Magyar Polgár, 1885. január-június (19. évfolyam, 1-147. szám)
1885-06-03 / 126. szám
Tizenkilenczedik évfolyam. 126 szám. Kolozsvár, 1885. szerda, junius 3. Előfizetési dijak: Egész évre................................16 frt. Félévre.......................................8 frt. Negyedévre..................................4 frt. Egy hóra ..................................1 frt 50 kr. Egy szám ára 5 kr. Közvetítőknek százalék nem adatik. Hirdetési dijak: Egy négyszög centiméternyi tér ára 3 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Nyittéri óra 25 krajczár. — SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL .,MAGYAR POLGÁRI KÖNYVNYOMDÁJA. Belközéputcza 4. sz. Megjelenik mindennap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR JUNIUS 2. Osztrák ügy. A mérsékelt ellenzék fővárosi német közlönye a Budapester Tag alatt kormányellenes, tendencziózus tapintatlanságot követett el, midőn az osztrák választásokról szóló vezérczikkében azt írja a magyar kormányról, hogy ez tüntetőleg távol maradt a bécsi, vagyis német vendégek fogadásánál, ellenben a csehek tiszteletére adott banquetten résztvett. S erre aztán azt a következtetést is alapítja, hogy most a dualizmussal ellentétes áramlat uralkodik, pedig hát szerinte a dualizmus csak úgy állhat fenn, ha Magyarországon a magyar, Ausztriában a német az ur. Az elfogulatlan igazság érdekében konstatálnunk kell azt, hogy Szapáry Gyula grófnak, mint a gazdasági egyesület elnökének, mindenesetre illő volt résztvenni azon az ünnepélyen, mely az orsz. m. gazdasági egyesület vendégei tiszteletére rendeztetett, ott mint gazdasági elnök, mint házigazda s nem mint miniszter szerepelt. A kormány általában egyik úgy, mint másik esetben nem vett részt semmiféle demonstrátiókban, s ha az egylet elnökének a banquetten megjelenéséből a Tag alatt kormányunknak a csehek melletti tüntetését akarja kiolvasni s mint ilyet kürtöli világgá, akkor czélzatosan jár el, csak az a czél vezetheti, hogy gyűlöltté tegye a magyar kormányt a németség előtt. Azért konstatáljuk ezt, mert valamint az osztrák kormánytól megvárjuk, hogy alkotmányos életünkben ne igyekezzék személyes befolyását egyik vagy a másik pártnak érdekében latbavetni, épúgy elvül kell elismernünk saját kormányunkra nézve, hogy az osztrák pártviszonyok alakulásától távol tartsa magát. Márpedig épen most, az osztrák választások pillanatában megsértetnék az elv, ha kormányunk akár a németek, akár a csehek mellett tüntetne. Ezt nem tette s nem is fogja tenni, senki kedvéért, mert a kiegyezés egyik princípiumát sértené meg. De maga a mérsékelt ellenzék orgánuma a Budapester Tageblatt nem is skrupulozus a be nem avatkozás elvi tekintetében. Neki tetszik dogmát csinálni abból, hogy Ausztriában csak a német lehet az úr, mintha bizon Ausztriának is olyan történelmi egységes nemzetét képeznék a németek, mint képezi a magyar a Szent István korona országaiban. Azt csak tudnia kellene a mérsékelt ellenzék orgánumának, hogy a történelmi jogi viszonyok Ausztriában egészen mások, mint Magyarországon. Ne avatkozzunk mi hát az osztrák jogi viszonyokba. Követelményünk azokkal szemben nem állhat másból, mint abból, hogy ott alkotmányos legyen a kormány. S épen mi magunk vétenénk ezen kardinális elv ellen, ha akadályokat akarnánk gördíteni a többség természetes alakulása elé azáltal, hogy a nagyon is ividens kisebbségben levő németségnek fognák ott pártját. Az az aggodalom, melynek a mérsékelt ellenzék német közlönye most kifejezést adott, hogy ha Ausztriában a közjogi viszonyok megváltoznak, hát akkor vége a dualizmusnak, nézetünk szerint merőben alaptalan. A dualizmus nem áll másból, mint abból, hogy a monarchia magyar fele a közös ügyek tekintetében egyenjogú legyen a monarchia