Magyar Polgár, 1885. július-december (19. évfolyam, 148-301. szám)

1885-09-18 / 214. szám

214 szám. Kolozsvár, 1885. péntek, szeptember 18. Tizenkilenczedik évfolyam. Előfizetési dijak: Egész évre..................................................76 frt. félévre...........................................................8 frt. Negyedévre....................................................4 frt. Egy hóra ... ... 1 frt 50 hr M­indennapi elárusításra helyben, az eláru­sítóktól vagy a kiadóhivatalból elvive: Egy szám ára 5 kr. Hirdetési díjak e­gy négyszög centiméternyi tér ára 3 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvez­ményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Nyikttar Gora 30 krajczár. — SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL ■,MAGYAR POLGARI KÖNYVNYOMDÁJA Belközéputcza 4. sz. Megjelenik mindennap, vasár- és ünnepna­pok kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemén­yek nem közöltetnek. KOLOZSVÁR SZEPTEMBER 17. Tisza Kálmán, Magyarország miniszterelnöke az egy­kori fejedelmi székváros vendége. Idejö­vetele első­sorban és legközvetlenebbül családi indokokra vezethető ugyan visz­­sza, fölösleges azonban mondanunk, hogy egész városunkra nézve a legörömtelje­­sebb ünnep az. Nem egyszer volt szerencsénk jelen­­lenlegi kormányunk egyik-másik tagjához. Maga a miniszterelnök azonban e minő­ségében most tisztelte meg látogatásá­val a hajdani kincses Kolozsvárt először s ha nem csalódunk, általában véve is most először van személyéhez szeren­csénk. Már magában véve e körülmény is ünneppé avatja magas jelenlétének idejét. Kolozsvár az ország keleti szélén, exponált helyen fekszik. Valóban maga­sabb szempontokból is szüksége van oly­kor arra, hogy a közügyek élén, a köz­pontban működő vezéregyéniségek érdek­lődésüket személyes megjelenésükkel is nyilvánítsák s ezáltal a szoros kapcsolatnak, mely köztünk s az anyaország között közjogilag fennáll, a gyakorlati életben is mentői érezhetőbb kifejezést adjanak, az összetartozandóság érzetét föleleve­­nítsék, s a magyar államiság közösségét minden körben érezhetővé tegyék. Any­­nyival nagyobb fontosságot tulajdonítunk éppen Tisza Kálmán látogatásának, ki jelenleg állami életünk bölcs és szilárd vezére már egy évtized óta. Oly férfiaknak, minő Magyarország jelenlegi miniszterelnöke, két nap tapasz­talata bőségesen elég arra, hogy viszo­nyainkat közvetlen szemléletből teljesen megítélje, s további országos működésé­ben kellő tekintetbe vegye. Oly férfiak, minő Tisza Kálmán, még akkor se vá­laszthatják magukban szorosan el a magán­embert a közügyek harc­osától, ha valami különös hivatalos állást nem foglalnak el. Annál kevésbé teheti ezt épen a mai miniszterelnök, kiről tudva van, hogy tíz év óta az önmegtagadásig háttérbe szorította magán­ügyeit a köz­ügyek előtt. Tisza Kálmánnak tehát mai láto­gatása is szóról kapcsolatba hozható közérdekeinkkel s mindenképen érde­mes arra, hogy városunk legörvendete­­sebb eseményei közé számítsa és benső örömmel kísérje. Ám, ha csak a magán­indokot te­kintjük is, mely őt körünkbe hozta, ak­kor is csak a legnagyobb örömre lehet okunk. Ki életének javát a közjó elő­mozdítására szenteli, az már jogot