Magyar Polgár, 1882. január-június (16. évfolyam, 1-126. szám)

1882-02-23 / 44. szám

szedelmesebbnek tartja, min­t minőnek tarthatta Ausztria az Italia irridenta moz­­ga­mat. A Németországban húsok ellen intézett mozgalmak közül egy sem bír oly szervezettel, mint a mostani. A Schulve­­rein nemcsak magán­egylet hanem az egy nemzeti egyletté akar alakulni; ez a szer­­vezet nagy terjedelmű, mélyre hal és táp­láló gyökereit nagy részben Magyarország­ból is szedi. Szóló nem hiszi, hogy kellő képen megtörténtek azon lépések, melyek nagyobb bajokat megelőzni egyáltalában al­kalmasak. De miután a képviselőház mai tár­­gyalása, a felelet és viszonválasz, lehető nagy körben meghallgatásra fognak találni, a sajtó által is terjesztetni fog, elismeri, hogy egyelőre elég történt e dologban. A jövőre úgyis meg van adva akár neki, akár bármelyik képviselőnek a mód és alkalom, hogy felszólalást téve, az esetet újra na­pirendre hozza. Kijelenti, hogy a minisz­terelnök válaszát tudomásul veszi. Ti­sz­a Kálmán miniszterelnök: T. ház! Miután a válaszomat a t. képviselő úr is tudomásul vette, csak­is két megjegy­zést szándékozom tenni. Az egyik meg­jegyzésem az, hogy miután a t. képviselő úr maga is mondja, a­mint én is tudom, hogy neki a német tudományos körökkel érintkezési pontjai vannak, legyen szíves az azon brochureben lévő valótlanságokat és igaztalan vádakat, nem mielőttünk, mint ilyeneket feltüntetni, mert mi úgy is tud­juk, hogy azok, hanem azoknál összeköt­tetését és befolyását felhasználni arra, hogy őket felvilágosítsa. (Helyeslés.) A másik, a­mit meg kívánok jegyezni az, hogy én mindenkivel szemben, a­ki az ország törvényeit megsérti, ismerem kö­telességemet és jogomat, de méltóztassa­­nak épen a t. képviselő urak, a­kik a sajtó útjáni megtámadások mindenféle, sokszor bizony nem épen törvényes néze­tek kifejezése iránti szabadságot oly nagy mértékben igénybe veszik, óvatosak lenni, mielőtt egy kormányt arra figyelmeztetnek, hogy nyomtatványokban megtámadtatás miatt éreztesse a büntetés súlyát, mert ha egyszer ez a büntető kar megmozdul, akkor lehetetlen azt csak egy irányban alkalmazni. (Élénk helyeslés jobbfelől.) A ház ezután tudomásul vette választ. A képviselőház ülése február 21-én. Elnök: Péchy Tamás. Elnök az ülést 10 órakor megnyit­ván, a múlt ülés jegyzőkönyvének hitele­sítése után bemutatja a beérkezett kér­vényeket, melyek a kérvényi bizottsághoz utasíttatnak. Felolvastatott harmadszor s végleg elfogadtatott a pénzügyi vámokhoz ideig­lenesen szedendő pótlékokról szóló tör­vényjavaslat. Alkotmányos tárgyalás végett át fog küldetni a főrendekhez. Következett a pénzügyi költségve­tés tárgyalásának folytatása. A lottójövedék czíménél felszólal. V­i­d­o­v­i­c­h György, erkölcstelen jö­vedelmi forrásnak tartja a lottót, miután a jövedelmet a szegény nép szolgáltatja, ez látszik, mely osztálynak pedig szük­sége volna az elvesztett forintokra. Idézi azt, hogy Anglia, Amerika, Németország, Belgium eltörölték a lottót, mert belát­ták annak erkölcstelenségét, végül hatá­rozati javaslatot nyújt be, mely szerint utasíttatik a pénzügyminiszter, hogy a lot­tójövedékről szóló tételeket már a jövő költségvetésből hagyja ki. Hegedűs Sándor előadó ellenzi a határozati javaslat elfogadását, mert az államnak a lottóból származó jövedelemre szüksége van, s ez különben is önkény­­es adó. Madarász József pártolja Vido­­vich határozati javaslatát. A ház többsége elvetvén a határo­zati javaslatot, a tétel elfogadtatott. A sólövedéknél felszólal S­z­a­l­a­y Im­re, arra kéri a minisztert, hogy a sóbá­nyákból kikerülő sót, a­melyet kereske­désbe hozni nem lehet, az állattenyésztés érdekében engedje át a földmivelőknek a talajjavításra. Az esetleges viszszaélésnek elejét lehet vágni,­­ ha homokkal, vagy egyébbel használhatatlanná tétetik. S­z­a­p­á­r­y Gyula gr. pénzügyminisz­ter hangsúlyozza a kincstár érdekeit, egy­úttal konstatálja, hogy