Magyar Polgár, 1881. július-december (15. évfolyam, 147-298. szám)
1881-10-22 / 241. szám
vi évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: g Dl, T 0 K I) A n T C 7. A , NJOMPAÉPŰL k t. Névtelenül bakttklfttt kttlemények nem kfliflltetnek. (j,»inkl11 1 *D kft*ir*tok nem aiUtnsk lini» i;«Hb bérmentes levelek fogadtóik el. 241-dik szám. Kolozsvárt, szombat, 1881. október 22 KIADÓHIVATAL: KÜLTORDA-UTCZA, MIUKOAÉPÜLET ELŐFIZETÉSI DÍJ: egén évre . . . 16 trt ! évnegyedre . 4 írták félévre...................8 ,egy bére . . 1 , 60 . Hirdetési díj: petit tore 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 60 kr. — Nyittér: font 66 kr. Az expose Szapáry gróf pénzügyminiszer a képviselőház szerdai Illésén beterjesztette a jövő évi költségvetést. A beszéd, melyet ez alkalommal tartott nagy hatást gyakorolt a ház összes pártárnyalataira. A beszédnek őszinte hangja, az előadás világossága, az érvek meggyőző ereje, rokonszenves fogadtatást biztosított a pénzügyminiszter beszédjének, aki ezen legújabb előterjesztése által is bizonyítékot nyújtott arról, hogy államháztartásunk egyensúlyának helyreállítása, hitelviszonyaink megszilárdítása képezi törekvéseinek tárgyát, hogy az a politika, melyet pénzügyeink rendbehozatala érdekében követ öntudatos és tervszerű, a rendes belviszonyok között az államháztartás egyensúlyának helyreállítását legbiztosabban fogja eredményezni. Az újabb költségvetés pénzügyi eredményei, a financiális tételek nagysága kétségkívül még ma sem mondhatók valami megnyugtató hatásunknak , még azt sem állíthatni, hogy a deficit eddigi nagyságán az újabb pénzügyi műveletek által bármily kis mérvben könnyítve volna, sőt bizonyos fokig a deficit emelkedést mutat, de ezzel szemben ott állanak a helyes és tervszerű pénzügyi politika kedvező sikerei a hitelviszonyok javulása, az adóképesség fokozása, a közlekedés, ipar és kereskedelmi ügyek fejlődése, a vasutaknak államosítása, s ezáltal a közlekedés olcsóvá tétele stb. mind olyan tételek, melyek a rendszeres és öntudatos pénzügyi politika eredményei gyanánt üdvözölhetők. Kétségtelen tény, hogy a folytonos deficitekkel való állami gazdálkodás nem tekinthető pénzügyi szempontból valami áldásos eredményű műveletnek, azt sem állíthatjuk, hogy az államháztartás egyensúlyának helyreállítására alig gondolhatunk addig, amíg pénzügyi műveleteink lapjáról a deficitek állandó jellegét ki nem töröljük, de ezzel szemben azt is el kell ismernünk, hogy utóbbi időben államhitelünk oly mérvű javulást mutat, amely csak megnyugtató hatással lehet a nemzetre, s amely biztosítékul szolgál arra, hogy hitelviszonyaink megszilárdítását nemsokára pénzügyeink javulása fogja követni. Azok a segédforrások, melyeket jelenlegi kormányunk pénzügyi politikája teremtett, s amelyek — mint a tapasztalás is bizonyítja — a polgárok adóképességeit is sok tekintetben emelték, kétségkívül örvendetes bizonyítékai annak, hogy a megkezdett pénzügyi politikában a megfelelő garantiák foglaltatnak arra nézve, hogy kiadásaink és bevételeink között még mindig mutatkozó nagyobb ingadozás helyébe az sunyira óhajtott egyensúlyt helyreállíthassuk. Az eltagadatlan tény, hogy a a meglehetős nagyságú deficit dacára is, épen a jelenlegi kormány alatt létettek legsikeresebb lépések arra nézve, hogy államhitelünk megerősítése által közgazdasági helyzetünk rendezése, ipar-, kereskedelem- és közművelődésügyünk felvirágoztatása biztosíttassák, s ha a deficit megszüntetése még nem is sikerült, de más tereken kivívott eredmények eléggé mutatják, hogy