szer­zett arra, hogy egy egész ország osztoz­zék úgy minden örömében, mint minden bánatában. S különösen Magyarország, mely kiválóan a patriarchális erények és emlékek hazája, sohase maradt közömbös nagy férfiainak magán örömei és bána­ta iránt Történetünk számtalan megka­pó és fölemelő adatban bővelkedik állí­tásunk igazolására. A Tisza-család mostani ünnepe nem­csak a család, hanem egész Magyaror­szág ünnepe. És ünnepe az különösen Kolozsvárnak, mely az örömben osztozó család egyik ágát állandóan falai között tisztelte s napról-napra tanúja volt és azon ősi erényekben gazdag hölgyek jó­tékonyságának, társadalmi életünkben betöltött elsőrangú szereplésének, a sze­gények és árvák könnyei letörlésére irányzott buzgó és áldozatkész munkás­ságának, kik a gondviselés igazságos íté­lete következtében most földi boldog­ságukból a teljesen megérdemelt legéde­­sebb részt veszik ki. Miként az egyidő­­ben elszakadt Erdély az anyaországgal ismét egyesült, úgy fűzik a Tisza-család ide szakadt kisebbik ágát is újólag édes, szorosabb kötelékek össze a nagyob­­bikkal. És miért ne mondanék el itt ? Ez ünnep és öröm, melyek hazánk egyik legtekintélyesebb s közügyeinkkel, tör­ténelmünkkel többszörösen összeforrt csa­ládjában tapasztalhatók, lapunkra nézve is egy szép ünnepet, igazi benső örömet képeznek. Miniszterelnökünk édes báty­ja, jelenleg örömapa-társa, az erdélyrészi közélet egyik vezéralakja, Tisza Lász­ló, e lap keletkezésének egyik legelső tényezője, s mindvégig legtekintélyesebb támogatója volt. Mint szerény, de buzgó közkatonái azon nagy tábornak, mely a politikai téren Tisza-párt elnevezés alatt küzdött és most már szabadel­vű p­á­r­t­név alatt küzd tovább Magyar­­ország jogai­ és jóllétéért, méltán örül­hetünk vezéreink örömének, ünnepelhe­tünk ünnepeiken. Üdvözöljük falaink között Tisza Kálmánt, mint a korona első tanácso­sát, s a közügyek első harczosát; de tel­jes szívből üdvözöljük úgy is, mint öröm­apát, kívánva, hogy míg ő Magyarország jóllétéért küzd és fárad, azalatt a gond­viselés áraszsza minden javát családjára, melynek körében mindnyájunkért fáradó elméje napról-napra édesebb szórakozást lelhessen, bensőbb örömet élvezhessen. Legőszintébb szerencsekivánatainkat fejezzük ki általában az egész család­nak, s óhajtjuk, hogy e napok örömei annak minden tagját az emberi kor leg­szélsőbb határáig kisérjék, s az ifjú pá­rok boldogsága nőjjön az idővel! Azon boldogító tudatban adunk ki­fejezést ez érzelmünknek, hogy abban egész Kolozsvár, az összes erdélyi részek, valamint nagy Magyarország kívánságait tolmácsoltuk. Nézett jegyzéke két részre oszlik. Az első rész­ben Spanyolország megköveti Németországot a madridi német követségen ejtett sérelemért és előadja az elégtétel adásának módját. A jegy­zék másik része tüzetesen fejtegeti Spanyolor­szág jogait a Karolina szigeteket illetőleg. Beszélik, hogy Benomár gróf spanyol kö­vet egyelőre csak a jegyzék első részét közöl­te a külügyi hivatallal, a másik részről előbb hiteles fordítás készül. Mint a madridi „Impercial“ tudni véli, a spanyol kormány jegyzékét egy másik kö­vette, mely elmondja a Madridban történteket és elégtételt ad Németországnak. Mint a hírlapok írják, Angolország