Magyar Polgár, 1883. április-június (17. évfolyam, 74-148. szám)

1883-06-27 / 146. szám

1683. június 27. kommunista­ ügynökük titokban a kezükbe nyomtak. A védők az ügyészi talárban, a birók bíborban foglalták el helyüket. Az esküdtek kisorsolása hosszabb időt vett igénybe. Most Michel Lujza tartja bevonu­lását. Ha nem volna rajta fekete női ruha s a kalapján fekete fátyol, valami vén jezsuitá­nak tartanak. Fonnyadt arcza, széles szája, durva kit­­ezésü, de ezen ő most szelidizni igyekszik, mert folyvást mosolyog. A börtön kissé meg­sárgitá ezt az arczát. Különben ő a n­a­p h­ő­s­n­ő­j­e. Ezt bizonyítja az is, hogy Roschefort odaront hozzá s kezeit meg­szorítja. A többi vádlott magatartása izgatott és daczos, — de ezzel most hiába számítnak ha­tásra, mert elvtársaik kívül szorultak. A be­vádolt citoyenek közt csak egy gömbölyű asz­­szony van még, kit azzal vádol az államügyész, hogy a népet az „állam“ ellen izgatta. Kül­seje különben e vádnak ellentmond, mert épen nem „állataveszélyes.“ A vád szerint Michel Lujza az „Espla-­­­nade des Invalides“-on tartott néptüntetés al­kalmával arra bujtogatta az éhező népet, hogy pár­­ pékboltot kiraboljon. Az orleansi szűz visszaverte az angolokat, a montmartrei szűz pedig elfoglalt pár száz­­ zsemlyét, len­getvén egy fehér kendőt és igy kiáltozván: „Munkát, kenyeret és ólmot.“ t­ársai arról vádoltatnak, hogy a pékek elleni expediczióban s a kaszárnyákban lázitó irato­kat osztottak szét, melyekben a katonák nem­csak engedetlenségre izgattatnak, de utasítá­sokat is kapnak, hogy a kaszárnyákat bom­bákkal, petróleummal mikép kell szétdúlni és a tiszteket felgyújtani. Michel Lujza szokatlan szelídséggel fe­lel. De az eljárás későbbi folyamán, melyet az elnök ridegen, kimérten vezet, a vádlottnő megváltoztatja modorát, heves kifejezésekben szól a nép nyomoráról, jaj veszékléseiről s egész vad páthosszal kezd szavalni, miközben a tör­vényszék elnöke folyvást félbeszakítja. Egész­ben azt a benyomást teszi a nő, ha szónokol, mintha pityókos volna, bepálinkázván valahol. Élete czéljául — úgymond — azt tűz­te ki, hogy a forradalomnak propagandát csi­náljon, — a szóban levő tüntetésben részt­­vett, de nem beszélt össze előre senkivel. — A társaság harmada tolvajokból állt — veté közbe az elnök — ez be van bi­zonyítva. — Nem tudhattuk ki fog eljönni,— sok munkás nem jött el. — Nagyon jól tették ! — mond az elnök. — A tüntetés a nyomor feljajdulása volt — folytatja Michel Lujza szónoki hangon — hogy kenyérért, munkáért kiáltsunk’. Felemel­tem a fekete zászlót... — Ez talán ama tárgy, amely itt fek­szik az asztalon? (Az elnök a jelenlevők de­rültsége közepett egy fekete zászlóval lenget néhányszor.) — Nem tudom! Egy fekete zászló volt, de nem olyan, ahogy a képes­lapok leraj­zolták. — Hagyjuk a képeslapokat. Honnan sze­rezte a z­­ászlót ? — Ott készítek a téren. — Hogyan ? Az invalidusok terén csak nem készítnek fekete zászlót. — De ha mondom. Ismerem az egyént, ki a zászlót fekete holmijából készítette. — Mi volt a tüntetés czélja? — Munkát akartunk! Ezért vittem a zászlót elől: ez a nyomor jelvénye, a munka­hiány jele. — Komolyan hiszi ön, hogy a munká­soknak ily módon munkát szerezhet? — Azt nem. Ily sikert nem reméltem. A fekete zászlóval csak jelenteni akartuk, hogy nincs kenyerünk. Azt nem reméltem, hogy kap­junk is. — S mégis sok polgárnak nyugtalansá­got okozott