osztrák felével. S e szempontnál egészen közömbös az, hogy a szavazatok mikép oszlanak meg az egyes osztrák koronatartományok közt, s hogy akár közvetlenül a landtagokból, akár közvetlenül a reichsrathból kerülnek-e ki. Nagyon is lehetséges tehát az, hogy a dualizmus fennálljon még az esetre is, ha netán Ausztriában az egyes korona tartományok autonomikus jogai kiszélesbíttetnének. Ez nem a mi dolgunk, ezt csinálják meg az osztrákok, ahogy nekik tetszik. De a magyar érdekek szempontjából tekintve a várható alakulásokat, őszintén megvalljuk, hogy mi abban bizon nem látnánk semmi rosszat, ha Ausztriában az egyes önálló jogtörténelmi alappal biró nemzetek, minek főkép a csehek és lengyelek, önkormányzatukat erőteljesebben kifejlesztenék. Ha Ausztriában az állami egység több részre szakittatnék s mind e részek csak együttvéve bírnának annyi politikai befolyással a külügyekben, mint bíznak most a magyarok a monarchia magyar államában: ez más szóval azt jelentené, hogy e monarchiában a hegemónia külügyekben teljesen a magyarság kezébe tétetett le. S azt hiszem, hogy e felett egy magyar embernek sincs joga búsulni. Ha búsul a mérsékelt ellenzék német orgánuma, ez csak azt bizonyítja, hogy nem csinál magyar, hanem német politikát. m. A tanítók. Trefort Ágoston, a tanítók atyja, valóságos zuhanyfürdőt nyújtott a napokban a tanítók egy részének. Atyailag gondoskodott! ... ha ő nem figyeli meg a tanítók között fennforgó bajokat, ha ő nem nyújt tanácsot s orvosságot azok ellen, akkor szegény tanító hamar elpusztulhatsz. „A társadalmat ők akarják reformálni !“ „Magasabb munkakör után vágynak!“ „Kortes-zászlókat ragadnak kezükbe, s ellentétbe jönnek a néppel, melynek gyermekeit tanítani és nevelni vannak hivatva!“ Oly igazságok, melyeket a tanítóság egy részével szemben eltagadni nem lehet. Trefort kijelenti azt is, hogy a tanítók sok gyülésezését azért nem szíveli, mert e beteges képzelgéseket azon gyűlések nagyon is táplálják. Hogy Trefort ilyen erős dolgok kimondására szánta el magát, nagy oka volt és annak nagy szükségét látta. Mit tapasztalt országszerte? Azt, hogy a tanító nem az iskolában és az iskolának él, hanem az iskolán kívül. Neki már szűk lett az a négy fal; ő meg nem elégszik a négy fal apró népével, azokkal az ártatlanokkal, hanem künn a társadalmi kérdéseket bolygatja; kifogásolható képzettségével a világot akarja kiforgatni sarkából, s amig a társadalomban az emberek ellenszenvét kelti fel maga iránt,— az iskola aprósága ott marad neveletlenül, eljátsza ennek szeretetét is. Hát hiszen a tanító hivatva van a társadalmat reformálni, — de nem künn, hanem ott benn az iskolában, egy nemzedék valódi kiképzése által. Magasabb munkakör! Hová fejlődnék a tanítóság ügye, ha mind a magasabb régiókba jutnának? Ki volna akkor a tanító? A csizmadia elhagyja a kaptafáját. . . mindenki másra törekszik, s nem arra, amire hivatva van. Ez a betegség a tanítóknál is jelentkezik. Van-e magasztosabb hivatás a tanítóénál? Aki ennek értékét nem fogja fel, az nem bírhat érzékkel más munkakör iránt sem. A közügyeket intézni nem a tanító hivatása; a párttusák posványában fetrengeni árt a tanítói méltóságnak; kortes-zászlókat lobogtatni nem komoly hivatású férfiak feladata. Nem ellentéteket csinálni, nem embert ember ellen uszítani a tanító feladata, hanem a béke terjesztése. Aki úgy cselekszik, azt nem szerethetik, annak nem lehet súlya az iskolában, nem, mert a tanítvány a tanító igen sok fogyatkozásait ismeri a családból, a szülők asztalától, hol a mindennapi kérdések akárhányszor vita tárgyává tétetnek. Igaza van Trefortnak, hogy a tanítók iránt a tisztelet és ragaszkodás épen azon okoknál fogva nem csekély mértékben apadt. Hogy tisztelje a társadalom, vagy a tanuló azon