Magyar Polgár, 1885. január-június (19. évfolyam, 1-147. szám)

1885-02-14 / 37. szám

son.) Vagy pedig nem fogják ambitionálni — és azt hiszem én — akkor pedig bizonnyal sokkal kevésbbé fog lehetni a törvényhatósági bizottságoknak válogatniok a tagok közt, mint a­mennyire meg fogja választhatni egy kor­mány, midőn javaslatát a korona elé terjeszti. Én sem azt nem akarom, hogy a főren­diházba tekintélyt nem adó elemek jöjjenek, a választás áttal pedig ez az egyik eshetőség; de azt még kevésbé akarom, hogy a legtekin­télyesebb elemek oda jutva, a főrendiház túl­súlyra vergődjék a képviselőház felett. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) De t. képviselőház, a t. képviselő úr til­takozik az ellen, hogy itt foederalismusról, par­­ticularismusról beszéljünk, s rámutat, hogy hisz Amerikában nem azért van foederalismus, mert a senatusba az egyes státusok választanak, ha­nem azért választják ott a senatust, mert a szövetség egyes államokból áll. Igaza, tökéletes igaza van a képviselő úrnak. Egyes álllamokból áll az amerikai szö­vetség, melyek nagyobb függetlenséggel bírnak, mint pl. nálunk Horvátország. Hát te hát, leg­először is ezen utóbbira reflektálva, ismétlem, a képviselő úrnak igaza van, de épen azért, Amerikában azért alakul úgy a senatus, mivel saját nagy hatáskörrel bíró államokból áll a szövetség, ez a tény épen argumentum arra, hogy nálunk, hol a megyék nem ily nagy ha­táskörű államok — s nem is akarjuk, hogy ilyenek legyenek — nem kell ily elemekből alkotni a főrendiházat. (Helyeslés a jobbol­dalon.) Sok hivatkozás történt továbbá a parti­­cularismustól való félelem ellenében az 1848. előtti időkre. T. ház, nem lehet ember, a ki az 1848. előtti időkben a rendek táblájának határtalan érdemeit, fényét tagadni akarná. De méltóztassanak visszaemlékezni, hogy minden­nek daczára hányszor emeltek panaszt az or­szág vezérférfiai azért, hogy a particuláris ér­dekek szétszaggatják az országos érdekt, szem­behelyezik magukat az ország érdekeivel és nem azt vallották-e ők, mit vallanak a tudo­mányban is a szabadság emberei, hogy decen­­tralisálni, a­mennyire lehetséges, az államegy­ség veszélyeztetése nélkül a közigazgatást, de­­centralisálni a törvényhozást! Nálunk ma a törvényhozás centralisálva van. Nem kíván­nám, nem szeretném, s nem tudnék belenyu­godni, hogy az által, hogy ismét megyei joggá tétessék az egyik ház alkatrészének megválasz­tása, a törvényhozás decentralizáltassék. (He­lyeslés jobbfelől. Az igen­­, képviselő úr, midőn kifejezi aggályát a felett, hogy a kinevezés folytán a kormány befolyása túlságos lesz a felsőházban, azt mondja a többek közt, s úgy okoskodik, hogy ha a képviselőházban nem volna oly túl­ságos nagy a kormány befolyása, akkor még bele lehetne nyugodni, de miután itt oly nagy a kormány befolyása, nem kell engedni, hogy ott is nagy legyen; ellensúlyt kell ott találni a túlságos kormánybefolyás ellen. Parlamenti rendszer mellett, t. ház, milyen kormánynak lehet a képviselőházban befolyása ? Azon kormánynak, mely többséggel bír a kép­viselőházban. Az ellen keres a t. képviselő úr túlsúlyt a felsőházban ? Én ezt a parlamenta­­rismussal határozottan nagy mérvben ellenke­zőnek tartom, sőt éppen azt kell óhajtanom, hogy a képviselőházban többséggel bíró kor­mány azon javaslatoknál, melyeket az alsóház elfogadott, állandó csökönyös gátja a törvény­­hozás másik házában ne akadjon. Tehát azon kormány befolyása ellen, mely csak úgy léte­zik az alsóházban, ha a képviselet többsége tá­mogatja, nem lehet és nem szabad a felsőház­ban támaszt keresni. (Helyeslés jobbfelől.) Megbocsásson nekem a t. képviselő úr, de annyira