve állott előttem ; azon­ban rögtön felvidult ismét — midőn az elő­teremben apró kis lábacskák kopogását hallá,­­ a következő pillanatban egy sür­­­ös hajú, piros arcza gyönyörű kis­fiú kan­dikált reá, ugyan­­ekkor egy zsémbelődő hang mondá: — Asszonyom, én nem tudok mit csinálni ezzel a gyermekkel. — Nem győ­zök egész áldott nap szaladgálni utánna. Semmi dolgomat sem végezhetem tőle ! — Oh, kérem édes jó asszonyom, bizza reám a kis­fiát, könyörgött a kis leány, én tudnék reá ügyelni, játszanám vele s nem engedném, hogy mindig útban legyen, vagy valami bajt csináljon. — A bizony lehet, hogy te is tud­nál ügyelni — mondá Máron asszonyság — Ferike nagyon pajkos gyermek, nem lehet magára hagyni, s a nagyok unják vele játszani. Hogy hívnak ? — Kis Csúfnak, asszonyom. — Lehetetlen ! — kiáltá az asszony­ság, szorosabban szemügyre véve a leány­kát, ki a „Kis Csúf“ nevet teljes egy- Ügy­séggel s komoly őszinteséggel mondá ki. • Hiszen ez nem név gyermekem! — Engemet mindenki igy szólit — volt a kimondhatatlan megható hangon adott válasz. — Mindenki — de hát mégis, kik hívnak igy ! kérdő Mázon asszony. — Az utczánkban lakó emberek. — De bizonyosan van más neved is? erősité s faggatá a kérdező. Hát a szü­leid hogy hívnak ? — Az én szüleim meghaltak. Régen nagyon régen, midőn még mi is szép tisz­ta házban laktunk, s az atyám szép ké­peket festett, akkor nekem is más nevem volt, de az már rég volt, s elfelejtettem. Abban a szép házban meghalt az édes­anyám,­­ más házba költöztünk, ott az apám elkezdett inni; egy idő múlva apám „Kis Csúfnak“ kezdett hivni, épen úgy, mint a többiek. — S a­mint a gyermek­nek az atyja gyöngédtelensége eszébe ju­tott, keserű könyek tolultak szemeibe. A Máron asszonyság szemei is meg­­nedvesültek, a mint e számom kis vézna alakra nézett, mely rettenetes tehetetlen­ségében s elhagyottságában — méltó ta­nulmányt nyújtott volna egy festőnek. — Mikor halt meg az atyád ? — Ezelőtt három héttel. — És ez idő óta hol voltál, s mit csináltál ? — Mindent asszonyom, a­mit reám bíztak ; a szomszédok küldözgettek min­denfelé, éjjel pedig ott aludtam, a­hol megtűrtek. De ma reggel a fiuk kergettek, csú­­foltak és kővel dobáltak , és od­a én nem tudok többé oda visszamenni, úgy félek tőlük. Inkább elbujdosnám valamerre a vi­lágba, a­hol senki sem találna meg; in­kább meghalnék, minthogy visszamenjek ! S a gyermek arczán iszonyú félelem látszott. Máron asszonyság könyörületes szi­vének sugallatát követve, az egyik puha kezét a gyermek fejére tette, melyen nem volt sem kalap, sem kendő, csak egy nagy tömeg fésületlen borzos haj. — Szegény gyermek, — mondá gyön­géden — nem kell visszamenned, és ne kívánj meghalni. Én a házamhoz fogadlak s megpróbálom, hogy hogyan viseled magad- Ha meg leszek veled elégedve, akkor ná­lam fogsz maradni. Hány éves vagy ? — Tizenkettő, asszonyom, — vála­szold a gyermek, hálásan tekintve fel, s ez elsoványodott kis halvány arcznak a remény egy egészen uj kifejezést adott. — Tizenkettő ! — ismétlő Máron asszonyság a piczinyke kis alakra nézve, mely alig mutatott hat-nyolcz évre, mert a nyomor és az ínség megakadályozták a gyermek fejlődését. — Szegény kis leány, — folytató — mennyire el voltál hanyagolva. De jöjj be velem, jobb ruhákba öltöztetlek s enned adatok. A kis árva örömmel, de félénken követte jóltevőnőjét az