épen a marhasónál van a legtöbb visszaélés, de ígéri, hogy a­mit lehet, meg fogja tenni, bár ily kí­sérletekkel a jövedelmet kissebbíteni nem igen engedi meg az állam érdeke. Hegedűs Sándor előadó kéri a há­zat, hogy az államvasutak, állami gépgyár és a diósgyőri vas- és aczélgyár és barna szénbánya tiszta jövedelméről szóló 47-ik czímet hagyja függőben addig, míg a köz­lekedési miniszté­rium költségvetése tár­gyaltatni fog. A ház elfogadja. Az állami javak eladásánál C­s­i­k­y Kálmán az államjavak eladásánál és új te­lepek létesítésére való felhasználásánál szükségesnek tartja, hogy e javak jövedel­mezősége emeltessék, hogy a földmíves nép anyagi jólétén ez­által is segítve le­gyen, s ez­által a kivándorlás megszüntet­­tessék, s ezáltal kulturális előmenetelünk is eszközöltetni fog. Azt veszi ki a pénzügyminiszteri elő­terjesztésből, hogy ezen eladásból minél több jövedelem veendő be, osztozik szóló is azon nézetben, de csak egy bizonyos körön belül, mert akkor, ha az államjavak alkalmasak a telepítésre, nem lenne az a főczél nézete szerint, hogy minél drágáb­ban adjuk el. A telepítésnél rendszeres el­járást szükséges alkalmazni, nemzetgazda­sági és politikai indokokból kell itt óva­tosan kiindulnunk, ezt szóló mind az ál­lamkincstár tekintetbevételével, de a ma­gán­birtok árának lenyomásával is össze­egyeztetve óhajtja keresztülvinni. Az államkincstárt nézetek szerint, ká­rosodás nem éri, ha az egyes telepítve- Byes községek kedvezményi árakon bo­csáttatnak is át, mert a törlesztési évek alatt is bő kárpótlást kap az állam a te­­lepítvényesektől. A magánbirtokok becsértékének csök­kenésére nézve azt hiszi, hogy ettől sem lehet félni mindazon esetekben, a­mikor telepítvényes községek birtokába bocsát­­tatik valamely állambirtokrészlet. Az ilyen adásvevés közt, midőn akár az állam tu­lajdonából a magánember tulajdonába, egy tömegbe megy át az állambirtok, akár pe­dig, a­mikor egyik magánember tulajdo­nából a másik magánember tulajdonába megy át valamely földbirtok készpénzfize­tés mellett, igen nagy a különbség, oly nagy, hogy itt tulajdonkép rendes adás­­vevésről nem is lehet szó. Azt hiszi szóló, hogy az állam min­denkor átbocsáthatja az államjószágokat a kis­telepítvényesek birtokába, azon két esetben, hogyha először arról van szó, hogy egyes, már meglevő telepítvényes községek, s másodszor, hogy ha arról van szó, hogy megfelelő terjedelmű és alkal­mas állambirtokon új telepítvények léte­­síttessenek. A második szempont az államjavak eladásánál: a földmives nép érdekeinek előmozdítása. Becses elem a földmíves nép azért, mert állami véderőnknek, re­­generácziónknak kútfejéül szolgál. És en­nélfogva az állam csak is saját érdekében cselekszik, hogy ha ezen nép jólétét min­den lehető eszközzel előmozdítja. (Helyes­lések.)A kivándorlások kérdésére azt tartja, hogy az állam a telepítések által a kiván­dorlásoknak is legalább jó rész­ben elejét vehetné, vagy más irányt adhatna annak, ha csatornául használná fel a telepítést, melyen keresztül az ország szegényebb vidékeiről a jobb termő vidékekre vezetné le a nép fölöslegét, így nevezetesen főleg két népelem van olyan, mely a kivándorlásra hajlandó­sággal bir, nevezetesen a felvidéki tótság és a székelység. A felsővidéki tótság átalában véve nagy előszeretettel, mondhatni haj­lammal viseltetik az alföldi Kánaán iránt, s az alföldre települt nagy tót községek már most igen közel állanak az elm­agya­­rosodáshoz. Ugyanilyen népelem a székelység is. Sokan ugyan kétségbe vonják azt, hogy van-e székely kivándorlás. Annyi bizonyos, hogy ha csak munkás­mozgalomról van itt szó, azon sok ezrek közül, a­kik a romá­niai sikla munkakeresés végett kimennek, elég van, a­ki ott is marad. Azon állítást, hogy a székely termé­szeti hajlamainál és szokásainál fogva nem alkalmas arra, hogy a sík földön megte­­lepíthető legyen, oly frázisnak tartja, mely­nek semmi egyéb nem ad