Magyar Polgár, 1883. január-március (17. évfolyam, 1-73. szám)

1883-02-21 / 42. szám

Tizenhetedik évfolyam. Előfizetési dij : Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 50 kr. HIRDETÉSI DIJ: Petit sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 30 kr.— Nyíttér: sora 26 kr. 42. szám. Kolozsvár, 1­383. szerda, február 21. ^Szerkesztőség és­­Kiadóhivatal: „Magyar Polgár“ könyvnyomdája (Belközép-utcza 2. sz.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR, FEBRUÁR 20. A Schulverein. Megint a Schulverein! Megint az „üldözött“ német! Az ember sohase tudhatná, hogy nagy Németország vérei minő atrocitásoknak vannak kitéve eb­ben a zsarnok magyar államban,­­ ha nem volna Schulverein, meg nagyszebe­ni Tageblatt. Az ultra-szászoknak tudvalevőleg sikerült annyira lefőzni a németországi sajtó egy részét, hogy ez készpénznek vette informác­ióikat a magyar viszo­nyokról. Nagybölcsességű újságírók élénk felháborodással czikkeztek a „német­üldözésről“ — nagyszebeni és brassói adatok alapján. Napvilágot látott egy­­egy röpirat is — követve a tendentiózus „ismertetések"­ egész özönétől. És hogy ez ismertetéseibe németországi „rokon­­hangok“ kárba ne vesszenek azok szá­mára sem, kik a grossdeutschlandi új­ságok közül idehaza csupán a „ Fliegende Blätter“ -t olvassák — a nagyszebeni „Tageblatt“ hűségesen reprodukálja e hírlap-nyilatkozatokat, melyek úgy ha­sonlítanak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. A­miből azonban nem azt kell következtetni, hogy: ergo igazak,­­ hanem csak azt, hogy mindnyájra ugyanegy konyháról kerül ki. Ez a manőver már esztendők óta így foly, több-kevesebb vehementiá­­val, de megszakítás nélkül. A­ki következetesen, erélylyel és kitartással hazudik, annak meg lehet — legalább ideig-óráig — az az öröme, hogy végre is elhiszik, a­mit mond. Ha az operaénekes következetesen hamisan éne­kel — akadhatnak, kik a harmadik vagy negyedik felvonásnál már a zene­kart szidják, hogy az játszik hamisan. A nagyszebeni s brassói syrének hangjai életre csalogatták a Schulve­­rein-hecczet is. A magyarországi német­ség majdnem egyhangúlag tiltakozott el­lene. De a jámbor szászok egy részét rá­bírták, hogy rezonmrozzanak e valóban megvetően elítélő til­takozással szem­ben. A Schulverein szégyenletes veresé­get szenvedett. És az ultraszász helyeslő határozatokban nem volt annyi gyógyí­tó balzsam, hogy hamar bebőröztesse a nyert sebeket. A Schul­verein, a­milyen ádáz riadással ugrott ki a platzra, és oly csendesen meghunyászkodva vonult vissza onnan. A győzelem biztos harczi­­zaj­a erőtlen mozgásban és fogvicsorí­­lásban folytatódott. Már most a Schulverein újból sík­ra lépett. A pézsma, mely fölizgatta ellankadt életerőit — középiskolai tör­vényjavaslatunk volt. Pénteken nagy gyűlés tartatott Ber­linben, a Schulverein által rendezve. Megjelent több kiváló német egyéniség is, köztük Gneist, Wattenbach, Bunsen. Egyenkint igen tudós urak, roppant szakismeretekkel, tekintélyek a külföl­dön is. Az ember szinte sajnálja, hogy miért kompromittálják tudományukat az által, hogy tekintélyes nevükkel bele­ütik az orrukat olyan dologba, mely­hez annyit értenek, mint hajdú a ha­rangöntéshez. A berlini gyűlésen maga Gneist el­nökölt. A két