Magyar Polgár, 1885. január-június (19. évfolyam, 1-147. szám)

1885-06-03 / 126. szám

Tizenkilenczedik évfolyam. 126 szám. Kolozsvár, 1885. szerda, junius 3. Előfizetési dijak: Egész évre................................16 frt. Félévre.......................................8 frt. Negyedévre..................................4 frt. Egy hóra ..................................1 frt 50 kr. Egy szám ára 5 kr. Közvetítőknek százalék nem adatik. Hirdetési dijak: Egy négyszög centiméternyi tér ára 3 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvez­ményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Nyittér­i óra 25 krajczár. — SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL .,MAGYAR POLGÁRI KÖNYVNYOMDÁJA. Belközéputcza 4. sz. Megjelenik mindennap, vasár- és ü­nnepna­pok kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR JUNIUS 2. Osztrák ügy. A mérsékelt ellenzék fővárosi né­met közlönye a B­u­d­apes­ter Tag alatt kormányellenes, tendencziózus tapintat­lanságot követett el, midőn az osztrák választásokról szóló vezérczikkében azt írja a magyar kormányról, hogy ez tün­tetőleg távol maradt a bécsi, vagyis né­­met vendégek fogadásánál, ellenben a cse­hek tiszteletére adott banquetten részt­­vett. S erre aztán azt a következtetést is alapítja, hogy most a d­ua­lizmus­sal ellentétes áramlat uralkodik, pe­dig hát szerinte a dualizmus csak úgy állhat fenn, ha Magyarországon a ma­gyar, Ausztriában a német az ur. Az elfogulatlan igazság érdekében konstatálnunk kell azt, hogy Szapáry Gyula grófnak, mint a gazdasági egye­sület elnökének, mindenesetre illő volt résztvenni azon az ünnepélyen, mely az orsz. m. gazdasági egyesület vendégei tiszteletére rendeztetett,­­ ott mint gaz­dasági elnök, mint házi­gaz­da s nem mint miniszter szerepelt. A kormány általában egyik úgy, mint másik eset­ben nem vett részt semmiféle de­monstrátiókban, s ha az egylet elnökének a banquetten megjelenéséből a Tag alatt kormányunknak a csehek melletti tüntetését akarja kiolvasni s mint ilyet kürtöli világgá, akkor czélza­­tosan jár el, csak az a czél vezetheti, hogy gyűlöltté tegye a magyar kormányt a németség előtt. Azért konstatáljuk ezt, mert vala­mint az osztrák kormánytól megvárjuk, hogy alkotmányos életünkben ne igyekezzék személyes befolyását egyik vagy a másik pártnak érdekében latba­­vetni, épúgy elvül kell elismernünk sa­ját kormányunkra nézve, hogy az osz­trák pártviszonyok alakulásától távol tartsa magát. Már­pedig épen most, az osztrák választások pillanatában megsér­tetnék az elv, ha kormányunk akár a németek, akár a csehek mellett tüntet­ne. Ezt nem tette s nem is fogja tenni, senki kedvéért, mert a kiegyezés egyik princípiumát sértené meg. De maga a mérsékelt ellenzék or­gánuma a Budapester Tageblatt nem is skrupulozus a be nem avat­kozás elvi tekintetében. Neki tetszik dogmát csinálni abból, hogy Ausztriában csak a német lehet az úr, mintha bizon Ausztriának is olyan történelmi egységes nemzetét képeznék a németek, mint képezi a magyar a Szent­ István ko­rona országaiban. Azt csak tudnia kel­lene a mérsékelt ellenzék orgánumának, hogy a történelmi jogi viszonyok Ausz­triában egészen mások, mint Magyar­­országon. Ne