Magyar Polgár, 1886. január-június (20. évfolyam, 1-145. szám)

1886-01-26 / 20. szám

Huszadik évfolyam. Előfizetési díjak: . „ . ... 16 frt. igééi évre . ■ • . 8 frt. félédre.......................... 4 frt. negyedévre............... 7 frt 60 hr fqy héra ................... Mindennapi elárusításra helyben, az eláru­sítóktól vagy a kiadóhivatalból elvive Egy szám ára S­kr. Hirdetési dijak:­r . négyszög centimeternyi tér ára 3 kr. IlLősok kereskedők és iparosok árkedvez­­t cin­ben részesülnek. Bélyegilleték minden é­v hirdetés után 30 kr.­­ Syl­ttér «ora 36 krajczár. — 20. szám. Kolozsvár, 1886. kedd, január 26. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL MAGYAR POLGÁRI KÖNYVNYOMDÁJA Belközép utcza 1. •.. Meg­jelenik mindennap reggel, vasár- és Ünnepnapok utáni reggelek kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közleménybe nem közöltetnek. KOLOZSVÁR JANUÁR 25. Katholikus autonomia. A nagyváradi róm. katholikus püs­pökséghez tartozó egyházi vagyon ren­ale ál­­lapota közelebbről interpellatio tárgyává tétetett a képviselőházban. Trefort miniszter, — kihez az in­terpelláló intéztetett — a ház szomba­ti ülésén megadta az érdemleges választ, mely a házat, s a közvéleményt is kielé­gíthette. Ezzel ez a legújabb „incidens“ is formaszerűen el volna intézve. Van azonban az ügynek egy másik — s csak mellékesen érintett — ága, mely azonban érdemileg sokkal fonto­sabb, semhogy a sajtó a felett csak egy­szerűen napirendre térhetne. Az interpelláló képviselő Ugron Gábor, a miniszter válaszára tett viszválasza rendén különösen hang­súlyozta a katholikus autonó­miát, mint olyat, melynek jogkörének kiterjesztése mellett elkerülhetők volná­nak azok az esetek, melyek legutóbb a nagyváradi püspök halála után a püs­pöki javak rendezése folyamán előál­lottak. Hogy az autonómia miképen volna úgy szervezendő, hogy az egyházi vagyoni vi­szonyok terén egészségesebb állapot ho­nosíttassák meg — azt ezúttal kifejteni elmulasztotta az interpelláló képviselő, s igy mi is meg vagyunk fosztva az alka­lomtól, hogy konkrét javaslatokra érde­mileg reflectálhassunk. Azt azonban kijelenthetjük, hogy a katholikus egyházközségek autonomikus jogainak kiszélesítése — ha ez az állam főfelügyelet és a korona kegyúri jogainak teljes megóvása mellett eszközölhető is volna, a legkevésbbé kedvezne első­sor­ban épen annak a törekvési iránynak, melynek czéljául az egyházfők vagy káp­talanok rendelkezési szabadságának meg­szorítása tűzetett ki. A katholikus egyházközségek auto­­mikus jogainak kiterjesztése, illetve az önrendelkezési szabadság korlátlanabbá tétele, a mi nézetünk szerint természet­szerűen vonná maga után az állam fő­felügyeleti jogának korlátozását. Mi legalább olyan formáját a hie­rarchikus szervezetnek, s az egyházköz­ségi autonómiának nem ismerjük, amely­ben lehetővé válnék az, hogy a rendel­kezési joggal bíró egyházfők intézkedési szabadsága a hívek ellenőrködési jogai­nak kiterjesztése által korlátolható volna. Mi is szükségét érezzük annak, hogy a katholikus egyház rendelkezése alatt álló nemzeti vagyon kezelése ellen­őriztessék, s épen ennek következtében óhajtjuk is, hogy minden olyan esetben, a­mikor ennek a vagyonnak eredeti rendeltetésétől való elvonása czélozta­­tik -­ a legfőbb felügyelet jogával fel­ruházott állam a maga hatalmával kor­lát­ozól­ag l­épj­e­n fel. Az állami befolyásnak biztosítása és nem az­utonomikus jogok kiterjesz­tése az, melytől a viszonyok javulását várni lehet. Igaz ugyan, hogy az egy­házi autonómia első tekintetre feltün­tet oly jelenségeket, a­melyek