tisztelem a képviselő úrnak mind képességét, mind tudományát, hogy midőn ezen állítását, mely itt előttem írásban is megvan, olvastam, nem lehetett más meggyőződésre jut­nom, minthogy az egy szerencsétlen rögeszme szolgálatába állott nagy tehetség aberratiója. (Élénk helyeslés jobbfelől. Mozgás balfelől.) A­mi a t. képviselő úr indítványát illeti, én úgy tudom s a t. képviselő úr maga is el­ismerte, hogy ezen törvényjavaslatnak több alap­eszméje van, elfogadja, ha a részletekre nézve nem nyilatkozott is, a többit, csak ez egyet támadja meg. Te hát! Nem mondom, hogy nem jogos, mert teljesen jogos, de várjon, ha valaki a re­formot akarja, ha valaki azon javaslatnak több alaptételét helyesli, az e a helyes és czélhoz vezető eljárás: egyetlen alaptételért visszauta­sítani az egészet, vagy nem az volna-e elfo­gadni és azon egy pontját, ha kell, megváltoz­tatni, vagy a bizottsághoz utasítani? (Helyeslés jobbfelől.) Mondom, a jog megvan mind a kettőhöz, a czélszerűség azonban okvetetlenül ez utóbbit ajánlja. Megvallom, csodálkoztam azon, hogy miért nem ez utóbbi tört­ént, egész addig, míg a t. képviselő úr el nem mondotta, hogy mi minden részletkérdés, mi minden szabadkérdés a választási elvnél. Elmondta, hogy részlet­­kérdés az is, hogy kik válaszszanak;­­ az is, hogy kikből válaszszanak; az is, hogy mennyi időre válaszszanak. Szilágyi Dezső: Legalább 8 évre! Tisza Kálmán miniszterelnök: Igenis, csak­hogy az évek száma maga részletkérdés. Az­után a t. képviselő úr volt szíves nem szólni ar­ról, hogy várjon csak a szorosan vett magyar megyék, vagy pedig a Szent­ István birodalmá­ban levő összes vármegyék válaszszanak-e ? Mindez, t. ház, részletkérdés. De mit je­lent ez? (Halljuk! Halljuk!) Azt, hogy minderre nem tudtak meg­egyezni, kellett tehát lelni egy negatív tért, a­melyen a kormány javaslata ellen lehessen sza­vazni. (Élénk tetszés jobbfelől.) Még csak Iványi Dániel­­. képviselőtár­sam javaslatára és beszédére kívánok egy pár szóval reflektálni, bár az elmondottaknak né­mely részében azokra is reflektáltam. (Halljuk! Halljuk!) Előre is kijelentem, hogy a határozati ja­vaslatok közül még csak az övére reflektálok, mert a másik két javaslatra reflektálni tökéle­tesen felesleges dolognak tartom. (Helyeslés jobb­felől. Mozgás balfelől.) Irányi Dániel t. képviselő úr — melles­lesleg jegyzem ezt meg — azt mondja, hogy a két ház közt, ha nem egy eredetűek, conflic­­tusok támadnak. Én, te­hát úgy tudom, hogy olykor-oly­kor conflictusok mindenütt támadnak. Például nem olyan régen volt, hogy a franczia alsóház és a senatus közt conflictus volt, pedig ezek mindegyikének minden tagját választják. A confliktusok ellen tehát az ő választási rend­szere sem bírna hatálylyal! (Igaz! ügy van­ jobbfelől.) Azt mondja továbbá a t. képviselő úr be­szédjében, hogy szabad embernek törvényt csak az hozhat, a­kit ezzel megbíz és mégis azon határozati javaslatban, melyet nem mint egyé­ni nézetet, hanem mint comproraissumot a je­len viszonyokkal fogadott el, azt mondja, hogy a főrendiház tagjait képezzék a főrendi csalá­dok által választott tagok. Hát t, képviselőház, ezek azután csak a felsőházi tagokra fognak törvényt hozni, vagy ha másokra is, ezzel dekretáljuk, hogy a tb­­bi nem szabad ember, mert rájuk olyan hoz törvényt, a­kit nem ők választanak. Azt gon­doltam, hogy ebben nem ellenmondás rejlik és viszont azt mondom, hogy ha az nem lehetsé­ges, a­mint hogy nem is lehetséges, hogy mind választassanak, csakugyan bár­ki is, mint sza­bad ember, jobban megnyughatik abban, hogy az hozzon törvényt, a­kit az országgyűlésnek felelős kormánya felterjesztésére a korona bíz meg, mert