Magyar Polgár, 1883. január-március (17. évfolyam, 1-73. szám)

1883-01-16 / 12. szám

Tizenhetedik évfolyam. 12. szám. Kolozsvár, 1883. kedd, január 16. Előfizetési dij : Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 50 kr. HIRDETÉSI DIJ: Petit sora 11 kr. — Bélyegilleték : minden hirdetés után 30 kr.— Nyilttér: sora 26 kr. Szerkesztőség és .Kiadóhivatal : „Magyar Polgár“ könyvnyomdája (Belközép-utcza a. sz.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használhatóan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR, JANILJÁR 15. Az ezredéves ünnepély. Trefort miniszter elmondá röviden a képviselőház pénteki ülésén, hogy miként képzelné ő a honalapítás ezredéves fordulójának megünneplését az ország által, a törvényhozás és a kormány részéről. Hát akármelyik módozat fogadtatnék is el azok közül miket a miniszter ajánlott, vagy azokból kettő, akár több is, nem lehet azok ellen komoly kifogást tenni. Mind jó és mind helyes. Mi azonban viszonyaink között legtöbb súlyt fektetünk egy nagyobb szabású közmivelődési intézetre, vagy alapítványra. Őseink e hazát ezer év előtt harczi fegyverrel szerezték meg s jó részt azzal is tartották fenn mostanig, szent örökségképen hagyva azt mireánk. Ezután már nekünk s az utánunk következő nemzedéknek az lesz a feladatunk, hogy a műveltség fegyvereivel tartsuk fenn és biztosítsuk a nagy örökséget jövőre. Most már és ezentúl ezeken fordul meg országok és nemzetek sorsa, jövője. Nincs komolyan gondolkozó ember, ki el ne ismerné, ki be ne látná, hogy jövőnk, fenmaradásunk a kultúra eszközeinek minden téren való megszerzésétől függ. Fájdalom azonban, Magyarország szegény, nem áldozhat közoktatási és közművelődési czélokra annyit, amennyit kellene; az országos közoktatási budgetben 3—4 millió figurát. Mi az ? Quid hoc ad tantam sitm, mikor annyi meg annyi mulasztást kellene helyrehoznunk, mikor oly nagy feladatok állanak előttünk ! ? A nemzeti fennállás és honalapítás millenáriumának méltó megülésére nem annyira szoros értelemben vett „emléket“ akarnánk és szeretnénk állítni, mint inkább egy nagyobb szabású ténynyel hozzájárulni ahoz, amennyire csak erőink engedik, hogy a nemzet jövője, fenmaradása a következő második évezredre is biztosíttassék. Hiszen jó volna egy érczemlék,egy pantheon, amint már többen is tervezték, de tényleg nem nyújt a nemzetnek semmi hasznost, legfölebb emelné a nemzeti büszkeséget, de reális értékkel s különösen a nemzet jövőjére nézve semmi befolyással nem volna. Nekünk pedig a kellemessel a hasznost és szükségest kell összekötnünk; — ha már költekezni kell, amint kell is, koncentráljuk a különben sem valami nagyon bőséges pénzerőket egy czélra, egy irányban így többet tehetünk, nagyobb, maradandóbb hatása lesz. Ne csak az országgyűlés szavazzon meg majd ez alkalomból közművelődési intézetekre és alapítványokra egy jelentékeny summát, hanem ne legyen törvényhatóság és egyház, ne legyen város és község, ne legyen társulat és egyesület és ne legyen egyes magyar ember sem, ki és melyek, tehetségükhöz képest, ilyen czélra ne áldozzanak. Ez lesz aztán igazán aere perennius emlék a m u 11 nak és egyúttal biztos alap a jövőnek. Ily módon milliók gyűlhetnek be, melyek tartós és messze kiható befolyással lesznek fajunk kulturális és a mi ezzel egy: nemzeti érdekeire,jövője- nek biztosítására. Ily módon ünnepelhetné meg az egész nemzet minden tagja a nagyfontosságú évfordulót. A jövő évezred ne találjon községet, hol jó iskola, kisdedóvoda nincs, különösen oly helyeken, hol a magyarság más elemek közé ékelve, nemzetileg szorongatott helyzetben van. Közép- és főiskoláinknál a stipendiumok számát három-négy annyira kell emelni. Föl kell állítni a harmadik egyetemet Szegedre; tetemesen emelni az állam által újabban alapított katonai stipendiumokat magyar ifjak számára; szaporítni a középipartanodákat stb. Szóval, az lenne kívánatos, hogy a megünneplés kiválóan e téren mozogjon, mégpedig oly impozáns és nagyméretű módon, hogy az egész országot, az egész nemzetet áthassa. Történhetik aztán egyéb is, de az mind mellékes dolog. Annyira evidensnek látszik ennek fontossága, hogy felesleges minden további fejtegetés. A külföld előtt is nagy jelentőségű volna ez: azt mondaná: íme, az