Magyar Polgár, 1885. január-június (19. évfolyam, 1-147. szám)
1885-02-21 / 43. szám
Tizenkilenczedik évfolyam. 43. szám, Kolozsvár, 1885. szombat, február 21. Előfizetési dijak: Egész évre................................16 frt. Félévre......................................... frt. Negyedévre.................................4 frt Egy hóra .................................1 frt 50 kr. Egy szám ára 5 kr Közvetítőknek százalék nem adatik. Hirdetési dijak: egy négyszög centiméternyi tér Ára 3 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér sora 25 krajox&r. — SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL „MAGYAR POLGÁR“ KÖNYVNYOMDÁJA. Belközéputcza 4. sz. Megjelenik mindennap, v&ik- és ünnepnapok kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR, FEBRUÁR 20. Testvériség. (Két czikk.) II. A magyar és román elem között fennállott viszonynak megváltozása ma már el nem odázható szükség. Az egy államban való együttélésnek már eddig is természetszerűleg meg kellett volna teremtenie e két elem között bizonyos fokát az érdekközösségnek, s hogy ez mind ez ideig nem sikerült, annak oka olynemű félreértésekben keresendő, amelyeknek eloszlatása a román elem merev magatartása miatt nem sikerült. Történtek ugyan kísérletek épen román részről is ennek az álláspontnak feladása érdekében, de gyakorlati sikerre nem vezethetett, mert a túlnyomó többség nem akarta magát, védsánczai közül kizavartatni. Az állam és társadalom végezte a maga dolgát. Törvényileg szabályoztatott a nyelv, a nevelés, az iskoláztatás ügye, s a román elem ezen rendelkezésekben csak a saját nemzetisége, nyelve, faji különállása, autonomikus jogai ellen működő állami akarat önkényes nyilvánulását látván, nemcsak hogy tartózkodóbbá, de legtöbb esetben ellenessévé vált az állami akaratnak. A társadalmi tényezők kiegyenlítő munkájában a jóakaratot, a jogosságot épen nem, csak a a jogcsorbításra irányuló hatalmaskodást vélték felfedezhetni. így keletkezett a küzdelem egyfelől a magyar állam és társadalom, másfelől a román elem között. A társadalom ok nélkül lépett fel közvetítő és békéltető tényező gyanánt. Amit ez jóakaratúlag kezdeményezett, azt egy makacs áramlat megbénította. Ez az áramlat engedményeket követelt, előjogok megszerzésére törekedett, míg vele szemben az állami akarat nem látott okot az engedmények tételére, s érvényesítette hatalmát, a jogosság és törvényesség korlátait soha át nem lépve. A magyar társadalom érezte az űrt, mely közte és a román elem között képződött,az ellenérdekek kiegyenlítését meg is kísértette, de mindannyiszor előállott az az áramlat, amely, semhogy a vélt jogokból lealkudjon, szembeszállt minden kiegyenlítési törekvéssel. A politikai jogok gyakorlásától tartózkodni, ellenlábasául szegődni az állami és társadalmi tényezők törekvéseinek ama részről bizonyos mértékig okszerűbb magatartásnak ismertetett el, mint résztvenni minden olyan társadalmi mozgalomban, amelynek czéljául a kisebb nemzetiségek érdekeinek az állami érdekkel való összeegyeztetése tűzetett ki. Hogy ennek a küzdelemnek káros következménye elsősorban épen az elégületlen elemekre nézve állhatott elő, azt ha belátták is titokban, de nem vallották be nyíltan, s nem engedték magukat, még a hozzájuk tartozók józanabb intelmei daczára sem, kizavartatni álláspontjuk védbástyái közül. A magyar társadalom ezzel szemben nem tehetett egyebet, mint várakozó állást foglalni