Magyar Polgár, 1884. július-szeptember (18. évfolyam, 150-225. szám)

1884-09-12 / 210. szám

Tizennyolczadik évfolyam 210. szám. Kolozsvár, 1884. péntek, szeptember 12. Slőcsetési dí­j : Égisz évre 16 frt. — Félévre 8 frt.. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 60 kr IÜLDETÉSI DÍJ: Egy négyszög centiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, keres­kedők, iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték: minden hirdetés után 30 kr. — Nyílttéri sora 26 kr. Szerkesztőség és­­Kiadóhivatal „Magyar Polgár“ könyvnyomdája OZK. 2. 0K.­ Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivitelévé kasználhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR, SZEPTEMBER II. Tisza Kálmán II.-Váradon. Alig hangzott el Tisza Lajos gróf beszéde az erdélyrészi bérezek között , már Tisza Kálmán szavai foglal­koztatják az ország közvéleményét, me­lyek Magyarország síkságán hangzottak el Bérez és róna csaknem egy napon ugyanazon eszméket hallották, mert e közeli két jeles vérrokon szellemileg is hasonló rokonságban áll egymással. Tisza Kálmán N.­Váradon ismét fényes tanuságot tett kitűnő államfér­fim tulajdonairól. Beszéde nem hízel­gés a közvéleménynek, hanem a gya­korlati politikus által öntudattal gyúj­tott világosság, hogy fényénél a tévút­ra vezetettek tisztán lássanak. Nem tümjénez, hanem fölvilágosit és térit. Egész beszédét az erős hazaszeretet, a magyar állam consolidatiójának vá­gya s a tiszta szabadelvűség lengik át. Midőn a faji és f­e­l­e­k­ez­eti iz­gatások fölemlítésénél védi a kevésb­­bé miveit, félrevezetett elemet s csak a valóban bűnös, lelkiismeretlen izgató­­kat kívánja sújtani; midőn a sajtó szabadságának tiszteletben tartását eme­li ki s csak az azzal visszaélők meg­torlását hangsúlyozza: a hagyományok és okszerű magyar szabadelvűségről s államférfiul kiváló tulajdonairól tesz elvitathatlan tanuságot. A konkrét politikai reformok közül a főrendiház reformjáról s a man­dátum meghosszabbításáról nyi­latkozott tüzetesebben. Midőn elsőnél hangsúlyozta a történeti hagyományokat, a születéssel kapcsolatos vagyont, a fe­lekezetek főpásztorai iránt való méltá­nyosságot s a tudományok és közügyek terén való érdemeket, oly alapokat je­lölt meg, melyeken a mai időknek meg­felelő felső házat építhetünk Szabadel­­vűségét e pontnál eléggé bizonyítja az, hogy a főispánok kizárását óhajtja, hogy a kormányi befolyásnak még látszata is kerülve legyen. A mandátum meghosszabbításába csak kényszerűségből megy bele, miután az utóbbi választásoknál felmerült iz­gatások s másnemű visszaélések meg­győzték arról, hogy több kára van az országnak a rövid mandátum fenntartá­sában, mint a­mennyi haszna az ebben nyilvánuló szabadelvűség respektálásá­ban. Mindezek mellett még a közgaz­daság teréről is fölemlítette a legfon­tosabbat: a vámterület kérdését. A­miket itt a viszonyosságról mondott, mind azt bizonyítják, hogy nem elmé­letek, hanem az élet által fölavatott gyakorlati tapasztalatok után indul, me­lyek közgazdasági ügyekben különösen tekintetbe veendők. Lesz még alkalmunk e nagyfon­­tosságú beszéd fölött elmélkedni. Most úgyis csak kivonatban áll még rendel­kezésünkre. Addig sietünk részeltetni olvasóin­kat e kivonatban is. Beszéde bevezetésében kijelenté, hogy a választást megelőzőleg nem nyilatkozott választói előtt, bár tudott volna sokak­kal, kik előtte bejárták az országot,az ígére­tek tételében versenyezni, s bár könnyen be­bizonyíthatta volna akkor a felhozott vádak és hangzatos ígéretek alaptalanságát,­­ mert az ország választópolgáraira akarta bízni, hogy mindezek daczára tetszésük szerint hozzanak döntő ítéletet. Ezután áttér arra, hogy gyak­ran az egész világon bizonyos áramlatok vo­nulnak át, melyek néha a gyors haladásra in­dítanak, máskor a megállásra, sőt részben visszar­epésre kényszerítenek. Napjainkban is ily áramlatok léteznek a világban, de meggyőződése szerint Magyar­­országnak nem szabad megfeledkezni arról, hogy a majd kasztszerűleg elválasz­tott osztályokból egy egységes nem­zetté alakul hatást éppen a szabad­elvű haladásnak köszöni. (Élénk he­lyeslés.) Ha tehát a jelzett viszonyok köze­pette óvatos és