Magyar Polgár, 1881. július-december (15. évfolyam, 147-298. szám)

1881-10-22 / 241. szám

vi évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: g Dl, T 0 K I) A­­ n T C 7. A , NJOMPAÉPŰL k t. Névtelenül bakttk­lfttt ktt­lemények nem kfliflltetnek. (j,»inkl11 1 *D kft*ir*tok nem aiUtnsk lini» i;«Hb bérmentes levelek fogad­­tóik el. 241-dik szám. Kolozsvárt, szombat, 1881. október 22 KIADÓHIVATAL: KÜLTORDA-UTCZA, MIUKOAÉPÜLET ELŐFIZETÉSI DÍJ: egén évre . . . 16 trt ! évnegyedre . 4 írt­á­k félévre...................8 ,­­egy bére . . 1 , 60 . Hirdetési díj: petit tore 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirde­tés után 60 kr. — Nyittér: font 66 kr. Az expose Szapáry gróf pénzügyminiszer a képviselőház szerdai Illésén beterjesz­tette a jövő évi költségvetést. A beszéd, melyet ez alkalommal tartott nagy hatást gyakorolt a ház összes pártárnyalataira. A beszédnek őszinte hangja, az előadás világossága, az­ érvek meggyőző ereje, rokonszen­­ves fogadtatást biztosított a pénzügy­miniszter beszédjének, a­ki ezen leg­újabb előterjesztése által is bizonyíté­kot nyújtott arról, hogy államháztar­tásunk egyensúlyának helyreállítása, hitelviszonyaink megszilárdítása képezi törekvéseinek tárgyát,­­ hogy az a po­litika, melyet pénzü­­gyeink rendbeho­zatala érdekében követ öntudatos és tervszerű, a rendes belviszonyok kö­zött az államháztartás egyensúlyának helyreállítását legbiztosabban fogja ered­ményezni. Az újabb költségvetés pénzügyi eredményei, a financiális tételek nagy­sága kétségkívül még ma sem mond­hatók valami megnyugtató hatásunknak , még azt sem állíthatni, hogy a defi­cit eddigi nagyságán az újabb pénz­ügyi műveletek által bármily kis mérv­ben könnyítve volna, sőt bizonyos fok­ig a deficit emelkedést mutat, de ez­zel szemben ott állanak a helyes és tervszerű pénzügyi politika kedvező si­kerei a hitelviszonyok javulása, az adó­képesség fokozása, a közlekedés, ipar és kereskedelmi ügyek fejlődése, a vas­­utaknak államosítása, s ez­által a köz­lekedés olcsóvá tétele stb. mind olyan tételek, melyek a rendszeres és öntu­datos pénzügyi politika eredményei gyanánt üdvözölhetők. Kétségtelen tény, hogy a folytonos deficitekkel való állami gazdálkodás nem tekinthető pénzügyi szempontból valami áldásos eredményű műveletnek, azt sem állíthatjuk, hogy az államház­tartás egyensúlyának helyreállítására alig gondolhatunk addig, a­míg pénz­ügyi műveleteink lapjáról a deficitek állandó jellegét ki nem töröljük, de ezzel szemben azt is el kell ismernünk, hogy utóbbi időben államhitelünk oly mérvű javulást mutat, a­mely csak megnyugtató hatással lehet a nemzet­re, s a­mely biztosítékul szolgál arra, hogy hitelviszonyaink megszilárdítását nemsokára pénzügyeink javulása fogja követni. Azok a segédforrások, melyeket jelenlegi kormányunk pénzügyi politi­kája teremtett, s a­melyek — mint a tapasztalás is bizonyítja — a polgá­rok adóképességeit is sok tekintetben emelték, kétségkívül örvendetes bizo­nyítékai annak, hogy a megkezdett pénzügyi politikában a megfelelő ga­­rantiák foglaltatnak arra nézve, hogy kiadásaink és bevételeink között még mindig mutatkozó nagyobb ingadozás helyébe az sunyira óhajtott egyensúlyt helyre­állíthassuk. Az eltagad­atlan tény, hogy a a meglehetős nagyságú defic­it dac­á­ra is, épen a jelenlegi kormány alatt létettek legsikeresebb lépések arra nézve, hogy államhitelünk megerősíté­se által közgazdasági helyzetünk ren­dezése, ipar-, kereskedelem- és köz­­művelődésügyünk felvirágoztatása biz­tosíttassák, s ha a defic­it megszünte­tése még nem is sikerült, de más te­­reken kivívott eredmények