el, abban a hitben lévén, hogy ennek az álláspontnak felhagyása érdekében az első lépés nem őtet illeti meg. Ez az első lépés most megtétetett. És a magyar társadalom örömmel üdvözli a mozgalmat, melynek czélja áthidalni azt az űrt, melyet a széthúzás, a tartózkodás teremtett. Coroján Gyula és társai helyesen jelölték meg az utat, legyenek most már rajta, hogy mennél többen kövessék őket azon az utón. A magyar faj békeszerető, nagylelkű és rokonulni tudó elemekből van összealkotva. Képezzék ilyenekké a román társadalom tagjait is, s akkor, amit századok mulasztásai okoztak, pár évtized lelkiismeretes munkája helyrepótolhatja. A czél ki van tűzve. Az eszközök rendelkezésükre állanak. Attól függ minden, megvan-e bennök az akarat megvalósítani azt az óhajtást, melynek kifejezést adtak. Társadalmi bajoknak orvosszere a társadalom tevékenységében található fel. Magyar és román elem társadalmilag foglalt el különállást, társadalmilag kell ismét egyesülnie. Történelmi hagyományok, nemzeti traditiók nem képezhetnek válaszfalat magyar és román elemek között, de bizonyos álomképektől el kell távolodniuk, ha őszintén és komolyan akarják a testvériség, egyetértés érdekeit szolgálni. Arról álmodozni, hogy román hegemónia teremtessék meg, s ezzel kapcsolatban a magyar faj supremátiája ellen örökös harczban állani, mind nem alkalmas tényezők arra, hogy a meglevő ellentétek kiegyenlíttessenek, s a széthúzó elemek között egyetértés hozassák létre. A testvériség és egyetértés létesítése iránt említett mozgalom természete nem fér össze semminemű separatistikus törekvésekkel. Mihelyt az akarat őszinte, az elhatározás komoly és férfias, nincs helyén attól irtózni, váljon az e nemű törekvési irányzat nem ütközik-e össze olyan aspirációkkal, amelyek a tömegek kedélyét uralják ugyan, de amelyeknek megvalósulása az államélet természetes fejlődésének feltételeit támadná meg. Coroján Gyula és társainak most már az a kötelességük, hogy ennek a tannak híveket szerezzenek. Meg kell szakítniok a solidaritást azon törekvésekkel szemben, amelyek állam- és társadalomellenes üzelmek színterévé sülyesztették le azt a fórumot, melyek most a békés egyetértés, a testvériség érdekeit kívánják szolgálni. ✓ Nagy és jelentékeny feladatra vállalkoztak, de meg vagyunk arról győződve, hogy erélyes és elszánt akarattal sikerülni fog nekik megszabadítni a román elem egy részét azoktól a tévelyektől, amelyek egyesek által mesterségesen szitattak fel csak azért, hogy következetesen ápolt ideák felszínen tartása által törekvéseik számára híveket szerezhessenek. Ebben a küzdelemben attól sem lehet okuk tartani, hogy a magyar faj — mihelyt részükről bizonyos fokú megpuhulást vehet észre — már csak azért is az annyira félelmesnek képzelt beolvasztási politika követésére fogná magát elhatározni. A magyar államnak jól felfogott érdeke épen azt feltételezi, hogy az állami akarat tiszteletben tartsa a hatalmi körébe tartozó nemzetiségek jogos igényeinek méltányos megvédését és ezen nemzetiségi aspiratiók egy részéről való lemondás által magát „vérszemre kapatni“ bizonyára nem fogja. Állam és társadalom mindenka felül tud emelkedni oly kicsinyességeken, melyek arra ösztönözhetnék a hatalom birtokosait, hogy most már ne ismerjen maga előtt más feladatot a jogos igények egyszerű konfiskálásánál. Az állam románajkú polgárai a magyar társadalomban mindig szövetséges társat találhatnak