avatkozzunk mi hát az osz­trák jogi viszonyokba. Követelményünk azokkal szemben nem állhat másból, mint abból, hogy ott alkotmányos legyen a kormány. S épen mi magunk vétenénk ezen kardinális elv ellen, ha akadályokat akar­nánk gördíteni a többség természetes alakulása elé az­által, hogy a nagyon is ividens kisebbségben levő németségnek fognák ott pártját. Az az aggodalom, melynek a mér­sékelt ellenzék német közlönye most ki­fejezést adott, hogy ha Ausztriában a közjogi viszonyok megváltoznak, hát ak­kor vége a dualizmusnak, nézetünk szerint merőben alaptalan. A dualizmus nem áll másból, mint abból, hogy a mo­narchia magyar fele a közös ügyek tekintetében egyenjogú legyen a monarchia osztrák fe­lével. S e szempontnál egészen közöm­bös az, hogy a szavazatok mikép oszla­nak meg az egyes osztrák korona­tar­tományok közt, s hogy akár köz­vet­le­nül a l­andtagokból, akár közvet­lenül a reichsrathból kerülnek-e ki. Nagyon is lehetséges tehát az, hogy a dualizmus fennálljon még az esetre is, ha netán Ausztriában az egyes koro­na­ tartományok autonomikus jogai ki­­szélesbíttetnének. Ez nem a mi dolgunk, ezt csinálják meg az osztrákok, ahogy nekik tetszik. De a magyar érdekek szempontjából tekintve a várható alaku­lásokat, őszintén megvalljuk, hogy mi ab­ban bizon nem látnánk semmi rosszat, ha Ausztriában az egyes önálló jog­történelmi alappal biró nemze­tek, minek főkép a csehek és len­gyelek, önkormányzatukat erőteljeseb­­ben kifejlesztenék. Ha Ausztriában az állami egység több részre szakittatnék s mind e részek csak együttvéve bírná­nak annyi politikai befolyással a kü­l­­ügyekben, mint bíznak most a magyarok a monarchia magyar államában: ez más szóval azt jelentené, hogy e monarchiá­ban a hegemónia kül­ügyekben teljesen a magyarság kezébe té­­tetett le. S azt hiszem, hogy e felett egy magyar embernek sincs joga búsul­ni. Ha búsul a mérsékelt ellenzék német orgánuma, ez csak azt bizo­nyítja, hogy nem csinál magyar, hanem német politikát. m. A tanítók. Trefort Ágoston, a tanítók atyja, valóságos zuhany­fürdőt nyújtott a na­pokban a tanítók egy részének. Atyailag gondoskodott! ... ha ő nem figyeli meg a tanítók között fennforgó bajokat, ha ő nem nyújt tanácsot s or­vosságot azok ellen, akkor szegény ta­nító­ hamar elpusztulhatsz. „A társadalmat ők akarják refor­málni !“ „Magasabb munkakör után vágynak!“ „Kortes-zászlókat ragadnak kezük­be, s ellentétbe jönnek a néppel, mely­nek gyermekeit tanítani és nevelni van­nak hivatva!“ Oly igazságok, melyeket a tanító­ság egy részével szemben eltagadni nem lehet. Trefort kijelenti azt is, hogy a ta­­nítók sok gyülésezését azért nem szíve­li, mert e beteges képzelgéseket azon gyűlések nagyon is táplálják. Hogy Trefort ilyen erős dolgok ki­mondására szánta el magát, nagy oka volt és annak nagy szükségét látta. Mit tapasztalt országszerte? Azt, hogy a tanító nem az iskolá­ban és az iskolának él,­­ hanem az iskolán kívül. Neki már szűk lett az a négy fal; ő meg nem elégszik a négy fal apró népével, azokkal az ártatlanok­kal, hanem künn a társadalmi kérdése­ket bolygatja; kifogásolható képzettsé­gével a világot akarja kiforgatni sarká­ból, s a­mig a társadalomban az embe­rek