Magyar Polgár, 1883. január-március (17. évfolyam, 1-73. szám)
1883-02-21 / 42. szám
Tizenhetedik évfolyam. Előfizetési dij : Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 50 kr. HIRDETÉSI DIJ: Petit sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 30 kr.— Nyíttér: sora 26 kr. 42. szám. Kolozsvár, 1383. szerda, február 21. ^Szerkesztőség ésKiadóhivatal: „Magyar Polgár“ könyvnyomdája (Belközép-utcza 2. sz.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR, FEBRUÁR 20. A Schulverein. Megint a Schulverein! Megint az „üldözött“ német! Az ember sohase tudhatná, hogy nagy Németország vérei minő atrocitásoknak vannak kitéve ebben a zsarnok magyar államban, ha nem volna Schulverein, meg nagyszebeni Tageblatt. Az ultra-szászoknak tudvalevőleg sikerült annyira lefőzni a németországi sajtó egy részét, hogy ez készpénznek vette információikat a magyar viszonyokról. Nagybölcsességű újságírók élénk felháborodással czikkeztek a „németüldözésről“ — nagyszebeni és brassói adatok alapján. Napvilágot látott egyegy röpirat is — követve a tendentiózus „ismertetések" egész özönétől. És hogy ez ismertetéseibe németországi „rokonhangok“ kárba ne vesszenek azok számára sem, kik a grossdeutschlandi újságok közül idehaza csupán a „ Fliegende Blätter“ -t olvassák — a nagyszebeni „Tageblatt“ hűségesen reprodukálja e hírlap-nyilatkozatokat, melyek úgy hasonlítanak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. Amiből azonban nem azt kell következtetni, hogy: ergo igazak, hanem csak azt, hogy mindnyájra ugyanegy konyháról kerül ki. Ez a manőver már esztendők óta így foly, több-kevesebb vehementiával, de megszakítás nélkül. Aki következetesen, erélylyel és kitartással hazudik, annak meg lehet — legalább ideig-óráig — az az öröme, hogy végre is elhiszik, amit mond. Ha az operaénekes következetesen hamisan énekel — akadhatnak, kik a harmadik vagy negyedik felvonásnál már a zenekart szidják, hogy az játszik hamisan. A nagyszebeni s brassói syrének hangjai életre csalogatták a Schulverein-hecczet is. A magyarországi németség majdnem egyhangúlag tiltakozott ellene. De a jámbor szászok egy részét rábírták, hogy rezonmrozzanak e valóban megvetően elítélő tiltakozással szemben. A Schulverein szégyenletes vereséget szenvedett. És az ultraszász helyeslő határozatokban nem volt annyi gyógyító balzsam, hogy hamar bebőröztesse a nyert sebeket. A Schulverein, amilyen ádáz riadással ugrott ki a platzra, és oly csendesen meghunyászkodva vonult vissza onnan. A győzelem biztos harczizaja erőtlen mozgásban és fogvicsorílásban folytatódott. Már most a Schulverein újból síkra lépett. A pézsma, mely fölizgatta ellankadt életerőit — középiskolai törvényjavaslatunk volt. Pénteken nagy gyűlés tartatott Berlinben, a Schulverein által rendezve. Megjelent több kiváló német egyéniség is, köztük Gneist, Wattenbach, Bunsen. Egyenkint igen tudós urak, roppant szakismeretekkel, tekintélyek a külföldön is. Az ember szinte sajnálja, hogy miért kompromittálják tudományukat az által, hogy tekintélyes nevükkel beleütik az orrukat olyan dologba, melyhez annyit értenek, mint hajdú a harangöntéshez. A berlini gyűlésen maga Gneist elnökölt. A két előadó, Bunsen és Wattenbach a magyar középiskolai javaslatról úgy nyilatkoztak, hogy az alkalmas megsemmisíteni hazánkban a német egyházat és iskolát. Az előadók után még folyt egy darab ideig élénk szóharcz Magyarország ellen. És végül az értekezlet elfogadta a következő határozati javaslatot, melyet Bunsen adott elő: „A magyar országgyűlés elé újabban beterjesztett középiskolai törvényjavaslat megsemmisüléssel fenyegeti az erdélyi szász törzs hétszáz éves német kultúráját. Ellentétben azon alaptörvény legünnepélyesebb és legkétségtelenebb határozataival, melyen Erdélynek, de különösen a szászföldnek a magyar monarchiába való újabb államjogi bekeblezése nyugszik, fragráns ellentétben azon nemzetiségi törvénynyel, mely a nyelvek egyenjogúságát az oktatásban is biztosítja, e törvényjavaslat jelenlegi szerkezetében még jobban mint azelőtt követi azt a czélt, hogy a német oktatást az összes tanerők „magyarizálása“ által tönkre tegye. Számos törvénykezési és közigazgatási borzasztó erőszakoskodás után mélyen érinti az erdélyi németség szívét; a legleplezetlenebb és legélesebb hadüzenet ez, melyet eddig a soknyelvű országban a német nemzetiségű alattvalók százezrei ellen merészeltek. A mellett, hogy a törvényjavaslat megvalósítása szétvágja az erdélyi szászok sok száz éves közösségét az anyaország tudományos képzettségével, még áthidalhatatlan űrt is támaszt a német és magyar nemzet közt. A német anyaországnak tehát, mely barátságban akar élni az osztrák-magyar monarchiával, mindig hangosabban kell fölemelni intő szavát, mely előtt veszély nélkül még hatalmasabb népek sem maradhatnak süketek.