maguknak, mihelyt készek elismerni, hogy a magyar faj nem ellenesse a románnak, s a magyar állam akaratának nyilvánulásában nincsenek meg az anynyira félelmesnek hirdetett hatalmaskodási hajlamok. A román ajkú állampolgárokkal elsősorban ezt kell megértetniök azoknak, akik az óhajtott testvériesülés létesítésére önként vállalkoztak. Nagy feladat, igaz, de jóakarat és erélyes fellépéssel meg lehet azt oldani. Meg kell magyarázni a népnek, hogy azok, akik közöttük az ellenkező irányzat számára agitálnak, azok hamis tanokat hirdetnek, s veszedelmes játékot űznek a nép hiszékenységével. Ennek az agitatiónak az apostolait mindenek előtt el kell távolitniok az útból, s a hamis profétáktól megszabadított nép bizonyára örömmel fog az új tan hívévé szegődni, s akkor aztán az egyetértés és testvériség apostolai akadálytalanul munkálhatnak a kitűzött czél megvalósításán. Ha Coroján Gyula és társai igy fogták fel feladatukat, s ha férfias bátorsággal ellenébe állanak annak az áramlatnak, melyet a rombolás és az ellenszegülés szelleme növelt nagyra — akkor hazafias működésüknek sikere el nem maradhat. A magyar társadalom pedig őszintén fogja üdvözölni a megszabadított testvéreket. Petrán József. ____TÁRCZA. Irma. — Elbeszélés. — 12-ik fejezet. Bizalmas beszélgetés. (16) (Folytatás.) „Azok száma nem nagy, de megvallom, üres társalgások nem ritkán járul hozzá e morális fáradság előidézéséhez és neveléséhez, monda Irma nevetve. „A mai báltól nagy eseményt várnak“. „Hallottam, azt hiszik, hogy Lázár Róza elmárkásodik“. „S hegyed kinek jósol szerencsét ?“ „Én nem vagyok bizalmas lábon Rózával, de azt hiszem, hogy Dérihez fog menni“. Őszintén sajnálnám ezért Károlyt, mondá Sipos, mert érzelmei igen komoly természetűek voltak, a közeljövőben sokat fog szenvedni és hiszem, hogy igen sokáig nem fog házasodni, de egészben véve jellemére ez talán csak jótékonyan fog hatni“. „Azt hiszi ön, kérdé Irma kissé reszkető hangon. Sipos bámulva nézett reá. „Bocsánatot kérek, elfelejtettem, hogy kegyednek olyan régi gyermekkori barátja, és hogy ennélfogva talán nem is szívesen beszél e tárgyról másokkal“. „Ellenkezőleg, igen hálás vagyok ön iránt, hogy akaratlanul is erről beszélt, mert ugyan seretném tudni az ön véleményét. Hátha sikerülne önnek engem megnyugtatni e részben, mert megvaltom, én a Károly jellemét féltem leginkább, ha csakugyan bekövetkezik az, mit most említettünk“. Irma minden erejét összeszedte, hogy látszólag ily nyugodtan beszélhessen Károlyról. Mivel eleinte kissé elárulta magát, félt, hogy ha Sipost hallgatásra kéri, magaviselete csakugyan feltűnő lesz neki, így pedig remélte, hogy ha maga folytatja a beszélgetést, az előbbi benyomást Sipos felejteni fogja, és a dolgot egész természetes világításba lehet helyezni. Különben is érdekelte a Sipos nézete, mint akire igen sokat tartott, és kiről tudta, hogy Károlynak is őszinte jóakarója. „Én semmi okot sem látok arra, hogy a jövőt ily ijesztő és sötét vonásokban fessük magunknak. A bánat alatt csak a gyenge jellemek törnek meg, kik az élet hányatásai közt úgy sem tudták volna magukat soká fenntartani, és előbb-utóbb tönkre mentek volna, a nemes jellemek pedig csak akkor válnak azokká a szó legszebb értelmében, ha átestek a nagy tűzpróbán, az első megpróbáltatáson, s helyüket megállották. Károly barátunk most megy át e megpóbáltatáson, és hiszem, hogy diadalmasan fog belőle kikerülni. Még eddig hiányzott némileg belőle az erős akarat, a férfiasság ; igenis könyen hitt, gyakrabban hagyta magát érzései által elragadtatni, mint ahogy kellett volna, s a komoly, higgadt gondolkozásnak ritkán adott helyet. Ez most mind megváltozik. Az átalakuláson természetesen ő sem mehet át szenvedés nélkül, fiatalságának első zománczát elveszti, de az egész ember belértéke, higgye el, csak nőni fog ezek folytán.