arra val­ónak, hogy az egyházi vagyonkezelés közül némi védelmet nyújtana a lehető visszaélések ellen, de másfelől az is bi­zonyos, hogy az ellenőrködés joga, mely a híveket megilletné, nem volna úgy gyakorolható, hogy a visszaélésekkel szemben a kel­lő megtorlás elévet­hessék. A híveknek, — tehát a világi elem­nek — olynemű ellenőrködési jogokat biztosítani, a­mely jogok gyakorlása ered­ménynyel járna épen az egyház­fők ren­del­kezési szabadságának korlátozása te­kintetében —­ mi legalább nem tartjuk megvalósíthatónak. Ama vagyontömeg, mely a katholikus egyházfők rendelke­­zése alatt áll, egyházi czélokra adomá­­nyoztatott , nagyobbára épen a nemzet Uralkodói által. Ennyiben természetük bizonyos pontokon az államvagyon ter­mészetével azonos. Az államnak el nem vitatható joga a felett őrködni, hogy az egyházfők ezen vagyontest felett őket illető rendelkezési szabadsággal vissza ne éljenek, vagyis, hogy a vagyonállag ne csonkíttassék meg oly czélokra való fordítás által, melyek az adományozók c­élzataival és illetve az állam fentartott és folytonosságá­ban meg nem szakítható akaratával el­lenkeznek. Ha tehát előfordul oly eset, a­mely azt bizonyítja, hogy az egyházi vagyon bizonyos részével hűtlen sáfárkodás foly­­tattatik, ebből nem az következik, hogy az állam ellenőrködési jogát egészben, vagy részben az egyházi községekre­­ruházzuk, hanem ellenkezőleg az, hogy az állami beavatkozás elől még azokat az akadá­lyokat is elhárítsuk, a­melyeket a hie­rarchikus szervezet önrendelkezési sza­badsága egyes esetekben az állami, eset­leg a legfőbb kegyúri jog korlátlan érvé­­nyesülhetése elé gördít. Szerintünk a katholikus egyházi au­tonómia jogkörének kiterjesztését épen azoknak van legkevesebb okuk követel­ni, a­kik azt akarják, hogy az egyházi vagyon ne vonassák el a maga rendel­tetésétől, mert az egyházi autonómia szervezetébe oly ellenőrködő szervet be­állítani, a­mely esetleg a főpapi rendel­kezést korlátolhatná, nem képzelünk. Ez ellen szól a katholicismusnak alapter­mészete, mely az egyházfők jogainak a hívekre átruházását egyenesen kizárja. Az államvagyon hováfordítása tekinteté­ben a nemzeti akarat a parlamenti el­lenőrködés képében megtalálja az érvé­nyesülési módokat, de az egyházi vagyon természete szerint, az a felett az egy­házfőket illető rendelkezési jog az auto­nomikus testületek ellenőrködő joga ál­tal nem korlátolható. Ilyen körülmények között merőben ez eltévesztett dolog az automiát sürget­ni akkor, midőn a vagyoni rendelkezési joggal való visszaéléseket akarják meg­szüntetni, sőt ellenkezőleg épen azt a törekvési irányzatot kellene életképes mű­ködésre segíteni, a­melynek c­élja az ál­lami befolyás szabad érvényesülését fel­tartóztató akadályokat elhárítani. Nem mondjuk mi azt, hogy az ál­lami omnipotentia oly mértékig terjesz­tessék ki, hogy az egyházi vagyon kér­désben, mint rendelkező akarat érvénye­süljön, de másfelől azt az irányzatot sem helyeselhetjük, a­mely az állami be­folyás korlátozása mellett az egyházi autonomikus jogkör ki­szélesítését sürgeti. Biztosítani az állam főfelügyeleti jo­gának teljes mértékben való gyakorolha­­tását, mindenesetre alkalmasabb eszköz a visszaélések megszüntetésére, mint te­remteni egy külön szervezetet csak azért, hogy ez a hozzáutalt jogkörben még a szabad mozgásban is gátolva legyen. Ne bolygassuk tehát az az autonómiát,­ ­ szorítást nem szenvedett az önkéntesek felvé­tele. Ellenben az ily állami költségre történő felvételek a lovassági és szekerészeti ezredek­nél költségvetési okokból meg nem engedtettek