Magyar Polgár, 1884. július-szeptember (18. évfolyam, 150-225. szám)

1884-08-02 / 178. szám

Tizennyolczadik évfolyma Kolozsvár, 1884. szombat, augusztus 2. 178. szám. Előfizetési díj : Egész évre X6 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt.. Egy hóra X frt 60 kr IRDEZÉSI DU: Egy négyszög centiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, keres­kedők, iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték: minden hirdetés után 30 kr. — Nyílttér: sora 26 kr. Szerkesztőség és ,K­iadóhivatal Magyar Polgári könyvnyomdája .HelkSzov­eto*-' a' »*• ! Megjelenik minden nap, vasár* és ünnepnapok kivitelére Használhatlan Kéziratok nem adatnak viasza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR, A­U­GUST­US 1. Mégis a magyar egyletről. Ugyancsak megérdemli, hogy ko­molyan és állandóan foglalkozzunk ve­le, hogy mint erkölcsi szükségletet, ki­elégítsük , hogy mint nemzeti eszmét megvalósításra segítsük. Ez a mi nézetünk. Ez irányban szólaltunk fel már többször az indít­vány mellett s ez irányban nyitunk jövőre is nyílt tért nem csupán a vi­tatkozásra, hanem a tényhez veze­tő mozgalmakra is. Mert bízunk ugyan nemzetünk élet­erejében; bízunk az életerő jövő növekvé­sében, a nemzet szellemi és anyagi ter­jeszkedésében ; de másfelől szeretnők meggazdálkodni az időt,melylyel czélunk­­hoz közelebb juthatunk, s a mely — bár nem épen sok egy nemzet éle­tében, de sok a mi arasznyi létünkhöz mérve. Mert úgy látszik, hogy nemze­ti létküzdelmünk még foly, sőt még csak ezután kell megvívnunk a szelle­mi és anyagi tekintetben egyaránt nagy és egyidejű tusákat. Van ugyan alkotmányunk, mely­­lyel óriási küzdelmek hosszú évei után jó időre szilárd alapot nyert nemzeti létünk. Politikai életünknek önállósá­ga, társadalmi életünknek teljes sza­badsága van. De be kell vallanunk, hogy nem­zeti erőforrásaink sok tekintetben még vajmi fogyatékosak. Nemzeti mű­vel­tségünk még nem átalános. Ennek hosszú útjára még csak az első lépéseket tettük meg Átalános nemzeti műveltség nélkül nincs a nem­zeti erőnek kellő intenzivitása. Nevelés­ügyünk szépen indult fejlődésének biz­tató jeleit szemlélvén, azonban bizo­nyos megnyugvással nézünk a jövőbe. Ámde ott van szellemi kultúránk­­nál még fejletlenebb nemzetgazda­ságunk, mely erőtlenségén kívül külső akadályokkal is küzd. Földmivelésünk nagyjában primitív, iparunk gyönge, ke­reskedelmünk szűkkörű. Anyagi erőfor­rásaink még szűkösebbek, mint a szel­lemiek és az erkölcsiek? Tegyünk ezeknél is töredelmes val­lomást. Harczias szellemünk traditiói­­nak nem felel ma meg ifjúink maguk­­viselete a katonai élet iránt A­helyett, hogy sietnénk a hadsereget magyar elem­mel elárasztani, ezt abban uralgóvá ten­ni s ezzel abban a tért elfoglalni és ma­gunkévá tenni, a lehetőleg visszavonu­lunk a katonai élettől s pangásra kár­hoztatjuk a história által is magasztalt magyar katonai szellemet és erényeket. Pedig katonai szellem nélkül nemzetek fönn nem állhatnak. Hát közigazgatásunk, a nem­zet állandó cselekvő erejének fő élet­ereje ? Zsibbadt életet él, főképpen leg­nemesebb részében, az önkormányzat­ban, mely már nem tiszt többé s még nem hivatal. Ingatag sors homályában révedez. Elvesztette a traditiók iránti kegyeletet s nincs érdeklődő várakozás­sal a jövő iránt. Egy szóval, nincs ma határozott iránya és benső kapcsolata Pedig oly nemzet, melynek közigazga­tásában nincs határozott irányelv, az bensőleg gyönge, s nem lehetnek nagy kilátásai külső hatásra. Hát a nemzet dísze, virága, álla­munk eddigi fentartó eleme, a nemes­ség? Fogy, pusztul és hanyatlik, s pe­ttik más pontról, s igy rövid idő múlva visz­­szatérünk az idevezető ösvény feleútjára, a­hol e felírás olvasható: „Haramiakövek“.Tart­sunk tehát arra. Följebb, följebb az erdőben keskeny ösvény kanyarog; egy órai gyaloglás után, szemmel tartva a fákra festett útmuta­tó fehér és vörös vonalakat, ott állunk a gránitóriások előtt. Kettő fekvő, kettő élére állítva, mintegy függő helyzetben egy mélyedés fölött. A