Magyar Polgár, 1885. január-június (19. évfolyam, 1-147. szám)

1885-02-21 / 43. szám

Tizenkilenczedik évfolyam. 43. szám, Kolozsvár, 1885. szombat, február 21. Előfizetési dijak: Egész évre................................16 frt. Félévre......................................... frt. Negyedévre.................................4 frt Egy hóra .................................1 frt 50 kr. Egy szám ára 5 kr Közvetítőknek százalék nem adatik. Hirdetési dijak: e­gy négyszög centiméternyi tér Ára 3 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvez­ményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr.­­­ Nyílttér sora 25 krajox&r. — SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL „MAGYAR POLGÁR“ KÖNYVNYOMDÁJA. Belközéputcza 4. sz. Megjelenik mindennap, v&ik­- és ünnepna­pok kivételével. Használatlan kéz­iratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR, FEBRUÁR 20. Testvériség. (Két czikk.) II. A magyar és román elem között fennállott viszonynak megváltozása ma már el nem odázható szükség. Az egy államban való együttélésnek már eddig is természetszerűleg meg kel­lett volna teremtenie e két elem között bizonyos fokát az érdekközösségnek, s hogy ez mind ez ideig nem sikerült, annak oka olynemű félreértésekben keresendő, a­melyeknek eloszlatása a román elem merev magatartása miatt nem sikerült. Történtek ugyan kísérletek épen román részről is ennek az álláspontnak feladá­sa érdekében, de gyakorlati sikerre nem­­ vezethetett, mert a túlnyomó többség nem akarta magát, védsánczai közül kizavar­tatni. Az állam és társadalom végezte a maga dolgát. Törvényileg szabályoztatott a nyelv, a nevelés, az iskoláztatás ügye, s a román elem ezen rendelkezésekben csak a saját nemzetisége, nyelve, faji kü­lönállása, autonomikus jogai ellen mű­ködő állami akarat önkényes nyilvánu­­lását látván, nemcsak hogy tartózkodóbbá, de legtöbb esetben ellenessévé vált az állami akaratnak. A társadalmi ténye­zők kiegyenlítő munkájában a jóakara­tot, a jogosságot épen nem, csak a a jogcsorbításra irányuló hatalmaskodást vélték felfedezhetni. így keletkezett a küzdelem egyfelől a magyar állam és tár­sadalom, másfelől a román elem között. A társadalom ok nélkül lépett fel köz­vetítő és békéltető tényező gyanánt. A­mit ez jóakaratúlag kezdeményezett, azt egy makacs áramlat megbénította. Ez az áramlat engedményeket követelt, előjogok megszerzésére törekedett, míg vele szemben az állami akarat nem lá­tott okot az engedmények tételére, s ér­vényesítette hatalmát, a jogosság és tör­vényesség korlátait soha át nem lépve. A magyar társadalom érezte az űrt, mely közte és a román elem között kép­ződött,­az ellenérdekek kiegyenlítését meg is kísértette, de mindannyiszor előállott az az áramlat, a­mely, semhogy a vélt jogokból lealkudjon, szembeszállt minden kiegyenlítési törekvéssel. A politikai jogok gyakorlásától tar­tózkodni, ellenlábasául szegődni az álla­mi és társadalmi tényezők törekvéseinek ama részről bizonyos mértékig okszerűbb magatartásnak ismertetett el, mint részt­­venni minden olyan társadalmi mozga­lomban, a­melynek czéljául a kisebb nem­zetiségek érdekeinek az állami érdekkel való összeegyeztetése tűzetett ki. Hogy ennek a küzdelemnek káros következménye első­sorban épen az elé­­gületlen elemekre nézve állhatott elő, azt ha belátták is titokban, de nem vallot­ták be nyíltan, s nem engedték magukat, még a hozzájuk tartozók józanabb intel­mei daczára sem, kizavartatni álláspont­­juk védbástyái közül. A