ma­gatartása, a Karolina-szigetek miatt felmerült ügygyel szemben, azon óhajnak felel meg, hogy a kereskedelmi téren a két ország közt mo­dus vivendi hozassák létre. Angolország egyéb­iránt nem fogja megakadályozni azt, hogy a Németország és Spanyolország közt keletkezett viszály barátságos után elintézést nyerjen. _____TARCZA. A sárga börönd. Sacher Masoch Ford. Da dús. — Akkoriban, a­mikor még igen fiatal és tapasztalatlan voltam, s élénken érdeklődtem az idősebb színházi hölgyek sorsa iránt. A fia­tal és csinos hölgyeknek — gondoltam — van úgyis elég jókora fizetésük,­­ ott vannak a te­hetségüket pártfogó maecenások, de hát azo­kat az ötven év körüli anyaszínésznőket, azo­kat ugyan ki pártfogolja?! Mennyi mindennel meg kell küzdeni egy ilyen elavult szépségnek, hogy kijöjön szerény fizetéséből, hogy éhségét csillapítsa, s hogy mel­eg szobája legyen! Itt van például Weinkopf asszony, szín­házunk anyaszínésznője. Ötven év előtt egyike volt a színpad legünnepeltebb szépségeinek. Lám, S elég jól tartja magát. Ha valaki látja őt fekete selyem­köpenyében, kék zsinegen ve­zetett kis kutyájával, bízvást valami Péter-fil­­léreket gyűjtő öreg grófnőnek tartaná. Különös! Hogy lehetséges, hogy ez a derék, becsü­letes öreg ma is sokkal előnyösebben öltözik és sokkal elégedettebben néz ki, mint bárme­lyik legfiatalabb, s legcsinosabb színpadi her­czegnő?! Hát csak úgy, hogy azt a szerepet is játsza a fiatalabbak mellett, melyet egy jó anya szokott a sétányon, a bálákban, az estélyeken, s a színházban eladó leánya mellett játszani. Akkor is Tháliának szolgál, csak más módon. S a fiatal színésznők megbízottja, őr­angyala, anyja, vagy nénikéje, orákuluma, s min­den babérkoszorúból egy levélke, minden ék­szerből egy darab és minden vég­selyemből e­gy köpenykére való jut neki is. Tél van, az északi vidék egy nagy gyár­városában vagyunk, egy nem nagy, de igen ké­nyelmesen berendezett szobájában Weinkopf asszonynak. A falon képek, művészek, tisztelt nagy emberek, ismerősök. Valamennyi közt legfeltű­nőbb egy huszár egyenruhás úri­ember, a­ki­nek rengeteg nagy fekete bajusza van, de a fe­jén egy árva hajszál sincs. A keret előtti asztalon gőzölög a kávé­masina. Weinkopf asszony vérvörös, némely részén már tükrössé kopott otthonkában, épen egy csésze megtöltésével van elfoglalva, midőn nyilik az ajtó s belép Hugel úr, egyike a város legcsinosabb, legfiatalabb, legelegánsabb, leg­­legudvariasabb és leggazdagabb nagykereske­dőinek. „Ah! mily kedves meglepetés — kiállt fel Weinkopf asszony — Hugel úr, minek kö­szönhetem e feltűnő megtiszteltetést?“ „Ön ismer engem?“ szól bámulva az ele­gáns nagykereskedő. „Ugyan ki ne ismerné önt? Önt, egyikét legbőkezűbb műpártolóinknak? — de kérem parancsoljon helyet foglalni!“ Hugel úr leül. — „igen, én egyike va­gyok a művészet legodaadóbb tisztelőinek “ „És a művésznőkének. Volt alkalmam a felvonásközökben ilyesmit is észre vehetni.“ „Téved asszonyom. Érdeklődésem a szín­ház iránt teljesen objectiv.“ „Oh igen! természetesen! — szólt Wein­­kopf asszony nevetve, — s az objectumot Lu­na kisasszonynak hívják.“ „Nos hát, azt nem tagadom, hogy a kis­asszony feltűnően szép. Királynői termete, az a nemes római arcz­él, s bódító fekete szemei engem már az első pillanatban.