előadó, Bunsen és Wat­tenbach a magyar középiskolai javas­latról úgy nyilatkoztak, hogy az alkal­mas megsemmisíteni hazánkban a né­met egyházat és iskolát. Az előadók után még folyt egy darab ideig élénk szóharcz Magyarország ellen. És végül az értekezlet elfogadta a következő hatá­rozati javaslatot, melyet Bunsen adott elő: „A magyar országgyűlés elé újab­ban beterjesztett középiskolai törvény­­javaslat megsemmisüléssel fenye­geti az erdélyi szász törzs hétszáz éves német kultúráját. Ellentétben azon alap­törvény legünnepélyesebb és legkétség­telenebb határozataival, melyen Erdély­nek, de különösen a szászföldnek a magyar monarchiába való újabb állam­jogi bekeblezése nyugszik, fragráns el­lentétben azon nemzetiségi törvénynyel, mely a nyelvek egyenjogúságát az ok­tatásban is biztosítja, e törvényjavaslat jelenlegi szerkezetében még jobban mint azelőtt követi azt a czélt, hogy a német oktatást az összes tanerők „magyarizálása“ által tönkre tegye. Szá­mos törvénykezési és közigazgatási borzasztó erőszakoskodás után mé­lyen érinti az erdélyi németség szívét; a legleplezetlenebb és legélesebb had­üzenet ez, melyet eddig a soknyelvű or­­­­szágban a német nemzetiségű alattvalók­­ százezrei ellen merészeltek. A mellett, hogy a törvényjavaslat megvalósítása szétvágja az erdélyi szászok sok száz éves közösségét az anyaország tudomá­nyos képzettségével, még áthidalhatat­lan űrt is támaszt a német és magyar nemzet közt. A német anyaországnak­­ tehát, mely barátságban akar élni az­­ osztrák-magyar monarchiával, mindig han­­­­gosabban kell fölemelni intő szavát, mely előtt veszély nélkül még hatalmasabb népek sem maradhatnak süketek.“ Íme: ez a legújabb német mani­festum, Magyarország ellen, a Sch­ul­­vereintől. Még fenyegetőzik is! Azt mondja, hogy „veszély nélkül“ nem maradhatunk süketek! Az a pökhendi beavatkozás a ma­gyar állam belügyeibe, melyet e rezolu­­czióval a tudós német urak újból meg­kísértenek — erélyes visszautasításban részesült már egy berlini lap által is. A félhivatalos Politische Nachrichten he­vesen megtámadja a Schulverein leg­frissebb nyilatkozatát és azzal végzi, hogy azért nem fog sikerülni ama jó viszony megingatása, mely Németország és Ausz­­tria-Magyarország közt fennáll. Ez bizonyára nem sikerül. Egy pár hazudozó, s egy pár ezek által felülte­tett tudós, ily Don Quichote-i ellensé­gek, kik ok nélkül és igy igazi erő nél­kül folytatnak egy azélmalom-harczot: ezek bizony sohasem fogják annyira vinni, hogy számot tegyenek a komoly politikában. Végre a németországi közvélemény hiszékenyebb részének is be kell látnia, hogy fel van ültetve a szász ultrák ál­tal ; be kell látnia, hogy az, a­mi a magyar zsarnokságról és a szász üldö­­zöttségről nyomtatás alá kerül, csak­­ papiroson olyan nagyon fekete. A való­ságban nem existál belőle semmi. És hogyha pl. a poseni lengyelek úgy fü­­rödhetnének a szabadság napsugarai­ban, mint a szász nép — Posen len­gyelsége rögtön szobrot emelne Német­országnak. A járatlanság és tudatlanság osz­lása, a viszonyok részletesebb ismerete — lassan kint meg fogják hozni az ul­tra-szászok végkudarczát. Addig is, ha még be kell vennünk egy pár nekiháborodott német rezolucziót — tegyük abba vetett hittel, hogy a német