vele. Michel Lujza erre kijelenti, hogy fiatal emberek állták körül, kenyérért kiabáltak, s a pékboltokba betörtek. Neki magának ebben nem volt része. Ha a rendőrség nem avatko­zik a dologba, nem történt volna semmi. — De hiszen raboltak! — mond az elnök. — Az nekem mindegy. (Nagy pát­hosszal.) Én egész életemben a köztársaságért dolgoztam, akár még egyszer oda dobom éle­temet, de senkitől se kérek kenyeret s nem is veszek el. Inkább meghalok! — Ön botrányos látványosságnak szolgált. — A nyomor szolgál botrányos látvá­nyosságnak, én a nyomorra gondoltam s nem a pék­boltokra. — Ön tehát hiszi, hogy a becsületes ke­reskedőket ki szabad rabolni ? — Mit tehet ön a nyomorultak százai­val, kiknek nincs mit enniök? — De ha csak kenyérre volt szükség, miért törtek össze tányérokat ? — Kár is egy tányérért! — Önnek nem kár, de a kiraboltaknak az. Sajnálom, ha egyesek hiúsága és népsze­­rűség-hajhászata a tömeget ily kihágásokra ragadj. Michel Lujza az ellen hevesen tiltakozik, hogy a rablás a tüntetés után egy „spontán és instinktív cselekmény“ volt. A katonák közt kiosztott brosúrákról meg azt vallja, hogy ez a fegyver az önvédelem eszköze az orleaniz­­mus ellen, s hogy minden eszköz, még a vil­lamosság is, a nép nyomorának egyhitésére való. A tanúk ellenében kijelenti Michel Luj­za, hogy a rablást a rendőrök rendezték. Egyébként egy ízben így kiáltott fel a ke­­resztkérdések alatt: „Minek csinálnak ekkora lármát pár kenyérdarab miatt, nem foghatom fel, hogy beszélhetnek erről okos emberek.“ Ügyvédjének pedig, ki az ő érdekében egy kérdést bátorkodott hozzá intézni, így válaszolt: „Csak azzal törőd­jék, a mihez köze van.“ A második tárgyaló napon Michel Luj­za hosszasan szónoklott a forradalom kima­­radhatatlanságáról, s mikor a törvényszék ki­hirdette az ít­életet, mely szerint ő hat évi fegyházzal bü­ntettetik s tiz évre rendőri felügyelet alá helyeztetik, — igy kiáltott fel: „Önök megérdemelték a császársá­got.“ Mire a munkások, Michel Lujzát éltet­ve, szétoszoltak. Néhányan az elitélt többi pékkirablónak odakiálták: „Ne búsuljatok,majd megválasztunk képviselőnek!“ idegenek névsora, (Június 26-i in.) Hung­ária-szálloda: Pap Gyula, keresk., Bécs. Frankl Andor, ke­resk., München. Nemzeti­ szálloda: Beteg Ferencz, hirt., Gyáros. Motsmann Ignácz, Brighatrich. Skliwa Titus, utazó, Bécs. Greger Lász­ló, keresk., Brassó. Gerlach K. keresk., Nürnberg. B­i­a­s­i­n­i-s­z­á­ll­o­d­a : Verminska Péterné, ezredorvosné, Szamosúj­­vár. Sorbán Mihály, kanonok, Szamosújvár. Bonz Vic­tor, fakereskedő. Grünwald Adolf, keresk., Bécs. Kod­ra Gyula, tanuló, M.-Vásárhely. Biltz István, prépost­kanonok, Sz.-Ujvár. MAGYAR POLGÁR (146. sz.) CSARNOK. Az örökség. Sandeau Gyula regénye. Fordította: Mendel Farkas. (Folytatás.) Stolzenfels Frigyesről még jelenleg nincs mit mondanom. Emlékszel, hogy Zsigmond gróf végrendeletében neki szabad használati jogot engedett lovai, kutyái, hajtói fölött, egész ura­dalmában érvényes vadászjoggal együtt. És képzeld csak el kedves barátom, e család gyöngédségét és nemes magaviseletét! A Frigyes ezrede a szomszéd városban van; egy iramodásra itt lehetne. Istállóim telve van­nak lovakkal, óljaim kopókkal, erdeim pedig vadakkal, de Frigyes még nem adott magáról életjelt s megérkezésem óta még egyszer sem vette igénybe jogait. Egy huszártisztnél ek­kora visszatartóztatás páratlan és rendkívüli dolog. Még