ellenszenvét kelti fel maga iránt,— az iskola aprósága ott marad nevelet­lenül, eljátsza ennek szeretetét is. Hát hiszen a tanító hivatva van a társadalmat reformálni, — de nem künn, hanem ott benn az iskolában, egy nem­zedék valódi kiképzése által. Magasabb munkakör! Hová fejlőd­nék a tanítóság ügye, ha mind a ma­gasabb régiókba jutnának? Ki volna ak­kor a tanító? A csizmadia elhagyja a kaptafáját. . . mindenki másra törekszik, s nem arra, a­mire hivatva van. Ez a betegség a tanítóknál is jelentkezik. Van-e magasztosabb hivatás a taní­tóénál? A­ki ennek értékét nem fogja fel,­­ az nem bírhat érzékkel más mun­kakör iránt sem. A közügyeket intézni nem a tanító hivatása; a párttusák posványában fet­­rengeni árt a tanítói méltóságnak; kor­tes-zászlókat lobogtatni nem komoly hivatású férfiak feladata. Nem ellentéte­ket csinálni, nem embert ember ellen uszítani a tanító feladata, hanem a bé­ke terjesztése. A­ki úgy cselekszik, azt nem szerethetik, annak nem lehet sú­lya az iskolában,­­ nem, mert a ta­nítvány a tanító igen sok fogyatkozásait ismeri a családból, a szülők asztalától, hol a mindennapi kérdések akárhányszor vita tárgyává tétetnek. Igaza van Trefortnak, hogy a taní­tók iránt a tisztelet és ragaszkodás épen azon okoknál fogva nem csekély mérték­ben apadt. Hogy tisztelje a társadalom, vagy a tanuló azon tanítót, a­ki a társadalom átidomítási munkájában szeretetlenséget tanúsít? A tanítók elkényeztetett beezei vol­tak a sajtónak, a társadalomnak. Azokat bántani senki sem merészelte, azok­nak munkáját meggátolni senki sem akarta. Hanem itt-ott felülkerekedtek s azt hitték, hogy őket saját kiváló tulaj­donságukért, utolérhetetlen mély bölcses­ségükért beczéztetik aként, és nem a pálya és állás iránt fennálló tisztelet az ok, — ők felülkerekedtek, de lábuk alól elvesztették a tiszteletet és szere­­tetet, a társadalomban elvesztették min­denüket. Hogy Trefort szót emelt — felette nagy oka lehetett és sok példa lebeghe­tett már szemei előtt. A tanítóság mély hálával viseltet­hetik atyjukkal szemben, ezen őszinte­ségért. A társadalom szintén. A minisz­ter kimondotta, hogy látja a dolgokat és nem szereti; a társadalom hivatkoz­­hatik Trefort beszédére, gondolkozásmód­jára s a társadalmat reformálni akaró tanítónak oda zughatja: Sutor! csak a kaptafádnál maradj, mert nem a te hi­vatásod a többi-Nem egy hírt kapunk s a sajtó nem egy esetet említ, hogy a tanítók viselke­dése mennyire túlkapó. Efféle eset mindig volt és mindig lesz. Nem lehet egy nézeten egy ország­nak tanítósága. Mindig elszomorodunk, mikor halljuk, hogy a versengés nemes tüze nem az iskola, annak ügyei előbb­re mozdítása miatt hevíti a tanítói keb­leket, hanem a társadalomban a feltű­nési viszketeg, vagy egyéb éretlenség. Magyarország nagy átalakulása csak úgy lesz keresztülvihető, ha minden em­ber megteszi kötelességét, a­melyet ma­gára vállalt s teljesítni ígérkezett. Ha mindenik a többi munkakörébe fog vág­ni, lesz egy h­aos, egy szomorú tépe­­lődés, melyből hasznot húzni senki sem fog. Egy kötelesség teljesítése körül ki­fejtett fáradhatatlan buzgalom nyújthat magasabb munkakört és tiszteletet.