azok a kormányt, az országot kép­viselik, minthogy az hozzon törvényt, a­kit egyszerűen egy osztálynak tagjai bíznak meg. A másik, a­mire reflectálni akarok, s a­mit igen fontos dolognak tartok, az indigenok­­ra vonatkozik. A­mint méltóztatnak tudni, én nem vagyok barátja annak, hogy jelen állapot szerint midőn sem birtoka nem kell hogy legyen az illetőnek az országban, sem az nincs kizárva, hogy ugyanakkor más ország parla­mentjének is tagja legyen, hogy — mondom — ily viszonyok közt jogot gyakorolhasson va­laki a magyar törvényhozásban. Hogy ennek nem vagyok barátja, ezt mu­tatja az is, hogy midőn amaz annyit emlege­tett szavazás volt, én egyénileg részemről oda hatottam, hogy a­kik akartak a kormány mel­lett szavazni, otthon maradtak. De azt hiszem, jele annak maga ezen törvényjavaslat is. Csak­hogy azt is hiszem, hogy azon túlmenni, mit a törvényjavaslat mond, nem volna helyes. Mert megmondja ezen törvényjavaslat, hogy csak azok, kik Magyarországon brit föld­birtokuk után nyerik meg a kimondott quali­­ficatiót és csak azok, kik kinyilatkoztatták, hogy törvényhozási jogot sehol másutt, mint a magyar felsőházban gyakorolni nem akarnak — ki van tehát zárva, hogy két irányban bírhas­sanak befolyással — és ki van mondva az, hogy igenis, csak azok, kik érdemeiknél fogva is Magyarország sorsában érdekelve vannak. Eddig menni helyesnek tartom, bár tu­dom és hihetőleg fel is fog hozatni, ha itt nem, hát másutt, hogy vannak országok, a­hol nem oly szigorúak, mert vannak családok, me­lyeknek tagjai Bécsben, Münchenben és Ber­linben bírnak a parlamentben szavazati joggal, tehát egészen elkülönített államokban; de ná­lunk, a mi viszonyaink közt ezt kimondani, a­mit erre nézve a törvényjavaslat tartalmaz, ok­vetlenül szükségesnek tartom, — csakhogy vi­szont túlmenni rajta, nem tartanám helyesnek és igazságosnak. (Helyeslés jobbfelől. Egy hang a szélsőbaloldalon: Az, hogy magyar legyen, az semmi ?!) A­ki szerepelni akar a magyar törvény­­hozás bármely házában, miután ki van mond­va, hogy annak nyelve kizárólag a magyar, an­nak okvetlenül meg is fog kelleni tanulni ma­gyarul, vagy nem fogja a jogot igénybe ven­ni. (Felkiáltások a szélsőbal felől: Szavazni fog!) Kérem, midőn én az ezen határon való túlme­­netelt ellenzem, vájjon akkor is saját hatalmi érdekeimet védem? Hiszen nézzék meg ama bizonyos szavazásnak névlajstromát, a­miért én — mint mondják — ezen javaslattal bosz­­szút állok, hiszen ellenem szavaztak azok az indigenek! Ha tehát mindamellett nem aka­rom, hogy túlságig menjünk irányukban, miért teszem azt? Azért, mert nem tartom az or­szág érdekében levőnek. (Élénk helyeslés jobb­felől.) A t. képviselő úr — többen is ugyan, de főleg a t. képviselő úr — ellenzi azt, hogy a felsőháznak bizonyos esetekben meglegyen a kezdeményezési joga és ezt, mint a magyar közjoggal homlokegyenest ellenkezőt, tünteti fel. Hát te hát, hogy az a gyakorlat nem volt soha Magyarországon, azt tudom, hogy törvény sem arra, hogy lehessen kezdeményezés a fel­sőházban, sem arra, hogy ne lehessen, nincs, azt is tudom ; de hogy a főrendi tábla sokszor igényelte magának ezt a jogot és csak prop­ter bonum pacis állt el attól, azt is tudom. De kérdem: azért, mert valami nem volt, semmi viszonyok közt nem szabad, hogy az legyen ? Hisz akkor, tisztelt képviselő úr, megakasztanánk minden haladást, ha minden úgy lesz, a­hogy volt, mert épen abban áll a haladás, hogy valami olyan történjék a­mi nem volt. (Helyeslés jobbfelől.