“ Íme: ez a legújabb német manifestum, Magyarország ellen, a Schulvereintől. Még fenyegetőzik is! Azt mondja, hogy „veszély nélkül“ nem maradhatunk süketek! Az a pökhendi beavatkozás a magyar állam belügyeibe, melyet e rezoluczióval a tudós német urak újból megkísértenek — erélyes visszautasításban részesült már egy berlini lap által is. A félhivatalos Politische Nachrichten hevesen megtámadja a Schulverein legfrissebb nyilatkozatát és azzal végzi, hogy azért nem fog sikerülni ama jó viszony megingatása, mely Németország és Ausztria-Magyarország közt fennáll. Ez bizonyára nem sikerül. Egy pár hazudozó, s egy pár ezek által felültetett tudós, ily Don Quichote-i ellenségek, kik ok nélkül és igy igazi erő nélkül folytatnak egy azélmalom-harczot: ezek bizony sohasem fogják annyira vinni, hogy számot tegyenek a komoly politikában. Végre a németországi közvélemény hiszékenyebb részének is be kell látnia, hogy fel van ültetve a szász ultrák által ; be kell látnia, hogy az, ami a magyar zsarnokságról és a szász üldözöttségről nyomtatás alá kerül, csak papiroson olyan nagyon fekete. A valóságban nem existál belőle semmi. És hogyha pl. a poseni lengyelek úgy fürödhetnének a szabadság napsugaraiban, mint a szász nép — Posen lengyelsége rögtön szobrot emelne Németországnak. A járatlanság és tudatlanság oszlása, a viszonyok részletesebb ismerete — lassan kint meg fogják hozni az ultra-szászok végkudarczát. Addig is, ha még be kell vennünk egy pár nekiháborodott német rezolucziót — tegyük abba vetett hittel, hogy a német tudós urak s köztük Gneist, a Tereza, I. Napoleon szülei és gyermekévei Dr Kiss Mórtól A világtörténelem minden nagy alakjának származása és életének kezdő évei különös érdekkel bírhatnak mindazokra nézve, kik későbbi szereplésüket tanulmányozták, vagy csak figyelem tárgyává tették. És hol az ember, kire ellenállhatatlan vonzerőt ne gyakorolna ama csodás férfiú fellépése és mesés szereplése, kinek a képzelet alkotását felülmúló, minden regénynél regényesebb élettörténetét, végzetes bukása csak megragadóbbá képes tenni! Hisz a ,legenda* még ma is kisért, ha mindjárt a „plon-ploni* fellépés parodisticus színezetet is kölcsönzött annak. És mily kiváló érdekkel bírhatnak ép a legenda alkotójának ama viszonyai és életévei, melyekkel a történelem eddigele nem foglalkozott. Nem, mert nem is foglalkozhatott. A franczia császárrá vált corsikai, nemes ifjú és utódai mindent elkövettek, hogy Bonaparte Napoleon csak 1793 után létezzék a történet részére, ami ezen év előtt történt, az eltűnt, elmosódott, mert a legendára sok tekintetben árnyékot vethetett volna. S midőn III. Napóleon, a „nagy császár” levelezéseinek egybegyűjtését és közzétételét elrendelte, korántsem a történészek munkáján akart könnyíteni, hanem — a mint ezt könnyű elképzelnünk, — a legendának kívánt egy emlékoszlopot emelni. Kellé erre jellemzőbb bizonyíték annál hogy a levelezés gyűjtése ie, csak az 1793-ik évvel veszi kezdetét és még inkább azon — a gyűjtéssel megbízott commissio jelentésében előforduló — tételnél, mely szó szerinti fordításban így hangzik: „Felség! Augustus Caesart az istenek közé iktatta , emlékének egy templomot szentelt, a templom eltűnt, a commentárok megmaradtak. Felséged uralkodóháza megalapítójának egy elenyészhetetlen emléket akarván alkotni, elrendelte nekünk I. Napoleon császár politikai, katonai és közigazgatási (tehát csakis e nembeli) levelezései gyűjtését és közzétételét“............. Csakis a legújabb időben kezd a világ, a meteorszerű jelenség korábbi múltjából is érdekes részleteket ismerni. Jung Th. franczia vezérkari tüzér alezredes tűzé ki feladatául, Bonaparte ée kora egész történetének