Magyar Polgár, 1883. április-június (17. évfolyam, 74-148. szám)

1883-05-18 / 113. szám

6 minden összeesküvő sietni fog magának ame­rikai kalapot szerezni, a kalap kissé magas, de van titkos fiókja, melyet egy kis tükör el­­föd, s melyben jelentékeny mennyiségű nitro­­glicerin rejthető el. A pokolgépet az által le­het felhúzni, hogy a kalapban levő zsebken­dőt lassan kivonja onnan az ember. A­ki te­hát szükségét érzi valamely templom vagy minisztérium felrobbantásának, az egyszerűen odamegy leteszi kalapját, kiveszi belőle ken­dőjét és azután eltávozik. Az eszme különben nem új. Először Oroszországban merült fel, a­hol úgy akarták meggyilkolni a czárt, hogy kalapokat, melyekben bombákat helyeztek el, vetnek fel a levegőbe a czár előtt. Köszönetnyilvánítás. Méltóságos dr. Mar­­kusovszky Lajos min. tanácsos ur a kolozs­vári m. kir. F. J. tud.-egyetemi orvostanhall­gatók segély-egylete javára a magyar orvosi könyvkiadó társulatnál 200 frtos alapítványt tett. Fogadja nemes tettéért egyletünk választ­mánya nevében hálás küszünetünket. Kolozs­várit, 1883. május 16-án. Fridrich Alajos, s. e. elnök. Hints Elek, s. e. titkár. Gyászrovat. Néhai Farczádi Sándor Elekné szül. Kó­sa Anna rokonsága együttesen mély fájdalom­mal tudatja özv. Farczádi Sándor Elekné szül. Kósa Annának folyó évi május hó 15-én reggeli 2 órakor, tüdőszélhüdés folytán, rövid szenvedés után 69 éves korában bekövetke­zett csendes elhunytát. A megboldogult feled­­hetlen nőnek elhunytával egy fáradhatlan mun­kásságban töltött élet napja szállott alá a mú­landóság éjjelébe; nemes szive dobogásának megszűntével a jótékonyságnak egy élő forrá­sa zárult be. Az elhunytnak kedves emlékét hosszasan fogják áldani azok az egyesek és testületek, melyekre nézve szive utolsó dob­banása alkalmával is lelkének gondjait kegye­sen kiterjesztette. Halt porai folyó hó 17-én délutáni 4 órakor a halottas háznál tartandó ima, s ezt­ a helybeli ev. ref. templomban kö­vetendő gyászszertartás után fognak a refor­mátusok sirkertjébe örök nyugalomra helyez­tetni. Emléke áldott, nyugalma zavartalan le­gyen! Nagy-Enyeden, 1883. május hó 15-én. TÖRVÉNYSZÉKI CSARNOK Az eszéki vasúti szerencsétlenség ügyé­ben, melynek huszárjaink estek áldozatául, a bűn­vizsgálat elrendeltetett. E tárgyban a kö­vetkezőket jelentik: Az eszéki vasúti szeren­csétlenség ügyében a pécsi kir. törvényszék által kiküldött vizsgálóbíró, Cziglányi Béla, oly végzést hozott, a­melynek értelmében a m. b. t. 290. 291. §§-ai, úgy XXXIX. fejeze­tének határozmányai által tiltott jogsértés mi­att, Koch József hídfelügyelő, Steizl Frigyes osztálymérnök, Schüller Károly mérnök, Job­bágyi Ottó főmérnök, Réczei Gyula igazgató­­helyettes és Markbreiter J. állomásfőnök el­len, a királyi ügyészségnek részint írásban 1692/k. u. 1883. sz. a. kelt, részint szóval tett indítványa elfogadásával, a bünvizsgálat ezennel elrendeltetik. Az indokolásban ezek foglaltatnak: Koch József hídfelügyelő ellen nagy számú tanuk kijelentésével igazolható, hogy a híd szerkezetében és épen annak ré­szén feltűnő hiányok fordultak