tanítót, aki a társadalom átidomítási munkájában szeretetlenséget tanúsít? A tanítók elkényeztetett beezei voltak a sajtónak, a társadalomnak. Azokat bántani senki sem merészelte, azoknak munkáját meggátolni senki sem akarta. Hanem itt-ott felülkerekedtek s azt hitték, hogy őket saját kiváló tulajdonságukért, utolérhetetlen mély bölcsességükért beczéztetik aként, és nem a pálya és állás iránt fennálló tisztelet az ok, — ők felülkerekedtek, de lábuk alól elvesztették a tiszteletet és szeretetet, a társadalomban elvesztették mindenüket. Hogy Trefort szót emelt — felette nagy oka lehetett és sok példa lebeghetett már szemei előtt. A tanítóság mély hálával viseltethetik atyjukkal szemben, ezen őszinteségért. A társadalom szintén. A miniszter kimondotta, hogy látja a dolgokat és nem szereti; a társadalom hivatkozhatik Trefort beszédére, gondolkozásmódjára s a társadalmat reformálni akaró tanítónak oda zughatja: Sutor! csak a kaptafádnál maradj, mert nem a te hivatásod a többi-Nem egy hírt kapunk s a sajtó nem egy esetet említ, hogy a tanítók viselkedése mennyire túlkapó. Efféle eset mindig volt és mindig lesz. Nem lehet egy nézeten egy országnak tanítósága. Mindig elszomorodunk, mikor halljuk, hogy a versengés nemes tüze nem az iskola, annak ügyei előbbre mozdítása miatt hevíti a tanítói kebleket, hanem a társadalomban a feltűnési viszketeg, vagy egyéb éretlenség. Magyarország nagy átalakulása csak úgy lesz keresztülvihető, ha minden ember megteszi kötelességét, amelyet magára vállalt s teljesítni ígérkezett. Ha mindenik a többi munkakörébe fog vágni, lesz egy haos, egy szomorú tépelődés, melyből hasznot húzni senki sem fog. Egy kötelesség teljesítése körül kifejtett fáradhatatlan buzgalom nyújthat magasabb munkakört és tiszteletet. A tanítói név becsült — daczára a sok rész példának, a tanító a közélet egyik respectált factora; — maradjon annak, a nagy kérdések, a világát idomitó eszméket bocsássa át másoknak, a kik azok propagálására hivatvák. A tanítónak van legszebb birodalma; — a ki azt az iskolát gyermekeivel nem szereti, az még jó ember sem lehet. _____TÁRCZA. Hugó Victor életéből. Igen érdekes tapasztalatot szerezhetünk — mondá Hugo Victor egy napon, midőn egynehányan társaságában ebédeltünk. Csupán kis gyerekekre van szükségünk. Minél kisebbek a gyerekek, annál jobb, csupán akkorkák legyenek, hogy tudjanak már járni. Ha vannak ily kis gyerekeid, vásárolsz egy babát és egy kedves arczú bohóczot. Elhelyezed őket felöltőd hátsó zsebében, vigyázván, hogy lábbal ne álljanak ég felé. A bohócz arczátlan képével kihajol a zsebből, karját a baba felé tárja. A baba kerekre nyitott szemekkel néz, úgy látszik, hogy megindultan nézi imádóját. Mindketten olyanok, mintha csak Paprika Jancsi színpadján egy érzékeny jelenetet játszanának. Ez a bevezetés. Haza megy. Otthon a salonban akadémikusokat, politikai vezérszereplőket találsz, akik valamely égető kérdés fölött tanácskoznak. Csak rád várnak még, hogy véleményedet kikérjék. Ím elő is hozakodnak már! Figyelj! Előjőnek a gyerekek bamba ártatlansággal megölelnek, megcsókolnak. Aztán egy sarokban meglapulva, nagy titkolózva beszélgetnek a házi cziczáról. Eközben a komoly férfiak föllelkesülnek, kölcsönösen nyájaskodnak egymással. Társaságukba vegyülsz, vezeted amaz izgékony szellemek gondolatait, kiknél a hév a világosságot és szabatosságot pótolja. Jössz-méssz, teszed magadat, mintha észre sem vetted volna, hogy a gyerekek egy pillanat óta rád figyelnek. A kicsinyeknek ösztönük megsúgja, sejtik, hogy körülöttük történik valami. Abbahagyják a majszolást, megszűnnek eszméiket kicserélni a czicza fölött. Félénk mosolylyal emeli föl valamelyik parányi ujját, hogy a másikat a fölfedezésre figyelmeztesse. Te háttal