­­ A tanítói név becsült — daczára a sok rész példának, a tanító a közélet egyik respectált factora; — maradjon annak, a nagy kérdések, a világát ido­­mitó eszméket bocsássa át másoknak, a kik azok propagálására hivatvák. A tanítónak van legszebb birodal­ma; — a ki azt az iskolát gyermekei­vel nem szereti, az még jó ember sem lehet. _____TÁRCZA. Hugó Victor életéből. Igen érdekes tapasztalatot szerezhetünk — mondá Hugo Victor egy napon, midőn egy­­nehányan társaságában ebédeltünk. Csupán kis gyerekekre van szükségünk. Minél kisebbek a gyerekek, annál jobb, csupán akkorkák legye­nek, hogy tudjanak már járni. Ha vannak ily kis gyerekeid, vásárolsz egy babát és egy kedves arczú bohóczot. El­helyezed őket felöltőd hátsó zsebében, vigyáz­ván, hogy lábbal ne álljanak ég felé. A bohócz arczátlan képével kihajol a zsebből, karját a baba felé tárja. A baba kerekre nyitott sze­mekkel néz, úgy látszik, hogy megindultan né­zi imádóját. Mindketten olyanok, mintha csak Paprika Jancsi színpadján egy érzékeny jelene­tet játszanának. Ez a bevezetés. Haza megy. Otthon a salonban akadémi­kusokat, politikai vezér­szereplőket találsz, a­kik valamely égető kérdés fölött tanácskoznak. Csak rád várnak még, hogy véleményedet ki­kérjék. Ím elő is hozakodnak már! Figyelj! Előjőnek a gyerekek bamba ártatlanság­gal megölelnek, megcsókolnak. Aztán egy sa­rokban meglapulva, nagy titkolózva beszélget­nek a házi cziczáról. E­közben a komoly férfiak föllelkesül­nek, kölcsönösen nyájaskodnak egymással. Tár­saságukba vegyülsz, vezeted amaz izgékony szellemek gondolatait, kiknél a hév a világos­ságot és szabatosságot pótolja. Jössz-méssz, teszed magadat, mintha észre sem vetted vol­na, hogy a gyerekek egy pillanat óta rád fi­gyelnek. A kicsinyeknek ösztönük megsúgja, sejtik, hogy körülöttük történik valami. Abba­hagyják a majszolást, megszűnnek eszméiket kicserélni a czicza fölött. Félénk mosolylyal emeli föl valamelyik parányi ujját, hogy a másikat a fölfedezésre figyelmeztesse. Te háttal állasz feléjük. A bohócz megingatva logikád által, tárt karokkal a baba felé hajlik, a­ki — úgy látszik — nem tud tisztába jőni azzal, hogy e tagjáztatás mit jelent. A gyerekek azonban tudják, hogy nem álmodnak. Meg kell tud­­niok, hogy mi is az a fura dolog. Az a két kis alak csak nem az égből pottyant a nagypapa zsebébe? De hát miért is nem mutatják be magukat náluk? Oly udvariatlanok talán? Csöndesen, sompolyogva, lábujjhegyre ágaskod­va, a megbátrodott babák előjőnek. Követik a szónokot, hallgatják kiáltásait, kaczaját, s min­denkép ama kis világ közelébe szeretnének fér­ni, a­mely oly gyönyörű. A tanácskozás mind élénkebb, nagy lép­tekkel méred a salont, izgatod hallgatóidat. A gyerekek mind jobban érdeklődve, lép­teiket követik, egymásba kapaszkodva, veled ténferegnek a nagy poliikusok lábai között. Ravaszon kérdik, hogy mikor fekszel le. Te ügyet sem vetsz rájuk, az indokok oly záporá­val ütsz ellenfeledre, hogy a baba a bohócz karjaiba hull. Diadalmaskodós a parlamenti el­lenálláson, hatalmasan mosod a politikai bohó­­czok csökönyös fejét. A gyermekek nyugtala­nok, a játék lázrohammá lesz, a szereplők majd­nem bukfenczet hánynak, a kicsinyek, kiket sorsuk érdekel, kik szeretik őket, belekiáltanak a nagyképű politikai vitába : Apa! a baba . . .1 Apa! a bohócz... 