megfontolt haladásra is van szükség, a haladásról lemondani magyar em­bernek nem szabad. (Helyeslés.) Utal a miniszterelnök arra, hogy még most is megvan Magyarországon bizonyos iz­gatás az e hazában élő fajok jó egyetértésé­nek megzavarására; egyesek szóval és sajtó­ban megtámadják a magyar állam alapjait vagy néha kerülő utón­gyűlölség szítása által óhajt­ják czéljukat elérni. Ehhez járult újabb idő­ben az a hazában levő hitfelekeze­­t­e­k, különösen pedig izraelita polgártársaink ellen való s a külföldről importált izgatás, a társadalom egyes osztályai közti egyetértés­nek megzavarására irányuló törekvés. A ma­gyar állam, nézete szerint, elég erős arra, hogy az izgatásnak e három nemét legyőzhesse. De egyfelől ellenkezik szóló jogérzeté­vel, hogy az izgatók által félrevezetettek ré­szint­ életükkel, részint szabadságuk elveszté­sével a lakóijának és maguk az izgatók bün­tetlenül folytassák működésüket, másfelől nem szabad szem elől téveszteni, hogy a büntetlenül folytatott izgatás megmételyez­heti a kevésbbé műveltek érzületét. Számos példa van arra, hogy több államban maga a szabadság lett veszélyeztetve, mert azok, kik az ország ügyeit vezették, nem akartak ke­ményebb eszközökhöz nyúlni, daczára annak, hogy látták a visszaélést a szabadság eszkö­zeivel, de látták azt is, hogy azok, kik vala­mely szabad állam ügyeit vezették és csak nehezen bírtak megbarátkozni a szabadság in­tézményeivel, az ily mozgalmakat arra hasz­nálták fel, hogy ők maguk nyűgözték le a szabadságot. Nézete szerint egy módja van az ily bajok orvoslásának : érintetlenül hagy­ni még kinövéseiben is a szabad véleménynyilvánulást és a szabad mozgalmat minden egyébben s csak kizá­rólag a jelzett izgatásokra szorosan körvo­­nalazva és meghatározott rövid időre adni a kormánynak hatalmat arra, hogy ezen bajok­kal elbánhasson. (Élénk helyeslés.) „Ilyen hatalmat — úgymond a minisz­terelnök — minden kormánynak megadni kí­vánnék, a kiről meg volnék győződve, hogy hatalmát csak is a magyar nemzet érdekében használná fel.“ Áttérve a főrendiházi reform kér­désére, hangsúlyozza a miniszterelnök, hogy annak rendezését is a magyar állam eme szempontjából kell hogy tekintsék. A főren­diházat csak úgy lehet rendezni, ha a törté­neti fejlődést tekintetbe veszik. Tarthatlan azon helyzet, hogy valaki csak azért, mert bizonyos családhoz tartozik, legyen főrendi­házi tag, de tarthatlan az is, hogy nagy va­gyon adjon jogot a főrendiházi tagságra, de lehet mindkettőt összeegyeztetni és kimonda­ni, hogy születés, bizonyos vagyonnal páro­sulva, megadja ezt a jogot. Mellőzni kell to­vábbá. Van méltatlanságot, hogy néhány hit­­felekezet képviselői ki vannak zárva a főren­diházból, aszerint az új szervezés nem fog fosztogatással, de jogszaporítás­­sal fog járni, de nem lehetnek tagjai az új főrendiháznak a főispánok. Ő ugyan tizedfél év óta érintkezik a fő­ispánokkal és egyénenként mind megérdemel­nék a főrendiházi tagságot, de elvileg nem járja, hogy a kormánytól kinevezett közegek foglaljanak ott helyet. Mellette lesz továbbá az élethossziglani tagok kinevezésének; ezek­ről nem lehet mondani, hogy a kormánytól TARCZA. Vándor-emlékek. Dr. Csematoni Gyulától VI. Weimar, 1884. aug. 2—5. (Vége.) Ettől egy keskeny utcza vezet át a Fürstenplatzra, melyen 1875 óta Károly Ágost lovagszobra emelkedik Dondorftól. Első pilla­natra megdöbbentő a hasonlatosság Goethe és Károly Ágost között, mintha csak a köl­csönös vonzalom és félszázados barátság kö­vetkeztében vonásaik is egymáshoz idomultak volna. A Fürstenplatz körül már mind udva­ri épületek vannak, melyek közül az u. n. Fürstenhaus a legérdekesebb, mivel midőn Goethe Weimarba jött, az udvar ebben la­kott. A herczegi kastély ugyanis akkor rom­ban hevert, s a jelenlegi nagyszerű „Resi­denzschloss“ 1790 — 1803-ig épült, még pe­dig teljesen a Goethe ülése szerint és veze­tése alatt. Innen van, hogy munkái között ez időszakból annyi építészeti tanulmányra aka­dunk. Carl Alexander, a jelenlegi nagyherczeg, áldozott is a költők emlékének, mert a kas­tély város felőli szárnyát nekik szentelé. Itt vannak t. i. az u. n. „költők szobái“ a Her­­der-szoba, Wieland-szoba, Goethe-szoba