meglátod, kénytelen leszek meg­hívni Stolzenfels urat vadászatra ! A hildesheimi kastély egy domb oldalán fekszik, és a XIV-ik század utolsó éveinek Íz­lésére emlékeztet; ez a góth-styl a maga egész tisztaságában, méltóságában és nagyszerűségé­ben, kifejlődésének tetőpontján. Te, ki imá­dod ez Ízlést, boldognak érezned magad e pusz­ta termekben és felednéd a hosszú órákat a régi, repkénynyel és felfutókkal átölelt falak előtt. A szobákat kényelmesebben kell beren­dezni , az épületnek némi javításokra van szük­sége, de a jövedelemből majd csak fog telni ezekre is. Ki mondta volna meg ezt nekünk, Spie­gel, midőn gyalog utaztunk, kezünkben bottal, hátunkon tarisznyával ? Ki mondta volna, hogy egykor majd kastélyomat fogom javíttatni ? De hát még azt ki mondta volna, hogy lesz kas­télyom, és te nem fogsz benne lakni? Vannak pillanataink, melyekben nem tar­tóztathatjuk vissza vágyainkat, hogy téged lás­­sunk, de el fogsz jönni barátom, s midőn is­mét látjuk egymást, nem lessz képes ellent­­állni, hallván boldogságunkról. A vidék, melyen lakunk, a legszebbek, leggazdagabbak egyike azoknak, melyeket a nap fényével eláraszt. Mindennap valami új paradicsomi vidéket, valami új elbájoló helyet fedezünk fel. Tegnap például, anélkül, hogy birtokomból kirándultam volna, egy olyan ked­ves helyet találtam föl, melynél szebbről nem álmodhatott volna egy költő sem. Egy kes­keny, mély, titokteljes völgy ez, melyet ked­ves csermely öntöz. Egy gyalog­ösvényen le­het ide jutni; mindez vad, de kedves és el­ragadó. Gyakran fogom ide vezetni a gyerme­keket és Edithet. Tudod, mennyire szeretem a halászatot, nincs hely a világon, mely en­nél alkalmasabb lenne ez ártatlan szenvedély kielégítésére. Nehogy azt hidd barátom, hogy elfelejt-­­­keztem a művészetről, mely eddig oly nagy helyet foglalt el boldogságomban, a dicsőség­ről s kedves reményeimről. Nem feledkeztem meg a kötelességről, melyet Zsigmond gróf végrendelete szab rám, mert ő azáltal, hogy birtokát reám hagyta, a dicsőség útját akarta előttem megnyitni. Utolsó akarata mindig sze­meim előtt lebeg. Volt elég művész, ki a di­csőség által jutott vagyonhoz, én, hála a Zsig­mond gróf nagylelkűségének, a gazdagság ál­tal fogok a dicsőséghez jutni. Még ma neki kezdek a munkának. A lelkesültség ösztönöz, a dallamok egymást kergetik lelkemben, olyan vagyok, mint a Memmnon szobra, melyet a nap legelső sugarai megszólaltatnak. Engedel­meskedj nekem és vesd a tűzbe, minden ke­­gyelem nélkül, azt a zenedarabot, melyet meg akarsz tartani, nem érdemli meg az a simpho­nia, hogy megmentsék a lángoktól, mint a Virgil költeményét.*) „Hát te, kedves barátom, ifjúságom ked­ves társa, mit művelsz? Hogy telnek el es­téid, mióta távol vagyunk tőled? A házikó, mely egykor igen kicsinynek tetszett, nem igen nagy előtted ? Meglátogatod-e vagy egy­szer üres szobáinkat? Leülsz ama kissé ke­mény, kopott pamlagra, melyen annyit ültünk egymás mellett? Ah, Spiegel, hány boldog órát töltöttünk ott, Edithtel és a gyermekekkel és veled ....!