a hasznos beruházások által igénybe vett állami jövedelmek felhasználása nem tekinthető gyümölcsözetlen befektetésnek, s hogy a pénzügyi politika, mely e jövedelmek producálása és felhasználása körül követtetett — nem mondható olyan minden egésszéges alapokat nélkülöző tervszerűten ténykedésnek, mint a minőnek az ellenzéki sajtó feltüntetni szeretné. A 25 millió deficittel szemben egész hosszú sorozatát lehet állítani annak a pénzügyi politika eredményeinek, amelyeket az ország hitelének szilárdítása, a közművelődési és közvagyonosodási érdekek előmozdítása czéljából kormányunk s különösen jelenlegi pénzügyminiszterünk, szemben a sok oldalról nyilvánuló bizalmatlankodással — követ, s amely politika ha nem is képes mintegy varázsütésre elenyésztetni az államháztartásunkra nehezedő deficzitet, de jótékony sikereivel bizalmat képes kelteni azok előtt is, akik csak a deficzitet látják, de nem vesznek fáradtságot maguknak rátekinteni azokra az eredményekre, melyek az állam jövedelem teljes felhasználásán kívül hitelműveletek útján előszerzett pénz által voltak csak elérhetők. A pénzügyi helyzet megítélésénél nem szabad figyelmen kívül hagynunk több olyan tételt, amelyek egészen időleges kiadás jellegével bírnak s amelyek, ha egyszer a szükséges befektetéseket igénybe vették, azután a jövedelmek szaporítására lesznek felhasználhatók, ilyenek többek között a zimonyi vasút felépítése, a Duna és Tisza szabályozás, a szegedi híd, a fiumei kikötő nagyobbítása, a vasutak megvásárlása, a kataszter fenntartása, vasúti kamatbiztosítások stb.-re fordított kiadások, amelyek, mint időleges jellegűek, csak kevés ideig fogják terheinket szaporítani, de amelyekbe befektetett tőke után nemsokára viszszatérítés remélhető, miáltal nemcsak kiadásaink apadnak, hanem bevételi szaporodás is elő fog állani. Kétségkívül azt kell legfőbb czélnak tekintenünk, hogy deficitünk fokozatosan elenyésztessék, s ebből kifolyólag nem szabad igazolás gyanánt elfogadnunk, hogy évről-évre a beruházások és hasznos kiadások miatt költségvetésünk folytonosan deficittel zárassék le, azonban azt sem mondatjuk, hogy hasonló pénzügyi gazdálkodás mellett államháztartásunk egyensúlyának helyreállítását egyáltalán nem remélhethetjük, mert mihelyt az időleges befektetéseket igénylő vállalatok száma apadni fog, s mihelyt eme beruhások megtétele szükségfelettivé válik, még mindig gondoskodhatunk arról, hogy a jövedelmek szaporítása, és megtakarítások eszközlése által államháztartásunk egyensúlyának fokozatos helyreállítását eszközölhessük. Hogy a pénzügyminiszter expozéjában a közjövedelmek szaporítása czéljából több újabb adónem behozatala helyeztetik kilátásba, még egyátalán nem lehet alapos ok a követett pénzügyi politika elítélésére, vagy a pénzügyi helyzet megjavítása iránti reményről való lemondásra, mert sem a petróleum vám és a vámtarifta revisiója, sem a szeszgyárak adóreformja, s az italmérés külön megadóztatása, — melyektől a pénzügyminiszter nagyobb jövedelem szaporodást reméli — nem tekinthetők a polgárok nagyobb megterheltetésével járó, vagy az adóképességet lenyomó műveleteknek és czélszerű behajtási módozatok megállapítása esetén keresztülvihetők a nélkül, hogy e miatt a polgárság anyagi érdekei szenvednének, s csak helyeselhetjük, ha deficitünknek bár lassú, de következetes elenyésztetése ez után is megkísértetik. Az a kedvező benyomás, melyet a pénzügyminiszter beszéde a képviselőház nagy többségére gyakorolt, kedvező előjele annak is, hogy az általa követett politika nem fog siker