Magyar Polgár, 1883. április-június (17. évfolyam, 74-148. szám)
1883-06-03 / 126. szám
Tizenhetedik évfolyam. Előfizetési díj: Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 50 kr. HIRDETÉSI DÍJ: Petit sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 30 kr.— Nyíttér: sora 26 kr. 126. szám. Kolozsvár, 1383. vasárnap, június 3. Szerkesztőség ésKiadóhivatal Magyar Polgári könyvnyomdája (Balközép-utcza 3. sz.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltétnek. KOLOZSVÁR, JÚNIUS 2. Történelmi képcsarnok. A magyar hazafias közönség figyelme egy igen méltó tárgyat nyert a történelmi képcsarnok eszméjében A mennyire ez ujszülött rövid történetét ismerhetjük, születése helyéül az írók és művészek társaságának helyiségeit állapítjuk meg. Dajkája Veszprém vármegye volt, mely első szólalt föl mellette a képviselőházhoz intézett feliratában. A nemzet képviselőtestülete keblére ölelte a csecsemőt s felhívta a kormányt, hogy neveltetéséről gondoskodjék. A kormány, igen helyesen, egy szűkebb körű szakbizottság összehívásán kezdte e gondoskodást, mely a múlt hó végén tarta első ülését. A fővárosi sajtó egyszerűen közölte e gyűlés eredményét, a vidéki sajtó egy része még enynyit se tett. S ha mi ez alkalommal foglalkozunk e kérdéssel, nem azért teszszük, mintha csak a holt évszak egy napját akarnék betölteni vele, hanem mert mi is abban a véleményben vagyunk, melyet Trefort Ágost vallás- és közoktatásügyi miniszter fejezett ki a bizottság első ülésén tartott megnyitó beszédében : „Bárki is kezdeményezte a történeti arczképcsarnok eszméjét, azt igen szépnek és üdvösnek tartom.“ Hozzátette, hogy megvalósítása végett, részéről, mindent elkövet. Tehát szép és üdvös eszme! Szép mint eszme, s üdvös lesz, mint tény. Napjainkban, mikor a realismus minden tért meghódított s már sziveink zárát feszegeti, sok ember előtt csaknem érthetetlen a lelkesedés egy ily eszme mellett, melylyel nem börzén, hanem a hazafiság oltárán lehet nyereségre számítani. Mi pedig épen ezért lelkesedünk mellette. Mert aggasztóan fogy a hazafi, szaporodik a világpolgár. A régi szép magyar felkiáltás: „Éljen a haza!“ — ma classicus nyelvre van lefordítva: „Ubi bene, ibi patria.“ Történeti műveinket olvasatlanul eszi a por. Nana miatt nincs időnk őseink szép múltját tanulmányozni. De tovább megyünk: még csak nem is írják oly mérvben és szellemben történetünket, mint megvárhatnék. Ezer éve, hogy itt lakunk s most is alig-alig, csak hozzávetőleg tudtuk meghatározni, hogy mikor üljük meg honfoglalásunk ezer éves ünnepélyét. Egész korszakokat fed még a múltak köde, melyen nem tört át a történeti világosság napja. Pedig a múlt ismerete nélkül nincs jövő. Ez az a forrás, melyből lelkesedést és erőt meríthetünk. S csak az a nemzet él igazán, melynek múltját és jelenét története szálai szerves összeköttetésben tartják, mint ép test izmait a sejtszövetek. Egy történelmi képtár nem volna egyéb, mint egy illusztrált történeti mű, mely az újabb szemléleti módszer szerint sokkal gyorsabban és maradandóbban vezetne a czélhoz, múltúnk ismeretéhez s ez által a nemzeti lelkesedéshez. Végtelen sok és becses kincs kerülne igy napfényre, mi jelenleg magánosok szűk körében van elrejtve, vagy a gondozás hiánya miatt kipótolhatlanul elveszve. Főuraink kastélyai, főpapjaink palotái, megyéink középületei, nagyobb köznemesi családaink kúriái sok becses anyagot fognak szolgáltatni, mik eddig magántulajdont képeztek, de amint a nemzet szemei elé lesznek állítva, közkincsekké, ereklyékké válnak. Még maguk a régi tulajdonosok is egészen más szemmel néznek majd azokra fenn és Duda várában egy díszes csarnokban. Otthon csak ősüket látták az arczképben, ősi javukat egy vár, egy fegyverzet rajzában. Egy nyilvános múzeumban nemes tettekre hevítő hazafiakká, emlékekké