1 Oh! mily gúny ez a komoly emberekre, de mennyivel mulattatóbb a parlamenti szó­széknél. * Hugo nagy elbeszélő volt. Georges és Jean­ne unokáinak ismét elmondta azokat a bájos meséket, a­melyekkel atyjukat, nagynénjeiket mulattatta harminc­ év előtt. A történetek nem vénültek el, mindig gyönyörrel hallgatták a „Jó bolha, s a rosz király“ történetét, az „An­gyallá változott kutyát“, a „Nagyfülü szama­rat“. Egy bevégzetlen meséje­­igy kezdődik: „Egy hegyi barlangban, nagyon régen, egy jám­bor remete nyomorultan tengette életét. Nagy áhítattal imádkozott, sanyargatta magát min­denképen; a vidék lakói nagy tiszteletben tar­tották szent jámborságáért, s hogy éhen ne vesszen, ellátták bőven gyökérrel, száraz ke­nyérrel. őkelme pedig, az áhitatos remete, míg fittogta sanyarú, áhitatos életét, jóízűen edde­­gélte a borjú és malaczhúsz... “ A gyerekek közbekiáltottak. Tudni akar­ták, hogy miért eszi titokban a borjúhúst, s a mese nem végződött be soha. * Hugo Viktor egyszer tudatta barátaival hogy egy fiakeressel fognak ebédelni. írók la­komáján történt, az ebéden néhány költő: Le­conte de Lesle, Catulle Mendés, Emile Brémont vettek részt. A kocsis — egy negyven év kö­rüli, jó képű ember — belépve hálásan kö­szönte meg Hugónak, hogy annyira megtiszteli. A házi­asszony mellé ültették. Igen embersé­gesen, tisztességtudóan viselte magát, nem rö­högött nagyokat, látszott, hogy forgott jó tár­saságban. Dessertnél, a sajt és gyümölcs között, engedelmet kért, hogy Hugo tiszteletére egy verset szavaljon el. A kitűnő férfiú fölállott, és sikerrel sza­valt egy három versszakos dalt. Megtapsolták, de épen nem buzdították az ismétlésre, úgy hitték, diadallal ül vissza helyére. Isten mentsen! Rágyújtott egy elégiára, aztán egy énekre. Megittasulva a tapsvihartól, melyet mindig Hugo kezdett, előrántott egy nagy tárczát, s egyenként leolvasta lapjait, mindeniknél kedélyes parancshangon mondva, mely nem tűrt ellenmondást: — Csak ez egyet még! A versekben — valljuk meg — volt egy kis érzés, de már egy fél óra óta hallgattuk, s úgy tetszett, nem is fog egyhamar végződni. A hölgyek kétségbeesetten könyörgő sze­meket vetettek reánk titokban, hogy Hugo észre ne vegye, mert ő éjfélig is elhallgatta volna, hogy vendégét meg ne bántsa. Egymás­ra tekintettünk, összesúgva titokban. Egy ha­zafias hymnus végével oly tapsvihar támadt, oly kitartással, hogy szónokunk­­nem birt szó­hoz jutni. A háziasszony hirtelen fölkelt. Fölállot­tunk mindnyájan az asztaltól. Átmentünk a vörös szalonba, és a költő fájdalommal, nagy nehezen tárczáját visszatette zsebébe. A főközjegyző választásának kérdéséhez. E kérdés csakhamar a néhai püspök ha­lála után fölvettetett, mert arról csaknem min­denki megvolt akkor már győződve, hogy a köz­főjegyzői állás a f. é. ker. közgyűlés akara­tából meg fog ürülni. Megindult a mozgalom. Levelek szálltak szerteszét az egyh.-ker. köz­gyűlés tagjaihoz, ajánlgatva egyet és mást, sőt olyant is, melyeknek írója önmagát ajánlta az „egyházkerület jól felfogott érdekében“.