magyar társadalom ezzel szemben nem tehetett egyebet, mint várakozó ál­lást foglalni el, abban a hitben lévén, hogy ennek az álláspontnak felhagyása érdekében az első lépés nem őtet illeti meg. Ez az első lépés most megtétetett. És a magyar társadalom örömmel üdvözli a mozgalmat, melynek czélja áthidalni azt az űrt, melyet a széthúzás, a tartózko­dás teremtett. Coroján Gyula és társai helyesen je­lölték meg az utat, legyenek most már rajta, hogy mennél többen kövessék őket azon az utón. A magyar faj békeszerető, nagylelkű és rokonulni tudó elemekből van összealkotva. Képezzék ilyenekké a román társadalom tagjait is, s akkor, a­mit századok mulasztásai okoztak, pár évtized lelkiismeretes munkája helyrepó­tolhatja. A czél ki van tűzve. Az eszközök rendelkezésükre állanak. Attól függ min­den, megvan-e bennök az akarat megva­lósítani azt az óhajtást, melynek kifeje­zést adtak. Társadalmi bajoknak orvosszere a társadalom tevékenységében található fel. Magyar és román elem társadalmilag fog­lalt el különállást, társadalmilag kell is­mét egyesülnie. Történelmi hagyományok, nemzeti traditiók nem képezhetnek válaszfalat ma­gyar és román elemek között, de bizo­nyos álomképektől el kell távolodniuk, ha őszintén és komolyan akarják a test­vériség, egyetértés érdekeit szolgálni. Arról álmodozni, hogy román hege­mónia teremtessék meg, s ezzel kapcso­latban a magyar faj supremátiája ellen örökös harczban állani, mind nem alkal­mas tényezők arra, hogy a meglevő el­lentétek kiegyenlíttessenek, s a széthúzó elem­ek között egyetértés hozassák létre. A testvériség és egyetértés létesítése iránt említett mozgalom természete nem fér össze semminemű separatistikus tö­rekvésekkel. Mihelyt az akarat őszinte, az elhatározás komoly és férfias, nincs helyén attól irtózni, váljon az e nemű törekvési irányzat nem ütközik-e össze olyan aspirációkkal, a­melyek a tömegek kedélyét uralják ugyan, de a­melyeknek megvalósulása az államélet természetes fejlődésének feltételeit támadná meg. Coroján Gyula és társainak most már az a kötelességük, hogy ennek a tan­nak híveket szerezzenek. Meg kell sza­­kítniok a solidaritást azon törekvésekkel szemben, a­melyek állam- és társadalom­ellenes üzelmek színterévé sülyesztették le azt a fórumot, melyek most a békés egyetértés, a testvériség érdekeit kíván­ják szolgálni. ✓ Nagy és jelen­ték­en­y feladatra vál­lalkoztak, de meg vagyunk arról győződve, hogy erélyes és elszánt akarattal sike­rülni fog nekik megszabadítni a román elem egy részét azoktól a tévelyektől, a­melyek egyesek által mesterségesen szi­­tattak fel csak azért, hogy következete­sen ápolt ideák felszínen tartása által tö­rekvéseik számára híveket szerezhessenek. Ebben a küzdelemben attól sem le­het okuk tartani, hogy a magyar faj — mihelyt részükről bizonyos fokú megpu­­hulást vehet észre — már csak azért is az annyira félelmesnek képzelt beolvasz­tási politika követésére fogná magát el­határozni. A magyar államnak jól felfo­gott érdeke épen azt feltételezi, hogy az állami akarat tiszteletben tartsa a ha­talmi körébe tartozó nemzetiségek jogos igényeinek méltányos megvédését és ezen nemzetiségi aspiratiók egy részéről való lemondás által magát „vérszemre k­a­­patni“ bizonyára nem fogja. Állam és társadalom mindenka fe­lül tud emelkedni oly kicsinyességeken, melyek arra ösztönözhetnék a hatalom birtokosait, hogy most már ne ismerjen maga előtt más feladatot a jogos igé­nyek egyszerű konfiskálásánál. Az állam románajkú polgárai