fekvők közül egyik óriási, idomtalan állathoz hasonlít, melynek hátát pikkelyekként fedik a kerek sötét­barna zuzmók. Önkény­­telenül az a kérdés merül föl lelkünkben: mikép kerülhettek ide e hatalmas szikladara­bok. A geológia azt feleli: morénák ezek, melyek a havasokról lecsúszó jégárak hátán kerültek ide, még abban a régmúlt, homályos korszakban, midőn Magyarország arczulata egészen más volt, mint jelenleg; midőn ha­talmas jégpánczél födte a Kárpátokat s al­földünkön aranykalász helyett egy édes vizű beltenger hullámzott. ... De itt sem mereng­hetünk soká a homályos, mézes — borzal­mas múltakon. . . . Amott egy kis ösvény tart a sűrűségbe, vájjon hova vezet ? Lás­suk. Csak néhány lépést teszek, s ill. . egy sziklapárkányról mintegy varázsütésre felsé­ges kép tárul elém! Nem is hiszem már, hogy e vidéken ne tartózkodnék valami pajzán tün­dér, ki kedvét abban leli, hogy bűbájos erő­vel lépten nyomon csodásnál csodásabb képe­ket varázsoljon bámuló lelkünk elé. És ilyen egyszerre, ilyen váratlanul! Alattunk mély,­dig gyorsabban, mint a­mennyire erőit reprodukálni bírná. Bátran mondhatjuk tehát, hogy nemzeti létküzdelmünknek nincs még vége; sőt a harcz egy önálló, férfias lét­ért még csak ezután következik. Hala­dunk feléje. A nemzeti műveltség szín­vonala, lassan bár, de folyvást emelke­dik. Szakférfiaink minden téren szapo­rodnak s leányaink műveltsége is ho­vatovább mind komolyabb és nemzetie­­sebb, s hisszük, hogy komoly nemze­déknek fognak életet adni. Ámde mi a dolgok azon meneté­vel, mely a megindított erők lökése után mintegy magától halad, meg nem elégedhetünk, mert talán még több az, a­mi megmozdításra, fejlesztésre és föl­emelésre vár. Minekünk a nemzeti fejlődés fo­lyamatában minden eszközt meg kell ragadnunk, mely a magyar elemet tá­mogathatja, erősítheti és fejlesztheti. Belső állami hatalmunk nagy té­nyező, de a nemzeti erőforrásokat a nagyobb állami czélokra mind föl­használj­a. Azért ma a földkerekén talán egy nemzet sincs annyira a tár­sadalmi segélyforrásokra utalva, mint a magyar. Társadalma meg is értette, s hallgatva, szerényen és serényen te­szi is kötelességét. Az egyházak és tör­vényhatóságok az állammal nemes ver­senyre keltek a nemzeti műveltség meg­alapításában. E mozgalomnak azonban széles kört kell nyernie. El kell hatnia oda is, hol ma még rejtett erők vannak. Tevé­kenységbe kell hoznia a nemzeti ön­tudatot. Ezért kell nekünk magyarosító, erdő borította völgy. Azon túl szemben ve­lünk hazánk legmagasabb béretei, jobbról a Lomniczi csúcs éles ormaival, balról a Szaló­­ki s a kettő közt a szép Középorom. Az utóbbitól a Lomniczi csúcs lejtőjéig egy nyeregszerű hajtás húzódik, melynek bal­oldalán a Tarpatak zuhan le a fenyőkkel ta­kart, mély szakadékos völgybe. A patak lát­hatólag szikláról-sziklára esik. Halljuk a zú­gást és homályosan bár, mégis kiveszszük fe­lül az „Óriási“ — alább a Nagy vízesést. Tá­­volról a hótól csillogó Jégvölgyi csúcs merész ormai egészítik ki a nagyszerű, vadregényes képet. Menjünk ma ismét egy kisebb sétára, hogy majd erőnk legyen egy nagyobb kirán­dulás megtevésére. Nézzük meg a fürdőkön alól a „Máriási-rét“-et. Forrásban, patakban, gazdag a Tátra vidéke. Patak mellett haladunk el itt is. 10 óra tájt egy kellemes, köralaku tisztásra érünk, melynek talaját üde gyep fö­di, széleit fenyő-erdő koszorúzza. Hátterében pedig azok a fenséges csúcsok emelkednek, melyek az egész vidék nagyszerűségét, fensé­gét emelik. Vidám társaság cseveg a pado­kon, s elfoglalva tartja azokat, sőt ráadásul a levágott fatörzseket is, úgy, hogy mi elha­tározzuk , mikép az innen távolabb eső, a vi­lágtól elzárt, elhagyott helyen állított „mi­­santrop-pad“­on keresünk pihenőt. Sűrü erdőn, mohával magasan szegélyezett ösvé­nyen haladva, érjük el a misantropok padját. Ki is pihenjük magunkat, azonban hosszas tartózkodásra mégis igen misantropikusnak magyarság­védő egyleteket alakítanunk országszerte. Provokáljuk a reakeziót? Az már, fájdalom, megvan A reakezió volta­képp