eléggé mu­tatják, hogy a hasznos beruházások által igénybe vett állami jövedelmek felhasználása nem tekinthető gyümöl­­csözetlen befektetésnek, s hogy a pénz­ügyi politika, mely e jövedelmek pro­­ducálása és felhasználása körül követ­tetett — nem mondható olyan min­­den egésszéges alapokat nélkülöző terv­szerűten ténykedésnek, mint a minő­nek az ellenzéki sajtó feltüntetni sze­retné. A 25 millió defic­ittel szemben egész hosszú sorozatát lehet állítani annak a pénzügyi politika eredményei­nek, a­melyeket az ország hitelének szilárdítása, a közművelődési és közva­­gyonosodási érdekek előmozdítása czél­­jából kormányunk s különösen jelen­legi pénzügyminiszterünk, szemben a sok oldalról nyilvánuló bizalmatlanko­dással — követ, s a­mely politika ha­­ nem is képes mintegy varázsütésre el­­enyésztetni az államháztartásunkra ne­hezedő deficzitet, de jótékony sikerei­vel bizalmat képes kelteni azok előtt is, a­kik csak a deficzitet látják, de nem vesznek fáradtságot maguknak rá­tekinteni azokra az eredményekre, me­lyek az állam­ jövedelem teljes felhasz­­nálásán kívül hitelműveletek útján elő­­szerzett pénz által voltak csak elér­hetők. A pénzügyi helyzet megítélésénél nem szabad figyelmen kívül hagynunk több olyan tételt, a­melyek egészen időleges kiadás jellegével bírnak s a­melyek, ha egyszer a szükséges be­fektetéseket igénybe vették, azután a jövedelmek szaporítására lesznek fel­használhatók, ilyenek többek között a zimonyi vasút felépítése, a Duna és Tisza szabályozás, a szegedi híd, a fiumei kikötő nagyobbítása, a vasutak megvásárlása, a kataszter fenntartása, vasúti kamat­biztosítások stb.-re for­dított kiadások, a­melyek, mint időle­ges jellegűek, csak kevés ideig fogják terheinket szaporítani, de a­melyekbe befektetett tőke után nemsokára visz­­szatérítés remélhető, mi­által nemcsak kiadásaink apadnak, hanem bevételi szaporodás is elő fog állani. Kétségkívül azt kell legfőbb czél­­nak tekintenünk, hogy deficitünk foko­zatosan elenyésztessék, s ebből kifo­lyólag nem szabad igazolás gyanánt el­fogadnunk, hogy évről-évre a beruhá­zások és hasznos kiadások miatt költ­ségvetésünk folytonosan deficittel zá­­rassék le, azonban azt sem mondatjuk, hogy hasonló pénzügyi gazdálkodás mellett államháztartásunk egyensúlyá­nak helyreállítását egyáltalán nem re­­mélhethetjük, mert mihelyt az időle­ges befektetéseket igénylő vállalatok száma apadni fog, s mihelyt eme be­­ruhások megtétele szükségfelettivé vá­lik, még mindig gondoskodhatunk arról, hogy a jövedelmek szaporítása, és meg­takarítások eszközlése által államház­­tartásunk egyensúlyának fokozatos hely­reállítását eszközölhessük. Hogy a pénzügyminiszter expozé­­jában a közjövedelmek szaporítása czél­­jából több újabb adónem behozatala helyeztetik kilátásba, még egyátalán nem lehet alapos ok a követett pénz­ügyi politika elítélésére, vagy a pénz­ügyi helyzet megjavítása iránti remény­ről való lemondásra, mert sem a pet­róleum vám és a vámtarifta revisiója, sem a szeszgyárak adóreformja, s az italmérés külön megadóztatása, — me­lyektől a pénzügyminiszter nagyobb jö­vedelem szaporodást reméli — nem tekinthetők a polgárok nagyobb meg­­terheltetésével járó, vagy az adóképes­séget lenyomó műveleteknek és czél­­szerű behajtási módozatok megállapí­tása esetén keresztülvihetők a nélkül, hogy e miatt a polgárság anyagi ér­dekei szenvednének, s csak helyesel­hetjük, ha deficitünknek bár lassú, de következetes elenyésztetése ez után is megkísértetik. Az a kedvező benyomás, melyet a pénzügyminiszter beszéde a képvi­selőház nagy többségére gyakorolt, ked­vező előjele annak is, hogy az