az ázsiai nemzet, melyet tudatlannak és barbárnak szoktunk nevezni, melyről meg szoktuk hirdetni, hogy csak brutális erőhatalommal uralkodik a többi nemzetiségek felett, noha maga azokkal szemben csak törpe minoritást képez; az a magyar nemzet, melyről hirdettük, hogy semmi kultúrái fejlettséggel nem bír, de sőt érzéke sincs a kultúra igényei iránt, mely vezérszerepét és hatalmát még műveltségi felsőbbségével sem volt képes igazolni: ime, most ezeréves fennállását és államalapítását azzal ünnepli meg, azzal készíti elő magát a jövőre, s azzal akarja létjogosultságát igazolni, hogy tetemes áldozatokat hoz a kultúrának, melyet mi annyiszor hangoztatunk, melyre oly nagy súlyt fektetünk. Mégis csak van valami abban a magyar nemzetben; nem lehet az olyan, amilyennek mi eddig hittük; megérdemli, hogy ezután komolyabb figyelemre méltassuk s rokonszenvvel kísérjük működését, életét! Tárcza: Képviselői gyöngyélet.*) Elég az hozzá, hogy háromszori neki ugrás és orra bukás után negyedízben sikerült bejutnom az állami mindenhatóság ama csábos paradicsomába, amelyet úgy hinak hogy: képviselőház. Igaz, hogy a polgártársi bizalom önkénytes nyivánulása, a mely „legékesebb koszorú a hasafi fején a pénzbe is sokba, de hát még utánjárásba, önmegalázásba és arczapirulásba mennyibe került, hanem hát meg volt. Fáklyás zenét is kaptam, mint polgártársaim ellenállhatatlan lelkesedésének és bizalmának lobogó kifejezését, a saját költségemre. Most azonban nem erről akarok beszélni. Mikor nagy kéjelegve forgattam a valahára birtokomba jutott megbízó levelet, ami voltaképen nem egyéb, mint néhány iv közönséges papír, tele írva sebtiben a szavazók neveivel, — oly becsesnek tetszett, mintha mindenik levele egy ezeres bankó volna. Az igazat megvallva, körülbelül állott is annyiban. Más emberben talán embergyűlölet és megvetés ébredett volna azok iránt, akiktől pénzen kell megvenni a bizalmat és lelkesedést, én azonban kimentettem magamban választóimat. Nekem nem volt még elég alkalmam — gondolom — hogy kellőleg megismertessem az egész választókerületben igaz emberszeretetemet és a közügyekre irányzott őszinte buzgóságomat. *) Felolvastatott egy jótékonyczélű hangversenyen.’ Ha úgy ismert volna minden választó, mint ahogy, remélem, ezután fognak ismerni, akkor bizonyosan nem lett volna szükség költségre, fáradságra, akkor oly nemes lelkesedéssel szavazott volna rám az összes választópolgárság, mint barátaimnak ama kis csoportja, amely iránt való hálámat igazán nem tudom kellőleg kifejezni. Hanem hát megnyílt a pálya, amelyen ismertté tehetek minden nemes tulajdont, amely bennem lakik. Arról nem ábrándoztam, hogy egyszerre országos nevezetességgé válhassak. Tudtam, hogy parlamenti jelentékenységre még a határozott nagy tehetségek is csak huzamos működés után juthatnak. Reméltem azonban, hogy a kedvező képviselői helyzetben buzgóságom olyan szolgálatokat tehet választóimnak, amelyek állandólag lekötelezik valamennyit. Csak forduljanak hozzám bizalommal — hirdettem mindenfelé — ha akárminő ügyük lesz hatóságoknál, vagy a fővárosban , én életfeladatomnak tartom, hogy igazukat érvényre emeljem, ügyeiket lelkiismeretesen elintézzem. No hiszen lett is aztán részem megbízatásban ! Három esztendei képviselőségem alatt olyan nap, amelyen egyetlen magán megbízást sem kaptam, talán öt sem volt; olyan azonban, amikor 20-25 bizalmas levél érkezett egyszerre, volt akárhány. Látottam-futottam egész napon át, hogy eleget tegyek mindenkinek. Az estéket pedig válaszok írásával kellett töltenem, mert feladatommá tettem, hogy válaszolatlanul egyetlen levél se maradjon. A legtöbbnek, persze, hivatal kellett, vagy magának, vagy a rokonának és ösmerősének, vagy a rokona ösmerősének, vagy az ösmeröse rokonának. Negyvenedizig való érdekeltségét is a nyakamba varrta valamennyi. „Én ugyan nem ösmerem a szóban levő fiatal embert — írta az egyik — azt sem tudom, kiket és hányat ajánlottak erre az állomásra, hanem mindamellett igen határozottan kérem képviselő urat, hogy kineveztetését vigye keresztül, mert befolyásában és irántam való barátságában bízva, föltétlenül megígértem egy barátomnak, aki jó ismeretségben áll a fia apjával.