Magyar Polgár, 1884. július-szeptember (18. évfolyam, 150-225. szám)
1884-09-18 / 215. szám
Tizennyolczadik évfolyam 215. szám. Kolozsvár, 1884. csütörtök, szeptember 18. JUDAsdéal díj: Epétiz évre 16 m. — Félévre a frt. — Negyedévre 14 frt. Egy hóm 1 frt 60 kriRDETÉSI DÍJ: Egy négyszög centiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők, iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték: minden hirdetés után 30 kr. — Nyittt. sora 26 kr. Szerkesztőség ésKiadóhivatal Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kiviteléré „Magyar Polgár“ könyvnyomdája hlasználhatlan kéziratok nem adatnak viasra. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltéinek. Előfizetési felhívás. Előfizetést nyitunk a „Magyar Polgár" tizennyolczadik évfolyamának utolsó negyedére. Azon hosszú szünet után, mely a képviselőválasztásokat követte, a politikai élet kezd most ismét élénkebb hullámokat vetni. A nemsokára megnyitandó országgyűlés pedig előreláthatólag szokatlanul érdekes és változatos anyagot fog szolgáltatni a nyilvános megbeszélésre. Ez országgyűlés elé fontos feladatok vannak tűzve s a képviselőházi tárgyalások bizonyára mindjárt az ülésszak elejétől fogva fel fogják hívni az általános élénk érdeklődést. Gondoskodtunk arról, hogy a „Magyar Polgár“ olvasói az országgyűlési eseményekről gyorsan és kimerítően értesülhessenek. A tárgyalások menetének részletes ismertetésén kivül,l külön országgyűlési tudósítónk fog az érdekesebb ülésekről referálni s igy minden kiváló mozzanatról haladék nélkül eredeti tudósításokat hozhatunk. Erőnk szerint teljesíteni fogjuk továbbra is a kötelességet, melyet azon helyzet szab elénk, hogy erdélyrészi hírlap vagyunk. Számon tartjuk és ellensúlyozni törekszünk ama heves küzdelmet, melyet két nemzetiségi tábor folytat az erdélyi magyarság és nemzeti politikánk ellen. Hivatásunknál fogva szószólói, támogatói leszünk minden életrevaló eszmének, kezdeménynek, mely a magyar kultúra meggyökeresítésére, hathatósabb terjesztésére van irányozva. Eber gondoskodásunk tárgyává tesszük ama specziális kérdéseket, melyek Erdélynek az anyaországgal való egybeolvasztása után fenmaradtak s még kiegyenlítésre várnak. Pártpolitikai programmunk az országgyűlési szabadelvűpárt programmja. Úgy, mint eddig, ezután is híven fogjuk szolgálni a szabadelvű előhaladás eszméit, s a meggyőződés erejével fogjuk támogatni ezután is azt a kormányt mely hitünk szerint a legjobban és legsikeresebben tudja vezetni Magyarország politikáját. Hogy feladatainkat minél kielégítőbben teljesíthessük, — kikérjük törekvéseinkhez az erdélyrészi magyar közönség szíves támogatását. Jövőre is nagy súlyt fektetünk arra, hogy a „Magyar Polgár" — a politikai rovatok mellett — tárcza- és csarnok-rovataiban változatos és érdekes szépirodalmi olvasmányt nyújtson. Csarnokunkban közelebbről megkezdjük Kacziány Géza külmunkatársunk ..Aliszczima verses regényének közlését. E regény, mely egy pályázaton is kitüntetve volt, s nemsokára német nyelven is meg fog jelenni, még mielőtt könyvalakban kiadatnék, legelőször a „Magyar Polgárban jelenik meg. Tárcza-rovatainkban továbbra is kisebb közleményeket hozunk : az irodalom, művészet s a napihirek rovatait szintén az eddigi terjedelemben, élénken és változatosan tartjuk fenn. A „Magyar Polgár” előfizetési árai: Egész évre (1884. okt.—1885. okt.) ... 16 frt. Félévre..........................................................8 frt Negyedévre . ... .......................................4 frt Egy hóra....................................................... 1 frt 50 kr. Kívánatra mutatványszámokkal is szolgálunk. Az előfizetési pénzek (legczélszerüben postautalványnyal) a „Magyar Polgár ” kiadóhivatalához Kolozsvártt küldendők be. TÁRCZA.