jogosultságot, mint csupán az, hogy sokszor el volt mondva. Hiszen Románia is sík föld és mégis megtelepednek ott, bizonyosan meg­telepednének a magyar alföldön is, csak nagyobb tömegekben vitetnének oda és kapnának elég földet, a­melyen megélhes­senek. A székely lakosságnak legnagyobb baja a birtokok végtelen elaprózásában rejlik, a­mi pedig évről-évre tovább megy és nemsokára oda fog jutni, hogy a meg­élhetés a nép egy részére nézve teljes lehetetlen lesz. Ennek megakadályozására a czélszerű telepítést oly eszköznek tartja, mely által a bajon jó részben lehetne se­gíteni, és az erre való törekvést fontos nemzeti és politikai érdekűnek tartja. Figyelembe lehetne venni némileg talán a bukovinai és romániai csángók be­telepítését is. Azonban neki ehhez igen kevés reménye van. Még ugyanazon ál­lamnak egyik vidékéről a másikra való te­lepítése is nagyobb néptömegnek, igen sok bajjal és nehézségekkel jár. Végül kéri a kormányt, olyan intéz­kedéseket tenni, hogy az állami jószágok­ra a telepítések távolabbi vidékekről, ne­vezetesen a tót és a székely vidékekről is megindíttassanak. Szóló meg van győződ­ve, hogy az a kormány, a­mely ennek az ügynek magasabb, erősebb lendületet ad, az ország hálájára fogja magát érdemesí­teni. (Élénk helyeslés jobb felől.) Orbán Balázs nem helyesli az áll­­amjavak könnyű szerrel való eladását. H­e­g­e­d­ü­s Sándor előadó Orbán és Csiky beszédére reflektál röviden, s ajánl­ja a tétel megszavazását. A tétel válto­zatlanul elfogadtatott. Ezzel a pénzügyminiszteri költségve­tés letárgyaltatok. Következett az állandó pénzügyi bi­zottság jelentése a közösügyi kiadások­ról,­­ a felkelés elnyomására a delegácziók által megszavazott összegről. A vitát Láng Lajos bizottsági elő­adó nyitotta meg, főleg a különvélemény ellen fejtvén ki a bizottság álláspontját. A különvéleményt, annak benyújtója, Helfy Ignácz védelmezte hosszabb beszédben. Érdekes volt az a tanácsa, hogy mi küld­jünk izgatókat a lengyelekhez Varsóba, s így foglalkoztassuk mi is a muszkát. Után­­aa gróf Hunyady László szólott, ki a tör­ténelmi múltra való tekintetből is igazolt­nak találja az okkupátiót. Még Mocsáry Lajos beszélt hosszasan, s határozati ja­vaslatot nyújtott be, melyben az occupált tartományokban az ujonczozás elrendelé­se miatt hazai törvényeinket látván meg­sértve, a közösügyi kiadások megtagadását indítványozta. Végül Tisza kormányel­nök szólott a ház nagy figyelme és élénk helyeslés között Mocsáry határozati javas­lata ellen. A vita folytatása holnapra maradt, mert M­i­­­e­­­i­c­s Szvetozár is szólásra jelentkezett. Továbbá fel van írva Eöt­vös Károly, s a kormánypártról valószi­nüleg Baross Gábor fog beszélni. tak és tegnap makacs ütközetet vívtak csa­patainkkal. Tegnap Korito és Gaczkó közt a távirói vezetéket, melyet az inzurgensek azelőtt való napon szétromboltak, ismét helyre kellett volna állítani. — A 67. sz. Schmerling ezred egy századának kellette munkálatokat védeni. Délfelé ezt a száza­dot a Kobila-Glaván egyszerre 3—400 föl­kelő, a kik a montenegrói határról jöttek megtámadta. A század a sokkal túlnyomó ellenségnek makacsul és vitézül ellntállt, míg a heves puskatüzelés által figyelmessé tévő, 1 Va század vadász Gaczkóból és egy század Schmerling-gyalogság Koritóból se­gítségül megjelent a harcrtéren. E segély­­csapatok erélyes közreműködése folytán az inzurgensek a visszavonulásra kényszerít­tettek, öt órai harcz után a közel fekvő határon át a montenegrói területre mene­kült, miután előbb egy a térképen meg nem jegyzett helyet (Diviczót) felgyújtot­tak. Veszteségünk egy halott és egy sú­lyosan sebesült. A montenegróiak a határ hosszában ugyan kordon-őrállomásokat ál­lítottak fel, a­melyek azonban az inzur­­genseknek akadálytalanul megengedték az átvonulást. A Bilek és Gaczkó közti ösz­­szeköttetés ma helyreállíttatott.“ Bizancból tegnapi kelettel sür­­gönyzik a,N. W. Tagbl.