­ Vizsgáljuk tehát azt, hogy helyes e ez az intézkedés, lehet-e előnye, lehet e kára ? Mert ez azon szempont, a­melyből valamely javaslat helyességét meg kell bírálni. Én meg vagyok róla győződve, hogy ká­ra nem lehet, nem lehetett volna úgy, amint az eredeti javaslat szerkesztette és talán még kevésbbé lehet úgy, mint azt a bizottság rész­letezte, mert hiszen mindaz, a­mi pénzügyi kérdésekre vonatkozik ; mindaz, a­mi a mo­narchia másik államával való viszonyra vonat­kozik ; mindaz, a­mi a katonai dolgokra vo­natkozik, már az eredeti javaslat szerint is fenn volt tartva a képviselőházban való kez­deményezésnek , a bizottság pedig még egy pár részlettel megtoldotta. Azt gondolom, te­hát, hogy Belgiumban is eléggé ismerik a képvise­lőházak természetét és ott megvan a kezde­ményezési joga a senatusnak és csakis a pénz­ügyi és újonczozási kérdések vannak kivéve. Hasonlag Angliában is teljes joggal lehet a felsőházban kezdeményezni, kivévén a mo­neybilit és a mutingbillt, egyebet mindent le­het. Hogy tehát az, a­mit a törvényjavaslat ajánl, nem valami, az alkotmányon ejtett sére­lem, azt nem szükséges m­agyarázni. (Igaz! ügy van­ a jobboldalon.) De mi lesz a haszna, kérdi a képviselő úr, azt mondván, hogy időnyerésről szó sem lehet, ha csak azt nem akarja a kormány, hogy ezentúl a képviselőház a felsőháztól át­jött javaslatokat, a­helyett, hogy mint most, tüzetesen, alaposan tárgyalná, csak úgy futólag és felületesen intézze el. Bocsánatot kérek, nem így áll a kérdés. Első­sorban meg vagyok róla győződve, hogy ha a felsőház előtt lesz valami kérdés, és nem akkor kerül oda, a­mikor a másik ház vitatá­sa folytán már mindenki tájékozva van, akkor ott a tárgyalások okvetlenül tüzetesebbek és hosszasabbak lesznek; míg ellenben senki sem kívánja, hogy a képviselőház azt, a­mi nem ott­ kezdeményeztetek, felületesen intézze el. Hiszen teljesen joga van tárgyalni oly alapos­sággal, a­minővel akarja, teljes joga van azt elfogadni vagy el nem fogadni. Jog semmi irány­ban sem villaltatik. De egyet engedjen meg a t. képviselő úr, hogy megjegyezzek, és ez az, hogy azt hiszem, hogy oly hosszasan, mint nálunk tárgyalják az egyes kérdéseket, nem fogják a felsőházban tárgyalni, és ha valamely tárgy megvitatásának alaposságára az kell, hogy mint nálunk — csak mint factumot mondom, nem megrovás­képpen — minden kissé nevezetesebb kérdés­hez 50 — 60 szónok 2—3. hétig szóljon, akkor nem tárgyalnak alaposan sem Franczia-, sem Angolországban, sem sehol a világon. Mert ha ott a legfontosabb kérdés egy-két hét alatt el nem dől, az már a ritkaságok közé tartozik, kivévén, midőn az izlandiak obstructiót csinál­tak. (Zaj a baloldalon. Élénk helyeslés a jobb­oldalon.) Nem attól függ tehát az alaposság, hogy minő hosszasan és terjedelmesen, hanem, hogy miként tárgyalunk, és azért, mert a felsőház­­rövidebben tárgyal valamit, még nem lehet azt mondani, hogy kellő alaposság, kellő mélység nélkül is felületesen tárgyal. (Helyeslés jobb­felől.) Az is mondatott, hogy miféle jogfosztás, melyik után kisebb, melyik után nagyobb a jogfosztás. Először is te­hát, én itt olyat, a­mire e szó jogfosztás illik, nem tudok. Meg­mondom miért Hiszen ezen javaslat úgy, a­mint beter­jesztetett, nem enyészteti el a jogot; a jogot meghagyja, — a­mennyire egy törvény meg­hagyhatja — örök időkre, csakis annak gya­korlatát köti feltételhez. Meghagyja azt, hogy a­ki ma nem bír ezen feltétellel, akár maga, akár valamelyik utódja megnyeri a feltételt, a jogot ismét megkaphatja. Ez tehát a jognak nem elenyésztetése, hanem annak bizonyos fel­tételhez kötése. Itt igaza volt abban, bár m megtámadtatott érte, egy ezen oldalon ülő szónoknak, hogy ezen szempontból is a kormány javaslata mél­­tányosabb, mint az például, melyet Iványi kép­viselő úr ajánl. Mert a kormány javaslata sze­rint