általa követett politika nem fog siker nélkül maradni pénzügyi helyzetünk fokoza­tos megjavítására nézve. Fékozik, egyáltalában nincsenek t­e­­kintet­be véve úgy, hogy e törvény­javaslatok megszavazása után a jövő évi költségvetés mérlege min­denesetre még kedvezőbbé fog alakulni, a pénzügyminiszter által tervbe vett reformok egyik legfonto­­sabbja az, hogy jövőre a Ill-ad osztályú kereseti adó nem úgy, mint edddig egy évre, hanem három évről három évre lesz bizottságilag megállapítandó, a többi egye­nes adók pedig maguk az adófelügyelők által lesznek megállapítandók. Ezenkívül azonban ki fog mondatni a kötelező jö­vedelem­-bevallás is. A magyar távírda ügyéhez. tv. Vizsgáljuk most azt, mily áldo­zatokat von az egyesítés maga után. Mindenekelőtt kivántatni fog, hogy a posta­kerületek a vonalrendszer igé­nyeihez képest kikerekíttessenek. Ez nem kerül sokba. Kiadatik a rendelet, hogy x. állomás ezentúl az út­ kerü­lethez tartozik. De azzal még nincs vé­ge az egésznek, a legjava még hátra van. A kerületnek kell centrum, a­hol az igazgatóság székel. A posta-szak­osztály conservatív szelleme meghagy­ta a postaigazgatóságokat ott, a­hová még a bach-kormány őket elhelyezte volt. A­mi a bach-kormánynak elég jó volt, a mai igényeknek már nem felel meg, legalább a magyar érdeknek nem felel meg. A posta-szakosztály vezetője azonban megelégedett, belenyugodott. Már most nem lehet tudni, hogy ha egyesítünk, megmarad-e a posta-szak­osztály vezetője a conservatív szellem mellett vagy nem. Ha a posta­igazga­tóságok székhelyeit megtartják, akkor a vezetés lehetetlen, mert pl. Szeben, Nagyvárad és Pozsony soha sem vol­tak távirdai centrumok, s nem is le­hetnek azzá soha sem, hacsak a vonal­rendszerünket át nem építjük, azt megint nem lehet megtenni, hacsak vasúti rend­­szerünket át nem építjük. Tehát ha a postaigazgatóságok székhelyei megtartatnak, akkor a vo­nalrendszert át kell változtatni, a­mi két okból lehetetlen, először: mivel a vas­úti rendszerünk azt ellenzi, s másod­szor : mivel ezen átépítés milliókba ke­rül. A költséget különben nem is le­het a priori megbecsülni, mert nem le­het előre tudni, ha a vonalrendszert egyik részében megváltoztatjuk, milyen átalakulást von az maga után a kör­nyezetre nézve. Ebből világos, hogy a postaigaz­gatóságokat át kell helyezni. No már most egy oly terjedelmes hivatalnak, mint egy postaigazgatóságnak“áthelye­­zését, bátran 30 ezer frtra lehet be­csülni ; ha csak a három nevezett igaz­gatóságot vesszük, teszen a költség már­is 90 ezer forintot. És hol van­nak még a személyzet­változásból ere­dő költségek, stb. ? És mibe fog a két szakosztály egyesítése kerülni ? Azt hisszük, nem túlozunk, ha az egész költséget az adminisztratív egyesítésé­re egy negyed millióra tesszük. A P. N. már többször idéztük czikkre az egyesítésről úgy beszél, mint­ha az csak gyerekjáték volna, s mint­ha az a miniszternek csak egy tollvo­násba kerülne. Azonban a­ki mélyeb­ben behat a dologba, meggyőződik ró­la, hogy az egész mégis csak egy ki­csit drága. Igaz, azt mondják, hogy a postának van miből fedezze az össze­get. — No de ne vegyük a dolgot ily egyoldalú szempontból. Az a plus, a­mi a postajövedelemből marad, nem a postáé, hanem az államé, s a­míg az állam más adóssággal van megterhel­ve, nem mondhat le ezen jövedelem­ről egy ember szeszélye miatt. Ha te­hát a kormány mégis elhatározza ma­gát, akkor kifolyólag a felelősség el­véből, mely őt terheli,­­ kell hogy a pénzáldozat arányban álljon azon nyer­eséggel, melyet az egyesítéstől várha­tunk. VI. Fennebb láttuk, hogy az egyesí­tés a távirda-defic­ittel nem