— Meg­nyíltak a hírlapok hasábjai, zengtek „dicsériá­­dák“ férfiakról, „kik hű munkásai az ur sző­lőjének,“ erélyes vezetőik a kezük alá adott „Izraelének. Kétségkívül: a mai időkben „reklámot“ kell annak csinálni, a­ki élni akar,­­ a­ki va­lamire vágyik. Hát az ellen nem is lehet szavam. De azon hang ellen kifogást kell emelnem, a­mely­lyel az egyik személynek a „közvélemény“ ki­zárólagosságát kívánják, a­mmelylyel mintegy apriori felteszik, hogy az nem is lehet máskép­pen, tiltakoznom kell az ellen, mely a közvé­lemény félrevezetését czélozza akkor, mikor egy egyénről szól, ki alig 11/* * évi esperesi mű­ködése ideje alatt már is annyi, s oly bokros érdemeket szerzett az anyaszentegyházban, hogy hasonló talán nincs is. A nyilvánosság előtt emelt ilyen hang az ügynek semmi esetre sem használ, de bizony még a személy nimbusát sem növeli. Én azt tartom, hogy az érdemeiről még nagyon kis körben ismeretes egyénnek semmi sem dero­gálhat annyira, mintha neve dicsbymmug sza­vaiba foglalva dobatik a nyilvánosság nagy körébe. A midőn e tárgyban e becses lapok pár sorát igénybe venni bátorkodom, teszem azért, hogy azoktól a többi uraktól kérjek egy fa­­láskát a közvéleményből számára annak, kiről még ellenségei is — ha vannak —f­elismerhe­tik, hogy — mert nagyra soha sem vágyott — méltó, hogy oda helyeztessék, hol nagygyá le­het szép tehetségeinek, akaraterejének az anya­­szentegyház javára leendő feláldozásában. En­gedjék meg, hogy én is megtehessem ajánlato­mat, s kifejezést adjak egy számban tekinté­­lyes párt hangulatának, s megfeleljek ezzel egyszersmind a czikkem fölébe tett kérdésre: az erdélyi ref. egyházkerület közfőjegyzője le­gyen Sylvester Domokos vízaknai lelkész. Cseresznyés Ödön Országos kiállítás. — Saját tudósítónktól. — A műcsarnokban. Kiállítási sétáink közepette szemeink kedv­vel pihennek meg nem messze a kiállítás köz­pontjától, egy hosszadad, ízléses épületen, mely egy i­f­j­u kiállítását foglalja falai közé. Valóban egy ifjúét. Mert nem ifju-e még a magyar képzőművészet ? Nem éli-e ifjú­ko­rát? Azt a kort, mely tettvágyának és önbecs­­érzetének egész erejével hat, alkot, működik, s az ifjú lélek szárnycsapongásaival tör a ma­gasba. Egy-egy kézmozdulata, egy-egy ecsetvo­nása máris világra szól. A kéz, mely Krisztus dicső megaláztatását és kinteli fölmagasztal­­tatását az élettelen vásznon életre keltő, az már erőben és kitartásban gazdagabb, férfiasabb. Valóban, az orsz. kiállítás műcsar­­n­o­k­á­b­a­n gyönyörködve látjuk, hogy ez az ifjú, a magyar képz­őművészet mennyire megférfiasodott. De tartsunk rendet, lép­jünk be a külsőleg is ízléses s a kiállítás egyik állandó épületét képező műcsarnokba. A lépcsőkön fölhaladva, az első teremben csupa kőbe lehellt élet közepette találjuk magunkat. Szobrok, eszményi és élet után föl­vett női és férfi alakok csoportja köszönt. A háttért majdnem egészen Zala György pályadíjnyertes Mária Magdolnája tölti be, egy compositiójában, kivitelében egyaránt megragadó mű, mely hossszan gyönyörködteti a laikust is. Balról Strobl Alajos Venusa tűnik szemünkbe, kecses idomaival, míg jobbról H­u­­szár Adolfnak két sajátkezű mintázata kelti föl érdeklődésünket: „A czigányzene“ és az „Isten“ alakjai. A mily zamatos és ere­deti alkotás az előbbi, ép oly mély fantázia és

Next