a jog épségben maradván, a feltétel beáll­tával mindig feleleveníthető; ama javaslat sze­rint pedig e jog oda reducáltatik, hogy vá­laszthatnak saját kebelükből néhány törvény­hozót, de a saját joguk örök időkre megszűnik. Olyat is hallottam azon oldalról, a­min valóban csodálkozom. Az is mondatott, hogy a megyének meg kell a választási jogot már csak azért is adni, hogy ha már kimennek a főis­pánok, legyen a ki a megyét képviselje. Hát, t. hát, várjon azok az igazi megyeirta emberek 1848 előtt, de még most is, mit mondanának, ha egy kormánynak eszébe jutna azt mondani, hogy a főispán képviseli a megyét ? Hiszen ez a megye összes traditiói, maga a megye eszméje ellen van. A főispán nemcsak azért, mert ő a koro­na kinevezettje volt, és mint olyan ült a felső­házban, de azért, mert a kivált régibb időben nem képviselhette a megyét, soha ezen a czi­­men nem ült ott. Tudjuk, hogy 1848 előtt, méltóztatnak erre emlékezni, — a főispánok legnagyobb része egyszer ment egy évben a megyébe, és ez a szorgalmas főispánok közé tartozott, de voltak köztük, a­kik három év­ben csak egyszer a tisztújításra mentek el. Hogy ez a főispán hogyan képviselhette a megyét és annak érdekeit a főrendiházban, azt nem tudom. De ha eszébe jutott volna va­lakinek azt mondani, hogy a főispán a megyét képviseli, azt okvetellenül megkövezték volna. (Tetszés jobbfelől.) Ne kívánjon tehát a megye jogot oly czimen, melylyel a főispánok soha sem bírtak. De, t. hát — bocsánatot kérek, hogy tü­relmével ennyire visszaéltem —(Halljuk! Hall­juk!) még csak berekesztésül egy pár szót. Mint ezekből is látható, én a határozati javas­latok egyikét sem fogadom el. Óhajtom, hogy a törvényjavaslat, úgy a­mint be van terjeszt­ve, lehetőleg változtatás nélkül fogadtassák el. Elvi alapjait változatlanul fenntartani mindenütt igyekezni fogok ; ha egyes részle­tekben kell módosítás, azt hiszem, e törvény­­javaslattal szemben az helyesebben a másik házban lesz megbeszélhető. (Mozgás balfelől.) De egy kivételt teszek, ez az a bizonyos 25. fj, mely annál találgatásra adott okot. Teljes készséggel előre kijelentem, hogy feláldozom. (Halljuk! Halljuk!) Miért? Mert hogy áll en­nek a dolga? Midőn a szakasz kimondja, hogy az első kinevezéseknél figyelemmel kell lenni azokra, a­kik az utolsó három évben a főrendiház ülé­seiben rendesen résztvettek, vájjon lehet-e ebben — mint mondatott — csalétek arra , hogy az­ok, a­kik különben kimaradnának, sza­vazzanak a javaslatra, mert akkor ki fognak neveztetni? Én azt tartom, nem lehet. Mert ez nem erőt, nem módot ad a kor­mánynak ez irányban ha ugyan akarna vele élni, de megköti a kezét, mert erkölcsi köte­lezettséget vállal e törvénynyel, ha elfogadtatik aziránt, hogy azokra lesz figyelemmel, kik há­rom éven át rendesen résztvettek a főrendiház üléseiben és mindenki megtámadhatja, ha ezekből hagy ki — habár ellene szavaztak is — és olyanokat vesz be, a­kik sohasem vol­tak ott, mint most és rászavaztak a javaslat­ra. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Sokszor és itt is beigazul az, t. ház, a­mit régen hallottam és talán már egyszer itt is mondottam, hogy az egyenes után menni mindenek közt a legnagyobb ravaszság, mert nem hiszik el az embernek, hogy az egyenes után megy. (Élénk derültség és tetszés jobbfe­lől.) Én egyenesen megmondtam, mit akarok; békét tettem a kormány kezére a kineve­zésekkel,­­ és azt látják, hogy kortes-ígéret van benne. Ismétlem tehát minden egyéb pontját a javaslatnak; itt részleteiben is óhajtom fenn­tartani, ezt az egy szakaszát azonban, áldoza­tul Szilágyi Dezső t. képviselő úrnak, (Élénk derültség és tetszés jobbfelől.) Készséggel