tudós urak s köztük Gneist, a Tereza, I. Napoleon szülei és gyermek­évei Dr Kiss Mórtól A világtörténelem minden nagy alakjá­nak származása és életének kezdő évei külö­nös érdekkel bírhatnak mindazokra nézve, kik későbbi szereplésüket tanulmányozták, vagy csak figyelem tárgyává tették. És hol az em­ber, kire ellenállhatatlan vonzerőt ne gyako­rolna ama csodás férfiú fellépése és mesés szereplése, kinek a képzelet alkotását felül­múló, minden regénynél regényesebb élettör­ténetét, végzetes bukása csak megragadóbbá képes tenni! Hisz a ,legenda* még ma is kisért, ha mindjárt a „plon-ploni* fellépés parodisticus színezetet is kölcsönzött annak. És mily ki­váló érdekkel bírhatnak ép a legenda alkotó­jának ama viszonyai és életévei, melyekkel a történelem eddigele nem foglalkozott. Nem, mert nem is foglalkozhatott. A franczia csá­szárrá vált corsikai, nemes ifjú és utódai min­dent elkövettek, hogy Bonaparte Napoleon csak 1793 után létezzék a történet részére, a­mi ezen év előtt történt, az eltűnt, elmosó­dott, mert a legendára sok tekintetben árnyé­kot vethetett volna. S midőn III. Napóleon, a „nagy császár” levelezéseinek egybegyűjtését és közzétételét elrendelte, korántsem a törté­nészek munkáján akart könnyíteni, hanem — a mint ezt könnyű elképzelnünk, — a legen­dának kívánt egy emlékoszlopot emelni. Kell­é erre jellemzőbb bizonyíték annál hogy a le­velezés gyűjtése ie, csak az 1793-ik évvel veszi kezdetét és még inkább azon — a gyűj­téssel megbízott commissio jelentésében elő­forduló — tételnél, mely szó szerinti fordí­tásban így hangzik: „Felség! Augustus Cae­sart az istenek közé iktatta , emlékének egy templomot szentelt, a templom eltűnt, a com­­mentárok megmaradtak. Felséged uralkodóhá­­za megalapítójának egy elenyészhetetlen em­léket akarván alkotni, elrendelte nekünk I. Napoleon császár politikai, katonai és köz­igazgatási (tehát csakis e nembeli) levelezései gyűjtését és közzétételét“............. Csakis a legújabb időben kezd a világ, a meteorszerű jelenség korábbi múltjából is érdekes részleteket ismerni. Jung Th. fran­czia vezérkari tüzér alezredes tűzé ki felada­tául, Bonaparte ée kora egész történetének megírását, hangyaszorgalommal gyűjtve és ak­názva ki minden lehető adatot, s kutatásai eredményét egy fölötte lebilincselő nagy mun­kában*) közzétevén, ezt a franczia nemzet nagy fiának, III. Napoleon elkeseredett ellen­ségének, a nemrég elhunyt Gambettának aján­lotta. E könyv alapján óhajtanék némely ap­róságokat I. Napóleon szülői, családi viszo­nyai és gyermekéveiről közölni egyszerű ténye­ket, melyek önmagukban véve is elég érdeke­sek, és mellőzve mindazon következtetéseket, melyeket azokból a könyv szerzője, I. Napo­leon jelleme­ és erkölcsi értékének rovására levezet, mert hisz a különben lebilincselő mun­­ka minden sorából, a Napoleonidák iránti el­­lenszenv, mondhatni gyűlölet is ki. • • ♦ Corsica szigete, föld, melyen I. Napola­ *) Th. Jung: „Bonapartéét son temps, 1769— 1799, D’aprós les documents inédits. Páris. G. Char­­pentier. 