a magyar társada­lomban mindig szövetséges társat talál­hatnak maguknak, mihelyt készek elismer­ni, hogy a magyar faj nem ellenesse a románnak, s a magyar állam akaratának nyilvánulásában nincsenek meg az any­­nyira félelmesnek hirdetett hatalmasko­­dási hajlamok. A román ajkú állampolgárokkal el­ső­sorban ezt kell megértetniök azoknak, a­kik az óhajtott testvériesülés létesíté­sére önként vállalkoztak. Nagy feladat, igaz, de jóakarat és erélyes fellépéssel meg lehet azt oldani. Meg kell magya­rázni a népnek, hogy azok, a­kik közöt­tük az ellenkező irányzat számára agi­tálnak, azok hamis tanokat hirdetnek, s veszedelmes játékot űznek a nép hiszé­kenységével. Ennek az agitatiónak az apostolait mindenek előtt el kell távo­­litniok az útból, s a hamis profétáktól megszabadított nép bizonyára örömmel fog az új tan hívévé szegődni, s akkor aztán az egyetértés és testvériség apos­tolai akadálytalanul munkálhatnak a ki­tűzött czél megvalósításán. Ha Coroján Gyula és társai igy fog­ták fel feladatukat, s ha férfias bátor­sággal ellenébe állanak annak az áram­latnak, melyet a rombolás és az ellen­szegülés szelleme növelt nagyra — akkor hazafias működésüknek sikere el nem maradhat. A magyar társadalom pedig őszin­tén fogja üdvözölni a megszabadított testvéreket. Petrán József. ____TÁRCZA. Irma. — Elbeszélés. — 12-ik fejezet. Bizalmas beszélgetés. (16) (Folytatás.) „Azok száma nem nagy, de megvallom, üres társalgások nem ritkán járul hozzá e mo­rális fáradság előidézéséhez és neveléséhez, mon­da Irma nevetve. „A mai báltól nagy eseményt várnak“. „Hallottam, azt hiszik, hogy Lázár Róza el­­márkásodik“. „S hegyed kinek jósol szerencsét ?“ „Én nem vagyok bizalmas lábon Rózá­val, de azt hiszem, hogy Dérihez fog menni“. Őszintén sajnálnám ezért Károlyt, mondá Sipos, mert érzelmei igen komoly természe­tűek voltak, a közel­jövőben sokat fog szen­vedni és hiszem, hogy igen sokáig nem fog háza­sodni, de egészben véve jellemére ez talán csak jótékonyan fog hatni“. „Azt hiszi ön, kérdé Irma kissé reszke­tő hangon. Sipos bámulva nézett reá. „Bocsánatot kérek, elfelejtettem, hogy kegyednek olyan ré­gi gyermekkori barátja, és hogy ennélfogva talán nem is szívesen beszél e tárgyról má­sokkal“. „Ellenkezőleg, igen hálás vagyok ön iránt, hogy akaratlanul is erről beszélt, mert ugyan seretném tudni az ön véleményét. Hátha si­kerülne önnek engem megnyugtatni e részben, mert megvaltom, én a Károly jellemét féltem leginkább, ha csakugyan bekövetkezik az, mit most említettünk“. Irma minden erejét összeszedte, hogy lát­szólag ily nyugodtan beszélhessen Károlyról. Mivel eleinte kissé elárulta magát, félt, hogy ha Sipost hallgatásra kéri, magaviselete csak­ugyan feltűnő lesz neki, így pedig remélte, hogy ha maga folytatja a beszélgetést, az előb­bi benyomást Sipos felejteni fogja, és a dol­got egész természetes világításba lehet helyez­ni. Különben is érdekelte a Sipos nézete, mint a­kire igen sokat tartott, és kiről tudta, hogy Károlynak is őszinte jóakarója. „Én semmi okot sem látok arra, hogy a jövőt ily ijesztő és sötét vonásokban fessük magunknak. A bánat alatt csak a gyenge jel­lemek törnek meg, kik az élet hányatásai közt úgy sem tudták volna magukat soká fenn­tartani, és előbb-utóbb tönkre mentek volna, a nemes jellemek pedig csak akkor válnak azokká a szó legszebb értelmében, ha átestek a nagy tűzpróbán, az első megpróbáltatáson, s helyüket megállották. Károly barátunk most megy át e megpóbáltatáson, és hiszem, hogy diadalmasan fog belőle kikerülni. Még eddig hiányzott némileg belőle az erős akarat, a fér­fiasság ; igen­is könyen hitt, gyakrabban hagy­ta magát érzései által elragadtatni, mint a­hogy kellett volna, s a komoly, higgadt gon­dolkozásnak ritkán adott helyet. Ez most mind megváltozik. Az átalakuláson természe­tesen ő sem mehet át szenvedés nélkül, fiatal­ságának első zománczát elveszti, de az egész ember belértéke, higgye el, csak nőni fog ezek folytán.