____ Vándor emlékek. Dr Csernátoni Gyulától VII. Wartburgi regék. 1884. auguszt. 3. Messze, messze, a szép thüringiai erdők kellős közepében emelkedik egy régi várkastély. Zászlós tornyai mértföldekre ellátszanak, s lire neve egy egész világra terjed. A német ember szive megdobban a büszkeségtől, mikor hall róla valamit, mert ősregék laknak e falak között, s beszélnek hozzá rég elmúlt időt soha el nem múló dicsőségéről. Egy dereztg, aki uralkodik e szép tartomány felett, kívánta egyszer, hogy ezek közül a legszebbeket képekben is megörökítsék. Nosza, sok jeles mester gyűlt össze erre a nagy Németországból, s dolgozott, dolgozott sokáig, a mígnem elkészült a nagy mű, mégpedig nem valami gyenge vászonra, hanem egyenesen a falakra festve, hogy mindaddig bántatlanul megmaradjanak, amíg csak ezekből fenn áll valami. Wartburgnak hívják ezt a híres várkastélyt, és a képek regéi imigyen szólanak. Régen, régen, urunk születése után az ezerhatvanhetedik esztendőben, Lajos thüringiai őrgróf Eisenach környékén vadászott. Pihenés közben megpillant egy magasan kiemelkedő sziklát, mely az egész sötét erdőség felett uralkodik. Kíváncsian szemléli meg a helyet egész kíséretével együtt, s midőn látja, hogy itt maga a természet legyőzhetetlen akadályokról gondoskodott, örömmel kiált fel: Wart’Berg, du sollst mir eine Burg werden! — s két év elteltével egy szép vár koronázta a sziklát, a Wartburg. Ez a vár építésének története, mely ezentúl állandó lakhelye lön a thüringiai őrgrófoknak. Ugyanez a Lajos később nőül vette III. Friedrich brandenburgi őrgróf özvegyét, akit azonban pár év múlva egy vadászaton megöletett. Ezért Giebichenstein várába zárták, hol két évig a legsanyarubb fogságot szenvedte. Egy éjjel azonban kétségbeeset elhatározottsággal leugrott a magas toronyból, s szerencsésen megmenekült, amiért aztán a „Springer“ melléknevet kapta. Lelke azonban nem volt nyugodt. Pár év múlva Rómába zarándokolt, hogy gyilkosságáért vezekeljen, s viszszatértekor a reinha rosbrunni apátságot alapítá, melyben, lemondva a világ örömeiről, meg is halt, mint egyszerű barát. Utódja II. Lajos vidám életet élt. Vadászat és kalandok között folytak le napjai, s nem sokat bajlódott népével ésországával. Észrevette ezt a nemesség, s minden kitelhető módon kezdte sanyargatni a népet, ugyannyira, hogy az elégületlenség az egész országban átalánossá lön. Mindezekről azonban Lajos nem sokat tudott s gondtalanul folytatá tovább könnyelmű életét. De történt egyszer, hogy egy vadászat alkalmával eltéveszté az utat s kénytelen volt a ruhlai kovácsmester kunyhójában meghálni. Fáradtan veté magát a földre hintett szalmára s nemsokára elszenderült. A kovács azonban ravasz egy kópé volt s jól sejté, hogy kit fogadnak vendégül egyszerű kunyhójának falai. A mint tehát pitymallani kezdett, megtüzesite egy nagy darab vasat s olyanokat ütött rá a hatalmas pörölylyel, hogy a szikrák záporként pattantak szét s belőle s minden ütés útin dörgő hangon kiállított fel: — Orgróf légy kemény ! Orgróf légy kemény! Az orgróf természetesen már az első pár ütésre fölrettent álmából s midőn látá, hogy a kovácsnak esze ágában sincs felhagyni a kalapálással és kiabálással, türelmetlenül kérdé: — De hát mi a manót akarsz már azzal az őrgróffal ? Erre a Kovács elbeszélé vendégének mindazon visszaéléseket, melyeket a nemesség naponta elkövet s híven elébe rajzolá a nép egész nyomorát és szerencsétlen helyzetét. „Ezért — végre a mester — én minden reggel ismétlem ezen óhajtásomat, remélvén, hogy a jó ég valamikor csak meghallgatja.