elő, melyekre nézve, még figyelmeztetés daczára sem tett intézkedést. Steszl Frigyes osztálymérnök és Schüller Károly mérnök, kikre a közvetlen el­lenőrzés volt bízva s kik a hidat a szeren­csétlenséget megelőző napokban, sőt órákban vizsgálták, a tapasztalt változások folytán még ahhoz a végszükségbeli ténykedéshez is folya­modtak, hogy Schüller Károly a vonat előtt haladt a hídon keresztül, de e fontos intő je­lek daczára kitették a vonatot a tényleg és nyomban bekövetkezett szerencsétlenségnek. Jobbágyi Ottó főmérnök, ki szeptember 22- dikén a híd megvizsgálása végett érkezett Eszékre Budapestről,­­ értesült a vizállás folytán a hid hátrányára beállott változá­sokról, gyakran tartott szemlét a hidon, a tanuk nagy száma által tapasztalt hiányo­kat nem figyelte meg s az igazgatóságnak a hid használhatóságát jelentette sü­rgönyileg. Réczei Gyula igazgató-helyettes, ki szintén vizsgálat végett ment Budapestről Eszékre, a vizsgálatot megtartotta, a hídnak a legutóbbi napokban bekövetkezett rongáltatásáról érte­sült s a szerencsétlenséget megelőzőleg két órával azt sürgönyözte, Budapestre, hogy . ... . . a veszély pillanatnyira elhárult, ha kedve­zőtlen körülmények be nem állanak, a közle­­kedési híd tartható és erre nézve semmi ve­szély!* — e sürgöny tartalma tetemes aggá­lyokat foglal magában, melyek indokolták vol­na, hogy az igazgatóhelyettes a közlekedést­­ felfüggeszsze. Markbreiter J. állomásfőnök, ki maga adta utasításul a mozdonyvezetőnek, hogy nagyon lassan haladjon a hídon, tehát a bajt gyaníthatta, ki a szabályok ellenére helyezte el a katonákat teherkocsikban, mi­ként ez a közös hadügyminiszternek a horvát­­szlavon-dalmátországi bánhoz intézett megke­ A vilnai hóhér. A Russkaja Starina czímű orosz idősza­ki irat nemrég Muravjevről, ama félelmes ször­nyetegről tett, közzé közleményeket, kit honfi­társai maguk is a „vilnai hóhér“ névvel ru­háztak fel. A nevezett közlemények, Muravjev emlékiratai, orosz körökben nagy feltűnést kel­tettek. Az orosz kebelben kétféle kebel lakik, az egyik szláv-európai, a másik tatár-ázsiai. Muravjev ez utóbbinak klasszikus megteste­sülése s épen ezért följegyzései a maguk vad baromiságában rendkívüli érdekkel bírnak. Muravjev gróf nem szépíti a dolgokat. Hozzá méltó öntetszelgéssel s kimerítően em­lékezik meg vilnai diktatúrájáról s azokról a véres eszközökről, melyekkel a felkelést el­nyomta. Mások ítéletével cseppet sem törődik,oly ember, a ki saját magán kívül sem istent, sem embert nem ismer, magát Sándor czárt sem, kit ismételten ingatagnak s esztelennek mond. Csak egyedül az ő általa követett út a való­di s a ki nem volt pártján, az ellensége, vagy a legjobb esetben őrült volt. A czár „filantro­­pikus tévedései“-ről több ízben megemlékezik. Dolgorukov herczeg, Miljutin hadügyminiszter, Valujev belügyminiszter s Szuvarov pétervári főkormányzó olybá tűnnek fel előtte, mintha a lengyelekkel egy követ fújnának s Wielopol­­szki marquist egyszerűen pártütőnek nyilvá­nítja, kit haditörvényszék elé kellene állítani. A vádak, melyeket Muravjev Valujev és