“.. „Milyen lelkesültség uram! Luna végte­len módra örvendeni fog, ha erről általam ér­tesül.“ „Csak nem fogja neki ezeket elmon­dani.“ „S ugyan miért ne ? Hisz Luna rég tud­ja, hogy önt érdekli, és én még azt is eláru­lom önnek, hogy ő önt igen csinosnak találja kedves Hugel úr.“ „Kérem! kérem!“ „Igen csinosnak. És ez egész természe­tes. Én is igen csinosnak találom önt uram.“ „Oh! ön hízeleg asszonyom. — De — mondja csak kérem, Luna kisasszony szokott gyakran eljönni ide önhöz?“ „Nem uram. Tudja vannak körülményeik. De legyen nyugodt, önnek lesz alkalma vele találkozhatni és beszélhetni. Én kiviszem ezt kedves Hugel úr, én ?—“ . „Örökké hálás leszek érte —• felelt a fia­tal nagykereskedő — de ön tudja az okokat, melyek minden feltűnés kerülésére kénysze­rítenek.“ „Természetesen! Dunának is ezen kell len­ni. Az intendáns, Felsenberger úr, ki nagy te­hetséget fedezett fel benne, s élénken rajta van, hogy azt érvényesíthesse. Annának vigyázni kell magára. Hisz ön ért engem kedves Hu­gel úr .“ „Teljesen. De már így ön megfoszt min­den reménytől.“ „Sőt ellenkezőleg. Ha Luna szabad volna, legyen meggyőződve kedves Hugel úr, hogy m­inden gondolkozás nélkül elfogadná az ön védő karjait, fogatját .“ „Értem —“­s Pár nap múlva Hugel urat ismét ott ta­láljuk a kedves jó Weinkopf asszonyomnál.“ „Luna halálosan szerelmes önbe — szólt a belépőhöz — s legközelebb találkozni is fog önnel.“ „Egy találka — hol és mikor?“ „Nálam, nagyon természetes hogy nálam- A napot azonban még bizonyosan nem állapít­hatjuk meg.‘ Hügel úr egy önkénytelen pillantást vet a legcsekélyebb utógondolat nélkül, Weinkopf asszony bíborvörös otthonkájára. „Oh kérem! Ne vádoljon ízléstelenséggel toilettem miatt. Ez korántsem ízlésem szerinti.“ „Úgy?! — És milyen volna az ön ízlése szerinti ?“ „Fekete, törökös bordűrrel. Szeretem a finomat, az elegánsat.“ Egy óra múlva Hügel úr távozta után, egy szolga hozott teljesen ízlése szerintit, de a legközelebbi látogatás alkalmával még mindig nem volt lehetséges a találka napját teljes bizonysággal meghatározni. „Az a Felsenberger kiállhatlan, folyton sarkában van szegénykének. Na, de azért mi mégis kifogunk rajta.“ Hügel úr megjegyezte, hogy pártfogónője burnotózik. A legközelebbi látogatása alkalmával egy elragadó szép arany burnet-szelenczével lepte meg őt. (Vége köv.) — A spanyol jegyzék. Hir szerint a spanyol kormánynak a berlini külügyi hivatalhoz ii­ A bosnyák küldöttség fogadta­tása. A király pozsegai utjának főmozza­natát abban látja a külföld— és e hazában is sokan, hogy Bosznia és Herczegovina elfoglalt tartományok lakosságának kép­viselete, egy közel ötszáz főnyi küldött­ség, melyben minden vallásfelekezet fő­papjai s világi méltóságai, valamint az egész társadalom számos más előkelősé­gével képviselve voltak, eljött magyar földre kifejezni terhetlen hódolatát ural­kodója iránt akkor, midőn ez, a magyar miniszterelnökkel oldala mellett, hadiszem­le utat tett a magyar korona egyik kis déli városában. " Ez ünnepélyes hódoló küldöttség útját mindenféle commentárok előzték meg. El volt mondva, hogy az nyitányát fogja képezni az an­nexionak s hogy a