“ Lajos gondolkodóvá lön, s megköszönvén a szállást, azon elhatározással ment hazafelé, hogy mától kezdve országa után lát, s megfékezi a rakonczátlankodó nemeseket. Ez azonban nem volt könnyű dolog, mert ezek szörnyű módon elhatalmasodtak. Mindamellett is sikerült őket legyőzni, s Lajos feltette magában, hogy szigorú és példás büntetéssel fogja engedetlenségüket sújtani. KOLOZSVÁR, SZEPTEMBER 17. A Tisza-testvérek, I. Nagy-Váradnak és Dicső-Szent-Mártonnak jutott osztályrészül a dicsőség, hogy falaik között hangzott el a legmérvadóbb magyar államférfiak ajkáról a jövő országgyűlés legfontosabb reforma-programmja. Ott Tisza Kálmán, itt Tisza Lajos gróf tűzte ki a reformok lobogóját, azon reformokét, melyek hivatva vannak a liberalizmus életképességét, állam- és nemzetfentartó és regeneráló erejét bebizonyítni. A mi intézményeinkben korhadt, ócska, s mai szerkezetében hasznavehetlen, (a főrendiház) azt a haladás és nemzeti érdek szellemében ki kell javítni, újból pótolni s bele új vérkeringést örleszteni, ami a békés, folytonos és gyümölcsöző munkára oly nagymértékben utalt, különben is puskapor természetű, hevülékeny nemzet társadalmi erőinek összműködését mindegyre megháborítja (a három évenkinti parlamenti választások), el kell hárítani I az ucból, oly módon, hogy a felkava- írás káros processusa legalább csak na- gyobb időközökben következzék be és ne legyen folytonos ; ha szabadságaink kóros kinövései oda fajultak, hogy büntetlenül lehet egymás ellen uszitni a társadalmi osztályokat vagy felekezeteket; avagy kénytelenek vagyunk tűrni, hogy a nemzetiségi agitativ nap nap után tüzet gyújtson nemzetünk és államunk alapjai alá, lomtárba az ilyen szabadsággal, mert ez már nem szabadság többé! Ki kell csavarnunk a fegyvert elleneink kezéből, melybe mi juttattuk azokat — „nem e világba való" ábrándos idealizmussal, véd-és harczképessé kell tenni a magyar államot ellenségeivel szemben. Ez a szelleme a Tisza-testvérek zászlóbontásának, s bizonyára e közé fog seregleni a nemzet zöme, sőt merjük mondani, hogy már is ott van. Ez nemcsak egy pártnak, hanem az egész nemzetnek kell, hogy a programmja legyen a közeljövőre. Minden magyar ember ösztönszerüleg kell, hogy érezze bensőjében, hogy ez jól van igy s hogy ennek igy kell lenni. De hát vannak hangok, a minden áron ellenzékeskedni akarók hangjai, melyek „reactiot“ kiabálnak s egyik szélbali életlap elég élelmes arra, ugyancsak nógatni praenumeransait, hogy rajta, gyorsan fizessenek elő, mert „még most“ szabad a sajtó, de rövid időn már nem lesz azzá, mertmegrendszabályozni fogják a sajtószabadságot s a derék szerkesztő Váczra kerül. Bár életlap beszél így, mégis fetette jellemző. Jobbára ilyen s ehhez hasonló motívumok szolgálnak alapul a többi ellenzéki harang-félreverésnél is. Hanem hát mindezek hamis hangok a harmóniában, a nemzetet a maga nagy zömében nem fogják megtéveszteni. De lássuk sorra azokat a tervezett reformokat,amiben és mennyiben ellenkeznek a liberalismussal, miben és mennyiben reactionáriusok. Először is az országgyűlés tartamának meghosszabbítása terveztetik. Ez retrográd, szabadságellenes lépés volna? Angliában, a szabad, alkotmányos mintaállamban, maguk a szabadelvűek hosszabbították meg a parlament s a képviselői mandátum tartamát, mégpedig 7 évre. Tisza Kálmán csak 5 évre kívánja kiterjeszteni. Liberálisabb tehát az angol szabadelvűeknél is. S ha rövideszűség, vagy malitia ezt „reactionak“ kereszteli, a Tiszák s velük a magyar szabadelvűek meg nem szégyelhetik magukat, mert az angol whigekkel egy hajóban eveznek, egy társaságban vannak. E mellett taksálni sem merjük azt a különben is megbecsülhetlen nagy erkölcsi, anyagi és politikai hasznot, mely abból hárul a nemzetre, hogy a lábrakapott szertelenül pusztító választási demoralisatió legalább megritkul s a törvényhozók háborítatlanabbul, tervszerűen és követ-