“-nak. A 3-ik tá­bori vadász-zászlóaljat tegnap reggel Led­niczétől délkeleti irányban küldötték ki, hogy Ublig a talajt puhatolja ki. Egyide­jűleg a 14-ik gyalogezred egy zászlóalja a 43-ik ezred két zá­sz­óalja és egy fél hegyi üteg indult el In­zanóból Strpbe, hogy Ub­li felé vonuljon, a­hol egy nagyobb fel­kelő csapat összpontosult. A tábori va­dász-zászlóalj útja járatlan, kopár szikla­hasadékokon vezetett keresztül, s nagyon megviselte a csapatokat. A 47-ik h­adosz­tály rendelkezéseinek az volt a czélja, hogy először a Rizanóból elindult hadosz­­lop erős előnyomulása által az ellenséget kitérésre bírja, hogy a kitérő ellenséget oldalmozdulattal hátban támadhassa meg , azt Sztrp vagy Lipsics félé űzze, hogy ott azután megsemmisíthesse. E kitünő terv kivitele nagy részben sikerült s ezt csapatainknak minden dicséreten felül ál­ló, valóban derekas magatartásának lehet köszönni. Az emlékezetes művelet követ­kezőképen folyt le: A Rizanóból elindu­l hadoszlop éle csak mintegy déli egy óra­kor bukkant egy körülbelül 100 emberből áló felkelő csapatra, mely néhány golyó váltás után letért a stipi útról ca Polij­­cze felé a hegyszakadások közé vonult, a­hol az a közben Ubliból elvonult felkelők zöme állott. A terület legyőzhetetlen akadályai miatt a derék katonák csatárlánczokra oszolva, lassan, de kitartással haladtak előre. Az eső egyre szakadt, s csak 3 óra tájban vették észre a mieink, hogy az ellenség táborában sajátságos nyugtalan­ság uralkodik. A felkelők, a­helyett, hogy visszafelé húzódtak volna, hol futva, hol lassan közeledtek csapataink felé, de csak­hamar megfutamodtak az ellenkező irány­ban. A szórványosan hallatszott lövések s a szabályos fegyvertűz, mely később be­következett, megmagyarázta a nyugtalan­ságot. A vadászok, kik Ledeniczét oda hagyták, a terület óriási akadályainak le­küzdése után végre Polijcze magaslatára jutottak, s jól irányzott lövéseik sok em­bert leterítettek az ellenség soraiban. Ekkor aztán elérkezett a komoly akc­ió ideje. Az emberfeletti erőfeszítéssel, rész­ben a tüzérek vállain felvonszolt ágyukat öt percz alatt fel- és összeállították s meg­semmisítő volt a hatás, melyet ütegeink összpontosított tüze a lázadókra gyakorolt. Nem is gondoltak tovább ezek a védelem­re, mindenki csak menekülni igyekezett. S ez volt a szerencséjük. Mert ha csak egy negyed órára is fölveszik a harczot, még idejekorán érkezett volna a 13-ik ezred zászlóalja, hogy Lakoniczába való visszavonulásukat is elvágja. Ebben az irányben menekült a lázadó csapat, mely mintegy háromszáz főből­­ lőtt s melyet a mieink a közben beállott sötétség miatt alig vehettek szőbe a lázadóknak több mint 120 halottjuk maradt a csatatéren. A mieink vesztesége : négy halott, két súlyosan és tiz könnyen sebesült. Az­ utób­biak közt egy tiszt is van. Ezeken kívül a hosszú gyalogolás következtében tizen­két katona megbetegedett. Jogezred legénysége közül súlyos sebet kap­tak: Kallus Ferenc­ (kapott sebe folytán meghalt) és Protzner Adolf gyalogosok ; könnyű­ sebet kaptak: Bár János és Putska János gyalogosok. A 6. XI. hegyi üteg le­génysége közül súlyos sebet kapott: Ilia Glavaski. A LAZADAS. A Kobila-Glaván, Koritótól északra, folyó hó 17-én vívott ütközetről, melyről­ már közöltük a hivatalos táviratot, a „N. Fr. Pr.* f. bó le­ ki kelettel Trebinyéből a következő részleteket közli: .Három heti szünet után az inzur­gensek Korito környékén ismét mutat­koz-Bécs, febr. 20. (Hivatalos) A Her­­czegovinában, nevezetesen a gaczkói, kon­­iczai, nevezsnyei és stoláczi kerületeken és Zubcziban még gyakran fordulnak elő rablások. Február 17-én Prjedornál egy gya­logosokból és csendőrökből álló osztály összeütközött mintegy 80 felkelővel; az utóbbiak nagy veszteséget szenvedtek ; közülök körülbelül 10—15-en elestek, mi­re megfutamodtak. Katonáink nem szen­vedtek veszteséget. Ledenicze és Stepec környékén naponként fordulnak elő kisebb harczok a felkelőkkel, melyek alkalmával