előterembe, s on­nét a szőnyeges lépcsőkön fel a második emeletbe, hol a fürdőszoba ajtaját kinyit­va, Máron asszonyság néhány perczig egye­­dül hagyta; de csakhamar visszatért a szobaleány kíséretében, kinek csodálkozó tekintete, fejrázása b­ég felé emelt kezei eléggé kifejezték a kis idegen elhagyatott állapotját. — Kati, sörössze meg ezt a gyer­meket, s a haját vágja kurtábbra; itt van a ruha — a ha majd fel lesz öltöztetve, hozza a szobámba. Egy félóra múlva bátortalan kopog­tatás hallatszott a Máron asszonyság szo­bája ajtaján,­­ a nyájas hangon mondott „szabadi” kiáltásra a kis pártfogolt lé­pett be, ámbár Maronné el volt a válto­zásra készülve, de ő Csinosan öltözött, fürtös fejű, sötét szemű, értelmes homlo­­ku gyermekben alig tudott arra a kóczos hajú, kis rongyos árvára reá ismerni a ki kevéssel ezelőtt megszólította. Azt látta, hogy e kis leányt szép gyermeknek soha sem lehet nevezni, a szegénység, s annak iker­testvére, az el­hanyagolás, éles nyomokat hagytak a gyer­mek arczán, de azoknak a komoly sötét szemeknek olyan nyílt s megnyerő kife­jezése volt, hogy Máron asszonyság s­em tudott nekik ellent állani, s a gyermeket jóságos mosollyal vonta magához. — Milyen csinos kis leányka lettél! De már most olyan nevet adok neked, a­mi inkább megillet. — Jó lesz ha Olgá­nak hívunk ? — Oh igen, — válaszold a gyermek — Hát a másik nevedre nem em­lékezel? Hogy hívták atyádat? — Némelyek „Vernon urnak“ hív­ták, de az utczákban s a szomszédságban legtöbben csak a „részeges Péternek" ne­vezték, — válaszolt Olga — s a fájdal­mas emlék szégyen-pirt hozott arczára. — Ne gondolj már arra gyermekem — mondá jóltevőnéje nyájasan. Most az én kis leányom Vagy, s azokat a szomorú időket el kell felejtened. Ezután Vernon Olga lesz a neved, ez nagyon szép név. Már most Olga jöjj be velem az ebédlő­­be, hadd adjak valamit enni, aztán elkül­döm Ferikémet veled sétálni. transigeantban ezt a szójátékot csinálja : „Sick ur, a bellevillei új gambettista je­lölt azt hiszi tán: „Sick itur ad astru“, de csakhamar meg fog győződni arról, hogy inkább ez fog történni: „Sick von, non vobis.“ Törökország pénzügyileg is vég­romlás szélére jutott. A napokban olvas­tuk, hogy a bel- és külügyminisztérium hivatalnokainak csak most utalványozhat­ták ki j­u­l­i­u­s­i fizetéseiket, azokat is csak tetemes levonásokkal. A többi mi­nisztériumok tisztviselői nem kaphattak semmi egyebet puszta ígéreteknél. Ez az állapot már régóta így tart, s mi lehet más természetesebb következménye, mint az, hogy a hivatalnokok, a­hol csak tehe­tik, zsarolnak s korrupcziónak adják ma­gukat, mert másként nem képesek ínség­re jutott családjaikat fentartani. De a baj most akuttabb, mint az­előtt, mert még maga a szultán ház­tartása is fenakadt, ésannyira, hogy a czi­­villista számára a konstantinápolyi muni­­czipális pénzeket kellett kölcsönképen igénybe venni.­­ Már most ez kellő fo­galmat nyújt arról, mint lehet képes a tö­rök állam eleget tenni a roppant állam­­adósságok tek­itetében a hitelezőknek, kik már­is fojtogatják. Ehez járul most ismét egy másik baj, az, hogy az albánok újra nyugtalan­­kodnak. Nem tudják elfeledni, hogy hazá­juk a török uralom alatt feldaraboltatok, jutván belőle egy egy rész Szerbiának, Montenegrónak és Görögországnak, a leg­több ez utóbbinak. A napokban hire járt, hogy Igna­tiev gróf állása már meg volna ingatva, s a ez­er rövid időn Suvalov grófot ne­vezne ki belügyminiszternek, mint a­ki leginkább bírja bizodalmát. — E verziót csakhamar megc­áfolni sietett a hivatalos „Ag. Russe.