“ Irmának jól estek e biztató szavak, de nem volt képes bennök egészen hinni, s ellenvetését nem is hallgatta el. Még ha, a­mit nem tudok feltétlenül hinni, igaza is lesz ön­nek, Károly jövője mégis csak tönkre van téve. Ő soha többet, senkit sem fog szerethet­ni, soha sem fog házasodni, s milyen rideg lesz akkor élete, Sipos önkénytelenül elmosolyodott. „E megjegyzése magán viseli keresztlevelét, ilyet csak az egész fiatal leányok szoktak tenni. Még Károly igen boldog férj lehet idővel, a félreértés kikerülése végett azonban még egy­szer ismétlem, hogy ez egyhamar nem lesz, mert igen őszintén szeretett arra, de az eshe­tőséget kizárva épen nem tartom.“ „Azt mond­ják, hogy az ember igazán csak egyszer sze­rethet életében, szeretet nélkül magamnak há­zas életet nem képzelhetek, s ez Károlyt so­ha sem is lenne képes kielégíteni.“ „Szeretném erre nézve kegyednek egész nyíltan megmondani véleményemet, ha azt meg­hallgatni nem unja. Azt azonban előrebocsátom, hogy általános szabályokat nem lehet erre hoz­ni s hogy kivételek mindenben és mindig van­nak. Nézze Irma kisasszony, szerintem — én nem ijedek meg a szó kimondásától, mint ke­gyed — kétféle szerelem van. Az egyik, a kü­lönböző egyének természeténél fogva, különbö­ző években ugyan, de többnyire mindenkinél igen korán, fiatalságunk első éveiben áll elő. Tiszta, rajongó, éltet szerelme tárgyáért min­den pillanatban eldobni kész érzés ez, mely azonban igen ritkán nyer boldog megoldást és miért ? Épen azért, mert fiatal korunkban a meggondolásnak semmi tettünkben, semmi ér­zésünkben helyet nem adunk s ennek fellob­­banása, melynek pedig egy életre kell hogy szóljon, szintén csak a pillanat műve volt. Sze­retünk, mert érzésünket az eddig létezett kö­telékek már többé kielégíteni nem képesek, mert szerelmünk oly korai nyilvánulása, termé­szetünknek egyszerű kifolyása, melybe semmi­nemű indokok sem látszanak még bele. Öntudatlanul keressük szerelmünk tár­gyát, keressük azon egyént, kire lelkünk egész hevét kiönthessük, kit saját képzelődésünk tu­lajdonaival felruházva, elérhetetlen ideállá emel­jünk. Ez önkezűleg alkotott bálványunk, mely­ben gyakran saját magunkat imádjuk. — Ha olyan véletlen, ritka helyzetben vagyunk, hogy e szerelmünk a házassággal végződik, mi tör­ténik? Nem mondom mindig, vannak kivéte­lek, de többnyire. A házasélet prózájában, gond­jai közt, kisebb-nagyobb napontai súrlódásai­ban hamar észrevesszük, hogy nem vagyunk oly boldogok, mint reménykzük, hogy ideálunk nem ideál, csak egyszerű ember, tele gyarló­sággal, hibákkal, miknek létezéséről eddig fo­galmunk sem volt, és megkezdődik a kiábrán­dulásnak lassú, de következetesen haladó ke­serű kora. Ettől a sorstól félteném Károlyt, ha Róza igent mondana. Ez egy demoralizáló ér­zés, mely a legszebb jellemet is képes tönkre tenni, igazi, lassú méreg, mely bizton él. És ezért egyéni meggyőződésem az, hogy nem oly nagy baj, mint azt mi képzeltük, ha első sze­relmünk szerencsétlen. Minden jellemre nagy benyomást tesz, ha reményében