oda­dobom. Különben ajánlom a törvényjavaslatot elfogadásra. (Élénk, hosszantartó helyeslés jobb­felől.) A felsőházi reform és a horvátok. A zágrábi „Pozor“ azt bizonyítgatja legújabb ve­­zérczikkében, hogy a magyar országgyűlés csak a magyar s nem a közös felsőház reformjáról tanácskozhatik. A kiegyezési törvény világosan meghatározza, hogy Horvátország mikép legyen képviselve a felsőházban. E törvény szerint tag­ja a felsőháznak a horvát tartomány­gyűlés ál­tal választott három képviselő s kivételkép en­gedi meg a kiegyezési törvény, hogy ama mág­nások, papok és világi méltóságok, kik 1848 előtt helyet foglaltak a főrendiházban, tagjai legyenek a közös felsőháznak mindaddig, míg az más alapon fog szerveztetni. A „Pozor“ azt következteti ebből, hogy a főrendiház reform­jával szemben megszűnik ama méltóságok joga, melyet csak a kiegyezési törvény kiegészítése útján nyerhetnek vissza, nem pedig a magyar országgyűlés egyoldalú határozata alapján. A „Pozor“ fölszólítja ennélfogva a magyar ország­gyűlés tagjait, hogy ne vegyenek részt a felső­házi reform tárgyalásában, vagy legalább az ál­tala megjelölt álláspontot foglalják el. Minden egyéb magatartás újabb megsértése volna a ki­egyezési törvénynek s tagadása annak a kar­dinális elvnek, mely szerint Horvátország Ma­gyarországgal egyenjogú királyság. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése febr. 12-én. Folytattatott a felsőház szervezé­séről szóló javaslat általános tárgyalása. Herman Ottó úgy találja, hogy Magyar­­országon a democratia zászlója porba van tipor­va. Ő azonban fölveszi azt, kijelentvén, hogy „nem fél a golyótól sem.“ Kikelvén az aristoc­­ratia, ellen, végül a következő határozati javas­latot nyújtja be. Az országgyűlés képviselőháza kimondja: 1-ször, hogy a főrendiháznak, mint rendi intézménynek létjoga abban a perc­ben szűnt meg, a melyben a népképviseleti rendszer elfo­gadtatott ; 2-szor, hogy úgy a jogegyenlőség, mint a „semmit rólunk nélkülünk“ elveknél fogva — mint a­mely elvek a szabad válasz­táson nyugvó népképviseletnek sarok­kövei —■ a főrendiház eltörlendő; 3-szor, hogy a nemzet közéletének az önkormányzatban gyökerező fej­lődése, a rendi intézmény minden faját teljesen kizárja; 4-szer, hogy tekintettel a nemzet kor­szellemének, a legválságosabb helyzetben is,­­ nyugodt, inkább szenvedő, mint cselekvő lükte­tésére, oly intézményre, mely egyfelől a nép­képviselet, másfelől a szentesítés jogával felru­házott korona és tanácsa között helyet foglal­jon, semmi szükség nincsen. Mindezeknél fogva utasítja a képviselőház a kormányt: terjeszszen elő oly törvényjavaslatot, mely a főrendiház el­törlését kimondja. Beadják: Herman Ottó és Hoitsy Pál. Zsilinszky Mihály Szilágyi Dezsővel, Irá­nyival és Herman Ottóval polemizált, még pe­dig sikeresen és általános figyelem között. A felsőházi tagok kinevezéséről szólva, igen ügye­sen fordította az argumentácziót Szilágyi De­zső ellen, ki daczára hogy élethossziglan ki­nevezett egyetemi tanár, mégis elég független, s éppen ellenzéki állást foglal el a kormány­nyal szemben. Nincs tehát ok, a­miért a ki­nevezendő felsőházi tagoktól a függetlenség megtagadtassék. A jeles érvelésű, szép szónok­latot tetszéssel fogadták a többség padjain. Tisza Kálmán miniszterelnök szólott ez­után. E beszédet lapunk élén közöljük. Szilágyi Dezső állt fel ezután és szoká­sa szerint „helyreigazította“, vagyis tüzeteseb­ben kifejtő beszédének azon részeit, melyeket Tisza állítólag félreértett. A dáz figyelme erősen kimerülvén, elnök öt perczre felfüggesztette az ülést. Szünet után Helst beszélt a törvényjavas­lat ellen, támogatva Iványi határozati