Magyar Polgár, 1883. július-szeptember (17. évfolyam, 149-225. szám)
1883-08-02 / 176. szám
Tizenhetedik évfolyam 176. szám. Kolozsvár, 1883. csütörtök, augusztus 2. Előfizetési díj: Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 60 kr. IRDETÉSI DÍJ: Petit sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után ” 80 kr. — Nyilttár sora 26 kr. Szerkesztőség és Kiadóhivatal Magyar Polgári könyvnyomdája (Belközép-Gtoea 2. az.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivitelével. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR, AUGUSZTUS A tárgyalás végén. A tiszaeszlári pörben a tárgyalás tegnap véget ért s az ítélet pénteken fog kihirdettetni. Semmi kétség, hogy ez ítélet fölmentő lesz. Az a vád, mely miatt a sakterek pörbe fogattak — a végtárgyalás rendjén teljesen igaztalannak bizonyult. És a mi a vizsgálat folytán fölmerült gyakuokok közül homályosnak, megoldatlannak maradt — abból semmi sem alkalmas arra, hogy az u. n. rituális gyilkosság dolgában a vádlottak terhére kételyt támaszthasson. Nem kellettek ahoz gonddal készített plaidoyerek, hogy minden elfogulatlan ember előtt tarthatlanná váljék a vérvád. Scharf Móricz és a többi terhelő tanuk vallomásai, még a végtárgyalás első felében a maguk értékére szállottak le ; csökönyös gonoszság és nem mindennapi, de azért lélektanilag könnyen magyarázható hallucinatio szüleményeinek bizonyultak. Nem kellett volna, hogy — egyéb tényálladék híján — kiindulási pontját, úgyszólván magvát képezzék egy ilyen természetű bűnvizsgálatnak, s meg kellett hogy győzzenek a vérvád igaztalan voltáról, mihelyt oly részletesen nyilvánosságra jutottak, mint az a végtárgyalás alatt történt. Azt a gyanút, mely a tisza-dadai hulla-lelet miatt támadt s terhelő összefüggésbe hozatott a főváddal — a végtárgyalás tanúságai szintén megerőtlenítették. A formális tanu-hajsza, mely úgy a hulla kérdésénél, mint pl. a kínzások bizonyításánál is kifejlődött, még a kevésbbé elfogulatlan szemlélője is legfeljebb azt a benyomást eredményezhette, hogy egyik fél vallomásaira se fektessen valami különös súlyt. Hogy közönséges hulla-csempészet forog-e fenn, a kitűzött díj kedvéért, vagy az alaptalan vérvád elhárításáért? hogy a holttest Solymosi Eszter é volt, vagy nem? — ez meglehet, hogy sokak előtt homályos kérdésnek marad. De azoknál is, kik e tekintetben a bizonyítási eljárásból meggyőződést nem szerezhettek, kik nem acceptálták erre nézve egyik felfogást sem,— a dadai hulla ügye nem alterálhatja azt a meggyőződést, hogy a vizsgálat alapjául szolgáló bűnvádban a vádlottak ártatlanok. És ez kielégítő, megnyugtató eredmény. Ez a szerencsétlen „tiszaeszlári rejtély“, mely annyi izgalmat keltett az országban s a külföldön, — ebben teljesen meglelte azt a megoldást, melyre egy balhit eloszlatása és a kedélyek lecsillapítása végett szükség volt. Nem marad egyéb hátra, mint hogy e pörből levonjuk a tanulságokat s okuljunk belőlük. Mert tanulságokat úgy a vizsgálat, mint a végtárgyalás szolgáltat bőven, minden érdekelt számára. A vizsgálatoknál tapasztalt hibák, a végtárgyalás rendjén is fölmerült szabálytalanságok — igazságszolgáltatási szempontból fölötte sürgetik a magyar büntető perrendtartás meghozatalát. Az, ami ennek hiánya miatt a nyomozat rendjén előfordulhatott, — méltán keltett visszatetszést a külföldön, sőt itt, az erdélyi országrészben is, hol tudvalevőleg az osztrák perrendtartás még érvényben van. Ez a tanulság igazságügyi kormányunknak szól. Erre, úgyszintén azon megszívelendő tanulságokra, melyeket antiszemiták és szemiták egyaránt levonhattak a tiszaeszlári pörből — lesz még alkalmunk visszatérni. Mert azt a békességet, melyet a tárgyalás eredménye könnyen helyreállíthat, kár volna sietősen fel nem használni arra, hogy a béke kellőkép meg is szilárdittassék s újabb koczkázatoknak kitéve ne lehessen. A Hóra lázadás dicsőítése A magyar törvények oltalma alatt Temesváron megjelenő román Luminatoriulu már régóta hallatlan vakmerőséggel izgat a magyarság és a magyar állam ellen. Legutolsó, jul. 28 iki száma