* Ejh, de szerettem volna nyakon ütni a tisztelt választómat, aki az én bőrömre ilyen határozott ígéreteket tesz! Hanem azért csak neki savanyodtam s megmozgattam minden bokrot a választóm barátja ismerősének a fiáért, csakhogy kedvét találjam a választómnak. Mennyit boszankodtam hajdan, mikor hallottam, hogy egy más állomást a protekczió szerint töltöttek be, s most nyakig úsztam magam is a protekció gyakorlásában! A választóimhoz tartozók közül akármily kétes jelleműért és csekély képzettségűért latba vetettem befolyásomat, hogy neveztessék ki, neveztessék ki azért, mivel én akarom, ha arra való, ha nem. Egy egész külön minisztérium kellett volna csak arra, hogy az én kinevezéseimet teljesítse, és egy egész külön Magyarország, hogy valamennyi pártfogoltam elhelyezhető legyen. Mert — amint említem — veszedelmes bőségben omlottak a folyamodások. Törvényszéki elnökké, igaz, hogy csak öt egyént, de már adófelügyelővé huszonnyolcat, kataszteri becslőbiztossá ötvenkettőt, tanfelügyelővé kilenczet, miniszteri titkárrá négyet, miniszteri fogalmazóvá tizenötöt, törvényszéki bíróvá húszat, tanárrá harminchatot, tanítóvá kilenczvennyolczat kellett volna kineveztetnem képviselőségem három esztendeje alatt. És én mindazok dolgában jártam rémséges buzgósággal. Hát a sok mindenféle irodatiszt, számvevőségi hivatalnok, törvényszéki és adóvégrehajtó, megyei, kórházi, járási és körorvos, vasúti, posta és távirdatiszt, kocsivezető, hivatalszolga, útbiztos és megyei bába, főerdősz, alerdősz, erdővéd, aki mind általam akart azzá lenni! Jegyzéket vezettem róla, mégsem tudom elmondani valamennyinek a számát. Hanem hát jártam híven mindeniknek a dolgában. Ők nem hiszik, persze, a háládatlanok, mert bizony, szó a mi szó, pártfogoltjaimnak századrésze sem kapta meg a kívánt állomást, de lelkiismeretemen kívül bizonyságom lehet Magyarországnak mind a kilencz minisztere s nem tudom hány miniszteri tanácsosa; bizonyságom lehet susterem a Páris utczában, kitől minden hónapban két pár vastag talpú czipet kellett vennem, hogy egyebet sem tettem három esztendeig, csupán választóim érdekében koptattam a flasztert, úgy ismertek minden minisztériumban, mint a részpénzt. A hivatalszolgák mosolyogtak, de a tanácsosok kezdettek savanyu arczokat vágni gyakori megjelenéseimhez. Olyan is akadt, aki gorombán dobta a szemembe, hogy azt hiszem-e, nincs egyéb feladata az államnak, mint az, hogy a képviselők pártfogoltjait hivatalba helyezze. Ha a tanácsos mogorva volt, sértett önérzettel rohantam a miniszterhez. A miniszternek kötelessége jól fogadni minden képviselőt. Bizony megnőtt a tekintélyem hirtelen! Régebben is volt dolgom egyik-másik miniszternél, hanem akkor csak a kihallgatás idejében jelentkezhettem. Akkor is várakoznom kellett néha órákon át. Megtörtént az is, hogy két-három órai várás után kijelentették, hogy Az államépitészeti hivatalok főnökeinek, a megyei törvényhatóságokhoz való viszonya szabályozása, már a közeli jövőben rendeleti uton meg fog történni. A midőn az 1877. XXIV. l.-czikk a megyei mérnökük intézményét beszüntette, s a megyékben előforduló mérnöki teendőket az államépítészeti hivatalok ügykörébe utalta, s azon állami tisztviselőknek, kik egyszersmind a törvényhatósággal is szolgálati viszonyba jutottak, ehhez való viszonya nem lett körülírva. Ezen hiány a gyakorlati élet által napról-napra inkább kifejezésre jutván, —a tárgyalások a szóban levő viszony szabályozása iránt, már jó ideje folyamatba létettek, s ma már odáig haladtak, hogy a kormány ez irányban való intézkedése már a közeljövőben várható. A külföldre szökött bűntettesek kiadatása, kik valamely közigazgatási hatóság megkeresése folytán lettek letartóztatva, igen sokszor akadályokba ütközik. A közigazgatási hatóságok ugyanis, a legtöbb esetben elmulasztják az illetékes bíróságot, bűnügyre vonatkozó körülmények közlése mellett, határozathozatal végett megkeresni, ■ letartóztatott tettes pedig, a külföldi államok legtöbbikével kötött szerződések szerint, csakis bírósági határozat alapján adható ki. Hogy tehát e bajon segítve legyen, az igazságügyminiszter, a Nemzet értesülése szerint, ez ügyben tárgyalást indított, melynek czélja a közigazgatási hatóságokat oly egyöntetű eljárásra utasítani, mely a bűntettesek kiadása tekintetében, a külalla-