A szabadelvű párt tegnap délután 6 óra órakor Vizsolyi Gusztáv elnöklete alatt tar­tott értekezletén tárgyalta és befejezte a köz­munka és közlekedési minisztérium költségve­tését. A vitában részt vettek Lukács László előadón kívül Kemény Gábor b. miniszter és Boros Gábor ál­lam­t­it­k­ár, Prileszky Tádé, Gáli József, Láng Lajos, György Endre és Tischler Vincze. A pénzügyminiszter azon osztály vezeté­sét, melynek eddigelé a magyar államvasutak igazgatójává kinevezett. Hilberth osztálytaná­csos állott az élén, Molnár Albert miniszteri titkárra ruházta s helyébe az elnöki előadói tiszttel dr. Wachtel Aurél miniszteri titkárt bízta meg. — Az elhunyt Traiiszky miniszteri tanácsos helyett a dohányjövedéki igazgatóság főnökévé Graenzenstein Béla nevezte­tett ki. Az egyéves önkéntesek felvételének kor­látozása. A közös hadügyminiszter a védtör­­vény értelmében őt megillető jognál fogva, mint a „Katonai Lapok“ Bécsből értesül, to­vábbi intézkedésig megszorította az egyéves önkéntesek felvételét a tábori tüzérségnél, a szekerészeti ezredeknél és az egészségügyi csa­patoknál s egyúttal tudatta az illető ezredek­­kel az évenkint felveendő önkéntesek számát, a­mi ezredenkint átlag 20 ban van megálla­pítva. A többi fegyvernemeknél semmi meg­ a képviselőházból. A képviselőház szombati ülésében sem fejezhette be a pénzügym­inistériu­m költ­ségvetésének részletes tárgyalását, mely a sok felszólalás következtében csak az állami jószá­gok tételéig haladhatott. A dohány és sók jövedéknél, meg a lottónál történik az ellenzék részéről hosszabb felszólalások, me­lyekre a pénzügyminiszter és az előadó adták meg a kellő válaszokat. A dohányjövedéknél Andreánszky dr. Thaly Kálmán és Petrich Ferencz szólot­tak az e brance-ban előforduló visszaélések­ről, melyeket gr. Szapáry aztán a minisz­tériumra redukált. Or­dód­y Pál szintén a té­tel megszavazása mellett érvelt, a­mi meg is történt. A lotto ellen Hermann Ottó tartott fulmináns beszédet, mint a­mely intézményt ő becstelen szerzési módnak tartja. A pénzügyminiszter e pessimista felfogás ellen érvelt, kifejezést adván Hermann egy megjegyzésére reflektálva, annak is, hogy az államjavak bérbeadása körül a legnyilvánosabb s legbecsületesebb eljárás követtezik. A ház 90 szavazattal 67 ellenében meg­zavarta a lottó-tételt. A sótöredéknél Orbán B. és Szalay Imre szólaltak fel, kiknek Hegedűs Sándor előadó felelt, a sójövedéket pénzügyi szempont­ból behatóan méltatván. Az állami jószágigazgatóságok tételénél Juszt Gyula emelt reeriminatiókat, melyeket a pénzügyminiszter dessavouált. — E tétellel kapcsolatosan Hegedűs Sándor előadó a pénzügyi bizottság nevében a következő javas­latot terjeszti elő: „felhatalmaztatik a pénz­­ügyminiszter egy állami épület építésére Ara­don és e czélból 5­/a°/a kamat és 1/3/0/# tör­lesztéssel 47 év alatti törlesztés mellett 216 ezer írtnak a tiszti biztosítéki és jövedéki bír­sági alapból kölcsönvételére. Az időközi kamat az építési tőke terhére számolandó el. A meg­felelő teher az 1887. évi előirányzatba fel­veendő.“ A javaslatot a ház elfogadta. Az állami, jószágok tételénél felszólal: Lázár Ádám a naszódvidéki er­dőségek ügyében s kéri a zavaros viszonyok rendezését. Egy évvel ezelőtt a pézügyminisz­­ter megígérte, hogy rendezni fogja az ügyet; újból sürgeti tehát a szóló, hogy a miniszter mielőbb terjeszsze be jelentését a ház elé, annyival is inkább, mert­ az a vidék a csángó telepítésekre igen alkalmas lenne. Ezután át­tér az államjószágok bérhátralékainak kérdésé­re, különösen pedig az ezer forinton felül levő bérlet-hátralékok ügyére. Ezeknek rendezése ügyében a következő határozati javaslatot ter­jeszti a ház elé: „Az állami jószágoknál kimutatott ösz­­szes bérhátralék követelésekre nézve utasítta­­tik a pénzügyminiszter, miszerint: 1. Jövőre a mezőgazdasági államjavak csak teljes jelzálogi biztosíték mellett adandók bérbe. 