indokol­ható, mert egy oly intézetet, mint a távírdát, mely életünket, érdekeinket, vagyonunkat a válság és veszély ide­jében megszolgálja, vagy mondjuk ki egyenesen — megment, — akár hajt hasznot, akár nem, fenn kell tartani, s az állam köteles, akármibe kerül is, a fenntartást, az áldozatokat meghoz­ni. Ez kötelessége az államnak a tár­sadalom irányában. Csak egy Takács juthatott az eszmére, oda törekedni, hogy a defic­itet törölje, s ezt a sze­rencsétlen ideát minden áron akarta elérni. A drágább, de jobb munkaerőt olcsóbb, de rosszabbul pótolta; a drá­gább, de jobb vonalépítést olcsóbb és rosszabbul cserélte fel. A hatás nem maradhatott ki, éreztük azt a sok sür­gönykésés és csonkításban, éreztük a vonalak gyakori megszakadásában, mely a sürgönyzést néha hetekig is meg­­szakasztotta. Láttuk fennebb, hogy az egyesí­tést avval sem lehet indokolni, hogy az egyesített tiszti testület majd táv­­irásra, majd postaszolgálatra beosztha­tó. Mert a távirászból lehet postás, de a postásból nem lehet távirász. Kü­lönben tekintve azt, hogy a két szol­gálat egymástól lényegesen eltér s kü­­lön-külön praxist kíván, világos, hogy a személyzetnek ide oda beosztása a szolgálati érdeket csak károsítani fogja. Láttuk továbbá, hogy az adminis­­tratió költséges költekezést kíván. Azon okoskodás pedig, hogy a költség a pos­tajövedelem által fedezve volna, egé­szen helytelen, mert a­mennyivel apaszt­juk a posta jövedelmét, annyival apaszt­juk az állam jövedelmét, a­mi a már meglévő államadóssággal szemben köny­­nyelmű eljárás. Tehát bátran állítjuk, hogy az egyesítésre fordítandó kiadás igazolva nincs. De van még egy fontosnak látszó indok, a­melylyel az egyesítés czélsze­­rűségét s szükségét motiválni akarják. Lássuk azt. A P. N. czikkírója a vérmes re­ményben van, hogy a távirdaállomások száma, ha a posta és távírda egyesül, tetemesen fog szaporodni. Elmulasztot­ta azonban abbeli reményének jogo­sultságát közelebbről igazolni, s most igazán nem tudjuk, hogy mily alapon nyugosznak a kilátásai. Mi nem za­varnék a jó embert ábrándos phantá­­ziáiban, de minthogy az ilyen exotikus kinövései az emberi észnek könnyen ragályosak, nehogy a nem szakértő ál­taluk tévútra vezettessék, megtesszük a fáradságot, s megvizsgáljuk azt, hogy mily áldozatok árán kell a czikkí­ó ábrándjait valósítani. A vezetékek képezik a távirda legköltségesebb részét. Mentős több a drót, annál nagyobb az investitió. A távirdaállomások száma, melyet egy dróton be lehet kapcsolni, függ a cor­respondent sűrűségétől, (azaz, hogy hány sürgönyt lehet óránkint rajta el­szállítani) s attól, hogy napjában hány órán át akarjuk a huzalt használni. Fennebb láttuk, hogy az ügyes táv­irász átlag véve 10 sürgönyt tud órán­ként feldolgozni. A szegény vidéki pos­tásnak azonban, nem lévén alkalma azt az ügyességet megszerezni magának, mivel a távirász ex professo rendelke­zik, nem fog sikerülni annyit feldol­gozni ; meg kell tehát elégednünk, ha annak a felét elbírja. A correspon­­dentia sűrűsége csak fél akkora lévén, tehát kétszer annyi drót fog szüksé­geltetni. Azaz más szóval: az egye­sítésből várt utópia kétszer akkora in­­vestitiót vesz igénybe, mint a jelenle­gi rendszer. Azon körülményt, hogy egy-egy vonalon talán még egy kicsi állomást lehet bekapcsolni, melynek hetenkint valami másfél sürgönye van, azt hisszük, maga a czikkiró sem fogja akkora aquisitiónak tartani, hogy raj­ta nagy lármát csapjon, hiszen a czikk­iró a társ­daállomásoknak tömeges meg­szaporodásáról álmodozik. TARCZA: Egy rege két várról. Irta: Moldován Gergely (Folytatás.) A leánynak nagyon tetszett a