“ IX. Ferencz épen bevégezte e levelet, és a közeli város postájára küldötte. Edith sétálni ment Ssermannal és Margittal; mély csend uralkodott a kastélyban és környékén, az a síri csend, mely a mezők fölött szokott elte­rülni hő nyári délben. Müller kitűnő hangulatban volt. Lelke­­sültségében egész sora támadt fejében a zenei gondolatoknak. Kinyitotta zongoráját és már­­már belem­elegedett a játékba, midőn Wurm kopogtatni kezdett a szentély ajtaján. — Mi az? — kérdé Ferencz, kinyitva az ajtót, — mit akar? Nem megmondtam-e a reggel, hogy egyedül akarok lenni ? Nem vagyok senki, de senki számára sem itthon, érti-e Wurm úr? — Nem felejtettem el, — felelt tiszte­letteljes arczczal Wurm, — azon határozott pa­rancsot, melyet kiadni méltóztatott ; de igen fontos dologról van szó, mely uraságodat igen érdekli; nem hiszem, hogy nem fogadja el Sturm Farkas urat. — Ki az a Sturm Farkas ur?— kérdé türelmetlenül Müller. — Uram, — felelt Wurm fontoskodó hang­­­gal. — Sturm Farkas ur harmincz év óta ügy­véde a hildesheimi családnak. A boldogult Zsig­mond gróf atyja minden bizalmát csak belé­­ helyezte és Zsigmond gróf is őt bízta meg érdekeinek megvédésével. — Nos hát, — felelt hevesen Müller, — van valami mondani valója? Miről akar ve­lem beszélni ? Hála istennek, nincs semmiféle peres ügyem. — Uram, — válaszolt Wurm, — már harmadszor van itt uraságodnak a kastélyba való megérkezése óta Sturm Farkas úr. Nem tudom, hogy mit akar mondani, de bizonyo­san a Zsigmond gróf ügyeiről akar beszélni. Bevezethetem-e ? — Ha harmadszor van itt, akkor nem utasíthatom vissza, — szólt bosszúsan Mül­ler. — Vezesse be! Boszúsan odavágta a zongorához az alig megkezdett kéziratot. Pár pillanat múlva Wurm bevezette Farkas urat. Magas, sovány, mintegy hatvan éves ember volt, lapos homloka, kicsiny, szürke, beesett szemei, ravasz arcza, eléggé el­árulták jellemét. Karja alatt óriási csomag pa­pirt hozott, melyet aztán az asztalra tett le, de előbb földig hajolt a kastély uj birtokosa előtt. Müller eléggé roszkedvűen hajolt meg és helyet mutatott neki. — Uram, — kezdé Farkas úr minden bevezetés nélül, — ön a Zsigmond gróf álta­lános örököse, minden joga az öné, de egy­szersmind minden kötelezettsége is­ az. — Beszéljen uram, minő kötelezettségek­ről van szó? — Én istenem — válaszolt Farkas, — roppant csekélység az egész. Egy kis földda­rabról van szó. Az egész nem több, egy fél­holdnál, de a hildesheimi uradalomhoz tarto­zik és két szomszéd­ birtok közé van beékelve. — Nem fordulhat-e e tárgyban kastély­­felü­gyelőmhöz ? — kérdé Müller. — Köztünk legyen mondva uram, — válaszolt Farkas úr, — kastélyfelügyelője nem ért meg engem. Már rég nem vett részt Zsig­mond gróffal folytatott tárgyalásainkban, eszét pedig eltompította már az öregség, különben valami rendkívüli tehetsége soha sem volt. — Tehát akkor nekem kell meghallgat­nom ? — szólt Müller, kétségbeesetten sóhajt­va. — Jól van hát, figyelek. Mi a pör tárgya ? — Mint mondám, egy kis földdarab, mely a hildesheimi uradalomhoz tartozik, de melyre két szomszéd igényt támaszt. *) Azt mondják, hogy Virgil halála előtt, A e n e i s é t, mely némely helyt nem volt egészen tel­jes, el akarta égetni. Csak nagy nehezen sikerült két barátjának őt erről lebeszélni. — Csak annyi az egész? — szólt Mül­ler megkönnyebbülten. — Ez roppant egysze­rű dolog, melyet egy vacsora alkalmával el­lehet intézni. Meghívom két ellenfelemet egy kis barátságos vacsorára, s ott aztán eligazí­tunk mindent. Farkas úr mosolygott e naiv szavakra. — Uram, — felelt, — az önnek becsü­letére válik, hogy igy gondolkozik, de ha min­denki úgy gondolkoznék mint ön, akkor mi lenne velünk! De hála istennek, ritka ember, ki így teszen, mert, ha nem így lenne, akkor fel kellene oszlatni a