2. Mindennemű hátralékok nagyobb erély­­lyel, lehetőleg a hosszú fizetési halasztások ki­zárásával behajtandók. 3. Jövőre a kimutatások harmadik rova­tában mindenütt az évi haszonbér, jegyzetro­vatban pedig mindenik tételnél az ügy jelen állása is kiteendő. Miután, azt hivem, ez semmi oly intéz­­kedést, a­mely a pénzügyminiszter úr részéről alapos kifogás alá eshetnék, nem foglal magá­ban, mivel azt hiszem, hogy valamint a kép­viselőháznak, úgy különösen a pénzügyminisz­ter úrnak pedig szigorú kötelessége az ország vagyonának kezelése, illetve ezen bérhátralé­koknak biztos és erélyes behajtása felett in­tézkedni, valamint a jövőrei bérbeadásokra nézve teljes biztosítékkal bíró egyének szem­mel tartása felett őrködni, nem hiszem, hogy legkisebb akadályba is ütközzék annak elfoga­dása, és azért ajánlom elfogadás végett. Ur­ay Szilárd határozati javaslatot ter­jeszt be, melynek értelmében mondja ki a ház, hogy állami birtokot a ház engedelme nélkül eladni nem szabad. Erre az elnök a vita folytatását a leg­közelebbi ülésre halasztván, a 18. sorjegyzék­ben foglalt kérvények kerültek tárgyalás­ra. Előadó Gajáry Ödön volt. A kérvények mindenben a bizottság javaslatai szerint in­tézt­ettek el. Felszólalásra csak a Fiu­mában alkalmazott magyar állami tisztviselők, taná­rok és tanítók kérvénye (fizetésfelemelés iránt) szolgáltatott alkalmat E kérvényt úgy Gajá­ry előadó, mint Csernátony melegen tá­mogatták. Most Trefort miniszter adta meg a választ Ugron Gábor interpellációjára,­­­a nagyváradi r. kath. püspökség bir­tokviszonyait illetőleg. A ház nagy ér­deklődéssel hallgatta a miniszteri választ, mely hivatalosan megejtett vizsgálati adatokra tá­maszkodva, a deficitet hasonlíthatlanul cseké­lyebb összegben mutatta ki, mint a minőkről Ugrón beszélt, mikor interpellációját előter­jesztette. E válasz Ugronnak egy heves viszonvá­laszra adott alkalmat, melyet ő kesernyés hu­morral fűszerezett, az ellenzék pedig zugó he­lyesléssel kísért. A nagy „hatást“ Trefort hig­gadt replikája, nagyban csökkentette ugyan, de Ugron, kinek viszonválaszát is többször nagy riadalommal kisérte az ellenzék, nem volt meg­elégedve a miniszteri válassszal és sürgette a kath. autonomia létesítését. A ház azonban tudomásul vette a miniszter válaszát. Végül gróf Széchenyi Pál miniszter felelt Olay Szilárdnak „a miniszteri kézcsók“ iránt tett interpellátiójára s egyszerűen csak annyit mondott, hogy „igen is tettem, s ké­rem válaszomat tudomásul venni!“ Olay Szilád replikája után, mely többszörös derültséget keltett, a ház ezt a férfias minisz­teri választ is tudomásul vette. Még a szélső­balról is többen a tudomásvétel mellett sza­vaztak. Ezzel az ülés véget ért. A megtámadott Tribuna. Az a henczeg68, mely a Tribuna hasáb­jain naponként kifejezést nyer, méltó jutalmat kezd aratni a románok között. A Tribuna ifjai már nem bírtak volt ma­gukkal; „a román népet“ a markukban hitték s annak nevében osztogattak törvényt, rehabi­litáltak embereket, s adtak tanácsokat meg­őszült s a munkában meggörbedt férfiaknak. Ez az ifjenez román nemzedék hánya­ve­­tisége, henczegése, minden komolysága nélkül a munkának. Hát jól volt-e ez igy? Nem­ volt jól, s hogy nem volt jól, mu­tatja a Tribuna 8-ik száma, melyben