be­széd. — Á.H az alku — szólt a leány — hol láthatlak még, ha hirt akarnál hallani. — Szeretem őszed járását leány, én minden estve harmincz napon át, a vár túrásánál leszek ; e hely a legkedvesebb előttem az egész világon. A leány else búcsúzott szüleitől, ro­konaitól; nem m­ondá hová megy senki­nek — eltűnt a várból. A szülők és rokonok keresték, meg­siratták, képzeletükben eltemették, azután Ifiegoyugovának. Elmúlt a három nap. Alalának e nap egy esztendő volt. Alig várta a szürküle­tet s az sehogy se akart bekövetkezni. Végre bekövetkezett. Atala maga mellé véve Bölömöt, s a hosszú, kemény fából készített sípot, s fel ménének az egyik toronyba, mely az alsó­­­árhoz legközelebb feküdött. Aztán jól kö­­rü­l nézte magát a tájon, kezébe véve a B'Pot­ra sípolt vele egyet, erőset, hosz­­zasan. A fütty után Atala elveszte minden erejét, hogy támaszkodnia kelletett a fal­hoz Nem volt bátorsága lenézni, félt, resz­ketett egész lényében az eredmény miatt. Az öreg Bölöm nem volt annyira al­­terálva, gyenge szemeivel merőn nézett az alsó vár egyik fokára. — Gyermekem — mondá örömmel, nézd, mintha kendőt látnék lobogni, te jobban láthatod. Atala lenézett, de nem látott sem­mit, ő az egész világot ölelte volna be tekintetével most, azért semmit sem lá­tott. — De nézd, még mind lobog, foly­­tatá az öreg ... jaj istenem, de nagyon szerethetsz minket. S Atala szintén meglátá a kendőt. Meg volt könyebbülve, de roskadozott a nagy öröm alatt. Boldogsága, a­mit ére­­zett, leírhatatlan. E perezben volt ő a leg­boldogabb. Szótlanul állott néhány pillanatig e helyen, azután mondá Bölömnek : — Menjünk öreg ! mindent láttunk már. Azután ingi­dozó léptekkel lefelé ha­ladtak némán, szótlanul. * * Bora, úgy hívták a leányt, kit. Attila az alsó várba küldött, mikor a felső vár­­ból eltávozott, egyenesen az alsó vár asz­szonya eleibe vezetteté magát. Elmesélte, hogy ő árva, és szolgála­tot keres. Oly értelmesen beszélt, hogy Numa azonnal megszerette őt. Belső cse­lédjei közé sorozta és különös volt, hogy épen Ibla szolgálatára rendeltetett ki. Már az első nap összebarátkozott Iblával. Az orbő este már mesét mondott neki királyfiakról, szép tündér leányokról, s Ibla úgy szerette hallgatni. Aztán másnap, miután Bora a dol­gait elvégező, ismét együtt voltak. Ott ül­tek a dolgozó teremben, az anyja künn volt elfoglalva más bajaival. S mikor jól elmesélgették volna az időt, elkezdő Bora : — Lád kisasszony én is láttam ilyen tündéreket. Ez erdőség szintén bir ily lényeket, a­kik férfi alakot vesznek fel és megigézik a leányt aztán eltűnnek örökre ! — Hogyan ? Te láttál volna tündé­reket, kérdé Ibla oly kíváncsisággal, a­mi elvitázhatatlanul elárulja szegényt, hogy az ügy iránt nagyon érdeklődik. — Egyszer — folytató Bora — fáért mentem az erdőbe, nem is rég volt az; s midőn a galyákat összeszedtem volna, erőm­be terem egy ifjú, kinél én szebbet soha ne láttam életemben. Vállán nyil volt; testét szép ruha fedő, milyenbe csak az urak járnak. Megfogó kezemet s merőn a szemembe nézett — jaj, soha el nem fe­lejtem azt a tekintetet. Ibla remegni látszott a hallottakra. — Én szinte kővé meredtem, nem tudtam szólani, mozdulni, mintha meglet­tem volna bűvölve. „Ne félj ! — mondá sze­líden, én csak terhedet segítem válladra“, — megtette és avval eltűnt. — Különös — felelé Ibla — én is láttam őt; oly szép volt, mindhez hason­lót nem láttam, előttem van azóta képe szüntelen, és úgy szeretném még egyszer látni, aztán többé sohasem. — Én megmutatom őt neked, felelé suttogva Bora, én megmutatom őt, ha hall­gatni tudsz, s el nem árulsz engemet. — S képes volnál