állasz feléjük. A bohócz megingatva logikád által, tárt karokkal a baba felé hajlik, aki — úgy látszik — nem tud tisztába jőni azzal, hogy e tagjáztatás mit jelent. A gyerekek azonban tudják, hogy nem álmodnak. Meg kell tudniok, hogy mi is az a fura dolog. Az a két kis alak csak nem az égből pottyant a nagypapa zsebébe? De hát miért is nem mutatják be magukat náluk? Oly udvariatlanok talán? Csöndesen, sompolyogva, lábujjhegyre ágaskodva, a megbátrodott babák előjőnek. Követik a szónokot, hallgatják kiáltásait, kaczaját, s mindenkép ama kis világ közelébe szeretnének férni, amely oly gyönyörű. A tanácskozás mind élénkebb, nagy léptekkel méred a salont, izgatod hallgatóidat. A gyerekek mind jobban érdeklődve, lépteiket követik, egymásba kapaszkodva, veled ténferegnek a nagy poliikusok lábai között. Ravaszon kérdik, hogy mikor fekszel le. Te ügyet sem vetsz rájuk, az indokok oly záporával ütsz ellenfeledre, hogy a baba a bohócz karjaiba hull. Diadalmaskodós a parlamenti ellenálláson, hatalmasan mosod a politikai bohóczok csökönyös fejét. A gyermekek nyugtalanok, a játék lázrohammá lesz, a szereplők majdnem bukfenczet hánynak, a kicsinyek, kiket sorsuk érdekel, kik szeretik őket, belekiáltanak a nagyképű politikai vitába : Apa! a baba . . .1 Apa! a bohócz... 1 Oh! mily gúny ez a komoly emberekre, de mennyivel mulattatóbb a parlamenti szószéknél. * Hugo nagy elbeszélő volt. Georges és Jeanne unokáinak ismét elmondta azokat a bájos meséket, amelyekkel atyjukat, nagynénjeiket mulattatta harminc év előtt. A történetek nem vénültek el, mindig gyönyörrel hallgatták a „Jó bolha, s a rosz király“ történetét, az „Angyallá változott kutyát“, a „Nagyfülü szamarat“. Egy bevégzetlen meséjeigy kezdődik: „Egy hegyi barlangban, nagyon régen, egy jámbor remete nyomorultan tengette életét. Nagy áhítattal imádkozott, sanyargatta magát mindenképen; a vidék lakói nagy tiszteletben tartották szent jámborságáért, s hogy éhen ne vesszen, ellátták bőven gyökérrel, száraz kenyérrel. őkelme pedig, az áhitatos remete, míg fittogta sanyarú, áhitatos életét, jóízűen eddegélte a borjú és malaczhúsz... “ A gyerekek közbekiáltottak. Tudni akarták, hogy miért eszi titokban a borjúhúst, s a mese nem végződött be soha. * Hugo Viktor egyszer tudatta barátaival hogy egy fiakeressel fognak ebédelni. írók lakomáján történt, az ebéden néhány költő: Leconte de Lesle, Catulle Mendés, Emile Brémont vettek részt. A kocsis — egy negyven év körüli, jó képű ember — belépve hálásan köszönte meg Hugónak, hogy annyira megtiszteli. A háziasszony mellé ültették. Igen emberségesen, tisztességtudóan viselte magát, nem röhögött nagyokat, látszott, hogy forgott jó társaságban. Dessertnél, a sajt és gyümölcs között, engedelmet kért, hogy Hugo tiszteletére egy verset szavaljon el. A kitűnő férfiú fölállott, és sikerrel szavalt egy három versszakos dalt. Megtapsolták, de épen nem buzdították az ismétlésre, úgy hitték, diadallal ül vissza helyére. Isten mentsen! Rágyújtott egy elégiára, aztán egy énekre. Megittasulva a tapsvihartól, melyet mindig Hugo kezdett, előrántott egy nagy tárczát, s egyenként leolvasta lapjait, mindeniknél kedélyes parancshangon mondva, mely nem tűrt ellenmondást: — Csak ez egyet még! A versekben — valljuk meg — volt egy kis érzés, de már egy fél óra óta hallgattuk, s úgy tetszett, nem is fog egyhamar végződni. A hölgyek kétségbeesetten könyörgő szemeket vetettek reánk titokban, hogy Hugo észre ne vegye, mert ő éjfélig is elhallgatta volna, hogy vendégét meg ne bántsa. Egymásra tekintettünk, összesúgva titokban. Egy hazafias hymnus végével oly tapsvihar támadt, oly kitartással, hogy szónokunknem birt szóhoz jutni. A háziasszony hirtelen fölkelt. Fölállottunk mindnyájan az asztaltól. Átmentünk a vörös szalonba, és a költő fájdalommal, nagy nehezen tárczáját visszatette zsebébe. A főközjegyző választásának kérdéséhez. E kérdés csakhamar a néhai püspök halála után fölvettetett, mert arról csaknem mindenki megvolt akkor már győződve, hogy a közfőjegyzői állás a f. é. ker. közgyűlés akaratából meg fog ürülni. Megindult a mozgalom. Levelek szálltak szerteszét az egyh.