javasla­­latát. Polemisált Beksicscsel a liberalismus je­lentősége fölött, s a szélsőbalnak vindikálta a liberalizmust. A kiváltságokról szólva, azt raon­­dá, hogy ha választania kellene a vagyoni és születési kiváltság között, az utóbbit válasz­taná, bár egyiket sem szereti, s éppen azért kellemetlenül lepte meg a törvényjavaslatban foglalt nagy census, mely „kétszeresen jog­­egyenlőségi sértés“. Éppen úgy perkorreskálja szónok a felsőház törvényhozási initiativáját is, mely fonák következményekre vezet. Ezzel az ülés véget ért. A gyorsvonaton érkező vendég elébe Nagy Sándor megyei árvaszéki elnök vezetése alatt egy három tagú küldöttség ment a bomoródi vasúti állomáshoz, egy sokkal nagyobb kül­döttség, tiszteletes Pánczél Károly élén, Mundra községben várta, a városban pedig a mélt. fő­ispán urnát, ki egész készséggel ajánlá föl ven­dégszerető házát a helyettes püspök urnak, Könczy Gyula ur, mint a ref. egyházközség jo­gi gondnoka fogadta a keleli tanács tagjainak nagy részével. Oly általános volt az érdeklő­dés az egyházfő érkezése iránt, hogy azt mond­­hatni, a várakozó tömeg az est beállta da­czára, sorfalat alkotott, a merre az utczákon elhaladt. Különben közeledését, ősi szokás sze­rint, harangozás jelezte. A helyettes püspök úr itt időzése való­sággal ünnepe volt nemcsak a ret. eg­­házköz­ségnek, hanem az egész városi intelligentiának is. A történteket röviden összefoglalva, chro­­nológiai sorrendben adjuk az alábbiakban. Folyó hó 7-én (szombaton) d. e. 10 óra­kor a főtiszteletű vendég úr az egybehívott presbyteri ülésen végzi az elnöki tisztet. Az ülésnek két fontos tárgya volt: egyik az első pap fizetésének a múlt, állandó igazgató tanács által 680 írtról 800 írtra ajánlott fölemelése, a másik a templomnak az orgona elhelyezhe­­tése czéljából való javítása. A keleli tanács, te­kintetbe véve az egyházközség virágzó anyagi állapotát, abban állapodott meg, hogy nem­csak az első pap fizetésének fölemelését, ha­nem az egész egyházi személyzetét ajánlja a legközelebbi közgyűlésnek. A templom javítása ügyében pedig, a szakértői vélemény meghall­gatása után kimondta, hogy szükségesnek lát­ja az egész templomnak oly mértékben való felemelését, a­mely lehetővé teszi az orgoná­nak veszély nélkül száraz talajon való elhe­lyezését. Egyúttal a főtiszteletű helyettes­ püs­pök úr kilátásba helyezte, hogy a múlt, állan­dó igazgató­tanács templomépítési czélra, elő­nyös törlesztés melletti kamatra kölcsönözni fogja a szükséges pénzösszeget. A keleli tanács ülése után az összes vá­rosunkban levő állami, megyei, községi hivata­lok tisztviselői, a közös és honvéd tisztikarok tagjai, s a felekezeti lelkészek látogatást tet­tek a helyettes püspök urnái. Mindenesetre di­cséretére válik városunk intelligentiájának, hogy akkor, a­midőn a ref. egyház jelenlegi feje kö­rünkbe érkezett, megragadta az alkalmat an­nak bebizonyítására, hogy nincs meg benne az az elfogultság, a­mely nem engedi a más ajkú s felekezeti érdemeinek elismerését s kellő mér­tékben való méltatását. A látogatások véget érvén, a főtiszteletü úr is sietett azokat a testületek főnökeinél vi­szonozni. Délben Horváth Mihály főispán ur ő méltósága, vendége tiszteletére, fényes ebédet adott, a melyre a presbyteri tagok hivatalosak voltak. Toaszokban itt nem volt hiány. Nagy hatást tettek főképen a helyettes püspök ur­nak classicus szépségű pohárköszöntői. Délután a főtiszteletű ur meglátogatta a református elemi fiú- és leányiskolákat, s azo­kat minden tekintetben teljesen felszerelt min­­taiskoláknak nyilvánította. Megvizsgálta az egy­ház pénztárát, s a számadásokban egyetlen hi­bát sem kapott. A vizsgálat