egész dicséneket szentel a kerékbe tört Hóra, a rettentő rablógyilkos emlékezetének sőt román nemzeti hősnek tünteti föl. A botrányos czikkből idézzük a következőket: „A jövő 1884-ik év őszén lesz száz esztendeje, hogy az erdélyi román nép, saját kezdeményezéséből, az intelligens osztály oktatása és vezetése nélkül adta legelső életjelét, illetve feltámadásának jelét, fellázadván azon könyörtelen iga ellen, mely azon időkben kínozta. Ezen mozgalomnak vezetője is egy egyszerű földmivelő volt, mint a többi lázadó, vagyon és műveltség nélkül, ki alig tudott valamit írni, olvasni és néhány szót németül beszélni, amit a katonaságnál megtanult. Ezen népvezetőnek neve Nicolae Ursu al Florei, Albak községbeli erdélyi születésű lakos, aki miután szépen tudott énekelni, „horálni“, „Horá“-nak neveztetett és ezen név alatt ismeretes volt az egész birodalombeli román népnél. Felhívjuk a román nép figyelmét azon időre, amidőn szereplésének százados évfordulója bekövetkezik és felvetjük azon kérdést, nem volna-e tanácsos, szép és tisztességes dolog a román néptől, ha azon időben mindazok, akik őt szerették, egy kővel megjelölik azon helyet, ahol ő járt.* A választott bírósági egyezmény, melyet az északamerikai s svájczi kormányok már legközelebb megkötni készülnek, eme rendelkezéseket foglalja magában. A bíróság két választott bíróból áll, kiknek egyikét mindkét állam az alattvalói kötelékéhez nem tartozó s területén kívül lakó egyénekből választja s egy főbíróból, kinek választására nézve, ha nem egyezhetik meg a két fél, közösen egy semleges államra bízzák a választást. Mindkét fél a bírósági ítéletnek megfelebb egy hónap alatti foganatosítására kötelezi magát. Az egyezmény harmincz évre köttetik s ha nem történik felmondás, további harmincz évre érvényben marad. Honduras és Columbia amerikai köztársaságok közt már régóta érvényben vannak ily egyezmények. Hadügyi költségvetés A közös hadügyminisztérium a jövő évi hadügyi költségvetés előirányzatának munkálatával oly előre haladt, hogy a Pest, Ll. szerint már ma is bizonyos, hogy az összes szükséglet nem lesz nagyobb, mint az előző 1883-as évben volt. Habár a hadbírói intézmény szabályozása, a katonai orvosi aspiránsok szaporodása következtében stb, továbbá a rendkívüli hadügyi szükséglet több tételénél magasabb előirányzat vétetet is fel, ezek az összes szükségletben kiegyenlítődnek, mert 1883-ra a hadsereg reformjának keresztülvitelére igénybe vett 6őOtezer frtnyi összeg az 1884-ik rendkívüli költségvetésre esik s ezenfelül az okkupáczionális hitel fél millióval kevesebb lesz, mint a folyó évben. Az előző évben fölmerült és csak pénzügyi tekintetekből elodázott terv a tüzérség szaporítása tárgyában, úgy látszik, ismét elnapoltatott, vagy kisebb mérvre szort hatott. Külföld. A „Times“ párisi tudósítója meglátogatta a napokban Grévy elnököt, aki a Vogesekbe készül. A „Times“ tudósítója megpendítette a pápa és Grévy közti levélváltást. A köztársaság elnöke ezt felelte: „Őszentsége levelére nem válaszoltam még, de néhány nap múlva felelni fogok és Tárcza. Nyüzsgés. — Vásárfia. — Miféle szokatlan zaj ez csöndes életünk közepette ? Mintha lába kelne minden fiaszterkőnek, mintha hangyabolyba dobtunk volna pálczát: egyszerre megnépesül minden tér és zig-zug, a halotti csöndet üzérkedő zaj veri fel. Az öreg Kolozsvár pedig, mint a szendergő nagyapó, ki a füle hegyéig is rest fölkapni, hogy a legyet elijeszsze, csaknem zsémbbel fogadja a falusi szekerek döczögését, s a szabadhoz szokott vidéki nép fesztelen zsivaját. Mit is alkalmatlankodnak itt országos vásárral a kánikula derekán! Nagyvárosi nép ilyenkor sziesztát tart és fürdik. „A paraszté a dolog.