-ker. közgyűlés tagjaihoz, ajánlgatva egyet és mást, sőt olyant is, melyeknek írója önmagát ajánlta az „egyházkerület jól felfogott érdekében“.— Megnyíltak a hírlapok hasábjai, zengtek „dicsériádák“ férfiakról, „kik hű munkásai az ur szőlőjének,“ erélyes vezetőik a kezük alá adott „Izraelének. Kétségkívül: a mai időkben „reklámot“ kell annak csinálni, aki élni akar, aki valamire vágyik. Hát az ellen nem is lehet szavam. De azon hang ellen kifogást kell emelnem, amelylyel az egyik személynek a „közvélemény“ kizárólagosságát kívánják, ammelylyel mintegy apriori felteszik, hogy az nem is lehet másképpen, tiltakoznom kell az ellen, mely a közvélemény félrevezetését czélozza akkor, mikor egy egyénről szól, ki alig 11/* * évi esperesi működése ideje alatt már is annyi, s oly bokros érdemeket szerzett az anyaszentegyházban, hogy hasonló talán nincs is. A nyilvánosság előtt emelt ilyen hang az ügynek semmi esetre sem használ, de bizony még a személy nimbusát sem növeli. Én azt tartom, hogy az érdemeiről még nagyon kis körben ismeretes egyénnek semmi sem derogálhat annyira, mintha neve dicsbymmug szavaiba foglalva dobatik a nyilvánosság nagy körébe. A midőn e tárgyban e becses lapok pár sorát igénybe venni bátorkodom, teszem azért, hogy azoktól a többi uraktól kérjek egy faláskát a közvéleményből számára annak, kiről még ellenségei is — ha vannak —felismerhetik, hogy — mert nagyra soha sem vágyott — méltó, hogy oda helyeztessék, hol nagygyá lehet szép tehetségeinek, akaraterejének az anyaszentegyház javára leendő feláldozásában. Engedjék meg, hogy én is megtehessem ajánlatomat, s kifejezést adjak egy számban tekintélyes párt hangulatának, s megfeleljek ezzel egyszersmind a czikkem fölébe tett kérdésre: az erdélyi ref. egyházkerület közfőjegyzője legyen Sylvester Domokos vízaknai lelkész. Cseresznyés Ödön Országos kiállítás. — Saját tudósítónktól. — A műcsarnokban. Kiállítási sétáink közepette szemeink kedvvel pihennek meg nem messze a kiállítás központjától, egy hosszadad, ízléses épületen, mely egy ifju kiállítását foglalja falai közé. Valóban egy ifjúét. Mert nem ifju-e még a magyar képzőművészet ? Nem éli-e ifjúkorát? Azt a kort, mely tettvágyának és önbecsérzetének egész erejével hat, alkot, működik, s az ifjú lélek szárnycsapongásaival tör a magasba. Egy-egy kézmozdulata, egy-egy ecsetvonása máris világra szól. A kéz, mely Krisztus dicső megaláztatását és kinteli fölmagasztaltatását az élettelen vásznon életre keltő, az már erőben és kitartásban gazdagabb, férfiasabb. Valóban, az orsz. kiállítás műcsarnokában gyönyörködve látjuk, hogy ez az ifjú, a magyar képzőművészet mennyire megférfiasodott. De tartsunk rendet, lépjünk be a külsőleg is ízléses s a kiállítás egyik állandó épületét képező műcsarnokba. A lépcsőkön fölhaladva, az első teremben csupa kőbe lehellt élet közepette találjuk magunkat. Szobrok, eszményi és élet után fölvett női és férfi alakok csoportja köszönt. A háttért majdnem egészen Zala György pályadíjnyertes Mária Magdolnája tölti be, egy compositiójában, kivitelében egyaránt megragadó mű, mely hossszan gyönyörködteti a laikust is. Balról Strobl Alajos Venusa tűnik szemünkbe, kecses idomaival, míg jobbról Huszár Adolfnak két sajátkezű mintázata kelti föl érdeklődésünket: „A czigányzene“ és az „Isten“ alakjai. A mily zamatos és eredeti alkotás az előbbi, ép oly mély fantázia és