“ Irmának jól estek e biztató szavak, de nem volt képes bennök egészen hinni, s ellenvetését nem is hallgatta el. Még ha, amit nem tudok feltétlenül hinni, igaza is lesz önnek, Károly jövője mégis csak tönkre van téve. Ő soha többet, senkit sem fog szerethetni, soha sem fog házasodni, s milyen rideg lesz akkor élete, Sipos önkénytelenül elmosolyodott. „E megjegyzése magán viseli keresztlevelét, ilyet csak az egész fiatal leányok szoktak tenni. Még Károly igen boldog férj lehet idővel, a félreértés kikerülése végett azonban még egyszer ismétlem, hogy ez egyhamar nem lesz, mert igen őszintén szeretett arra, de az eshetőséget kizárva épen nem tartom.“ „Azt mondják, hogy az ember igazán csak egyszer szerethet életében, szeretet nélkül magamnak házas életet nem képzelhetek, s ez Károlyt soha sem is lenne képes kielégíteni.“ „Szeretném erre nézve kegyednek egész nyíltan megmondani véleményemet, ha azt meghallgatni nem unja. Azt azonban előrebocsátom, hogy általános szabályokat nem lehet erre hozni s hogy kivételek mindenben és mindig vannak. Nézze Irma kisasszony, szerintem — én nem ijedek meg a szó kimondásától, mint kegyed — kétféle szerelem van. Az egyik, a különböző egyének természeténél fogva, különböző években ugyan, de többnyire mindenkinél igen korán, fiatalságunk első éveiben áll elő. Tiszta, rajongó, éltet szerelme tárgyáért minden pillanatban eldobni kész érzés ez, mely azonban igen ritkán nyer boldog megoldást és miért ? Épen azért, mert fiatal korunkban a meggondolásnak semmi tettünkben, semmi érzésünkben helyet nem adunk s ennek fellobbanása, melynek pedig egy életre kell hogy szóljon, szintén csak a pillanat műve volt. Szeretünk, mert érzésünket az eddig létezett kötelékek már többé kielégíteni nem képesek, mert szerelmünk oly korai nyilvánulása, természetünknek egyszerű kifolyása, melybe semminemű indokok sem látszanak még bele. Öntudatlanul keressük szerelmünk tárgyát, keressük azon egyént, kire lelkünk egész hevét kiönthessük, kit saját képzelődésünk tulajdonaival felruházva, elérhetetlen ideállá emeljünk. Ez önkezűleg alkotott bálványunk, melyben gyakran saját magunkat imádjuk. — Ha olyan véletlen, ritka helyzetben vagyunk, hogy e szerelmünk a házassággal végződik, mi történik? Nem mondom mindig, vannak kivételek, de többnyire. A házasélet prózájában, gondjai közt, kisebb-nagyobb napontai súrlódásaiban hamar észrevesszük, hogy nem vagyunk oly boldogok, mint reménykzük, hogy ideálunk nem ideál, csak egyszerű ember, tele gyarlósággal, hibákkal, miknek létezéséről eddig fogalmunk sem volt, és megkezdődik a kiábrándulásnak lassú, de következetesen haladó keserű kora. Ettől a sorstól félteném Károlyt, ha Róza igent mondana. Ez egy demoralizáló érzés, mely a legszebb jellemet is képes tönkre tenni, igazi, lassú méreg, mely bizton él. És ezért egyéni meggyőződésem az, hogy nem oly nagy baj, mint azt mi képzeltük, ha első szerelmünk szerencsétlen. Minden jellemre nagy benyomást tesz, ha reményében csalatkozik, mentős nemesebb érzésű