csalatkozik, mentős nemesebb érzésű egyént éri a csapás, annál maradandóbb lesz hatása. Ép mint elő­­ször, oly örjöngőn szeretni, igaz, nem fog töb­bet soha, a kiveszettnek hitt érzés azonban módosultan ugyan, de tovább él benne. Elein­te azt fel sem ismeri magában, és kielégítést keres abban, hogy környezetére terjessze áldá­sos melegét; természetesen mindig csak jelle­­mes emberekről beszélek. Egy ideig azt hiszi, meglelte a mire vágyott, s megelégedetten él­het tovább, de egyszerre ismét érzi magában az űrt és azt, hogy szeretetét egy kis körre szeretné öszpontosítani, és hogy nemcsak bol­dogítani, de boldognak lenni is vágyik. Elfe­lejti, hogy erre a képességet magában örökre kihaltnak képzelte. Szerencsés az, ki ilyenkor egy gondolkozásmódjával megegyező, azt értő egyénre talál, ha köztük az ismeretség folytán kifejlik a kölcsönös bizalom, a kölcsönös be­csülés érzése. Ezek az emberek már tudják, mi az élet, ismerik annak csalódásait, nem vár­nak egy háborítatlan, rózsaszín jövendőt,­­ nem hiszik egymásról, hogy hibátlanok. Ha ezek egyesülnek, viszonyuk, kiábrándulás he­lyett, naponta bensőbbé fog válni és ki fog fejlődni a második, az igazi szerelem, az első­nél egy sokkal nyugodtabb, de egyúttal sokkal mélyebb érzés. Boldogok lesznek azok, kik a boldogság e­leméről már rég letettek volt egy­másban és egymás által.“ Sipos a mély érzés, a komoly meggyőződés hangján mondta el eze­ket, és Irma meghatva köszönte meg neki. „Csakis az a szomorú az ön felfogásá­ban, hogy azt hiszi, mikép a boldogságot csak előleges, nagy szenvedések árán érhetjük el“. (Folytatása köv.) A miniszterelnök jubileuma. Az ország­gyűlési szabadelvű párt tagjai Tisza miniszter­­elnököt márczius hó 2­ikán — belügyminisz­terré történt kinevezése tizedik évfordulója al­kalmából — mindenesetre üdvözölni fogják ugyan, de nagyobbszerű óvaziót a miniszterel­nöknek a párt csak októberben, miniszter­elnöksége tizedik évfordulója alkalmával szándékozik rendezni. Az ország összes főis­pánjai Tisza Kálmánt, mint belügyminisztert, a közigazgatás fejét, márczius 2-án fogják üd­vözölni. Az erdélyi katholikus státus küldöttsége tisztelgett tegnapelőtt Tisza Kálmán miniszter­­elnöknél a képviselőház miniszteri szobájában. A küldöttséget Lönhart gyulafejérvári püs­pök vezette és a státus nevében a miniszter­tanácshoz intézett kérvényt nyújtott át, mely­ben arra kérik, hogy az érettségi vizsgáknál a status ismét gyakorolhassa képviseleti jogát, mely tőle elvétetett. A küldöttség nevében Lön­hart püspök adta elő a státus kérvényének tar­talmát, annak támogatására kérve a miniszter­elnököt. Tisza miniszterelnök szívesen fogadta a küldöttséget, — melynek tagjai Boér Antal, Helfy Ignácz, Incze József, Lukács Béla, Szath­­máry György és Ugron Gábor voltak — s vá­laszában kijelenti, hogy bár a minisztertanács nem képez felebbezési fórumot egyes miniszté­rium intézkedése ellenében, azonban annyira fontos a kérdés és tekintélyes a testület, hogy kérvénye mindenesetre komoly figyelmet igényel; egyszersmind maga és a kormány nevében ígéri, hogy a kormány szigorúan a törvény követel­ményei szerint fog határozni. A szerzői jog nemzetközi oltalmának biz­tosítása czéljából a hatalmak között államszö­vetség alakítása és nemzetközi szerződések kö­tése iránt tárgyalások indíttattak meg. Ezen tárgyalások alkalmával, különösen a múlt évi szeptemberben Bernben tartott nemzetközi ér­tekezlet határozatai folytán, azon kérdés me­rült fel, vájjon a kikötött viszonosság