Szuvarov ellen felhoz, sokkal inkább mérges természetűek, semhogy elhihetnék azokat. A vak gyűlölet, melylyel a vén vasgyűrű a pé­tervári kormány iránt viselkedik, a kormány dolgait megfordított világításban tünteti föl előtte. Rettentő szigorúságával s bámulatra­­méltó erélyével szemben az európai párt hu­mánus törekvései frázisoknak s vénasszonyos pletykaságnak tűnnek fel. Muravjev ezt mondja magáról: Tudom, hogy mit akarok. Az eszközüket, tekintve a czélt, mely abban állt, hogy az országot le­­igázva, azt oroszszá és orthodoxxá tegye, egy­általában nem válogatja. Gyönyörrel irtott vol­na ki minden lengyelt s házaikat a földdel tette volna egyenlővé, esannyira, hogy csak a puszta föld maradt volna fenn, melyet ő az­tán templomokkal, kaszárnyákkal, igazhivő pa­rasztokkal s szentképekkel népesített volna be. A felkelés elnyomása előtte csak mellékes kérdés volt. Mit is tehettek a lengyel kaszá­sok az orosz hadsereg s a híres akasztó-zsan­­dárok, a rendőri erőszak ellen, melyekkel Mu­ravjev teljhatalmúlag rendelkezett. Muravjev Nikolajevics Mihály azzal kezd­te meg tevékenységét, hogy a Bilnába való megérkezése (1863. május 14-én) után egy nappal az előtte működött hivatalnokok által kizsarolt háztulajdonosokra és cselédtartókra súlyos pénzbírságot vetett ki, azokra, kiknek házaikból emberek szöktek el s a felkelőkhöz pártoltak. Továbbá azt a parancsot adta ki, hogy a fontosabb bűnösök ellen folyamatba tett vizsgálatok minél gyorsabban véget érje­nek, hogy a hozott és megerősített ítéletek haladék nélkül végrehajtassanak. E parancs következtében két katholikus lelkészt lőttek agyon s két lengyel nemest akasztottak fel. Krasszinszki püspököt, kit a két lelkész kivégzése fölötti ijedelem beteggé tett, Muravjev parancsára, egy zsandár kísére­tében száműzetésbe vitték Vetkába. A diktátor mindenütt katonai rendőri igazgatóságokat állított fel s a városokban la­kó földbirtokosok parancsot kaptak, hogy jó­szágaikra térjenek vissza. Ha az erdőkben, vagy birtokaik körül nyugtalanságok voltak ész­lelhetők, úgy ezért a birtokosok tartoztak fe­lelősséggel s haditörvényszék elé kerültek. A nemeseket 10 százalék jövedelmi adó­val rótta meg, ezenkívül kötelezve voltak éven­­kint 800 ezer rubelt fizetni a fegyveres „ál­lamőrök“ számára. Muravjev saját feljegyzései szerint két év lefolyása alatt 128 személyt végeztek ki, 972-őt kényszermunkára ítéltek. 1472-őt Szi­bériába, 5625-öt más kormányzóságokba szál­lítottak, 345-öt a katonaságba s 864-et más­hová osztottak be. Büntetést tehát összesen 9361 személy szenvedett a még egyszer annyi volt vád alá helyezve. Azonban nemcsak Mu­­revjev ellenségei állítják azt, hogy a kivégzet­tek száma sokkal nagyobb, mint a diktátor által jelzett szám. Murevjev kicsiny, zömök testalkatú em­ber volt, rendkívül rut vonásokkal. Képzett­sége és tehetsége, valamint észtehetségének éles volta bámulatot keltett. Csakis ellenségei voltak. A Muravjev-irodalomhoz rendkívül érde­kes feljegyzéseket csatolt Karzov a Russkaja Starinában. E feljegyzések a Muravjevvel egy­korú Berg Fedorovics