egyént éri a csapás, annál maradandóbb lesz hatása. Ép mint először, oly örjöngőn szeretni, igaz, nem fog többet soha, a kiveszettnek hitt érzés azonban módosultan ugyan, de tovább él benne. Eleinte azt fel sem ismeri magában, és kielégítést keres abban, hogy környezetére terjessze áldásos melegét; természetesen mindig csak jellemes emberekről beszélek. Egy ideig azt hiszi, meglelte a mire vágyott, s megelégedetten élhet tovább, de egyszerre ismét érzi magában az űrt és azt, hogy szeretetét egy kis körre szeretné öszpontosítani, és hogy nemcsak boldogítani, de boldognak lenni is vágyik. Elfelejti, hogy erre a képességet magában örökre kihaltnak képzelte. Szerencsés az, ki ilyenkor egy gondolkozásmódjával megegyező, azt értő egyénre talál, ha köztük az ismeretség folytán kifejlik a kölcsönös bizalom, a kölcsönös becsülés érzése. Ezek az emberek már tudják, mi az élet, ismerik annak csalódásait, nem várnak egy háborítatlan, rózsaszín jövendőt, nem hiszik egymásról, hogy hibátlanok. Ha ezek egyesülnek, viszonyuk, kiábrándulás helyett, naponta bensőbbé fog válni és ki fog fejlődni a második, az igazi szerelem, az elsőnél egy sokkal nyugodtabb, de egyúttal sokkal mélyebb érzés. Boldogok lesznek azok, kik a boldogság eleméről már rég letettek volt egymásban és egymás által.“ Sipos a mély érzés, a komoly meggyőződés hangján mondta el ezeket, és Irma meghatva köszönte meg neki. „Csakis az a szomorú az ön felfogásában, hogy azt hiszi, mikép a boldogságot csak előleges, nagy szenvedések árán érhetjük el“. (Folytatása köv.) A miniszterelnök jubileuma. Az országgyűlési szabadelvű párt tagjai Tisza miniszterelnököt márczius hó 2ikán — belügyminiszterré történt kinevezése tizedik évfordulója alkalmából — mindenesetre üdvözölni fogják ugyan, de nagyobbszerű óvaziót a miniszterelnöknek a párt csak októberben, miniszterelnöksége tizedik évfordulója alkalmával szándékozik rendezni. Az ország összes főispánjai Tisza Kálmánt, mint belügyminisztert, a közigazgatás fejét, márczius 2-án fogják üdvözölni. Az erdélyi katholikus státus küldöttsége tisztelgett tegnapelőtt Tisza Kálmán miniszterelnöknél a képviselőház miniszteri szobájában. A küldöttséget Lönhart gyulafejérvári püspök vezette és a státus nevében a minisztertanácshoz intézett kérvényt nyújtott át, melyben arra kérik, hogy az érettségi vizsgáknál a status ismét gyakorolhassa képviseleti jogát, mely tőle elvétetett. A küldöttség nevében Lönhart püspök adta elő a státus kérvényének tartalmát, annak támogatására kérve a miniszterelnököt. Tisza miniszterelnök szívesen fogadta a küldöttséget, — melynek tagjai Boér Antal, Helfy Ignácz, Incze József, Lukács Béla, Szathmáry György és Ugron Gábor voltak — s válaszában kijelenti, hogy bár a minisztertanács nem képez felebbezési fórumot egyes minisztérium intézkedése ellenében, azonban annyira fontos a kérdés és tekintélyes a testület, hogy kérvénye mindenesetre komoly figyelmet igényel; egyszersmind maga és a kormány nevében ígéri, hogy a kormány szigorúan a törvény követelményei szerint fog határozni. A szerzői jog nemzetközi oltalmának biztosítása czéljából a hatalmak között államszövetség alakítása és nemzetközi szerződések kötése iránt tárgyalások indíttattak meg. Ezen tárgyalások alkalmával, különösen a múlt évi szeptemberben Bernben tartott nemzetközi értekezlet határozatai folytán, azon kérdés merült fel, vájjon a kikötött viszonosság esetében