február 15-én a 14. gyalogezredhez tar­tozó Riemerberger tizedes súlyos és a 3. tábori vadászzászlóaljhoz tartozó Szathmá­­ry főhadnagy könnyű sebet kapott. Lede­nicze, Stepen és Greben környékén szor­galmasan dolgoznak az erősítési munkákon és az utak kiépítésén. Egyéb harczokról Krivosjében nem érkezett jelentés. — Trnovából jelentik, hogy őrjáratok meg­erősítették azt a hírt, hogy a felkelők ma Rogoj nyeregtől keletre csoportosunk. — Február 18 án Focsából Zambaner ez­redes 3 zászlóaljjal és 2 ágyuval Czroi- Vrhon és Hotze ezredes 2 zászlóaljjal és 2 ágyúval Sason át előnyomult. Zarubaner hadoszlopa Crvacsicza közelében bukkant a felkelőkre, kiket rövid harcz után tö­kéletesen szétvert. Csapataink négy sebe­sültet vesztettek. A felkelők öt halottat hagytak vissza a harcztéren, hat felkelőt sikerült elfogni. Cruscsicza, melynek ha­táraiból katonáinkra lőttek, nagyrészt le­égett. Bécs, febr. 21. (Hivatalos.) A Zam­­bauer ezredes hadoszlopa által Focsával feb­ruár 18-án vívott harczban a 1. Borgya- APRÓSÁGOK. Sokan vannak jelen egy esketési szer­tartáson, mely végtelen hosszasan tart. Az or­gona hangjaira beszéd, s erre ismét orgoná­­lás következik. — Istenem, mily sokáig tart! — tü­relmetlenkedik egy nő, a fiatal párra matatva Ha ez még tovább is igy tart, még elválnak, mielőtt a misének vége volna. * Egy fiatal nőről beszélnek a társaság­ban, ki már kissé későn, nagyvilági kalandok­ba keveredett. — Fiatal kisasszony, ki már fölborzol­ta Szent­ Katalint! — sóhajt fel egy kegyes lélek.* Azt mondják, hogy Dumas Sándor nem akar több színdarabot írni, hanem azért a szellemes megjegyzésekkel nem hagyott fel. A napokban az özvegyekről, s az öz­vegységről beszéltek nála. — Én részemről nem hiszem, hogy vi­­gasztalhatlan özvegyek lennének, szól a Demi- Monde szerzője. — Na de, hát ... . Arthémise ? s a nagyszerű emlékszobor, mit férjének emeltet? — Napjainkban akadhat ugyan egy Arthémise, ki még képes arra, hogy nagysze­­rű emlékszobrot emeltessen; csakhogy ez utol­só kődarab felillesztése után, férjhez menne az építészhez. Nemzeti büszkeség. Egy párisi, s egy marseillesi, kik örö­kös vetélkedésben vannak egymással, beszél­getnek a siami ikrekről. — Ez jó, mond a marseillesi, ön min­dig a főváros rendkivüliségeivel dicsekszik ! Hisz’ nekünk is voltak Marseillben reink, kik úgy össze voltak kötve , hogy nem voltak testvérek i­siami­ak . . csak A börzén. — Én minden pénzem egy távcsőre adtam! — Ebből tűnik ki, hogy pénzét csak távolról akarja látni! — felelt egy tapasz­talt bölcs. #• A román királyné gondola­taiból: Ne panaszkodjatok, hogy szenvedtek; ez által megtanuljátok, hogy segítsetek. * Gyakran idézik a Bibliát: Ne higyjetek a fejedelmeknek! de nem teszik hozzá a mon­dat végét, mert azok is emberek! * Csaknem mindnyájunknak megvolt Ge­­csemáné kertünk, és Kálváriánk. A­kik föl­támadnak, nem tartoznak többé e földhöz. Sietünk, hogy a régiek czivilizáczióját egy új országba átültessük. Mintha egy vén ember fogsorát helyeznék a tejfogak helyére. • A képzelődés virgoncz útitárs, ki mel­lettünk ugrál az utón, s tarka történetkéket cseveg. A valóság pedg vén asszony, ki csak magáról beszél, s fáradtan szüntelen arra kér, hogy vigyük.* Az ember csak akkor lehet szellemes, ha környezete is az. A kakas mind kukuri­kolhat a kacsáknak; ezek nem hallják meg. * A kötelesség csak addig néz ránk ha­rágós szemekkel, a­míg távozunk tőle. Kö­vessük csak, és mosolyogni fog. A szenteskedés paradicsom felé, honvágy az Elveszett MUNKÁCSY-ÜNNEPÉLYEK. A Munkácsy-lakoma. A nagy művész tiszteletére hétfőn fényes lakomát rendezett az országos kép­zőművészeti­ társulat. A fővárosi társadalom szine-java vett részt a lakomán, mely a Hungária nagy­termében esti 6 órakor tartatott. Az első felköszöntőt Ipolyi Ar­nold püspök mondta, ki elragadó szónoki páthoszszal ekképen szólott: Uraim ! Van ismét egyszer ünnep a hazában. A nemzet örvendhet ismét