Fedor gróf táborszer­nagy s Lengyelország későbbi helytartójának történetéből vett kivonatok, kit 1863-ban Varsó akkori helytartójának és kormányzójá­nak segédévé neveztek ki. A hadsereg Berg kinevezését annál kedvezőbben fogadta, mivel a népszerűtlen Szumarokov tábornok, ki a lengyel papságnak és alsóbbrendű nemesség­nek kedvezett, ugyanez állást igyekezett el­foglalni. Mint helytartói segéd, Berg teljesen pas­siv magatartást követett. Csak azon idő után, midőn Konstantin nagyherczeg Varsóból el­utazott, mutatott nagyobb határozottságot, s midőn a felkelők a Szamojszki-házból bom­bát vetettek utána, 7 főczinkost köttetett fel nyilvánosan Varsó főterén. Ezt több más szi­gorú rendszabály kibocsátása követte. Karzov nézete szerint Berg rendkívül tevékeny, fá­radhatatlan, eszes, gyakorlott és erélyes em­ber volt, s e mellett népszerűséget hajhászó egoista. A hét czinkos kivégzése után, mely, mint a szerző biztosit, mélyen megrendítőleg hatott, Berg ismét azon igyekezett, hogy nép­szerűvé tegye magát. Több halálra és szám­űzetésre ítélt földbirtokosnak megkegyelme­zett s jogaikba visszahelyezte őket. Berg hi­­zelgett a lengyeleknek, kik ezért nagy táncz­­vigalmat rendeztek tiszteletére, melyre azon­ban csakis a helytartót s kis számú kísére­tét hívták meg. A lengyelek közül, állítja a szerző, csak­is a „sund“ jelent meg, t. i. a kézművesek s kalmárok, az előkelők, a „pan“-ok távol ma­radtak. iööö. május 18. MAGYAR POLGÁR. (113. sz.) relvényéből kitűnik. Ez intézkedés végzetes volta következtethető abból a körülményből, hogy a teher­kocsi szerkezete a veszélyben te­temes akadályokat gördített a menekvők elé, míg a rendes személykocsi arra módot nyújt­hatott volna. Megállapíttatott továbbá, hogy a kocsik összeállítása a bekövetkezett szeren­csétlenség főtényezőjének tekinthető, miután a katonákkal rakott teherkocsi után még mál­­hás kocsi, s a postakocsi következett, s épen a katonákkal teli két kocsi volt az utolsó, mely leszakadt, az utána következők pedig a hídon maradtak. Ezek szerint tehát, a vizsgá­lat czéljai tekintetéből jelen végzés keretébe foglalható ennyi adat is indokolásául szolgál­hat annak, hogy a fent idézett törvényszakasz­ba ütköző jogsértések tárgyilag fenforognak, s hogy alanyi tekintetben a megnevezett vádlottak ellen jogosan irányul a bűnvizs­gálat. CSARNOK. Egy tárca fogai. Beszély. Musset Páltól. Francziából: Báró Bánffy Farkas. I. Aóbert hadnagy az I-fő tüzér­ezredtől, a pihenés ideje alatt, vaságyán feküdve, egy hírlapot akart olvasni, mely azonban kiesett kezéből. Reaumur szerint 30° meleg volt. Szobája mindenben hasonlított egy arabs ka­tonáéhoz. A négy mészszel fehérített falon nem volt egyéb díszítés, mint néhány szolgá­lati durva kard, revolver s két megyfa pipa­szár. Egy úti bőrönd, abban fehérnemű s a dísz-egyenruha, két szalma-szék, egy lócza s egy fehér fa-asztal, valami sárgás szövetű ta­karóval beterítve, képezék az egész bútorza­tot. A vas-ágy előtt egy Alveolból font gyé­kény, szőnyeg gyanánt szolgált. Egy kékes színű szövet görfüggöny az ablakon, mérsék­lő némileg az afrikai nap vakító fényét. Időn­ként a függöny megmozdult, jeléül annak, hogy a tenger felől jövő szellő kissé lehűtendi a rekkenő hőséget. A hadnagy mély álomba me­rült, ellenben inasa, a lóczán ülve, szemeit urára szegté, s mintha viaszból lett volna, mozdulatlan maradt pár pillanatra. Egyszerre csak a tárca térdeit meghajtva, fáblyájának gombjait egyenkint felgombolá, s azokat le­vetve az asztal felé közeledett; ezen egy fel­nyitott úti táska s egy juharfából készült s revolver-töltényekkel teli bezárt szekrény volt. Bámulatraméltó ügyességgel forditá meg a szolga a benne levő kis kulcsot s a szekrényt felnyitva, abból két töltényt lopva csúsztatott zsebébe, de midőn a harmadikat kivevé, le­gyen az öröm, vagy félelemből, keze reszketni kezdett s a töltény a földre esett, az esés ál­tal zajt okozva, a hadnagy fölébredt. „Nem tudom“, mormoga a tárca, a csomag rende­zését szinlelve, „nem tudom, hogy Allah­­nak mit vétettem, de ma akármihez nyúljak, az kihull kezemből“.­­ „Ellenkezőleg, te azt igen jól tudod, hogy mit vétettél Allahnak“, felelt a hadnagy. Lopod a töltényeimet s Allah nem szereti a tolvajokat.“ — „Hadnagyom, te rosszul láttál“, vi­szonozta a tárca. „Az anyám fia nem tolvaj. Csak a port töröltem le ollódról és borot­vádról. Egy kis kefét ejtettem le. Ez az egész.“ — „Az anyád fia hazudik. Ha a tölté­nyeket nem teszed vissza rögtön a szekrény­be, nyolcz napra elcsukatlak.“ — „Az, kinek fegyvere nincs, nem em­ber,“ szólt a tárca bosszankodva, mi­alatt visszatevé a töltényeket. „Ali nem ember.“ — „Ali hálátlan“, vágott szavába a had­nagy- „Mondja csak, hát nincsen neki egy jó Chassepot fegyvere, melyet a francziák sultán­­jától kapott's még pedig semmiért.“ — »Egy puska töltény nélkül nem fegy­ver, s midőn én az utczán jár­ok Chassepotom a fogason fityeg.“ — „Halgass, légy szives húzd felbak­­kancsaidat s takarodjál a kaszárnyába.“ A hadnagy ismét kezeibe vévé az újsá­got s szemeivel a legújabb híreket kérésé. Egyszerre csak örömkiálltást hallatott. — „Ali!“ szólt ő, „tudod-e, hogy biztos a há­ború. Megyünk Francziaországba.“ Ali alabástromfehér fogait láttatá, sze­mével egyet hunyorított, de rögtön ismét visszanyerő arcra szokott nyugodtságát: le­het, hogy az újság hazudott, mint Ali,“ szólt ő kis idő múlva. — „Éppen nem“, felelt a hadnagy. „Ez a kormánytól egy sürgöny. Ezredünk a Raj­nai csapathoz van beosztva. Nemsokára Chassepot-ink megszólalnak, s hatvan töltény leend tananyáidban.“ Ali újból mosolygott. Mi­alatt a turca felhúzta bukkancsait, Aubert úr felkötő kard­ját, feltéve sapkáját, s együtt távoztak, az egyik a kaszárnyába, a másik pedig a tábornagyi karhoz. A háború híre az egész városon nagy izgatottságot keltett. A turca útjában egy öreg asszonyt talált, kinek a nép nagy hitelt adott, s még pedig azért, hogy gyakran szen­vedvén nyavalyatörésben, az arabsok az ilye­neknek jóstehetséget tulajdonítottak. Az öreg, Ali előtt megállt s elzárá útját, miután szeme fehérjét és tenyerét megvizsgálta, igy szólt: „Fiam, kedves Alim, ügyelj magadra. Most nem Allahért és a Prófétákért fogsz küzdeni. Amott a tengeren túl, a hideg földön, veszedelmet látok, még pedig oly veszedelmeket, melyek mint a fecskék úgy repülnek minden felülről. A golyózápor gyanánt hull a derék katona körül s egy azokból elég, hogy megölje. A ha­lál ellen meg kell magad védened. Ali fiam, vedd meg tőlem ez ereklyét, melyet egy tu­dós bűvész csinált.