külföldi szerzők művei fordításának kizárólagos joga Magyarországon mily mérvben és minő feltételek mellett biztosítható. Az igazságügyminiszter e kérdés tárgyalására szaktanácskozmányt hívott egybe, mely márczius 3- ikán kezdi meg az igazságügyminisztérumban tanácskozásait. E szaktanácskozmány elé az igazságügyminiszter a következő kérdéseket terjesztette : Nemzetközi szerződésben teljes viszonosság mellett megállapítható-e, hogy külföldi szerzők műveik fordításának kizáró jogát élvezzék Magyarországon akkor is, ha az eredeti mű címlapján vagy elején a fordítási jogot fenn nem tartották; továbbá, ha a fordítás közzététele az eredeti mű megjelenésétől számítandó egy év alatt meg nem kezdetett; végre ha a fordítás megkezdése és befejezése beiktatás végett be nem jelentetett; 2. hogy külföldi szerzők, azon esetre, ha műveik jogosított fordítása (ide értve a színművek fordítását is) a maga teljességében az eredeti közzétételétől számított 3 év alatt megjelenik, műveik fordításának kizáró jogát 10 évig élvezzék azon időponttól kezdve, amidőn a műnek jogosított fordítása megjelent ? ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése febr. 19-én. Folytattatott a felsőház szervezéséről szóló törvényjavaslat feletti általános vita. Első szónok Schmidt Gyula volt, ki tartalmas, szépen előadott és figyelemmel hallgatott „szűzbeszédben“ mutatta be magát. Grünwald Béla ismert fejtegetéseivel polemizálta előadva mindazon phasisokat, melyeken a municipiumok újabb időben átmentek, az önkormányzat mellett tört lándzsát s szembeszállt az ellenzék által proponált választási móddal, érdekes párhuzamot vonva a választás és kinevezés várható eredményei között a felsőház tekintetében. Elfogadja a tárgyalás alatti javaslatot. Kovács Albert, a mérsékelt ellenzék soraiból, a vita ily előrehaladott stádiumában is egy új érvet vitt sorompóba a javaslat ellen. Utalt ugyanis arra, hogy a magyar közjog ismeri a „kinevezett törvényhozók“ rendszerét az erdélyi regalistákban, kik a múlt században egész 1791-ig folyton elleneztek minden reformot és haladást. Épen ezért nem fogadja el a javaslatot, mely a kinevezett törvényhozók rendszerét akarja behozni. Itt szónok hosszabb történeti fejtegetésekbe bocsátkozott s pártja figyelemmel hallgatta. Végül Mocsáryval szemben fejtette ki, hogy ennek fogalma az egyház és állam közti viszonyról sem magyar, sem protestáns. Most Szontagh Pál emelt szót, a ház várakozásteljes figyelme közt. Nagy sikerű és nagy hatású beszédében a főrendiházat mai alakjában „rikító anachronismusnak“ s annak reformját elkerülhetlennek mondá. Megemlékezett egyúttal azon tényekről is, melyek a múltban a főrendiház csökönös ellenállásáról ismeretesek. A javaslatról elismeri, hogy reformot tartalmaz, habár nem teljes reformot, de mert ez is haladás a múlthoz képest, elfogadja azt. Szontagh Pál beszéde, ez a minden ízében szabadelvű és nemes hangú beszéd, érdekes és tanulságos jelensége volt annak, hogy közéletünk vezérelemei közül a leghiggadtabbak, legmérsékeltebbek, legmagyarabbak, kik a nemzeti múltat legjobban ismerik s legjobban tisztelik a reformnak azon mértékét, mely ebben a javaslatban megvalósul, minimumnak tekintik. Ez a jelenség érdekes psychologiai momentum minden ily risussal szemben, mely a javaslat ellen a történelmi jogok túlságos sérelme miatt szeretne reactiót fölkelteni. Szontagh Pál beszédéhez sokfélül szerencsét kívántak.