emelkednek azok még az ők szemeikben is. A vendég, ki e csarnokot meglátogatja, pirulni fog önmagán, ha esetleg oly képet lát, kinek vagy minek történetét nem ismeri. S az önvád nem ad neki nyugtát mindaddig, míg ismerete, hézagait ki nem pótolja. Így vesz majd történetünk a közönség körében mindig nagyobb gyűrűzetet, mint a tó vize, ha valamely külső hatás éri. Az ismeret pedig fölfrissíti és biztosítja a lelkesedést, mert csak oly valamiért lelkesedhetünk állandóan, amit ismerünk. Divatból, vagy egy-egy alkalmi áramlatból tanúsíthatunk ugyan lelkesedést, de az csak pillanatnyi, mint a bolygó fény, mely egy perezre elkápráztat, de nem melegít, tehát nem is termel. Hazafias tettek csak bennső lelkesedés alatt teremnek, mint életteljes virágok a nap melegében. Minden egyéb üvegházi hazafiság, üvegházi növény! Mekkora hatása volna e képcsarnoknak az ifjú nemzedék történeti ismereteinek gyarapítására, általában a történet tanításának megkönnyítésére nézve is! Ahelyett, hogy hosszadalmas leírások, sokszor száraz előadások után tanulnák meg őseink öltözetét, fegyverzetét, életmódját stb. s egy-egy nagy alakunk jellemét: e képcsarnok tárgyainak fényképészeti sokszorosításával mintegy illusztrált tankönyveket adunk minden ifjú kezébe, melyekből szemlélet útján sokkal hűebb és maradandóbb kép vésődik emlékébe mindezekről. Az arcz a lélek tükre, így egy-egy nevezetesebb ősünk lelkét sokkal könnyebben megismerhetik arczáról, mint könyveik szövegéből. A képekhez járulnak aztán az illetőknek cselekedetei, hogy az ismereteket kiegészítsék. Részünkről tehát a történetírás és tanítás megkönnyítése, történetünk népszerűsítése és terjesztése, a hazafias érzék fejlesztése, s a nemzeti lelkesedés élesztése szempontjából nemcsak pártoljuk, hanem nélkülözhetlennek tartjuk e képcsarnoknak nemcsak mint arcz-, hanem általában mint képcsarnoknak megvalósítását, melyben várak, szobrok, reliquiák stb. képei is helyet találjanak. A kormány már tényleg meg is indult ez érdekben, amennyiben a fővárosban levő tekintélyes anyag egybegyűjtése iránt intézkedett. A vidéki anyag egybegyűjtése végett közelebbről intéz felhívást megyékhez, városokhoz, felekezeti hatóságokhoz, püspökökhöz, főurainkhoz stb. Mi e néhány sorral csak igénytelen előfutárjai kívánunk lenni e felhívásnak, mely bizonyára nem hangzik el a pusztában. Nem akarjuk hazánk közönségét azzal szégyeníteni meg, hogy hosszas propagandát csináljunk egy ily eszmének! A közművelődéstől semmiesetre se maradnak el az erdélyi részek sem, melyek nagy fontosságú adalékokkal gazdagíthatják a képcsarnokot: szép, de Táreza. Carmen lugubre. Húsz tél szállt el csak felettem . . . — Rövid élet, hosszú bánat! . . . Érveid, bár nem feledtem. Tűnt éltem, megyek utánad. Mennyi ábránd, vágy, rajongás . . . Aztán szárnyatört remények, Kora vérzés, bús lemondás : Ez volt nekem csak az élet. Hányszor szólt a dal hajának, Mosolyának és szemének Jó a dal most gyászolanának. Jó a haj most szemfedélnek. Hányszor szálltam vágyak szárnyán, Messze, ki a végtelenbe .... Oh, de most a czyprus árnyán Megpihenek elmerengve. Hányszor szedtem friss virágot Lenn, a rétek puha selymén........ Elhervadtak a virágok, Mint az élv, a perczek tüntén. Hányszor hittem és reméltem Boldogságot........boldogságot............ Oh, de,ínában éltem S napsugárt még most se látok. Zengő ének. ... semmi visszhang .... Tünde vágyak .... sötét éjek ! . . .. Nyíló bimbók .... őszi pitypang . . . Rajongó szív .... tört remények. Húsz tél szállt el csak felettem. — Rövid élet, hosszú bánat! ... Érveid, bár nem feledtem . Tűnt éltem, megyek utánad. Manfréd: Apróságok Balzacról. A jeles regényíró nagyanyja nagy előszeretettel ismételgette mindenkinek a következő adomát: A Balzac szülői házánál volt egy Mouche nevű nagy házőrző eb, melyet Balzac nagyon szeretett. Egy este, mikor a nagyanya elővette a bűvös lámpát, Honoré, észrevéve, hogy kedves kutyája nincs a nézők között, egész parancsolólag felkiált: — Várjanak! Aztán kisietett, s bevezette a nagy kutyát, s így szólt hozzá: — Mouche, ülj ide szépen és nézz, neked nem kerül semmibe, mert jó atyám fizeti a belépti díjat. * Monnier Henrikkel találkozik egyszer az utczán. — Nagyszerű eszmém van! mond Balzac. — Teringettél! Hadd halljuk azt az eszmét! — íme: kibérelek egy boltot az olasz boulevardon. Egész Páris ott megy el, ugye? — Ott, s aztán ? — Aztán fölszerelem gyarmatárukkal, s homlokára hatom arany betűkkel: Honoré de Balzac, fűszerkereskedő. Ez feltűnést kelt, az egész világ látni akar, mint árust. Nyerek legalább is ötszázezer frankot. Számításom világos: naponkint elmegy boltom előtt ennyi ember, kik mindnyájan betérnek hozzám. Ha csak ,egy sort is hagy ott mindenik, ez naponkint enynyi, hetenként ennyi, havonként pedig kiad egy összeget......... S e fölött messzemenő összegekig elábrándozott. Monnier hallgatta egy ideig, aztán a Prudhomne komolyságával szólt: — Előlegezz nekem száz sout ez üzletből. * Théophile Gautier beszéli, hogy egy reggel Balzac magához hivatta: — Holnap egy öt felvonásos nagy drámát olvasok fel Harelnek, — monda. — S véleményem akarod hallani? kérőé Gautier karosszékbe ülve, mint ki hosszas felolvasásra akar előkészülni. Balzac észrevette a Gautier gondolatát, s szólt: — A dráma még nincs kész, de hamar összehányjuk, hogy pénzhez jussak. Terhes lejárati napom közeledik. — De hiszen mától holnapig ez lehetetlen, jegyzi meg hallgatója, még csak lemásolásra se volna idő. — Elmondom, hogy gondoltam ki: te megírsz egy felvonást, Ourliac egymást, Laurant—Jan a harmadikat, Belloy a negyediket, magam írom az ötödiket. Délben szokás szerint felolvassuk. Egy felvonás nem több 4—5 száz sornál, négy-ötszáz párbeszédes sort pedig meg lehet írni egy nap, s egy éjjel. — Mond el a mesét, a beosztást, vázold pár szóval a személyeket, s én munkához látok, felelt Theophile kissé zavartan. — Ah! — kiált fel Balzac némi megvetéssel, hiszen ha te mesét is vársz, sohase érkezünk el! Ez a dráma Vaurin volt. A nagyszombati csata. A Kisfaludy-társaság közelebbbi ülésén, mint már említettük, Degré Alajos érdekes reminiszczencziákat mondott el 1848-ks élményeiből. Közöljük e felolvasásból a következő a nagyszombati csatára vonatkozó, részletet: Guyon Simonichot űzve Holitsig, Morvaország határáig, hol a királyi várban nyugodott babérain, seregét meg ott hagyta Ordódy Kálmán parancsnoksága alatt. Az ellenség nem késett támadást intézni, mire a parancsnok a hidat fölégetvén, visszahúzódott Nádasig, hol több kisebb-nagyobb csatározásoknak kitéve, deczember 14-ig maradt. E napon hajnalban megszólaltak az ágyuk, s nemsokára kifejlődött az ellenség egész erővel a hegy és erdőszorosból. Tízezer emberből álló ellenséges csapattal szemben kétezer emberből álló dandár, nagyon természetesen, csak rendes visszavonulásra gondolhatott. Ily túlnyomó ellenséges erő ellenében seregünk a legszebben, példás rendben, mondhatni nagyszerűen vonult visza, amiben az oroszlánrész az Emészt zászlóalját illeti, mert nemcsak vitézül, de szakértelműleg s bámulatos nyugalommal felelt meg feladatának. A gránátok és rakéták néhányszor közibek vágtak, fölszedték halottjaikat, sebesültjeiket előre küldték, anélkül, hogy a rend és sor köztük csak egy pillanatra is megbomlott volna. Így képezve hátvédet, annyira meghökkentette az ellenséget, hogy midőn dandárunk a bedlisi temetőhöz ért, hol hadi állást foglalt, az üldöző sereg is megállt. Darab idő múlva készületeket tőn lovassági rohamra s amint az egyik ezred lovassága fel- és kifejlődött, a te- i mezőnél felállított 3 ütegünk oly pompásan