“ Az üreg egy kis lapos követ vont elő, olyat, milyent a tenger partján számtalant le­het találni, s a melyen e két arabs szó volt durva betűkkel kimetszve „arch“ és „korsi“, melyek az Allah két fejedelmi trónusának nevei. — Bir ez ereklye csakugyan valami ha­tással?, kérdé a turca. — Oly hatással, mint a nap. — S mi az ára? — Egy piaster. Ali mély zsebeiben keresgélt. S egy húsz centimos ezüst pénzdarabot vont elő. „Itt van mind az, mivel bírok." Az öreg asszony a pénzdarabot gyorsan elkapva, felegyenesedett s kezeit a turka feje fölébe emelve, ünnepélyes arczot öltött. A fe­kete kő, átfukasztva, egy zsinegen függött. Ali vallásosan meghajjá magát s a boszorka nyakába akasztá azon csalhatatlan szert, mely őt a golyóktól lesz megvédendő. Ezen ünne­pélyes pillanat alatt az öreg valami bűvös szavakat suttogott: — „A hideg föld hitet­lenjei hasztalan lőnek reá, mert golyójuk nem találandják őt, Allah hű szolgáját, ha mégoly sűrűn esnének is, mint a dara. Az igazhitű a golyó általi haláltól mentve van s a mi az aczél általi halált illeti, karjai izmosak, lábai gyorsak s szive mint az oroszláné! Eredj fiam, légy győztes s óvakodj a csillámló fegyve­rektől.“ A tárca teljesen bízva ezen ereklye bű­vös hatásában, útját a kaszárnya felé vette. Ali-ben-Samen, fiatal korában a fran­cziák ellen h­arczolt. Részt vett alárendeltsé­gében számtalan kirándulásokban, európai gyarmatosok megtámadásában, számtalan ma­jor kirablásában, azon Íriszemben, hogy mind­ezt helyesen cselekedte. Ali tábori sátor alatt születvén, nem emlékezett tisztán évei számára s nagyon bá­mult azon, hogy majdnem minden franczia emlékszik születése napjára. Szép fiú, telivér arabs, ritka erejű, könnyű és ruganyos, mint egy macska, barna, de nem fekete arczbőrrel, egyenes orral, magas homlokkal, nagy szájjal s nagy, de nem tulságig vastag ajkakkal birt. Szemei fénylők s fogai porczellánfehérségüek voltak. Látva nyugodt, arczát, határozott fellé­pését s mértékletes magaviseletét, Alit min­denki komoly s önálló embernek tartotta vol­na ; de mindez csak álarcz volt. Szenvedélyei­nek pillanatában az afrikai nem ismert ha­tárt. A katonai fegyelem által engedelmesség­re szoktatva és megszelidítve, lelke mélyében vad szenvedélyeket rejtegetett, melyek, ha az alkalom kínálkozott, minden pillanatban ké­szen álltak a kitörésre; különben a legjobb ember, de tolvaj, mint egy varjú. Bátorsága után legszebb tulajdonai közé a kisérüség tar­tozott, mely az északi tartományokban lakó ember előtt megfoghatlan volt. Egy marék megfőtt rizs elég volt huszonnégy órára s egész életében nem ivott pálinkát, mely a katoná­nak méreg. Társaságának egy rosszul sikerült vál­lalatánál, Ali körülvétetett a zuaroktól. 8

Next