“ Maradjon is vele a mezőn! Lám, még a járdán se lehet érintetlenül elmenni. Pedig az ember szinte vágyik reá, mióta nagy virágöntözőkkel végig locsolják. De hát a skatulából kihúzott öltözetek mindegyre poros pruszliba, gyanús kinézésű daróczba ütköznek. Mert a falusi nép nem érti a nagyvárosi szabályt: egyenesen, sebesen, fel a fő, ki a mell, kitérés jobbra! Hanem bamba képpel andalog egy-egy kirakat viaszbábján, melyekhez hasonlókkal az utczán is találkozik, s egyik lábával a másik nyomába lépik, főleg, ha valami „áldomás“ után van, ami oly nélkülözhetlen vásáros időben, akár a sós perecz böjtben. A járdákról meg épen nem tanácsos letérni, mert az eddig elhagyott, néma tereken, hol még tegnap is csak a kofák enyelgése, fiáker-kocsisok és hordárok politizálása törte meg a csendet: ott ma csak erős torokkal és még erősebb könyökkel lehet annyi rést nyitni, melyen előbb az orrunk, s ennek nyomán testünk is befér. Jobbról egy nyúlbőrös sátor kiálló rúdjától, balról egy botjára támaszkodó juhász zsíros tarisznyájától kell óvakodnunk. Szemben részeg oláh czigányok rendeztek szekérversenyt, hátunk mögött pedig néhány zsebvágó akarja rajtunk megpróbálni a legújabb fogást. Még a fejünk fölött is veszély lebeg nem ugyan Damokles, hanem csak gyermekkardok alakjában. Csak a jó anyaföld nem tagadja meg itt se támogatását, mely a kitűnő biztos kövezetben keble egy részét tárta fel födezet gyanánt. És mégis, ennyi külső alkalmatlanság mellett is úgy látjuk, hogy bensőleg minden városinak jól esik ez a zsivaj. Jól különösen a vidékiek szájtátó csodálkozása egy-egy torony, ház, bolt, vagy épen czifra alak előtt. Az a sok „oh!“ és „ah!“ mik után-utfelen kitörnek, oly kéjmámorba ringatják a városára büszke szivet, mint mákony a jámbor muzulmánt. Vájjon mikor visszük odáig, hogy ne csak a kicsinyek, hanem a nagyobbak, azaz: világlátottabbak előtt is nagyoknak látszassunk ? . . . De nini a mi kedves vidéki ismerőseink! Ha egy mézespogácsás sátor háta történetesen nem lyukas, a tolongásban észrevétlenül kikerüljük egymást. Azon természetes módon, mint falun, összeöleltük, csókoltuk egymást, úgy tetszett, hogy urambátyámat jobban beértem, mint a tavaszi vásáron. — Mi a kő? Csak nem volt beteg azon az áldott levegőn? — A sok mezei munka, a sok izzadság kissé meglapitották szegényt! felelt helyette nénémasszony, most is egy csergedező patakot törülve föl arczán kék zsebkendőjével. Esztikének pedig még a kezét is remegve fogtuk meg, olyan virágszállá cseperedett az utolsó disznótor óta. Akkor még minden vendég kisleány számba vette, amiért ő sokat is mérgelődött. Nénéry asszony, ki hármuk közt a szót vitte, elbeszélte, hogy ők bizony inkább csak a lány végett jöttek be, mert darab idő óta mindennap előállott valami követeléssel. Urambátyám egy igazi kánikulai sóhajtást eresztett közbe. — Én nem is tudom, honnan vesznek a mai leányok annyi mindent a fejükbe! — folytatá a mama. Az én időmben gondolatunk sem szállt a konyha küszöbén, s ház kajráján túl. (Urambátyám itt még mélyebbbet sóhajtott, de asszonynéne szerencsére észre se vette a szapora beszédben. Elmondta, hogy miként készültek már hetek óta erre a vásárra. De be kellett várni az uj termést. Mert Esztike oly hosszú listát, nyújtott be kérő könnyek között az ujjjához, hogy a legnagyobbik búzaföldjüket is bátran végig éri. No, természetes, ennek legalább háromnegyede a papiroson marad, de a többire is egy kis szem kellett. Esztike aztán etette, itatta az aratókat, cséplőket, csakhogy ez a kevés szem mentes célbb a balközép utczába kerüljön. Most már a vásártól függ, hogy nektek milyen vásárjuk lesz, s urambátyámnak csappan-e kedve arra is, hogy színházba menjenek, mint azt otthon, békesség kedvéért, Esztikének megígérte. Stb. stb. így folyt ez a jó asszony száján, s folyt volna még a teremtő tudja meddig, ha a szekerükhöz nem érünk, s Esztike a csibés kosár mellől szemérmesen meg nem húzza az anyja nagykendője csápját, hogy hát: — Mama, vevő jött! Ezzel még egy asszony szóbeszéd-árját is fel lehet tartani a mai világban, s én alkalmat vettem magamnak a távozásra. Az Esztike kérő pillantásaira megígértem, hogy este velük megyek a színházba, s magyarázom a darabot. Csakhogy természetes embereket is találtam e nagy városban! * Persze, hogy vidéki lótenyésztő barátom már várt reám a középkapuban. Kifogástalan sportöltözet, lovagostor. Mintha csak önmagát akarta volna eladni, nem a lovát. Pardon: