Magyar Polgár, 1884. október-december (18. évfolyam, 226-300. szám)
1884-12-03 / 279. szám
1884. decz. 3. MAGYAR POLGÁR. 279. sz.) A tud. akadémiából. — Eredeti tudósitás. — Budapest, decz. 1. A magyar tud. akadémia I. (nyelv- és széptudományi) osztálya ma délután Hunfalvy Pál elnöklete alatt ülést tartott. Akadémiai osztályülésnek aligha volt még oly díszes hölgyközönsége, mint a mainak. A színi tanoda női növendékei majdnem teljes számmal voltak jelen, volt azonkívül sok színész , nem-akadémikus író is. E nagy látogatottsága az ülésnek annak tulajdonítható, hogy Szigeti József, az akadémiának nem rég megválasztott levelező tagja, ma tartott székfoglalót „Kolostorbul” czimnű egyfelvonásos vígjátékival. Szigeti mindenekelőtt köszönetet mondott az akadémiának a magas kitüntetésért, hogy őt tagjai díszes sorába emelte. Ha még annyira hiú vagy elbizakodott volna is — mondá — még akkor sem merné elhitetni magával, hogy e kitüntetés saját érdemeinek kivívott jutalma. Jól tudja, hogy az akadémia ezzel a kitüntetéssel csak annak a művészetnek nyújtott elismerést, melynek ő, Szigeti is egyik képviselője. Életének legnagyobb fénypontját képezi ez a kitüntetés; bűnbánólag tekint vissza múlt tevékenységére , sajnálja, hogy munkálkodásának kevés gyümölcsét mutathatja be. ígéri, hogy minden igyekezetét arra fogja fordítani, hogy az akadémiának elismerést érdemlő tagjává küzdje fel magát. E kis bevezetés után Szigeti felolvassa székfoglalónak „Kolostorból“ czímű egyfelvonásos vígjátékát. Csak két személy szerepel ebben: Coralie grófné és Oszkár gróf. Coralie grófnő levelet kap Ottillia rokonától, melyben ez egy kis szívességre kéri. Elmondja a levélben, hogy férje fogadalmat tett halála előtt, hogy Oszkár fiát az egyház szolgájává fogja neveltetni. Ez meg is történt. Oszkárnak zárdába kellett mennie, honnét csak most sikerült őt kihoznia azon ürügy alatt, hogy anyja nagyon beteg. De mivé lett az a vígkedélyű fiú? Elvesztett minden nagyúri modort, úgy, hogy lehetetlenség őt társaságba vinni. Kéri tehát Coraliet, venné magához a fiút s nevelje annak, a minek született. Coralie grófnő nagyon boszankodik e kérdés fölött s egyátalában nincsen hozzá kedve, hogy az „esetlen confraterből perfect gentlement“ neveljen. De alig adott efeletti bosszúságának kifejezést, az ajtó feltárul s , az államkormány befolyást gyakorolt; hogy ott az egyháznak nagyobb szüksége van az állam támogatására, mint másutt, ahol a kölcsönhatás nem öltött oly barátságos viszonyt, az magából a dolog természetéből foly. Nagyon tévesztett volna azonban a felfogás, mely az államnak ezen nagyobb mérvű támogatásából az egyházra nézve azon következtetést vonna, hogy az ezáltal az alárendeltség sorsára jutott. Átruházott hatáskörben működni, még nem vehető jogfeladásnak sem az egyik, sem a másik részről. Az eredetileg is természetszerűleg egyházi jog volt, az a hosszú gyakorlat által nem változhatik át állami joggá, viszont. Az absorbtio elmélete végeredményében szakítást idézne föl, mely sem az egyik, sem a másikra nézve haszonnal nem járhat. Ha az egyházra nézve a lét és nem lét kérdése állíttatik fel olyformán, hogy csak a kettő közt választhat : vagy az államban élvezett jogainak, előnyeinek megtartása mellett meghajolni az államhatalom előtt, feladni ősjogait, melyektől független tevékenysége és egész léte feltételeztetik, szolgájává lenni a hatalom kezelőinek és ez által megszakítani a solidaritást az összes katholicismussal; vagy pedig sánczba dobván különleges, bármely kecsegtető érdekeit, kibontakozni az állami mindenhatóság vagy a már semmi támogatást nem nyújtó hatalomnak karjaiból; — a választás az egyházra nézve valamint sohasem volt, úgy ma sem lenne kétes. Az elvek mindig hatalmasabbaknak bizonyultak be, mint az emberek, s ha valamely országban a dolgok külső látszata szerint az egyház állása a hatalommal szemben gyenge, nyomás esetére vagy jogfosztás után a látszatot felváltják a dolgok mélyében fekvő elvek. Elv és történelem egyaránt feltüntették a duálisamét, mely az életnek két hatalmas tényezői közt, az egyház és állam közt, fennáll, feltüntették másrészt azon számtalan érintkezési pontokat, melyek a két hatalom közt léteznek, de feltüntették egyúttal annak szükségét, hogy nem a harcz, hanem a kölcsönös megértés biztosíthatják csak a nyugodt és üdvös haladást. Az egyház soha sem kívánta az államot absorbeálni vagy nullificálni, sőt mindig fenhangon hirdette annak fenhatóságát, de egyúttal megkülönböztette azt az állam mindenhatóságától. Nem ismerte el az állam absolut hatalmát, mert ilyen nem is létezhet, különben megszűnnék minden szabadság, megszűnnének az egyéneknek szellemi és anyagi jogai, megszűnnének a korlátok, melyek a természetjog mindennemű hatalomnak szab. Támogatását soha sem vonta meg, egyaránt tisztelte a monarchiát és a köztársaságot. Elválni az államtól nem kívánt, és nagy súlyt fektetett annak jóakaratára. Erőszakosan eltaszítva azonban vagy üldöztetve, önállólag folytatta útját, küldetésétől egy perczig sem távozott, jogait védelmezte nyugodtan, nemesen, menten minden gyűlölettől vagy részakarattól. Az államtól eltaszított egyház összerejére van utalva és már csak önfentartási ösztönből is nagyobb szeretettel és hévvel fog gei fölött őrködni. Útjában lehetetlen, hogy az államhatalommal ne találkozzék, lehetetlen, hogy az emberi szenvedélyek természeténél fogva érdekösszeütközésbe ne jöjjön és ekkor kifejlődik a harcz, melynek bármily kimenete is legyen, az vagy az egyház, vagy az állam, vagy mindkettő gyengítésével fog végződni. Ha valaki tehát az egyház és állam közti viszonynak rendezését szükségesnek tartja, annak tartózkodnia kell minden, bármily kecsegtető elméletnek erőszakolásától. A ki a vallást nem tartja erkölcsi erőnek, szellemi tényezőnek a népek életében; a ki azt hiszi, hogy az állam el lehet vallás nélkül; a ki elfogult, a ki nem tud felülemelkedni a köznapi chauvinismuson; a ki subjectív felfogását reá akarja erőszakolni más meggyőződésekre és az életből kifejlődött, az életben létrejött alakulásokra; a ki hozzá nem szokott ahhoz, hogy tiszteletben tartsa a becsületes meggyőződést és a szabadságot; szóval: aki nem államférfi a szó legnemesebb értelmében, az ne fogjon hozzá rendezni azt, amiben a századok culturája annyi nehéz harczot vívott. Miután pedig a vallás a leghatalmasabb raganya a népéletnek, olyannyira, hogy az emberek készebbek vagyont, szabadságot, családi örömet, az életnek legnagyobb kincsét is sánczba dobni, inkább a rabság legsúlyosabb szenvedéseit eltűrni, mint vallását elhagyni; a bölcs államférfi számolni fog ezen hatalmas tényezővel. Miután a vallási élet mindig különállónak tartatotta állási élettől, és a Caesarok csak akkor vélték biztosítottnak hatalmukat, ha e czímhez a „Summus Pontifex“ nevezetét is csatolhatták; miután a „forum“ nem tartatott egyedüli helyül a népélet nyilvánulásainak, hanem a léje állíttatott a „templum“ is; miután vége ma a nézetek oly anynyira tisztultak, hogy senki az államot nem hiszi hivatottnak arra, hogy vallást vagy morált tanulson, nem fog e névre érdemes államférfi találkozni, aki az egyházat ignorálhatja és ha teszi, önkárára teszi,teszi az állam kárára a küzügyek és a köznyugalom veszélyeztetésével. Véleményem szerint az egyház és állam közti viszony rendezése nem a hatalom, hanem a társadalmi béke kérdése. Az államnak meg kellene szűnni azzal, hogy ellenségét a katholika egyházban lássa. Az ellenség ma másutt van. Az állami függetlenségnek érzete ma olyannyira ki van fejlődve, hogy csak a hypoerisis aa, amely úgy tetteti magát, mintha az egyház túlsúlyától félne. Az első franczia forradalom az állam mindenhatóság révén kívánta megsemmisíteni az egyházat. Sikerült is azt megbénítani, de az által nem az állam hatalmát biztosította, hanem teremtette az anarchiát, mely ismét a maga részéről megsemmisítette az államot. A történelem gyakran ismétlődik. Nem veszik-e észre a kormányok és mindazok, akik esztelen zajongásukkal a kormányokat az ellenségeskedésre nógatják, hogy a katholika egyház ezen erkölcsi és lét l nyegében fentartó erő helyébe, egy másik ha- t talom, mely egész nyilvánulásaiban bontó természettel bir, hatol be lassan kint az államéletbe? ha lebilincselik az egyház tevékenységét, nem nagyra növelik-e az anarchia bátorságát?Ma az államhatalommal egy uj társadalmi erő áll szemben, mely nem mint az egyház: az államot szilárdítani igyekszik, hanem azt szétzúzni, minden fennállót széttörni és az egyházat az állammal együtt megsemmisíteni. Ha a kath. egyház a haladásnak, a művelődésnek vagy az államnak ellensége lenne, akkor miért fordul a társadalomnak ezen ellensége az egyház ellen is? Vagy azt hiszik, hogy egy eszmét törvények és erőszak által meg lehet semmisíteni? A tapasztalás mist bizonyít. Szellemi erő csak a szellemi erő túlsúlya előtt hajol meg, az erkölcstelenséget pedig csak az erkölcsiség győzheti le. Mi, kik hazánkat mélyen szeretjük, aggódnánk, ha, az előjelesek után ítélve, ezen irány Magyarországban is lábra kapna, de aggódnánk különösen azon, ha a felületesség a külföld utánzásában oly elveket hangoztatna, melyek, daczára minden elaltató óvatosságnak, minden megnyugtató biztatásoknak, nyugtalanítják a kedélyeket. Mi, a kik nem alszunk, mi, a kik látjuk az egyház elleneinek és kivált a vallástalanság térfoglalását, mi, kik a békét proklamálni halljuk azon oldalról, ahonnan éppen tevékenységünk és jogaink csorbítása czéloztatik, mi, kiknek a bárány és a farkas meséje nem ment ki emlékkezetünkből, mi nem fojthatjuk el azon óhajunkat, vajha azok, akiket illet, felismernék, hogy Magyarországban semm ok, sem szükség nem forog fenn arra, hogy a kedélyek felzavartassanak, bármely oldalról is történjék ez. Nagy felelősséget vállalnak azok magukra, kik öntudatosan ezen irányba terelik a kedélyeket vagy öntudatlanul az elvek és következményeik nem ismerésével mozdítják elő azon törekvést, mely a kath. egyház és a magyar állam közt fennálló nyolczszázados békát megzavarni igyekszik. A katholicismus a magyar monarchiának ősvallása. Ő teremtette a magyar álllam, és csak a rosszakarat gyanúsíthatja azzal, hogy tulajdon gyermekének ellensége. Közte és a magyar állam közti viszony, nem a concordatumok, nem a pactum conventumok, nem a békekötések, nem a törvény betűjének szüleménye. Együtt született itt e földön a magyar állammal együtt, együtt növekedett, együtt vérzett, és ha a magyar állam megdől, a katholicismus e földön idegen lenne idegenek közt. Ezt érezzük, ezt tudjuk, és mivel ezt tudjuk, mi szeretettel fogunk, daczára minden ellentörekvésnek, ezen államnak boldogságán csüngeni és visszautasítani mindazt, ami közöttünk konkolyt hinteni alkalmas volna. Egy másik kötelék is van, ami a kath. egyház és a magyar állam közti békét biztosíthatja, és ez,a magyar király főkegyúri joga. Ez a mi erőnk, ez az egyháznak, szintén mint az országnak garantiája. Aki Magyarországban a katholicismus és ez állam közt szakadást felidézni akar, annak előbb a királyi főkegyúri jogot le kell rontania, azon jogot, mely a magyar koronának kiváltsága, mely közjogunk egyik sarkalatos része. Ha a hazaszeretet érzete és kötelessége fűz bennünket hazánkhoz, úgy kettős kötelék fűz bennünket királyunkhoz: a királyi felség iránti hűség és a főkegyúr iránti mély tisztelet. Feltűnő és csak a jog, a történelem és a helyzet nem ismeréséből származtatik azon eszmezavar, mely ez iránt általában uralkodik. Tán kevesen értik át a viszonyt, mely a főkegyúrinál fogva a kath. egyház és a magyar állam közt kilencz századon át kifejlődött és mely azt sokkal bensőbbé alakította, mint bárhol e világon, de sokkal szorosabbá is tette, mitsem azt nagy rakódtatás nélkül feloldani lehetne. Az egylet anyagi helyzete, az alapítványok birtéka az ezen alapítványokból fentartott táncaik jellege, a hazában levő felekezetekhez való viszony, maga a sokat hangoztatott kath. autonomia kérdése a főkegyúri joggal, szoros összeköttetésben állanak. Aki e kérdések megoldásához fog, annak számolni kell a magyar király ezen jogával. A ki azon kérdést veti föl, hogy miként különíttessék el az egyház az államtól, vagy miként illesztessenek be a törvény oltalma alatt szerzett százados jogai a modern alkotmányba, a képviseleti rendszerbe, a miniszteriális felelősségbe? annak azon gondolattal is kell foglalkozni, mily következménye lehetne a főkegyúri jognak elszakítása a koronától? — vagy mily visszahatása lenne ennek a magyar közjogra ? (Vége köv.) Tanügy. Tanítóegyesületi gyűlés. Dicső-Szentmárton, nov. 28. A „Kisküküllő megyei tanítóegyesület“ dicső-szentmártoni járásköre őszi közgyűlését e hó 27-én a dombói unitárius egyház iskolájában tartotta meg, és oly szép eredménynyel, hogy indíttatva érzem magamat a gyűlés lefolyásáról röviden e becses lapokban megemlékezni. A gyűlés d. e. fél 10 órakor kezdődött, melyet az iskolai növendékek szép éneke előzött meg. A gyűlést Nagy János elnöki megnyitójában szívélyes szavakban üdvözölte, valamint a szép számmal egybegyűlt vendégeket is. Körülbelül ezeket mondá: Egyesületi életünk ki-kimagasló pontjai közé akarjuk mai szerény, de szent szándékkal keresztülviendő munkálkodásunk eredményét beiktatni és nagy örömömre szolgál, — úgymond elnök, — hogy mig e munkálkodásunk közben tán verejtéket izzadunk, az itteni szellemi kis ház gyümölcsös kertjébe egy kis pihenőre és rövid szemlére betérhetünk. S mig e közben az elismerés szavai sziveinkbe vésődnek a látottak fölött, mig lankadó tetterőnk uj rugékonyságot nyer, mig az itten megszégyenült, lehetetlenséggel kendőző restségnek fülében Cseng a „mea culpa“, s ellökvén rut kendőjét, szent feltétellel szivében megy haza munkakörébe: egyesületi életünk kimagasló pontjai közé bevezetjük, hogy láttuk a dombói kis szellemi várt, derék kertészeivel kezet fogtunk és megköszöntük nektek a fényes bizonyítékot, hogy az akarat hatalma ott is ütheti diadalát, hol a természet mostoha kezét vonta végig. Igenis — folytatja elnök — Dombó község érdemes vezetői, derék közönsége, az elismerést, melynek kiérdemlésére évtizedek óta oly férfias kitartással törekedtetek, nemcsak hogy előlegezzük magunk részéről, mint a népnevelés egyszerű munkásai, de a szellemi és ezzel karöltve járó anyagi haladásnak, mint nemzeti jólétünk főkellékeinek nyílt titkait: szorgalom, egyszerű erkölcsök, rendszeretet erényeit elviszszük megyeszerte iskoláinkba, nektek nyújtandó hálaáldozatul. Előre a kibontott zászló alatt! dalaitokban, melyekkel eddig is hódítottatok a dalművelés terén, zengjétek a haza szent szerelmét, zsolozsmáitok refraidje legyen: „az Úz énnekem őriző pásztorom !* Tartozó, de egyúttal kedves kötelességből hangoztatom e szózatot, e szokatlan alakban. S tán épen azon indító okkal, hogy t. elnökünk helyett e tanácskozó gyűlést magam nyithatom meg, okozati összefüggésben áll annak ünnepélyes kijelentése is, hogy úgy Dombó kulturális emelkedését, mint általán a megyebeli ama tanügyét, melynek fejlesztési gondja Ródiger Árpád unitárius esperesnek és a gondolkozó tanférfiának vállaira nehezedett. Ródigernek köszönheti Nem szólom culturális politikát provokálni , kívül esik ez cselekvési körünkön. De egy jogos óhajnak mégis kifejezést kell adnom : ideje, hogy közművelődésre igyekező munkákban társaink, gyáradlóink soraiban láthassuk mielőbb többi hitfelekezeteink lelkipásztorait is A hit szárnyain repüljön ez óhaj azokhoz, akiket illet! Igen örülnék, ha gyűlésünk tanácskozásban tanúsított eddigi bölcs mérsékletének, higgadtságának mai határozataiban is érvényt szerezne. Isten áldása a tanügyen és munkásain, főleg bő mértékben rajtatok, szép számban megjelent szeretett barátaim, kik a kötelességtudás mellett mindig el szoktátok hozni szép jellemvonásotokat, a tanítói buzgóságot; ezzel is kifejezendők, hogy csak e jelvény alatt lehet tanügyet teremteni, fejleszteni. Volna még pár buzdító szavam azokhoz, — így végződik az elnöki megnyitó — kiket soraink között oly ritkán láthatok. Elmondanám, hogy minden egyes alkalomnak elmulasztása saját iskolájukra s közvetve fejekre zudit szemrehányó ítéletet. De maguk a szeretet, a béke hirdetői lévén, az aggódó szeretet hangján kérem általatok közvetve azon tag- és még nem tagtársainkat, hogy eme koronkint fel-felájuló kifakadásoknak megszüntetésére sorainkba csatlakozás és itten kifejtendő munkálkodás által igyekezzenek. A lelkes éljenzéssel fogadott beszéd után Takács József felolvasta F. Bartol Etel, dicsőszentmártoni áll. el. leányiskolai vezetőtanítónőnek a „Nőnevelésről“ írott kitűnő értekezését. Nyárádi Dénes, dicsőszentmártoni f. n. iskolai tanító „Mely körülmények idegenítheti le el a gyermeket az iskolától“ ezimű vitatételét nagy alapossággal és szakértelemmel adja elő. A kérdést hat pont alatt tárgyalja, és pedig: 1-ször. A szülők oktalan fenyegetései: 2-szor. A tanító durva bánásmódja. 3-szor. A tanitó részrehajlása. 4- szer. A tanulónak rosszakkal való pajtáskodása. 5-ször. Szülőknek az iskolával szembeni közönye, és 6- szor. A szülők és tanítók közötti feszült viszony hozattak fel a kérdés megoldására. E vitatétel különösen élénk eszmecserét keltett föl; hozzászólott gyűlésünknek majdnem minden tagja és az előbb említett vitatétel pontozatai végre is, valamint F. Bartol Etel említett dolgozata emlékkönyvre vételre méltónak ítéltetett. Most zárt ülésben mondott ítéletet gyűlésünk Kisgyörgy József, dombói veterán és laureatus tanítótársunknak még a gyűlés megkezdése előtt tartott földrajzi gyakorlati tanítása fölött. És habár erre vonatkozólag elvi fontosságú bírálói észrevételekben nem volt is hiány, a gyakorlati tanítás sikerülnek jelentetett ki, szívünkből kívánván Kisgyörgy bácsinknak szeretett kisdedei között még hosszú, boldog életet! Még Molnár Albert, f.n. iskolai tanító fejezte ki szabad, szemléltető előadásait a méterrendszerről, a súly mértékek ismertetésével, a melyek ép oly tanúságosak voltak, mint amily elismerésben részesült az előadó. Több kebli ügy elintézése után Kisgyörgy József vendégszerető asztalánál foglalt helyet a 28 személyből álló társaság, melynek különös érdeket kölcsönzött a felszolgáló öt szép hölgy nyüzsgő-mozgó csoportja. Toasztokban természetesen nem volt hiány. Különösen érdemes házigazdánkra, a dombói iskolaszék elnökére, Ütő Lajosra ,Rédiger és Nagy elnökökre mondott felköszöntők voltak sikerültek. Méltó ovácziókban részesültek általában mai gyűlésünk szereplői. Adja isten, hogy a mily mértékben emelték ezek most is járásgyűlésünk erkölcsi becsértékét, oly számban szaporodjanak jövőre azok, kik egyesületi életünknek fejlődést szerezni hivatják! Casnády István, főjegyző.