erre? kérdezé kí­váncsian a leány. — Megpróbálom. Ibla aztán kezdett gondolkozni, ha várjon helyesen beszélt-e ? — Holnap este tájban egy füttyöt fogunk hallani az erdőben, ez azt jelenti, hogy ő a vár forrásához siet. Aztán más­nap azon időben elmegyünk mi is oda, ott meglátjuk őt. Ibla bámult e felfedezésen, de meg­ígérte, hogy hallgat, s Borára bízza magát feltétlenül. Mint tudjuk, a füttyét meghallották az alsó várban, a Bora a jelt megadá. Másnap alkonyatkor Numa megen­gedte, hogy leánya Borával a vár forrá­sához elsétáljanak. Remegve közeledett mindkét leány a forrás felé, mikor elérték, körülnéztek, de nem láttak senkit. — Ő nem jő el, aggódott Ibla, de midőn e szavakat bevégezte volna, előtért a sűrűből Atala és mondá : — Ne hidd, én nem vagyok tündér, én halandó vagyok, mint te ! Ibla nem tudott szólani, ilyen kelle­mes aggodalmak között ő nem volt még soha. — Harmincz napi járó útról jövök, — folytató Atala — hogy megláthassalak téged; mert elment hire jóságodnak és szépségednek s a kimondhatatlan bájnak, mely lényeden elömlik. Ibla még nem hallott soha ily kelle­mes szavakat, azt se tudta, mi tevés le­gyen, feleljen, piruljon, vagy meneküljön. — Nevem Atala ! Atyám dúsgazdag, a felső vár a mienk, szólj, megosztanád velem életedet, a­hogy isten rendelő. Ibla zavara tetőpontra hágott . . . 8 e nagy zavarában önkéntelenül elosott ajakán a szó: »Igen !“ Aztán csend állott be. — Három nap alatt, szólott az ifjú, anyád előtt leszek. Mit se szólj e dolog­ról, mert fájna anyádnak az. S e kis pirongatás észre tér­te a leányt, s zokogni kezdett. Az ifjú letörülte Ibla szemeit, meg­csókolta fehér leplének szegélyét és mondá: — Menj Iblám vissza váradba, s gon­dolj én reám. — De eltűnsz, felesé a leány, mint a múltkor, hogy oly soká nem láttalak, megöl a bánat. Ibla megindult Borával a vár felé, Atala nem mozdult helyéről, merőn nézett utánuk, Ibla egyszer megállt, visszanézett, azután eltünt. A felső vár lakói Atalát megszokták már, nagyon szerették, sajnálták volna, ha el kellene őt veszíteniök. De senki nem is gyanita, ki­­? Ez esemény után szokatlan sürgés­­forgás volt a felső­ várban észlelhető. A különben jól gondozott ruhatárból Bök ékes ruhát szedtek ki és porozni kezdék. Huszonöt derék férfiút kiválasztott Bölöm a harmadik nap, felöltöztető őket pompásan , szilaj lovakat adott alájuk, az­után ő is felült egyre. S mikor igy ké­szen lettek volna, a felső termek egyiké­ből lejő Atala fényes ruházatban, felül egy feketére és mondá az egybegyűl­teknek: — Az alsó várba megyünk, később majd megtudjátok miért. Asszonyok, gyermekek bámulták a csudát, a lovasok sem tudtak magukhoz térni bámulatokból. Megindult a csapat a föuton, mely szekérutnak használtatott s félóra alatt az alsó vár előtt valának. Az őrök bámultak e diszes csapaton, mely hogy békés szándékkal van, kitet­szett onnan, hogy fegyvere hiányzott. Tiz perez kellett, mig az őrök a vár asszonyának engedelmét kieszközölték a bevonulásra. Annyi derék férfiút és pompás pari­pát rég nem látott a vár. A vár piaczán a csapat szép sorban megállott Bölöm és Atala leszálltak lo­vaikról és az épület felé tartottak. Az egész lakosság künn volt és várták, hová fejlődik az ügy. (Folyt. köv.) A költségvetési előirányzatban — a mint az a pénzügy­miniszter által a képvi­selőház elé terjesztetett, — a mn a t­ö­r­­vényjaslatok, melyeket a pénzügy­miniszter néhány új adó, valamint több adónem reformja tekintetében még a je­len ülésszak folyamában előterjeszteni szán­ t Tisza Lászlót a lugosi szabadelvű­­párt egyhangúlag nagy lelkesedéssel kép­viselőjelötté kiáltotta ki.

Next