négy ol­dalról látunk támadást e magatartás ellen és ugyanannyi védekezést azon irányokban. A Gazeta nem tartotta tovább a Tribu­­nának, a név nevében való arczátlanságait, s neki csörtetett kardjával, hogy összevagdalja s hogy tiltakozzék a nevében való beszélés ellen. A Telegraful Román ezen ifjak ostobasá­gai által a gör. keleti egyház érdekeit látja ve­szélyeztetve s méltán, mert sikerült is szaka­dást idézni elő az egyház tagjai között, a kik válvetve védelmezték autonómiáját. De hát ezek előtt sem nép, sem egyház, sem más közérdek mit sem ér. Csak hogy fitogtathassák cicero betűkkel irmodorukat. De még Kozma Parthén, az Albina ro­mán pénzintézet igazgatója is és nyilatkozik a Tribunában, felhiván őt, hagyjon neki (az Al­binának) békét, igazítsa csak a maga dolgát s ne elegyítse a pénzintézetet a politikába, mert annak ahoz semmi köze. Erre Slavici, hogy némileg fedezve legyen „népe“ előtt, azt írja, hogy az albinisták ne­ki mind jó barátai, az egy Kozma Partbent ki­véve, a­ki eleitől fogva azon igyekezett, hogy az Albinéhoz tartozók cserben hagyják őt s minden összeköttetést megszakítanak vele. Az albinisták pedig, mint látjuk, még­is Kozma Parthen mellett vannak, akik őt a Tri­buna ellenére oda tették az intézet élére! Ez vájjon mit jelent? Azt-e, hogy az albinisták a Tribunát támogatják ? A legnagyobb csapást azonban Román Sándor méri a férfiakra, ugyancsak azon egy számban, a­kit a Tribuna megtámadott azért, hogy a trónörökös könyvének megírásához mun­katársul szegődött: „Hátrább egy kissé agarakkal­ kiállt Sla­­vicire, s a maga rendjén teszi. „Mintha látnám a névtelen írót, toporzé­­kolva, mint egy braganzai herczeget, orra a szél­ben, fejével a csillagokat verve, mennyi lelki elégültséget kell hogy érezzen, látván magát a helyzet magaslatán. „Et pueri nasum rhinoce­­rontis habent.“ A­mi az értelmet, készültséget és jellem­erősséget illeti, én semmi szükségét nem látom elmenni az új üstökös előtt hódol­ni, a­mely rettenetes farkát oda vetette a Tri­bunában, hogy megijessze az ostobákat, a­kik hiszik, hogy arra van hivatva, hogy minden embert elseperjen a földszinéről. Nem kérek tő­le egy szikra világosságot sem, nehogy ön­ma­gát megfossza attól, a­midőn leereszkedik meg­­igáaol a nép összes ellenségeit. Szegény nem­zet! Nem is hiszed, hogy egy táltos fiúval bírsz a ki jő­­­jő, egy álkapcsával a földön, a má­sikkal az égen, hogy kimentsen mindenféle bajból. Difficile 891 satiram non ser­bere!“ Így emlékszik meg a Tribunáról és Írói­ról Román Sándor, budapesti egyetemi tanár, jeles román író! Bizony n­evetséges dolog is úgy írni, mint a­hogy a Tribuna ir. Az a hang, mintha csak az oroszlán bőrbe felöltözött bizonyos állaté­­ volna. Ha apróra megnézi az ember, rá­jó, hogy úgy van. Fognak e tanulságokat kivonni a Tribuna emberei e tényekből? Nem hisszük! Gyulafejérvárról. Gyulafejérvár, jan. 24-én. Városunk a lefolyt héten igen élénk po­litikai és társadalmi mozgalmaknak volt tanú­ja és munkája. Ha a kelettel kissé előbb me­gyünk, t. i. e hó 10-ére, akkor a veres­ ke­­reszt-egyletnek kartonbálja ragadja meg figyelmünket, mely úgy látogatottság, mint jövedelem tekintetében igen sikerültnek nevez­hető, mit azért emeltünk ki, mert a nyilvános társadalmi élet s vele a bálok sikere is kez­dett volt erősen aláhanyatlani városunkban. Ez a mulatság a városi kórháznak vereskereszt-egy­­leti eszközökkel való felszerelésére mintegy 140 fotot jövedelmezett. Aztán e hó 16-án városunk szabad­elvű pártjának volt nagy­gyűlése, melyben a mi képünket 7 és fél évig viselő