egy világhírű fiának. Nem panaszkodhatunk a gondviselés ellen. Voltak nekünk is világ­ra szóló gondviselésszerű férf­ink. Voltak világhírű hőseink, kik e hont erős karral meghóditák s megvédték. Voltak nagy em­bereink, kik azt ezer éven át fönntartot­ták s emelték. Voltak lángeszű szóno­kaink és költőink, kiknek szava és dala visszhangzott a nemzet s világ népei sz é­­­vében. (Tetszés.) De művészetünk, mond­ják, nincs, nem is volt. Alig hogy néhány homályos régiségbuvár mesélt csodás dol­gokat a nemzet régi művészete dicsősé­géről. Senki sem hallgatta, senki sem lát­ta, senki sem tudta. De ha nem volt vol­na is, uraim, van már. (Tetszés.) Ha sen­ki sem látta s ismerte, látja , ismeri már. (Zajos éljenzés.) Örök betűkkel írta be a műtörténet arany lapjaira ünnepelt nagy művész-honfitársunk, Munkácsy Mihály. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Igaz, ősi dicsőségünk leglelkesebb dalnoka, Vörösmarty Mihály éneklő már: művész hazája széles e világ, úgy volt ed­leg­dig, de másképen lesz talán ezentúl már. (Úgy vagyunk bár vele, mint az a sze­gény jó édős anya, ki látja, mint vesz ma­gas röptét lángsze­lemü fia, elhagyva a kis ősi fészket, de emelkedjék akár az egekig, s a nap fényes sugarai körül a­­gyogján bár, s­zíve mindig utána kiált és visszavárja ölébe fiát. S a hű jó fiú szive is visszavágy oda, hol a dicsőség után me­keblet talál. (Élénk tetszés.) Így vagyunk mi is veled dicső mű­vész honfitársunk. És a te meleg honfiúi szeret­eted zálog nekünk, hogy a te szived is hozzánk visszavágy, hogy hazád felé ver, hogy művészeted dicsőségét és eszményeit hazád dicsőségével és eszményével szövöd tovább. (Tetszés.) És ez zálog nekünk, hogy a mint dicső pályádon vissza-visszatérsz, úgy eljösz még hazádba pihenni s alkotni. És ha di­­c­,őseiddel eltelt a világ, megalkothatod talán"nálunk is a művészet fénykorát. És ha adtál egyszer a világ művészetének magasabb új irányt, adsz még nemzeted­nek is végre egy magyar műtörténeti is­kolát. (Hosszan tartó zajos éljenzés és tetszés.) A nemzet úgyis sok küzdelmei közt bágyadt és fáradt immár. Mintegy maga­sabb ihletet és erőt kiván és vár. Jöjj te, ki a legmagasabbat, Isten szent képét el­érted művészeteddel, illustrálva képeiddel, eleveníted fel a nemzet lankadó szent hi­tét, nagy történetét és csodás életét. És művészeted csodás varázsára fel sírokból kelnek az ősapák és velők talán felébred­nek az álétt unokák. (Tetszé) Ez az, a miért mi téged, nagy művész ünneplünk s éltetünk. É jen a nagy magyar művész, Munkácsy Mihály (Viharos éljenzés és nagy hatás. Alig hangzottak el az éljenek Ipolyi felköszöntője után, fölállt T­r­e­f­o­r­t Ágost miniszter. „A művészet a magyar kultúra egyik tényezője — úgymond — de elte­kintve minden más körülménytől, hatal­mas kulturális eszköz, mely a kedélyt ne­mesíti, a fantáziát tisztítja. Ha igaz is az, hogy korunk realistikus, meterialistikus irányú, de azért a költészet, a művészet élni fog. Művészetünk, művészeti érzékünk fölébredt újra, s folyton erősbödik. E di­csőségből nagy rész a külföldön élő tan részeinkre esik. E művészek egyike Mun­kácsy Mihály, ki legújabb művében a leg­szebb föladatok egyikét oldotta meg ma­gá­nak, s a magyar művés­et reputátióját mintegy consolulálta Midőn poharat emel Munkácsy dicsőségére, a magyar művészre, azon óhajnak ad kifejezést, hogy nemcsak örülnünk kell Munkácsy dicsősége­s a ma­gyar művészet lendü­lte fölött, hanem ten­nünk is. Azon kell igyekeznünk, hogy Munkácsy mentői gyakrabban, mentői hu­zamosabb ideig köztünk tartózkodjék, s hogy műveivel nemcsak a műveit nyuga­tot, hanem a mi kis világunkat is szeren­cséltesse. S mivel erre neki testi erő szük­séges, kívánja, hogy az isten még számos évekig tanja meg őt jó egészségben, ne­jével együtt, ki férje boldogságára még sokáig éltem. Munkácsy kétszer kelt fel székéről, de nem juthatott szóhoz, alig hogy Tre­fort befejezte beszédét, Kamermayer