küldöttség kérni is fogja az uralkodót, hogy Boszniát és Herczegovinát végleg annectálja a monarchia. Csak természetes tehát, hogy magunk is kíváncsian néztünk a küldöttség útja elé. Most előttünk van az egész adtus leírása, minden mellék körülményeivel, ellőttünk fekszik a küldöttség szónoká­nak B. Appel kormányfőnöknek a fel­ségéhez intézett beszéde s az uralkodó­nak e beszédre adott válasza. Első elol­vasásra úgy tűnik fel a hódoló­ beszéd és arra adott válasz, mintha előbben­, csu­pán egyszerűen, a hódolat kifejezése volna s utóbbi az amelletti fejedelmi tetszés­nek és a vallásfelekezetek egyenjogúsá­ga biztosításának kifejezését tartalmazná. De ha minden egyes szót komo­lyan mérlegelünk, sokkal többet is ki­olvashatunk e beszédekből. Kiolvashat­juk legelőször is azt, hogy a hódoló kül­döttség nem mondva­csinált tüntetés akart lenni, hanem a lakosság összessé­gének szívből fakadt kívánsága. S hogy e kívánság azért fakadt a szívekben, mi­vel az annyi viszontagságnak kitéve volt tartományok, most immár az állandó bel-­­ és kü­lbéke áldásait élvezhetik s fokozó- a­dó jólétnek örvendhetnek. Az elfoglalt tartományok lakossága te­hát kifejezést akart adni az uralkodó és a világ előtt azon ténynek, hogy ha­zájukban immár végleg consolidált állapotok vannak, s hogy őket nem a fegyver hatalma, hanem a hűt alatt­valói érzés köti a monarchiához. S a­mennyiben e ténynek az európai diplo­mácia előtt is jelentősége lehet, abból le lehet vonni a consequentiákat is. Ezek nem állhatnak másban, mint­­ abban, hogy Európa nem csalódott, midőn monarchiánknak adta a mandátumot,hogy menjen el a Balkán félszigetre rendet csi­nálni. Addig, míg monarchiánk­ért áll a Balkánfélszigeten, Európa nyugalma ez oldalról nincs fenyegetve. Ha tehát Eu­rópa komolyan óhajtja, hogy a Balkán­­félszigeten újabb forrongások ne támad­janak, akkkor a sokak által pr­ovi­zo­ri­usn­a­k tekintett állapotot végleges­nek kell tekintenie. A másik feltűnő mozzanat az egész hódolási adtusban az, hogy a küldöttség is, és ő felsége is nem „ m­agya­r a­p­os­tol­i királyi“, hanem „császári“ kegyről beszélt. Ennek is komolyabb je­lentősége van. Az elfoglalt tartományo­kat az uralkodó nem, mint magyar apos­toli király, hanem, mint osztrák császár hódította meg fegyveres hatalommal. Ma­gyarország talán csak nagyon is szíve ellenére egyezett bele e foglalásba, meg­szavazván delegációja által a közös had­sereg részére igénybe vett hitelt és szük­ségletet. De az erőszakos foglalást se­hogy sem lehet a magyar nemzet és al­kotmányos királya speciális ténye gya­nánt tekinteni. A magyar nemzet és alkotmányos királya nem fegyverrel, hanem csak fennálló jogával s a népek szabad elha­tározásával teszi hódításait. Az a tény, hogy a küldöttség nem állott még rá a régi magyar közjogi­­ alapra s nem kívánja a magyar koroná­hoz való csatolást, éppen az említett „császári“ szóban nyer kifejezést. Ha e szó helyett, mely a küldöttség és az uralkodó beszédében is előfordul, a „ma­gyar apostoli királyi“ kifejezés használ­­tatik vala, akkor Magyarországnak is s a külföldnek is azt kellene hinni, hogy az occupált tartományok közjogi hely­zete rövid időn meg fog változni. De ép­pen mivel sem a