és Schiller-szoba. Ezekben még az ajtók farag­ványai is az illető költők műveiből vett je­leneteket ábrázolnak , a falakat pedig a Jä­ger, Neher és Preller freskói diszítik. A szám­talan emlékek között a téli kertben egy öreg karszéket is mutogatnak, a­melyben Goethe szokott volt ülni, midőn valamit felolvasott. A legtöbb és legértékesebb emlékek azon­ban a könyvtárban vannak elhelyezve, mely még rendeletien, s bizonyosan igen sok kin­cset foglal magában a német irodalom klasz­­szikai korszakából. Minden rendszer nélkül vannak itt összehalmozva kéziratok, műreme­kek, képek, levelek, családi emlékek, köny­vek és szobrok, úgy, hogy az ember egyszeri futólagos megtekintésre korántsem szerezhet magának kellő fogalmat értékeiről. A falakon levő képek élénkbe tünte­tik a mult század végén, s a jelen sz. ele­jén élt leghíresebb férfiak és nők arczvoná­­sait, mely gyűjtemény már magában véve is kincset ér. A szobrok között legelőször is a Goethéé vonja magára figyelmünket Trippel­­től, mely férfikora teljében (1790) ábrázolja a költőt. Valóban „ein Apoll,“ nemcsak a ve­zetőnő megszokott szólásformája szerint, ha­nem valósággal is. Ez életerőtől és fenségtől ragyogó arczc­al szemben roppant ellentétet képez a Schiller szobra 1805 ből Dannecker­­től. A nemes vonások mély fájdalmat tük­röznek vissza, s az előrenyúló nyak és szi­kár arcz kora véget sejtetnek. Ezeken kívül ott vannak még felállítva a Herder és Wieland szobrai is, s „Goethének egy kolosszális mell­szobra Dávidtól: Goethe a Faust írása köz­ben.“ Mintha csak egy Zeusz-főt látnánk ma­gunk előtt, melyből egy Pallasz-Athéné készül kiugrani. Az asztalokon és állványokon minden­felől értékes emlékek és műremekek vannak felhalmozva, mint Dürernek egy páré műve; egy kis gyűjtemény Pompeji kincseiből; mo­­saikok ;üveg-, elefántcsont-, porczelán- és boros­tyánkő-munkák stb. Az emlékek között sok olyan is van, mely történelmi becscsel bir, így pld. egy szép müvü elefántcsont palcza, melyet Nagy Friedrich a következő levél kí­séretében küldött volt Ziethennek, a híres hu­­szár­tábornoknak : „Kedves Ziethen! Sok küz­delmei között küldök önnek egy támaszt. Nem aranyból, mert arra nem szorult rá; nem is egy nőt, mert arra nincs szüksége,­­ hanem fogadja el ezt az elefántcsont palozát, mely épp oly tiszta, mint az ön szive és lelke. San-Louci 1774. aug. 26 Friedrich.“ Itt van továbbá Weimari Bernátnak egy gyémántokkal kirakott kardja, melyet Osztrák Anna franczia királynőtől kapott volt aján­dékba, é­s Péter czárnak egy saját kezűleg faragott hajója; a legkisebb csavarig gondo­san és roppant türelmet igénylő munkával dolgozva. Egy külön szoba van berendezve a leg­féltettebb emlékek számára. Ilyenek : a Wal­lenstein boroskopja, a melyet mindig magával hordott és soha addig csatát nem kezdett, mig a csillagok állását meg nem vizsgálta. Továbbá: Luther csuklyája és sajátkezű jegy­zetekkel ellátott bibliája Augustinus-barát ko­rából, s bölcs Frigyes szász választó lovag­csizmái, melyeket a mühlbergi csatában viselt. Egy üveges szekrényben őriztetnek Gusz­táv Adolf kardja, lovagcsizmái és szarvasbőr felöltője is. Ezek voltak rajta, midőn a lützeni csa­tában elhullott,­­ Weimari Bernát bátyjának, IV. Vilmos uralkodó herczegnek küldé őket megőrzés végett. A jelöltőn tisztán kivehetők a halálos golyó helye, valamint a vércseppek is. Ugyanő szekrényben vannak elhelyezve Goethe ruhái, s ezek közt háló- és dolgozó köntöse, miniszterkabátja, stb. A könyvtár legérdekesebb kincsei közé tartozik azonban Goethének egy Sebbers ál­tal festett képe 1826-ból, melynél jobb és élethűbb bizonyosan nem létezik. Goethe har­­mincznégyszer ült e kis képnek s a vé­ge felé türelmetlenül jegyzé meg: „Ha nem hallanám mindenfelől, hogy önnek nagy te­hetsége van, bizony nem tenném ki magam ilyesminek.“ Az igaz is aztán, hogy nagyító üvegen át nézve a képet, az ember megdöb­ben és azt hiszi, hogy élővel áll szemben. A könyvtárból egy csigalépcső vezet le a parkba, mely szintén megérdemli, hogy va­lamit szóljunk róla. Az egész ugyanis egyet­len darab óriási tölgyfából van faragva s 1671-ben egy szegény rab érdemelte ki vele szabadságát.

Next