Károly, a főváros polgármestere szólalt fel. Midőn az éljenzés lecsillapult, Mun­kácsy Mihály kezdett szólani. Néma csend jön a teremben a mindenki feszülten fi­gyelt a művész szavaira, ki ezeket mon­dá: Uraim ! (Halljuk ! Halljuk !) Egész valóban át vagyok hatva a rokonszenv és elismerés azon megtisztelő nyilvánulásától, mellyet engem e díszes és nagyérdemű kör eláraszt. (Éljenzés) Legyen szabad azonban mondanom, hogy nem hitvágyaktól eltelve, de a hon­vágytól ragadtatva jövök, hogy felmelegit­­sem keblemet a hazaszeretet szent tüzé­nál. (Zajos éljenzés) , hogy uj lelkesülést, uj táplálékot szerezzek géniuszomnak az ősi forrásnál, azon ég alatt, hol a művé­szi ihlettség először szállta meg lelkemet. (Hosszan tartó zajos éljenzés.) Mert ha bár olyan okoknál fogva, melyeket min­denki megért, hazámtól távol kell laknom, lelkem gyökere mégis itt van, itt e szent hazában, hol szívem minden dobbanása, lelkem minden vágya etpontosul abban az óhajtásban, hogy a külföldön tett ha­ladásom által hazám művészetének áldoz­hassam. (Szűnni nem akaró éljenzés és viharos taps ) Talán nem hiúságnak, vagy épen szerénytelenségnek tetszhetni, hogy épen most jövök, midőn utolsó művem is e fa­lak között van. (Éijenzés) de őszintén be­vallom, midőn láttam, hogy törekvéseim a külföldön némi elismerésre találtak, nem tagadhattam meg magamtól a hazafias örö­met, hogy itthon bemutassam művemet, mint a magyar művészet fájának gyü­möl­­csét, (Nagy le­lkesedés és tapsvihar) azon fának, melyet a folyton növekvő közér­deklődés fejleszt és különösen a képző­művészeti társulat buzgó pártfogása alatt buzgón lerabosodik és a melyen az érett gyümölcsök mellett számos újonan feltűnt név, mint megannyi bimbó tanúskodik ar­ról, hogy e fa a nemzeti művészet talajá­ban életteljes, erős gyökeret vert. (Zajos tetszés, helyeslés és taps.) Szivem mélyéből köszönöm e kitün­tetést, melyben engem részesíteni szíves­kednek; de engedjék meg, hogy ezen ün­nepélyességekben ne az én szerény egyé­ni érdemeim magasztalását, de az orszá­gos, a hazai művészet fejlődésének ünne­pét­ lássam, (Hosszan tartó zajos tetszés- nyilatkozatok, zajos éljenzés és viharos taps), mert csak így osztozhatom önök ér­zelmeiben, nemes lelkesedéssel és elfogu­latlanul és csak igy kiálthatok fel önök­kel : Éljen a magyar művészeti (Hosszan tartó éljenzés. Az egész társaság felkel és Munkácsyt és nejét üdvözli.) Munkácsy e szabatosan elmondott szavai után már nehéz volt a sieyelmet lekötni s az csak J­ó­k­a­i­nak sikerü­lt ki midőn felállott, néma csend lett a te­remben. Jókai a következőleg szólott• Uraim! Egy titkot teszek önökkel*. nyilvánossá, a melyet talán sokan sejt­nek, de a mit én biztosan tudok, m,,,­­juk ! Halljuk !) Minden talentumnak ' géniusza, ki azt bizonyos i­ egy v&n I ÚQ vezeti le, vagy fel. Ez a géniusz. a (Zajos tetszés ) A nő, a legbiztosabb e­­tikus, mondja meg a művésznek, a fel­­­nek: Müv­dben ez nem jó, javiud m,0- e az, kinek ízlése Demesit', tökéleteah' azt, a mi csak csupa masea volt magat, a művészben, a költőben, kinek szélen kiérdemelni szivéből törekszik, kinek ki rovását szívesen fogadja és szerencséje­ az alkotó művész, kinek ily géniusz tett. (Élénk tetszés.) **’ Ily géniusza van a mi ünnepelt h­zánkfiának, Munkácsynak, szeretett fíz ben. (Élénk éljenzés.) Uraim ! A szellemi munkás tokátét fedésében nagyon nevezetes szerepet vi­szik a nő, a szellemi munkásnak haiti kell ahhoz szoknia, hogy életének minis perezét a maga hivatásának áldozza. Mi­den pillanat, a­mit az Istentől kivi­g­tott talentum nem a maga hivatására ál­doz, meg lopása az Istenségnek. (Tetszés Midőn azt látom, hogy egy író, művész kártyaasztalnál ül, ez oly benyomást tet reám, mint mikor egy szentségtől min'­tár gyertyájánál pipára gyújt. (H0881 ' tartó zajos tetszés.) “ A művész otthona az, melyben meg­jelen előtte az Isten által ihletett tálén­tum­, mely tökéletesíti őt és megszeretteti