megírását, hangyaszorgalommal gyűjtve és aknázva ki minden lehető adatot, s kutatásai eredményét egy fölötte lebilincselő nagy munkában*) közzétevén, ezt a franczia nemzet nagy fiának, III. Napoleon elkeseredett ellenségének, a nemrég elhunyt Gambettának ajánlotta. E könyv alapján óhajtanék némely apróságokat I. Napóleon szülői, családi viszonyai és gyermekéveiről közölni egyszerű tényeket, melyek önmagukban véve is elég érdekesek, és mellőzve mindazon következtetéseket, melyeket azokból a könyv szerzője, I. Napoleon jelleme és erkölcsi értékének rovására levezet, mert hisz a különben lebilincselő munka minden sorából, a Napoleonidák iránti ellenszenv, mondhatni gyűlölet is ki. • • ♦ Corsica szigete, föld, melyen I. Napola *) Th. Jung: „Bonapartéét son temps, 1769— 1799, D’aprós les documents inédits. Páris. G. Charpentier. 3 kötőt. on a napvilágot megpillantá, 1769-ben — Napóleonnak, később hivatalos megünneplés tárgyát képező, születési évében, — került; a benszülött lakosság egy nagy része és a később I. Napóleon által is hosszasan gyűlölt, franczia uralom alá. 1769. május 23-án fogadták a franczia megszállók az ajaccioi küldöttséget, melynek egyik tagja, az akkoron 23 éves Bonaparte Károly, I. Napóleon atyja volt. A Bonaparte-család különben a toscanai Sarzanából származott, hol a család minden tagja, atyáról fiúra, ügyvédkedéssel foglalkozott. Az egyik Bonaparte a 16-ik század végén telepedett le Ajaccioban, hol utódai befolyás- és tekintélyre tettek szert. A Bonaparte-k többnyire mind nagyon rövid életűek voltak. Károly atyja és nagybátyja egymásután haltak el, alig érvén el a negyvenedik évet. Károly maga 39 évet élt; ő 17 éves volt, midőn árvaságra jutott. Magas, sugár alakú, szép, szabályos arczú és szellemes ifjú volt, de kevés vagyon szállt rá, úgy, hogy túlnyomólag Lucien nagybátyja — a későbbi ajaccioi főesperes, ezen egyedüli hosszú éltű Bonaparte, segélyére volt utalva. Károly anyja egy gazdag ajaccioi földbirtokos, Odone Péternek Virginia nevű leánya volt. Odonenak Virginián kívül még egy Pál Emil nevű fia is volt, kire halála után kiterjedt fekvőségekből álló egész nagy vagyonát hagyta, oly meghagyással, hogy ha Pál gyermekek hátrahagyása nélkül halna el, vagy pedig gyermekeinek nem volnának örökösei, a vagyon Virginiára és gyermekeire menjen át. Pál csakugyan utódok nélkül halt el, de mint agglegény a jezsuiták körmei közé került s a nagy vagyont ezekre hagyta „Quand on est en leurs mains, la bourse est bient et vide.“ (Ha az ember kezeik között van, a pénzes zacskó hamar üres.) Károly gyakran találkozott Ajaccioban egy szép, ifjú leánnyal, Ramolino Laetitiával. Ő 18, a leány 15 éves volt; ez a szerelem korszaka ama földön, hol a nap oly forrón süt. És ők igen szépen találtak egymáshoz. Laetitiának egy kis vagyona is volt. Atyja halála után, kinek egyetlen leánya volt, egy házat és a város körül elterülő szőlőket örökölt. Laetitia ifjú anyja egy genuai zsoldban álló sebweiezi ex-kapitányhoz ment másodszor férjhez s igy minden összejátszott az ifjak frigyének megkönnyítésére. Bonaparte Károly kérő gyanánt lépett fel , az esküvő 1764 junius 2-án meg is tartatott. Szegény Károly Neje vagyona segélyével remélte az Odoneörökséget, a melyért rövid élete egész folyamában megszakítás nélkül és mégis sikertelenül szaladgált fühöz-fához — a jezsuitáktól visszaszerezhetni. Házasságuk sok — szűkös vagyoni viszonyaikhoz mérten, felette sok — gyermekkel lett megáldva, kik alig másfél évi időközzel követték egymást s a kiket a később császárrá vált gyermek, Napóleoné fényes jövővel, esetleg egy-egy trónnal (bár pünkösti királysággal) kárpótolt, szegénység, sőt nyomorban töltött gyermekkorukért. Nem csoda, hogy szegény Károly, ki 23 éves korában már három gyermek atyja volt, felhagyott a francziák ellen való küzdelemmel, kiktől családja biztosítását várván és segélyükkel leginkább a végzetes Odone-örökség visszaszerezhetését remélvén, meleg barátjuk és támogatójukká csapott fel. Hat héttel a francziák bevonulása után, 1769. augusztus 15-ikén ajándékozta volna meg Laetitia Károlyt a negyedik gyermekkel, ki két évvel később a keresztségben Napulione, vagy Napoleoni nevet nyert. Az összes történeti művekben a jelzett nap szerepel a