“ Ennek daczára lehet mégis a dologban valami. Annyi mindenesetre igaz, hogy a czár kaphatott innen-olnan némely nagyhatalomtól figyelmeztetést, hogy Igna­­tieff gróf igen szűknek találván a külön­ben elég nagy belügyminiszteri hatáskört, a régi megszokott „akcziójához“ nyúl is­mét és átcsap vele a­­ külpolitika teré­re, s meglehet, ennek kapcsán figyelmez­tették a czárt arra is, hogy nem lesz jó, ha Ignatien tovább folytatja az „akcziót.“ Mindamellett a Przemyslben elfogott két orosz katonatiszt ágens Ferencz József császár-király rendeletére szabadon bocsát­tatott, ai úgynevezett „kolozsvári há­zasságok“ kérdéséhez. — A Keresztény Magvető-ből. — A „Kér. Magvető“ utóbbi füzetének megjelenése óta a magyar lapokat egy,az unitárius egyházat közelről érdeklő, mond­hatni sértő közlemény járta be írták ugyanis, miszerint a közös hadügyminisz­térium a katonai törvényszékek útján azt a rendeletet adta volna ki, hogy katonák­nak s katonák hitveseinek többé nem sza­bad engedélyt adni az úgynevezett kolozs­vári, vagy unitárius házasságra. fia tehát a házasulandó oly nőt akar elvenni, ki férjétől úgy vált el, hogy az unitárius val­lásra tért, vagy maga nősülni akarván, ne­­je meg él s elválás végett az is unitárius vallásra tér, házassági kérvények vissza­­küldendő azon értesítéssel, hogy házassá­guk érvénytelennek tekintetik. Evangéli­kus lelkészeknek megtiltatik a házasságok megáldása, mivel az unitárius vallás a Laj­tán túl nem­ tartozik a törvényesen elis­mert vallások közé. E közleményt állítólag bácsi lapok­ból vették, s azon feltevésben, hogy a ren­delet való, több magyar lap — ellenzéki és kormánypárti egyaránt — a magyar közjognak és unitárius egyházunk megsér­tését, megtá­adtatását látván a k. had­ügyminiszter állítólagos rendeletében, an­nak ellenében erélyesen felszólaltak, p. o. az „Erd. Prot. Közlönyében Szász Béla egyetemi tanár „Törvénysértés“ cz. alatt; a „Pesti Hírlap“ idei 203. számában J. „Az unitáriusok megtámadtatása“ cz. alatt. Ez utóbbi egész terjedelmében idézvén a törvényczikkeket, idézvén az 1868. évi törvények ide vonatkozó részeit, sőt a ki­rályi esküt is, melyeknél fogva az unitá­rius vallás, mint az egész magyar biroda­lomba törvényesen bevett vallás, előbbi jogainak sértetlen fentartása mellett bir mindazon jogokkal, melyekkel e hazában létező keresztény egyházak birnak, tehát jogosan intézkedik, bíráskodik saját hitfe­­leit illetőleg, mind egybekelés, mind pe­dig a házassági kötelékek felbontása ügyében. Mi a hadügyminiszter említett ren­deletét eredeti szövegben nem láttuk, nem olvastuk, kerestük, kerestettük, de nem találtuk, s épen ezért érdemileg hozzá nem is szólhatunk, védelembe, vagy viszont tá­madásba nem bocsátkozunk, annyival inkább, mert lehetetlennek tűnik fel, hogy az á­llítólagos törvénysértő rendelet éppen ő Felsége, a legalkotmányosabb magyar király utasítására adatott volna ki, mint ez a hírlapi közleményekben olvas­ható, mert nem szabad feltennünk, hogy az a hadügyminiszter annyit ne tudna, hogy a közös hadsereg egy része magyar áll­ampolgárokból áll, hogy a katonák pol­gári ügyeiben nem ő, hanem az ország