részünkről következik. Épen azért, mivel az erdélyrészi magyarság a legnehezebb helyzetben van, kell érette, vele, és általa legtöbbet tennünk. Nem érthetünk tehát egyet a Ko­lozsvári Közlöny tegnapi czikkének túl­­óvatos írójával. Abból, hogy a magyar­­egylet az erdélyi részekben nem léte­sült, azt a következtetést vonja ki, hogy nem is létesülhet. Pedig létesülhet, mert létesülnie kell, a­mint a haza több ré­szében már létesült is. Ha azokban jo­gos, nálunk is jogos. Hogy itt nem létesült, annak a czikkbre oly körülményekben keresi okát, melyek éppen nem okok, hanem csak egyes elszigetelt erők korlátoltsága. Indítványozta volna bármi kis te­kintély a nagy tervet, bármely formá­ban, mi azt épp oly szívesen karoltuk volna föl, mint a­hogy tettük Az a kö­rülmény, hogy a nagy terv két év alatt még nem létesült, még nem fiasco; ne is legyen; s hogy szép csöndesen el­nyugodjék az Urban — mi nem óhajtjuk. Sőt inkább testet akarunk, s fo­gu­nk is neki adni. Mert az ok, a­mely miatt még ed­dig nem létesülhetett, egyszerűen a pénz hiányában rejlik, vagyis inkább ötlik szembe. Pénzt, sok pénzt kell a nagy czélra egybe hoznunk, mélyreható és messze szétágazó tervet kell készíte­nünk. Erre idő kell. Éppen azért siessünk. S addig is, míg létesíthetnek, tegyünk, a­mit tehe­tünk könnyűszerrel. Ezennel fölvetünk egy részletes föladatot, találjuk és a tovasietünk. Egy ledőlt fatörzs napsütötte helyen kellemes pihenőt nyújt. Elköltjük fenyőillattal fűszerezett egyszerü étkünket, aztán tovább, tovább. — S nem hiába, hogy a misantrop-padot messze elha­gyók, mert az út mind kedvesebbé, az erdő verőfényesebbé lesz. Egy ölyv röppen fel a fatetőről; a rigó lágyan fütyöl; a vasorrú pinty vigan röpköd párjával. Az utat áfonya­bokrok, s tarka virágok szegélyezik; végre egy gyönyörű tisztásra érünk. Nagyobb sokkal a „Máriási rét“-nél.Im­pozáns, fenyőktől határolt köralakú rét ez is. Zöld gyep­szőnyegét fehér Anthemis, sárga Ramunculus és Potentilla tarkázza. Hátterét észak felől az említett béretek teszik meglepő széppé. Ma éjjel (júl. 12-én) és reggel csípős hideg volt. Ennek köszönhető az a gyönyörű látvány! A Lomniczi és Gerláchfalvi csúcs nagy része hóval borítva, mint óriási kristály ragyog a nap sugaraiban. Pompásan látszanak a Magas-Tát­ra legmagasabb ormai! Csaknem középen az öreg Szalóki (2478 m.,) hó csak a legmagasabb nyugati csúcsát borítja. Balra tele a Szekrényes és Bibircz sajátságosan csip­kézett ormaikkal, tovább: a magas Gerlach­­falvi (2659 m.) nagyrésze szép fehér, aztán a Koncsiszta (2552 m.) és Tupa. Jobbra az öregtől, t. i. a Szalókitól: a Közép-orom, Északi mellék­csúcs, Lomniczi (2635 m.) Késmárki és Hunfalvi csúcs (2534 m.) Némelyik mint pl. a Lomniczi és Gerlach­­falvi úgy néz ki, mintha góthstilü, fehéren és feketén tarkázott tornyokból volna merészen TÁRCZA.______ _-Tátrafüred. — jul. 27-én. (Folytatása és vége.) Szép sétahelyekben egy fürdő sem le­het gazdagabb, mint Tátrafüred. íme: nem messze a restauratiotól piroslik a „kilátás“­­hoz vezető út. Illatos fenyők közt haladunk. Ki mondja, hogy a fenyőerdő komor, kihalt­. Hiányzik belőle a dalosmadár, a tarka virág, szóval elevenség, élet ? Tévedés ! A fenyők közt is pezseg az élet. Itt a keresztcsőrű pinty piros ruhája látszik a zöld gályák közül. Ott a vasorrú pinty, a czinke röpkéd ágról-ágra. Távolról a rigó éneke hal­­­szik. A fatetőn a sólyom sivit, az út felett a billegető röpül hullámzó tempójával. Amott a gyík és kígyó surran el félénken. Szóval, élet mindenütt, csak figyelni, látni, hallani kell ! Az erdő talaján a legszebb moha, me­lyet valaha csak láttam, ruganyos, pompás, üde zöld szőnyeget alkot; s a fák körül az évről-évre lehulló tű­levél és elkorhadó moha felül eleven zölddel takarva, magas halmokat képes. — 18 óra eltelt. Ott vagyunk a „Ki­látásnál“ 980 m. magasságban. Valóban elra­gadó ! — Sötétzöld erdők alján a nagy, vál­tozatos arczu poprádi sik tárul itt is szemeink elé. Mi e gyönyörű tájképet azonban már lát­

Next