nélkül maradni pénzügyi helyzetünk fokozatos megjavítására nézve. Fékozik, egyáltalában nincsenek tekintetbe véve úgy, hogy e törvényjavaslatok megszavazása után a jövő évi költségvetés mérlege mindenesetre még kedvezőbbé fog alakulni, a pénzügyminiszter által tervbe vett reformok egyik legfontosabbja az, hogy jövőre a Ill-ad osztályú kereseti adó nem úgy, mint edddig egy évre, hanem három évről három évre lesz bizottságilag megállapítandó, a többi egyenes adók pedig maguk az adófelügyelők által lesznek megállapítandók. Ezenkívül azonban ki fog mondatni a kötelező jövedelem-bevallás is. A magyar távírda ügyéhez. tv. Vizsgáljuk most azt, mily áldozatokat von az egyesítés maga után. Mindenekelőtt kivántatni fog, hogy a postakerületek a vonalrendszer igényeihez képest kikerekíttessenek. Ez nem kerül sokba. Kiadatik a rendelet, hogy x. állomás ezentúl az út kerülethez tartozik. De azzal még nincs vége az egésznek, a legjava még hátra van. A kerületnek kell centrum, ahol az igazgatóság székel. A posta-szakosztály conservatív szelleme meghagyta a postaigazgatóságokat ott, ahová még a bach-kormány őket elhelyezte volt. Ami a bach-kormánynak elég jó volt, a mai igényeknek már nem felel meg, legalább a magyar érdeknek nem felel meg. A posta-szakosztály vezetője azonban megelégedett, belenyugodott. Már most nem lehet tudni, hogy ha egyesítünk, megmarad-e a posta-szakosztály vezetője a conservatív szellem mellett vagy nem. Ha a postaigazgatóságok székhelyeit megtartják, akkor a vezetés lehetetlen, mert pl. Szeben, Nagyvárad és Pozsony soha sem voltak távirdai centrumok, s nem is lehetnek azzá soha sem, hacsak a vonalrendszerünket át nem építjük, azt megint nem lehet megtenni, hacsak vasúti rendszerünket át nem építjük. Tehát ha a postaigazgatóságok székhelyei megtartatnak, akkor a vonalrendszert át kell változtatni, ami két okból lehetetlen, először: mivel a vasúti rendszerünk azt ellenzi, s másodszor : mivel ezen átépítés milliókba kerül. A költséget különben nem is lehet a priori megbecsülni, mert nem lehet előre tudni, ha a vonalrendszert egyik részében megváltoztatjuk, milyen átalakulást von az maga után a környezetre nézve. Ebből világos, hogy a postaigazgatóságokat át kell helyezni. No már most egy oly terjedelmes hivatalnak, mint egy postaigazgatóságnak“áthelyezését, bátran 30 ezer frtra lehet becsülni ; ha csak a három nevezett igazgatóságot vesszük, teszen a költség máris 90 ezer forintot. És hol vannak még a személyzetváltozásból eredő költségek, stb. ? És mibe fog a két szakosztály egyesítése kerülni ? Azt hisszük, nem túlozunk, ha az egész költséget az adminisztratív egyesítésére egy negyed millióra tesszük. A P. N. már többször idéztük czikkre az egyesítésről úgy beszél, mintha az csak gyerekjáték volna, s mintha az a miniszternek csak egy tollvonásba kerülne. Azonban aki mélyebben behat a dologba, meggyőződik róla, hogy az egész mégis csak egy kicsit drága. Igaz, azt mondják, hogy a postának van miből fedezze az összeget. — No de ne vegyük a dolgot ily egyoldalú szempontból. Az a plus, ami a postajövedelemből marad, nem a postáé, hanem az államé, s amíg az állam más adóssággal van megterhelve, nem mondhat le ezen jövedelemről egy ember szeszélye miatt. Ha tehát a kormány mégis elhatározza magát, akkor kifolyólag a felelősség elvéből, mely őt terheli, kell hogy a pénzáldozat arányban álljon azon nyereséggel, melyet az egyesítéstől várhatunk. VI. Fennebb láttuk, hogy az egyesítés a távirda-deficittel nem indokolható, mert egy oly intézetet, mint a távírdát, mely életünket, érdekeinket, vagyonunkat a válság és veszély idejében megszolgálja, vagy mondjuk ki egyenesen — megment, — akár hajt hasznot, akár nem, fenn kell tartani, s az állam köteles, akármibe kerül is, a fenntartást, az áldozatokat meghozni. Ez kötelessége az államnak a társadalom irányában. Csak egy Takács juthatott az eszmére, oda törekedni, hogy a deficitet törölje, s ezt a szerencsétlen ideát minden áron akarta elérni. A drágább, de jobb munkaerőt olcsóbb, de rosszabbul pótolta; a drágább, de jobb vonalépítést olcsóbb és rosszabbul cserélte fel. A hatás nem maradhatott ki, éreztük azt a sok sürgönykésés és csonkításban, éreztük a vonalak gyakori megszakadásában, mely a sürgönyzést néha hetekig is megszakasztotta. Láttuk fennebb, hogy az egyesítést avval sem lehet indokolni, hogy az egyesített tiszti testület majd távirásra, majd postaszolgálatra beosztható. Mert a távirászból lehet postás, de a postásból nem lehet távirász. Különben tekintve azt, hogy a két szolgálat egymástól lényegesen eltér s külön-külön praxist kíván, világos, hogy a személyzetnek ide oda beosztása a szolgálati érdeket csak károsítani fogja. Láttuk továbbá, hogy az administratió költséges költekezést kíván. Azon okoskodás pedig, hogy a költség a postajövedelem által fedezve volna, egészen helytelen, mert amennyivel apasztjuk a posta jövedelmét, annyival apasztjuk az állam jövedelmét, ami a már meglévő államadóssággal szemben könynyelmű eljárás. Tehát bátran állítjuk, hogy az egyesítésre fordítandó kiadás igazolva nincs. De van még egy fontosnak látszó indok, amelylyel az egyesítés czélszerűségét s szükségét motiválni akarják. Lássuk azt. A P. N. czikkírója a vérmes reményben van, hogy a távirdaállomások száma, ha a posta és távírda egyesül, tetemesen fog szaporodni. Elmulasztotta azonban abbeli reményének jogosultságát közelebbről igazolni, s most igazán nem tudjuk, hogy mily alapon nyugosznak a kilátásai. Mi nem zavarnék a jó embert ábrándos phantáziáiban, de minthogy az ilyen exotikus kinövései az emberi észnek könnyen ragályosak, nehogy a nem szakértő általuk tévútra vezettessék, megtesszük a fáradságot, s megvizsgáljuk azt, hogy mily áldozatok árán kell a czikkíó ábrándjait valósítani. A vezetékek képezik a távirda legköltségesebb részét. Mentős több a drót, annál nagyobb az investitió. A távirdaállomások száma, melyet egy dróton be lehet kapcsolni, függ a correspondent sűrűségétől, (azaz, hogy hány sürgönyt lehet óránkint rajta elszállítani) s attól, hogy napjában hány órán át akarjuk a huzalt használni. Fennebb láttuk, hogy az ügyes távirász átlag véve 10 sürgönyt tud óránként feldolgozni. A szegény vidéki postásnak azonban, nem lévén alkalma azt az ügyességet megszerezni magának, mivel a távirász ex professo rendelkezik, nem fog sikerülni annyit feldolgozni ; meg kell tehát elégednünk, ha annak a felét elbírja. A correspondentia sűrűsége csak fél akkora lévén, tehát kétszer annyi drót fog szükségeltetni. Azaz más szóval: az egyesítésből várt utópia kétszer akkora investitiót vesz igénybe, mint a jelenlegi rendszer. Azon körülményt, hogy egy-egy vonalon talán még egy kicsi állomást lehet bekapcsolni, melynek hetenkint valami másfél sürgönye van, azt hisszük, maga a czikkiró sem fogja akkora aquisitiónak tartani, hogy rajta nagy lármát csapjon, hiszen a czikkiró a társdaállomásoknak tömeges megszaporodásáról álmodozik. TARCZA: Egy rege két várról. Irta: Moldován Gergely (Folytatás.) A leánynak nagyon tetszett a beszéd. — Á.H az alku — szólt a leány — hol