törvényei és kormánya intézkedik az 1868. évi XL. t. sz. 54. § értelmében. Azonban ha már napirendre került, a kérdést nem hagyhatjuk észrevétel nélkül. Először is feltűnő, mondhatni boszan­tó a tájékozatlanság, vagy tán részakarat, mely túl a királyhágón irányunkban nyil­vánul. Úgy beszélnek rólunk, mintha a házassági kötelékek felbontásával és újabb házasságok kötésével üzérkedve, bántanék a magyar közjogot, erkölcsi érzületet, vagy épen a nemzet becsületét. Hivatkozunk a „Pesti Naplódban is szellőztetett bajmoki esetre mult évben, midőn egyik világi törvényszék, bizonyos szentszék felhívására, O. P. előbbi nejétől elvált, és újabb házasságra lépett unitárius férfi házasságát, szentségtelen kezekkel akarta felbontani. Hivatkozunk egy bizott­sági tárgyalásra az országgyűlésen, midőn előadó a polgári házasságra vonatkozó ja­vaslatot többek közt a kolozsvári válópe­rekkel és házasságokkal is indokolni tö­rekedett, törvényhozóhoz nem illő meg­jegyzésekkel. Olvastunk a „Jogtudományi Közlöny“ egyik júniusi számában oly értel­mű fejtegetést, sőt felhívást egy ügyvéd­től, mely szerint a vi­lgi törvényszékek ultima analysi az unitárius papi székek ítéleteit ne respektálják. Rendre járja a lapokat csaknem minden megjegyzés nél­kül a kérdéses közleménnyel a „kolozs­vári, vagy unitárus házasság“ kifejezés, m­intha csak unitáriusoknál folynának vá­lóperek és köttetnének újabb házasságok, holott köztudomású dolog, hogy a refor­mátus egyházban több történik. Idézzük a „Főv. Lapok“ idei 159. számából: „Az erdélyi házasságok Ausztriában, már rég óta hazánkban épen nem megtisztelő hit­­nek örvendenek. Számos eset fordult elő, hogy Ausztriából házasfelek rándulnak Er­délybe, ott könnyűszerrel elválnak és új házasságot kötöttek. Ez ügy magára fon­ta a legfelsőbb körök figyelmét is, és ál­lítólag Ő Felségének egy kézirata követ­keztében történt, hogy a hadügyminiszter a katonai törvényszékhez rendeletet inté­zett, mely szerint katonáknak és katonák hitveseinek nem szabad engedélyt adni az úgynevezett „kolozsvári, vagy unitárius házasságra.“ I­dezzük továbbá a „Magyar Állam“ idei jul. 15-ki számából: „Üdvözöljük e rendeletét, (már ti. t. a közös h. n. mi­niszter kérdésben levő rendeletét) ámbár szégyennek tartjuk erdélyi protestáns atyaukfjaira. Évek­ óta figyelmeztetjük,hogy néhány forintért s az erkölcs árán szer­zett néhány hírért ne koc­káztassák saját tekintélyöket. Nem hallgattak az őszinte jó tanácsra, íme az eredmény: eszébe jut-e már most a magyar kormánynak is, hogy tegyen valamit a 100 forintos házasságok ellen ?“ Ezekkel szemben lehetetlen hallgat­nunk, végül elhinné a világ, hogy mind az igaz, helyes, a­mit rólunk akár tudat­lanságból, akár rosz akaratból írnak, vagy velünk cse­rkesznek. Mondjuk el tehát saját egyházi köz­lönyünkbe, hogy mi magyar — tehát Er­délynek Magyarországgal lett törvényes törvényes egyesítése után sem kolozsvári sem erdélyinek nem nevezhető — unitá­riusok, egyházi törvényszékeinken oly ese­tekben, midőn a házasélet valódi czéljai­­nak meg nem felel, a házasfelek élete, erkölcse veszélyeztetése nélkül fenn nem tartható, igen­is felbontjuk a házassági kötelékeket és az elválasztott feleket újabb, szerencsésebb házasságra felszabadítjuk. Csakhogy e jogot nem az osztrákok, még nem is a Királyhágón túl lakó békétlen házastársak