törvényszékeket, mint valami haszontalan hadserget. De hála legyen a mindenség urának és bölcs elrendelőjének, a pörös ügyeket nem szokták vacsoránál, bor mellett elintézni. — Figyeljen reám, Farkas úr, — szólt Müller pár pillanatnyi hallgatás után. — Ed­dig elég békében éltem. Hallottam ugyan pár­szor beszélni perről, de nekem, hála istennek, soha sem volt vele bajom. Hogyha, mint ön mondja, csak egy kis nyomorúságos földarab­káról van szó, akkor miért pereljek érte ? Miért zavarjuk meg nyugalmunkat egy ilyen ostobaság miatt? Felhatalmazom önt, hogy a pert az én nevemben vonja vissza. Ha már meg van kezdve, akkor is elállok minden kö­veteléstől és igénytől, melyet a Hildesh­eim-csa­­lád csak támaszthatott. Az uradalom, melyet Zsigmond gróf rám hagyott, elég nagy, eég gazdag arra nézve, hogy ne csináljak olyan sokat egy félholdból. Értsen meg tehát Far­kas úr, ez úgy el van igazítva. Ha valami le­mondási nyilatkozat kell, csak készítse el és hozza holnap ide, majd aláírom. (Folyt. köv.­ A kolozsvári hitelbank és zálogkölcsön-társu­lat által vezetett áruraktárak üzletei a következők:­­ A raktározásra alkalmas áruk elhe­lyezése a rendelkezésre álló raktári térhez ké­pest. 2. A beraktározott áruk szükséges ke­zelése és tűzkár elleni biztosítása. 3. Az árukat terhelő szállítási díjak, vá­mok, fogyasztá­si adók, illetékek, fékbérek, elő- és utánvételi költségek és más terhek előle­gezése és beszedése. 4. Megbízásból áruk eladása és szállít­mányozása. 5. Az árukra való előleg­ adás. Kivonat az árszabásból: fehbér gabonáért, zsákokban vagy kiöntve, 100 kiló­­után hetenként 1 kr, biztosítási dij 100 frt érték után havonként 41­0 kr, a raktárból köl­csönzött zsákok darabjáért hetenként 1 kr, a raktári értesítő kiállításáért 30 kr. Kívánatra az üzleti szabályzat bér­mentve küldetik meg. — A raktár a feleknek üres zsákokat küld, ha kívánják. — Min­den küldemény „a kolozsvári áru raktá­rakba“ czimzendő. Négy kocsinál kevesebb gabona k­i­ü­n­t­­ve be nem tárolható. Tengerit csak zsákokban fogadunk el s kiöntve nem helyezzük el. KÖZGAZDASÁG. — Maros tordamegyei állatkiállitás. Gör­­gény-Szt.-Imrén a maros-tordamegyei gazdasá­gi egylet által, f. hó 17-én rendezett szarvas­­marha állatkiállitás — mint az E. G. írja — elég jól sikerült, habár kissé érzett is, (mivel május elejétől a közbejött akadályok miatt el kellett halasztani) a szokott tényezők egy ré­szének elmaradása, mert például 3 éves ökör­­borjú egy sem állíttatott ki, mivel azok je­lenleg már a havasokon vannak legeltetés vé­gett. A bíráló­ bizottság állott: Gálffy Sándor elnök, továbbá Körösi Albert, Nagy Tamás, László Miklós és Mancza Miklós urakból és jelen volt Deák Lajos egyleti titkár és pénz­tárnok is, mint a megbetegült közgazdasági előadó ez alkalomra fölkért képviselője. Közel száz darab szép marha állíttatott elő, melyek közül főleg a borjas tehenek voltak kiválók, ezek közül helyben mindjárt meg is vásárol­tatott nehány. Kiosztatott összesen 80 forint jutalom, legnagyobb részt oláh nyelvű, de marháikra nagy gondot fordító földművesek­nek. — Örömmel tapasztalható a megyei gaz­dasági egylet által évenként több helyen ren­dezni szokott hasonló kis kiállításoknak jó­tékony hatása, az állattenyésztéssel foglalkozó kisbirtokosok szorgalmára, igyekezetére és elő­­haladására. Felelős szerkesztő: AJTAI K. ALBERT. Laptulajdonosok: K. PAPP MIKLÓS ÖRÖKÖSEI.

Next