3 kötőt. on a napvilágot megpillantá, 1769-ben — Na­póleonnak, később hivatalos megünneplés tár­gyát képező, születési évében, — került; a benszülött lakosság egy nagy része és a ké­sőbb I. Napóleon által is hosszasan gyűlölt, franczia uralom alá. 1769. május 23-án fo­gadták a franczia megszállók az ajaccioi kül­döttséget, melynek egyik tagja, az akkoron 23 éves Bonaparte Károly, I. Napóleon atyja volt. A Bonaparte-család különben a tosca­nai Sarzanából származott, hol a család min­den tagja, atyáról fiúra, ügyvédkedéssel fog­lalkozott. Az egyik Bonaparte a 16-ik század vé­gén telepedett le Ajaccioban, hol utódai befo­lyás- és tekintélyre tettek szert. A Bonaparte-k többnyire mind nagyon rövid életűek voltak. Károly atyja és nagybátyja egymásután haltak el, alig érvén el a negyvenedik évet. Károly maga 39 évet élt; ő 17 éves volt, midőn ár­vaságra jutott. Magas, sugár alakú, szép, sza­bályos arczú és szellemes ifjú volt, de kevés vagyon szállt rá, úgy, hogy túlnyomólag Lu­cien nagybátyja — a későbbi ajaccioi főespe­­res, ezen egyedüli hosszú éltű Bonaparte,­­ segélyére volt utalva. Károly anyja egy gazdag ajaccioi földbirtokos, Odone Péternek Virginia nevű leánya volt. Odonenak Virginián kívül még egy Pál­ Emil nevű fia is volt, kire halála után kiterj­edt fekvőségekből álló egész nagy va­gyonát hagyta, oly meghagyással, hogy ha Pál gyermekek hátrahagyása nélkül halna el, vagy pedig gyermekeinek nem volnának örökösei, a vagyon Virginiára és gyermekeire menjen át. Pál csakugyan utódok nélkül halt el, de mint agglegény a jezsuiták körmei közé került s a nagy vagyont ezekre hagyta „Quand on est en leurs mains, la bourse est bient et vide.“ (Ha az ember kezeik között van, a pénzes zacskó hamar üres.) Károly gyakran találkozott Ajaccioban egy szép, ifjú leánnyal, Ramolino Laetitiával. Ő 18, a leány 15 éves volt; ez a szerelem korszaka ama földön, hol a nap oly forrón süt. És ők igen szépen találtak egymáshoz. Laetitiának egy kis vagyona is volt. Atyja halála után, kinek egyetlen leánya volt, egy házat és a város körül elterülő szőlőket örö­költ. Laetitia ifjú anyja egy genuai zsoldban álló sebweiezi ex-kapitányhoz ment másodszor férjhez s igy minden összejátszott az ifjak frigyének megkönnyítésére. Bonaparte Ká­roly kérő gyanánt lépett fel , az esküvő 1764 junius 2-án meg is tartatott. Szegény Károly­­ Neje vagyona segélyével remélte az Odone­­örökséget, a melyért rövid élete egész folya­mában megszakítás nélkül és mégis sikerte­lenül szaladgált fühöz-fához — a jezsuitáktól visszaszerezhetni. Házasságuk sok — szűkös vagyoni viszonyaikhoz mérten, felette sok — gyermekkel lett megáldva, kik alig másfél évi időközzel követték egymást s a kiket a ké­sőbb császárrá vált gyermek, Napóleoné fé­nyes jövővel, esetleg egy-egy trónnal (bár pün­­kösti királysággal) kárpótolt, szegénység, sőt nyomorban töltött gyermekkorukért. Nem cso­da, hogy szegény Károly, ki 23 éves korában már három gyermek atyja volt, felhagyott a francziák ellen való küzdelemmel, kiktől csa­ládja biztosítását várván és segélyükkel leg­inkább a végzetes Odone-örökség visszasze­­rezhetését remélvén, meleg barátjuk és támo­gatójukká csapott fel. Hat héttel a francziák bevonulása után, 1769. augusztus 15-ikén ajándékozta volna meg Laetitia Károlyt a negyedik gyermekkel, ki két évvel később a keresztségben Napulio­­ne, vagy Napoleoni nevet nyert. Az össz­es történeti művekben a jelzett nap szerepel a

Next