láthatlak még, ha hirt akarnál hallani. — Szeretem őszed járását leány, én minden estve harmincz napon át, a vár túrásánál leszek ; e hely a legkedvesebb előttem az egész világon. A leány else búcsúzott szüleitől, rokonaitól; nem mondá hová megy senkinek — eltűnt a várból. A szülők és rokonok keresték, megsiratták, képzeletükben eltemették, azután Ifiegoyugovának. Elmúlt a három nap. Alalának e nap egy esztendő volt. Alig várta a szürkületet s az sehogy se akart bekövetkezni. Végre bekövetkezett. Atala maga mellé véve Bölömöt, s a hosszú, kemény fából készített sípot, s fel ménének az egyik toronyba, mely az alsóárhoz legközelebb feküdött. Aztán jól körül nézte magát a tájon, kezébe véve a B'Potra sípolt vele egyet, erőset, hoszzasan. A fütty után Atala elveszte minden erejét, hogy támaszkodnia kelletett a falhoz Nem volt bátorsága lenézni, félt, reszketett egész lényében az eredmény miatt. Az öreg Bölöm nem volt annyira alterálva, gyenge szemeivel merőn nézett az alsó vár egyik fokára. — Gyermekem — mondá örömmel, nézd, mintha kendőt látnék lobogni, te jobban láthatod. Atala lenézett, de nem látott semmit, ő az egész világot ölelte volna be tekintetével most, azért semmit sem látott. — De nézd, még mind lobog, folytatá az öreg ... jaj istenem, de nagyon szerethetsz minket. S Atala szintén meglátá a kendőt. Meg volt könyebbülve, de roskadozott a nagy öröm alatt. Boldogsága, amit érezett, leírhatatlan. E perezben volt ő a legboldogabb. Szótlanul állott néhány pillanatig e helyen, azután mondá Bölömnek : — Menjünk öreg ! mindent láttunk már. Azután ingidozó léptekkel lefelé haladtak némán, szótlanul. * * Bora, úgy hívták a leányt, kit. Attila az alsó várba küldött, mikor a felső várból eltávozott, egyenesen az alsó vár aszszonya eleibe vezetteté magát. Elmesélte, hogy ő árva, és szolgálatot keres. Oly értelmesen beszélt, hogy Numa azonnal megszerette őt. Belső cselédjei közé sorozta és különös volt, hogy épen Ibla szolgálatára rendeltetett ki. Már az első nap összebarátkozott Iblával. Az orbő este már mesét mondott neki királyfiakról, szép tündér leányokról, s Ibla úgy szerette hallgatni. Aztán másnap, miután Bora a dolgait elvégező, ismét együtt voltak. Ott ültek a dolgozó teremben, az anyja künn volt elfoglalva más bajaival. S mikor jól elmesélgették volna az időt, elkezdő Bora : — Lád kisasszony én is láttam ilyen tündéreket. Ez erdőség szintén bir ily lényeket, akik férfi alakot vesznek fel és megigézik a leányt aztán eltűnnek örökre ! — Hogyan ? Te láttál volna tündéreket, kérdé Ibla oly kíváncsisággal, ami elvitázhatatlanul elárulja szegényt, hogy az ügy iránt nagyon érdeklődik. — Egyszer — folytató Bora — fáért mentem az erdőbe, nem is rég volt az; s midőn a galyákat összeszedtem volna, erőmbe terem egy ifjú, kinél én szebbet soha ne láttam életemben. Vállán nyil volt; testét szép ruha fedő, milyenbe csak az urak járnak. Megfogó kezemet s merőn a szemembe nézett — jaj, soha el nem felejtem azt a tekintetet. Ibla remegni látszott a hallottakra. — Én szinte kővé meredtem, nem tudtam szólani, mozdulni, mintha meglettem volna bűvölve. „Ne félj ! — mondá szelíden, én csak terhedet segítem válladra“, — megtette és avval eltűnt. — Különös — felelé Ibla — én is láttam őt; oly szép volt, mindhez hasonlót nem láttam, előttem van azóta képe szüntelen, és úgy szeretném még egyszer látni, aztán többé sohasem. — Én megmutatom őt neked, felelé suttogva Bora, én megmutatom őt, ha hallgatni tudsz, s el nem árulsz engemet. — S képes volnál erre? kérdezé kíváncsian