magyar közvélemény, sem az osztrák dynasztikus kö­rök nem látják még elérkezett­nek az időt arra, hogy a fennál­ló status quo Boszniát és Her­czegovinát illetőleg lényege­sen megváltoztassák, azért is, sem a küldöttség szónokának beszédében, sem az uralkodónak arra adott válaszában nincs hangsúlyozva az, hogy a hódolat a magyar állam fejét illeti. E magyaráza­tot azonban, a császári szó ellenére is, megadhatná maga az a tény, hogy ma­gyar földön történt a hódolás. De mert sem a magyar nemzet, sem a magyar király — úgy látszik — nem óhajtják még, most Boszniának visszacsatolását, azért tehát a „császári“ kegy és oltalom hangsúlyozása határozottan in­dikálva volt, úgy a hódolási nyilatkozat­ban, mint annak elfogadásában. Egy főispáni beszéd a román irredenta proclamatiója ellen. Torda-Aranyos megye főispánja, dr. Ke­mény György, a f. hó­l­j­án, Tordán, megtar­tott megyei őszi rendes közgyűlésen a román irredentista bizottság proclamatióját kemény, de igaz hazafias érzéstől sugalló szavakkal sajto­ló megnyitó beszédet tartott, a­mely főispáni megnyitó zajos helyesléssel és éljenzéssel fo­gadtatott az összes jelenvolt magyar és román tagok által, a­mi kétségtelen bizonyítéka an­nak, hogy megyénkben a román elem között ezen irredentista izgató proclamatió csak v­i­s­z­­szatetszést szült, semmi ilyennek hatása nem a magyarság elleni gyűlölség felkelté­sében, hanem azon megvetésben nyilvá­nul, a­melyet ezen román izgató proclamatió érdemel. A főispáni megnyitóbeszéd a kö­vetkező : Tisztelt közgyűlés! Üdvözlöm Torda-Aranyos megye törvény­­hatósági bizottságának jelen közgyűlésben meg­jelent tisztelt tagjait. Jelen őszi rendes közgyűlésnek legfonto­sabb teendője az 1870 ik évi XLII. törvény­­czikk 42. § a értelmében a jövő évi költségve­tésnek megállapítása Jelen közgyűlésünknek említett igen fon­tos tárgyán kívül még 48 ügyet kell tárgyalni és ellátni. Mielőtt azonban a kitűzött ügyek tárgya­lásához hozzáfognánk, kötelességemnek isme­rem, mint Torda-Aranyos megyének főispánja, mint a magyar államnak egyik igénytelen pol­gára, mint ő felségének hűséges alattvalója, Romániában székelő irredenta romána bizott­ságának lelkiismeretlen és bűnös izgatásairól néhány komoly szót, megjegyzést, mondani. A román irredentista bizottság, lázító ki­áltványaival elárasztotta a magyar államnak azon területeit, melyen román nemzetiségű pol­gárok is laknak. Ezen proclmatio lázadásra, gyújtogatásra, hívja fel, a magyar államban lakó, román nem­zetiségű polgárokat, a törvények védelme alatt élő magyar polgárok élete és vagyona, a ma­gyar nép ellen. A román irredentista bizottság foradalmi proclamatioja, alkotmányos királyunkat zsar­noknak nevezi, ki csak a románok erszényét és a román fiatalok drága vérét követeli. Tisztelt közgyűlés! úgy hiszem, hogy bőven eleget idéztem, azon eszeveszett és dühös proclamátióból, mely egyenesen a magyar nép megsemmisítésére van irányítva. A kormány feladata megakadályozni, hogy jövőben, alkotmányos királyunk és a magyar állam ellen, az osztrák-magyar állammal béké­ben élő szomszéd államban, többé hasonló proclamatió ne keletkezhessék és a magyar ál­lamba ne csempésztethessék. Továbbá a kormány feladata, a magyar

Next