kedvéért, nem piezuláért for­máltuk — e jog egykorú az unitárius egy­házzal, e jogunkat országos törvények, ki­rályi eskük biztosították és éltünk is e joggal 900 év óta Erdély bérczei közt egyházunk körében. Az 1868. évi XLVIII. és LIII. törv. czikkek meghozatala után szokásba jött nem nálunk, hanem előbb a reformátusoknál, Királyhágón túli, sőt külföldön lakó váló személyek váló­ügyét is bizonyos ideig való itt lakás és Kolozs­­vár polgári kötelékébe felvétel után el­­látni. Egyszer aztán eszébe jutott egyik itteni, megjegyzem nem unitárius, hanem más vallású ügyvédnek, hogy ilyen váló­perekkel hozzánk jöjjön. És a pert elláttuk mi is ugyanazon jogalapon, ugyanazon törvények értelmé­­ben, mint református testvéreink.­­ Ké­sőbb, midőn láttuk, hogy Ausztriában el­vált és új házasságra lépett felek üldöz­­tetnek, csakis oly válófelek ügyét vet­tük fel, kik előbbi állami kötelékükből ki­lépve, a magyar állami polgári jogot elő­zetesen megszerezve, léptek át az unitá­rius egyházba. Mióta a honosítási törvény életbe lépett, nálunk osztrák nem perelt, mi a törvények kijátszására senkinek utat nem mutattunk. Azt is elmondhatjuk nyu­­­godt önérzettel, hogy ez ügyben propa­gandát nem csináltunk, nem ismertettük az eljárás módozatait, midőn fel is voltunk rá híva, nem engedtük meg azoknak köz­zétételét, közvetítési ajánlatokat utasítot­tunk el, és nem hezitáltunk a díjakra. Jött, a­kinek meggyőződése, vagy érdeke hozta magával; ha törvényes uton jött, vissza nem utasíthattuk. Az 1868. évi XLIII. törvény 1. §. szerint: „A törvény által megállapított feltételek és formasá­gok megtartásával mindenkinek szabadsá­gában áll más hitfelekezet kebelébe s il­letőleg más vallásra áttérni.“ És ha az áttért válóügyben keresett meg, az emlí­tett törvény 8. § a értelmében, mely sze­rint: „Az áttértnek az áttérés utáni min­den cselekvényei azon egyház tanai sze­rint itélendők meg, melybe áttért s az ál­tala elhagyott egyház elvei reá nézve sem­miben sem kötelezők“, válási cselekvénye felett az unitárius egyház tanai (törvényes és törvényes gyakorlat) szerint ítéltünk. Eljárásunkat egyh. törvényünk, tes­tületünk, főtanácsunk jóváhagyásával szen­tesítette, a magyar kormány nem kifogá­solta, bár egyes esetekben való ítéleteink előtte megfordultak. Miért elegyedik tehát a törvényszék unitárius házasfelek családi élete megalakításába, midőn az áttértet az általa elhagyott egyház elvei semmiben sem kötelezik ? Mi jogon akarják a világi törvényszékek által az unitárius váló per­beli ítéleteket nem respektáltatni? Való­ban alig érthető. Vagy tán az a baj, hogy az illetők könnyű szerrel válnak el ? Sze­gény válóperesek, csak ők tudják. Néme­lyik 5-6 év múlva találta meg a szaba­dulás útját, mert hát előbb Ausztriában is ágy és asztaltól különvető ítéletet kel­lett nyerniök. Azt pedig csak többszöri békepróba, és a feleknek vagy kölcsönös beleegyezése, vagy pedig bizonyító eljárás és vagyoni ügyeik rendezése után adták és adják meg; tehát oly előzmények után, mint nálunk, a­hogy a felvilágosodott lel­kű II. József császár elrendelte, a­hogy ezt az osztrák kir. törvény által is elfo­gadott általáns polg. törvénykönyv sza­bályozza. (L. alt. p. tk. 103, 104, 105, 109, 115, 116 stb. §-ait. Ford. dr. Haller K.) És azután, ki kellett lépniök előbbi állami és egyházi kötelékeikből és egy

Next