L­uká­cs Bé­la e méltóságának ezen állásáról való lemon­dása jelentetett be. Sajnálattal búcsúztunk, de azt mondja a magyar ember, hogy legnagyobb úr a „muszáj“. Nem volt mit tenni, képvi­selőjelöltet kellett kandidálni, kit városunk pol­gársága, dr. Mohay Sándor személyében igen tapintatosan meg is talált,­­ úgy gondolom, hogy a polgárság bizalma annyira összpon­tosult már benne, hogy semminemű küzdelem­re nem lesz kilátás. S habár nem teszünk úgy vele, mint né­mely nagyzolni szeretők tesznek, hogy pálya­futás nélkül babért rakjunk a fejére s kinevez­zük nagy embernek, de azért őt őszinte­­meg­­győződésünk szerint minden oldalról talpra­esett, okos, ügyes, munkás és kitartó pályafu­tónak tekintjük, tudjuk és ismerjük, ki a ver­senyfutást sikerrel kiáltani fogja s igy a mél­tán megérdemelt babért elnyerendi. A minek megtörténni kellett, megtörtént s volt képviselőnk Lukács Béla Ő méltósá­ga f. hó 21-én megérkezett, búcsút veendő tő­lünk. Gyulafejérvár város polgársága pedig igen szép jelét adta annak, hogy mély lelkesedéssel csüngött rajta s a szeretetnek mily erős köte­lékeivel volt hozzáfűzve. Az indóháznál ugyan­is szép küldöttség fogadta és estére oly fényes bankettet rendezett tiszteletére, minő városunk­ban nagyon régen nem volt. Ezen tartotta meg rövid, de hatásos beszédét, melyből kilátszott, hogy mennyire nehezére esett megszakitni e várossal a politikailag is oly benső kapcsot, de örvendett annak, hogy az utód kijelölésé­ben­ a polgárság nézete az övével megegyezett és biztosította városunkat és a polgárságot mindenkori szeretetéről. Az ezen beszédet kö­vető harsogó éljenek után Novák Ferencz pol­gármesterük ecsetelte Lukács Béla érdemeit s a város és polgárság ragaszkodó szeretetét s kérte ki továbbra is városunk iránt jóakaró érzületét. A toasztok ily módon megnyílt ár­jában a köszöntések mindegyre visszatértek a volt és a leendő követekre ,s hosszú lajstro­mot kellene írnunk, ha mindnyájat jelezni akar­nék. A kedélyes estélynek 12 óra vetett véget, azaz hogy csak némelyekre nézve, a kik t. i. Lukács Béla ő méltóságával eltávoztak. Más­nap a Hungária szállóban 25—30 ember gyűlt össze s étkezett együtt volt képviselőjével, kit a társaság a délutáni vonathoz kikisérvén, tő­le élénk éljenek között vált meg. Ezen nevezetes hét bekoronázására az E. M. K. E. gyulafejérvári városi köre rendezett f. hó 23 óra felolvasással, énekkel és szavalattal egybekötött társas estélyt. Az ének­kart műkedvelő énekesek alkották, s a buzga­lom, melylyel közreműködtek a siker biztosí­tására, érdemessé teszi, hogy név szerint em­lítsük fel őket. Ezek Fogarasy János székes­­egyházi karnagy vezetése alatt voltak: Strass ter Lajos, Walter Ferdinánd, Wolf Miksa, Gyu­­lafy Albert, Papp Johán, Ongyert József, Ja­kab Ignácz, Höret Vilmos, Zsiroffszki N., Petri Vilmos, Móricz Gyula, dr.Czsini Béla, László Endre, Haydn Hugó, Hennel József, Svédjákó, kik a Kölcsey féle hymnuszt, „A kanyargó Ti­sza mentén“ és „Ezeréves terem“ kezdetű ma­gyar népdalokat, s végül a Mendelsshon-féle „Emlékül“ czímű darabot oly precisitással és lelkesedéssel adták elő, hogy a közönség mind­annyiszor tapsviharban tört ki. Hát oda me­rem ezen embereket állítani a művelt közönség elé például arra, hogy a legkülönfélébb foglal­kozás között is lehet az ember munkás tagja a társadalom szellemi munkájának úgy, mint társadalmi felvillanyozásának, csak az akarat meg­legyen az emberben. Az énekek közé szőtt és 30 perczig tar­tó felolvasásban és üstökösök és hullócsillagok életéből tárgyalt egészen népszerűen, s hozzá

Next