vele az otthont. (Tetszés.) A mi igen tisztelt hazánkfia, barátunk, Munkácsy Mihály, úgy­ ezen géniusza iránti homagiumát rótta­­ általunk s az egész világ által bámult a halhatatlanság számára alkotott mű­vé­­ben, midőn ott egy megromlott és pusz­­tulásra kárhoztatott világ közepette oda festett egy nő­alakot: az örökké isteni­­nek és örökké emberinek, a szeretetnek és szívnek képviselőjét. (Nagy hatás és tetszés.) Ez az eszme magyarázza meg­­azt, hogy Munkácsy miért oly nagy és mi­­ért fog még nagyobb lenni. Poharamat emelem az ő géniuszén arra, ki otthonát édessé teszi, ki őt mik veszi pályája magaslatán folyton előbbre buzdítja, a ki őt szeretettel átmelegitve a művészet utján tovább haladásra hevíti: nejére, éljen Bokáig. (Hosszan tartó zajos éljelzés.) De a lakoma legmeghatóbb nap­a csak azután következett. Alig hangzottak el az éljenek, me­lyek Jókai szavait követték, midőn felál­lott Munkácsy és poharát kezébe véve, elérzékenyülten igy szólt: Uraim ! Legyen szabad most a Bű­v­­nek is megadni a maga jogát, és hallatni a hála érzetének hangját. (Halljuk ! Hall­juk!) Van itt köztünk egy férfiú, kinek én sokkal, nagyon sokkal tartozom. Mikor az asztalosság és a művészet között ál­lottam, (Hosszan tartó zajos derültség és lelkes éljenzés.) sorsom oly ember közelébe vetett, ki jobban ismert engemet, mint én ismertem magamat. Ez Szamosy Elek ura (Éljenzés). ő biztatott; ő tanított a mű­vészet abéczéjére. És itt egy őszinte val­lomást kell tennem. Ismerem szerénysé­gét, nem akarom megsérteni. De legyen szabad itt nyilvánosan megmondanom, hogy úgyszólván neki köszönhetem, a mi va­gyok. Az ő egészségére emelem pohara­mat. Sokáig éltem­ (Lelkes éljenzés és taps.) E mély érzéssel elmondott szavak, melyek a művész lelkének nemességét egész nagyságban mutatták, nagy hatást gyakoroltak az egész társaságra. A lakoma alatt két alkalmi verset osztottak szét. Az egyiket Tárkányi Béla írta. A másiknak szerzője Szász Károly. E költemény czíme:­­Krisztus Pilátus előtt.S a költemény, mint a szétosztott íveken megjegyeztetik, kézirat gyanánt nyomatott ki s a szerző azt az írók és művészek társulatának csütörtöki estélyén fel fogja olvasni. A lakoma után az egész társaság­i folyosóról nyiló kisebb termekbe vonult, hol a fekete kávét szolgálták fel. Itt Mun­kácsy kedélyesen beszélgetett. Megindító jelenet volt, midőn a zene nagymestere, L­i­s­z­t Ferencz lépett Munkácsyhoz és megragadva a festészet nagy mesterének mindkét kezét, igy szólt hozzá franczia nyelven: Mily boldog ön a mennyire irigye­lendől Azért tartom önt boldognak és az* ért irigylendőnek, mert tökéletesen birja a magyar nyelvet és hazája nyelvén fejezheti ki honfitársainak köszö­netét. Még egy érdekes epizódról kell nwg* emlékeznünk, mely a lakoma után tör* tént. A fekete kávé közben kedély09?!| mosolyogva, azt mondá Munkácsy Jókai Mórnak: Hát tudod-e, hogy a te baju­szod volt annak indítója, hogy én fe*’ tővé lettem ? Úgy volt biz az pedig. Mi­kor én Aradon szegény asztalos-legény voltam, megláttam egyszer a Bettelbei® könyvárus kirakatában egy hatalmas bl* juazu hazafi életnagy arczképét. „Es de derék bajusz ! mondom magamban. Ha én azt le tudnám pingálni!“ S mihelyt pén­­zem volt rá, megvettem a képet, s izén sikerült a bajusz, a kép is. A­kiknek megmutattam, mindjárt rá­ismertek: mondták, hogy ez Jó­ka­i Mór- Valami író, a­ki mindenféle regényeket ir. Akkor aztán, mikor megint szerezhettem egy kis pénzt, megvettem egy pár köny­vét, elkezdtem olvasni. Úgy támadt aztán bennem a vágy, teremteni valamit.­­ Mikor Pestre felkerültem, mintig akartalak meglátogatni, de úgy féltem tő­­led, attól a hatalmas nagy bajusztól, hogy nem mertem eléd kerülni. Jöjjünk még egy kicsit. Nem is láttalak meg hamarább, mint mikor Párisban „Milton* képe kiál­lításakor felkerestél.* Erre aztán természetesen kolódott a két derék bajusz. A társaság 10 óra felé osztott művész­rajzaa­

Next