alkalmával a pénz­tárban 1000 forint volt készpénzben folyó ügyek fedezésére, s 3000 frt takarékpénztári köny­vecskében. Ezután betekintett a lelkészi hiva­tal irattárába, s a­mint erről a másnapi köz­gyűlésen nyilatkozott, az összes egyházi köny­veket, irományokat, de főképpen az oly nagy fáradtságot igénylő „Családkönyvet“ példás rend­ben találta. E napon tiszteletes Pánczél Károly ur házánál volt souper, a helyettes püspök tisz­teletére. Szép társaság volt együtt ez alkalom­mal a fogarasi ref. első pap asztalánál. Ott voltak a többek közt a megye főispánja, a kir. járásbiró, a megyei árvaszéki elnök, a ref. jo­gi gondnok, stb. A vacsora folyamán megeredt pohárköszöntők közül kiválóan hatott az, me­lyet a főtiszteletű helyettes püspök ur az uni­tárius vallásu járásbiróra mondott, kívánva, hogy az Isten sok ilyen unitáriust adjon a ref. egyháznak. A helyettes püspök ur itt időzésének fény­pontja vasárnapra esik. E nap hosszú időkre emlékezetes marad előttünk, mert e napon hal­lottuk a református egyházi szónokok egyik legjelesebbjét. A fogarasi ref. templom emléke­zetünk óta még sohasem telt meg annyira, mint ez alkalommal. Ott volt a város egész intelli­­gentiája, sőt még a helybeli lelkészek közül is többen. Köztük a görög kath. érseki Ti­arius, s a szent Ferencz-rendi zárda főnöke is. Szeretném, ha mindig oly áhitatosnak látnám az imaházban megjelent közönséget, mint akkor, a­midőn az erdélyi ref. egyház je­lenlegi főpásztora imára nyitva ajkait, az ég urához esdekelt, hogy áldja meg e hazának minden ajkú s minden hitü polgárát. Egyházi beszéde alapigéjéül Pál apostol­nak a corinthusiakhoz irt I. levele I. részének 3. versét­ választá. Mit mondhatnánk e beszéd­ről egyebet, mint azt, hogy ez egyike volt azoknak az egyházi remekeknek, a­melyeket a tehetséggel megáldottak is csak az ihlett­­ség pillanatában teremtenek. Mily mesterileg ecsetelé a kegyelem hatását s a béke üdvös­ségét ! Valódi főpásztori fennköltséggel mon­da, hogy miért jött hozzánk. Eljött, hogy bé­kességet szerezzen a mi lelkeinknek, hogy csak egy szikrát éleszszen bennünk abból a lángból, a­melynek neve haza és Isten iránti szeretet. Nem szólok többet e remek beszédről, mert úgy is képtelen volnék e becses lap olvasóival távolról is érzékeltetni úgy annak szépségeit, mint a magasb élvezetet, melyet oly kitűnő előadásban nyújthatott. Az isteni tisztelet után a ref. egyház­község közgyűlése tartatott meg. A közgyűlé­sen is a küldöttség által meghívott helyettes püspök úr elnökölt. E népes ülés a megelőző napon tartott kebli­ tanácsnak a fizetésföleme­lések s a templomépítés ügyében tett javasla­tai felett volt hivatva határozni. A főtisztele­tü úr, mielőtt a presbyteri ülés indítványait napirendre tűzte volna ki, egy minden tekin­tetben kitűnő megnyitó beszédben a közgyű­lés tagjainak lelkére kötötte, hogy a fölveten­dő kérdésekhez higgadtan, egy egyházi gyűlés méltóságának megfelelően szóljanak. Püspöki látogatás, Fogaras, febr. 10. Éppen kétszáz év járt le azóta, hogy Horti István erdélyi ref. püspök meglátogatta szerény városunkat. Nincs tudomásunk arról, hogy a lefolyt kétszáz év alatt az erdélyi re­formátus egyházfő csak egyszer is fölkereste volna az itt lakó ref. egyházközséget. Ezért természetesnek találjuk, a midőn f. hó 6-án a bir szárnyain köztudomásúvá vált, hogy főtisz­­telete Szász Domokos helyettes ref. püspök úr ide érkezik, egész nap egyébről sem lehet­ hallani, mint a „református püspök“ jövete­léről. Az egyházközség táviratilag értesülve a helyettes püspök úr szándékáról, meg is tette a kellő intézkedéseket, hogy a fogadtatás az egyház fejéhez méltó legyen.

Next