a leány. — Megpróbálom. Ibla aztán kezdett gondolkozni, ha várjon helyesen beszélt-e ? — Holnap este tájban egy füttyöt fogunk hallani az erdőben, ez azt jelenti, hogy ő a vár forrásához siet. Aztán másnap azon időben elmegyünk mi is oda, ott meglátjuk őt. Ibla bámult e felfedezésen, de megígérte, hogy hallgat, s Borára bízza magát feltétlenül. Mint tudjuk, a füttyét meghallották az alsó várban, a Bora a jelt megadá. Másnap alkonyatkor Numa megengedte, hogy leánya Borával a vár forrásához elsétáljanak. Remegve közeledett mindkét leány a forrás felé, mikor elérték, körülnéztek, de nem láttak senkit. — Ő nem jő el, aggódott Ibla, de midőn e szavakat bevégezte volna, előtért a sűrűből Atala és mondá : — Ne hidd, én nem vagyok tündér, én halandó vagyok, mint te ! Ibla nem tudott szólani, ilyen kellemes aggodalmak között ő nem volt még soha. — Harmincz napi járó útról jövök, — folytató Atala — hogy megláthassalak téged; mert elment hire jóságodnak és szépségednek s a kimondhatatlan bájnak, mely lényeden elömlik. Ibla még nem hallott soha ily kellemes szavakat, azt se tudta, mi tevés legyen, feleljen, piruljon, vagy meneküljön. — Nevem Atala ! Atyám dúsgazdag, a felső vár a mienk, szólj, megosztanád velem életedet, ahogy isten rendelő. Ibla zavara tetőpontra hágott . . . 8 e nagy zavarában önkéntelenül elosott ajakán a szó: »Igen !“ Aztán csend állott be. — Három nap alatt, szólott az ifjú, anyád előtt leszek. Mit se szólj e dologról, mert fájna anyádnak az. S e kis pirongatás észre térte a leányt, s zokogni kezdett. Az ifjú letörülte Ibla szemeit, megcsókolta fehér leplének szegélyét és mondá: — Menj Iblám vissza váradba, s gondolj én reám. — De eltűnsz, felesé a leány, mint a múltkor, hogy oly soká nem láttalak, megöl a bánat. Ibla megindult Borával a vár felé, Atala nem mozdult helyéről, merőn nézett utánuk, Ibla egyszer megállt, visszanézett, azután eltünt. A felső vár lakói Atalát megszokták már, nagyon szerették, sajnálták volna, ha el kellene őt veszíteniök. De senki nem is gyanita, ki? Ez esemény után szokatlan sürgésforgás volt a felső várban észlelhető. A különben jól gondozott ruhatárból Bök ékes ruhát szedtek ki és porozni kezdék. Huszonöt derék férfiút kiválasztott Bölöm a harmadik nap, felöltöztető őket pompásan , szilaj lovakat adott alájuk, azután ő is felült egyre. S mikor igy készen lettek volna, a felső termek egyikéből lejő Atala fényes ruházatban, felül egy feketére és mondá az egybegyűlteknek: — Az alsó várba megyünk, később majd megtudjátok miért. Asszonyok, gyermekek bámulták a csudát, a lovasok sem tudtak magukhoz térni bámulatokból. Megindult a csapat a föuton, mely szekérutnak használtatott s félóra alatt az alsó vár előtt valának. Az őrök bámultak e diszes csapaton, mely hogy békés szándékkal van, kitetszett onnan, hogy fegyvere hiányzott. Tiz perez kellett, mig az őrök a vár asszonyának engedelmét kieszközölték a bevonulásra. Annyi derék férfiút és pompás paripát rég nem látott a vár. A vár piaczán a csapat szép sorban megállott Bölöm és Atala leszálltak lovaikról és az épület felé tartottak. Az egész lakosság künn volt és várták, hová fejlődik az ügy. (Folyt. köv.) A költségvetési előirányzatban — a mint az a pénzügyminiszter által a képviselőház elé terjesztetett, — a mn a törvényjaslatok, melyeket a pénzügyminiszter néhány új adó, valamint több adónem reformja tekintetében még a jelen ülésszak folyamában előterjeszteni szán t Tisza Lászlót a lugosi szabadelvűpárt egyhangúlag nagy lelkesedéssel képviselőjelötté kiáltotta ki.