eseté­ben külföldi szerzők művei fordításának kizá­rólagos joga Magyarországon mily mérvben és minő feltételek mellett biztosítható. Az igaz­­ságügyminiszter e kérdés tárgyalására szakta­­nácskozmányt hívott egybe, mely márczius 3- ikán kezdi meg az igazságügyminisztérumban tanácskozásait. E szaktanácskozmány elé az igazságügyminiszter a következő kérdéseket ter­jesztette : Nemzetközi szerződésben teljes viszonos­ság mellett m­egállapítható-e­­, hogy külföldi szerzők műveik fordítá­sának kizáró jogát élvezzék Magyarországon akkor is, ha az eredeti mű c­ímlapján vagy elején a fordítási jogot fenn nem tartották; továbbá, ha a fordítás közzététele az eredeti mű megjelenésétől számítandó egy év alatt meg nem kezdetett; végre ha a fordítás meg­kezdése és befejezése beiktatás végett be nem jelentetett; 2. hogy külföldi szerzők, azon esetre, ha műveik jogosított fordítása (ide értve a szín­művek fordítását is) a maga teljességében az eredeti közzétételétől számított 3 év alatt megjelenik, műveik fordításának kizáró jogát 10 évig élvezzék azon időponttól kezdve, a­midőn a műnek jogosított fordítása meg­jelent ? ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése febr. 19-én. Folytattatott a felsőház szervezéséről szóló törvényjavaslat feletti általános vita. Első szónok Schmidt Gyula volt, ki tar­talmas, szépen előadott és figyelemmel hallga­tott „szűz­beszédben“ mutatta be magát. Grün­­wald Béla ismert fejtegetéseivel polemizált­a előadva mindazon phasisokat, melyeken a mu­­nicipiumok újabb időben átmentek, az önkor­mányzat mellett tört lándzsát s szembeszállt az ellenzék által proponált választási móddal, érdekes párhuzamot vonva a választás és ki­nevezés várható eredményei között a felsőház tekintetében. Elfogadja a tárgyalás alatti javas­latot. Kovács Albert, a mérsékelt ellenzék sorai­ból, a vita ily előrehaladott stádiumában is egy új érvet vitt sorompóba a javaslat ellen. Utalt ugyanis arra, hogy a magyar közjog ismeri a „kinevezett törvényhozók“ rendszerét az erdé­lyi regalistákban, kik a múlt században egész 1791-ig folyton elleneztek minden reformot és haladást. Épen ezért nem fogadja el a javasla­tot, mely a kinevezett törvényhozók rendszerét akarja behozni. Itt szónok hosszabb történeti fejtegetésekbe bocsátkozott s pártja figyelem­mel hallgatta. Végül Mocsáryval szemben fej­tette ki, hogy ennek fogalma az egyház és ál­lam közti viszonyról sem magyar, sem pro­testáns. Most Szontagh Pál emelt szót, a ház vá­rakozásteljes figyelme közt. Nagy sikerű és nagy hatású beszédében a főrendiházat mai alakjá­ban „rikító anachronismusnak“ s annak reform­ját elkerülhetlennek mondá. Megemlékezett egy­úttal azon tényekről is, melyek a múltban a főrendiház csökönös ellenállásáról ismeretesek. A javaslatról elismeri, hogy reformot tartalmaz, habár nem teljes reformot, de mert ez is ha­ladás a múlthoz képest, elfogadja azt. Szon­­tagh Pál beszéde, ez a minden ízében szabad­elvű és nemes hangú beszéd, érdekes és tanul­ságos jelensége volt annak, hogy közéletünk vezérelemei közül a leghiggadtabbak, legmérsé­keltebbek, legmagyarabbak, kik a nemzeti múl­tat legjobban ismerik s legjobban tisztelik a reformnak azon mértékét, mely ebben a javas­latban megvalósul, minimumnak tekintik. Ez a jelenség érdekes psychologiai momentum min­den ily risussal szemben, mely a javaslat ellen a történelmi jogok túlságos sérelme miatt sze­retne reactiót fölkelteni. Szontagh Pál beszé­déhez sokfélül szerencsét kívántak.

Next