Magyar Polgár, 1886. január-június (20. évfolyam, 1-145. szám)

1886-02-14 / 36. szám

Huszadik évfolyam. Előfizetési díjak: (gist évre ...................................... félévre................................ negyedévre ............................ (gy hóra ... . . . 16 frt. 8 frt. 4 frt. 1 frt 60 hr Mindennapi elárusításra helyben, az eláru­sítóktól vagy a kiadóhivatalból elvive. Egy szám ára 3 kr Hirdetési dijak: ivy négyszög centiraeternyi tér ára 3 kr. (jjárosok, kereskedők és iparosok árkedvez­ményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Nyiltter sora 36 krajcsár. — 36. szám. Kolozsvár, 1886. vasárnap, február 14. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL ■.MAGYAR POLGÁRI KÖNYVNYOMDÁJA Belközép utcza 4. sz. Kiegyelnik mindennap reggel, vasár- és ünnepnapok utáni reggelek kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltétnek. KOLOZSVÁR FEBRUÁR 13. Élet és iskola. A közoktatásügyi tárcza költségve­tésének tárgyalása eszmékben termékeny volt. A vitában részt vett szónokok párt­­kü­lönbség nélkül magas színvonalon tartották a tárgyalásokat s még a nem­zetiségi képviselők is oly modorban tar­tották, különben sok kifogás alá eső fel­szólalásaikat, mely a parlament tekinté­lyével és méltóságával összhangzó. A fölvetett nagyobb kérdések, mint az egyház és állam közötti viszony, a nemzetiségi kérdés s a közoktatásügy rendszere és állapota különben is olya­nok, melyek az állam polgárait több ol­dalról közvetlen érdeklik s ha ezek kö­zül most ez utóbbit emeljük ki, ezzel csak azt kívánjuk jelezni, hogy a fontos kérdések közt ezt tartjuk mégis­­a leg­fontosabbnak, mer egyenesen az állam létalapját képezi. A parlamentben is konstatált tény, hogy közoktatásunk rendszere nem áll teljes összhangban az egyének érdekei­vel s az élet követelményeivel. De te­gyük itt mindjárt hozzá, hogy ennek nem a kormány, hanem a társadalom az oka. Jól mondá Gönczy Pál, hogy a közszellem jobbára még most is az, mely 1848 előtt mint gymnáziumokba terel­te az ifjú nemzedéket. Fölfogásunk ma is arisztokratikus; inkább szeretjük uri­­zálni üres gyomorral, mint szurkos kéz­zel megkeresni boldogulásunk föltételeit. És túltengést idézünk elő a tudományos pályákon, melyeken épen ezért igen so­kan szellemi proletariátusra jutnak, míg ezzel szemben az egyik legfontosabb ter­melési ág, az ipar, szakképzett hazai erőkben szűkölködik, s e miatt biczegni kénytelen más nyugati államok rohamo­san fejlődő ipara után. Sőt tovább megyünk, s fájdalom, azt kell mondanunk, hogy a magyar faj általában nem is szereti kellő mérvben a tanulást. Erre nézve csak e napokban szereztünk elszomorító adatokat egy aka­­démiai székfoglalóból, mely számokban tüntette ki az aránytalanságot, mely­­fa­junk rovására a többi nemzetiségekkel szemben az iskoláztatásra vonatkozólag fennáll. De láthatjuk ezt a kényszerből is, mely az iskoláztatásra törvényileg ki­mondatott, s azon hivatalos adatokból,­ melyek minden kényszer mellett is oly nagy számban tüntetik fel azokat, kik semmi oktatásban se részesülnek, s kik közt — fájdalom — épen a magyarság képezi a többséget. H­át ezek mind czek azt bizonyít­ják, hogy a társadalom nincs teljesen át­hatva az oktatás feltétlen szüksége ál­tal, s az a rész is, mely ennek szüksé­gét belátja, azt a saját érdekeinek nem mindenben megfelelő rendszer szerint gyakorolja. Ezért pedig a kormányt bizony nem okolhatjuk. Hiszen törvényes kényszer senkire se gyakorolható arra nézve,hogy mit tanuljon, mit ne tanuljon, melyik pályát hagyja el, melyikre készüljön. Ezt mindenkinek saját hajlama, érdeke és a körülmények szabják meg. Már­pedig ez utóbbiak most nem annyira a túlhalm­o­­zott tudományos, mint inkább a nálunk még egészen művelésre váró gyakorlati pályákat ajánlják. És e tekintetben a magán­érdek a közérdekkel kiválóan ösz­­szefügg. A kormány feladata csak az, hogy gondoskodjék a minden téren való mű­velődés lehetőségéről. Hogy a feladatát teljesíti, ezt az ellenzék is elismerte, mely nem iskolák, hanem tanítványok hiányá­ban találta fel a bajt, sőt Irányi ép ezért több iskola beszüntetését javasolta. Már­pedig az iskolalátogatás a kötelező tör­vények legszigorúbb végrehajtásával se vihető sikeresen keresztül: erre nézve közszellem szükséges. A téves irány jellemzésére elég né­hány adatra hivatkozunk. A közoktatás múlt évi állapotáról kiadott miniszteri jelentés szerint, a középiskolák tanítói­nak száma negyvenkétezer. És hogy ezek nagyobb része tudományos pályán ma­rad a felsőbb nép és polgári iskolák, melyeknek az volna a hivatása, hogy a gymnáziumokból időközben gyakorlati pályákra lépő ifjakat befogadják, annyira néptelenek, hogy Irányit e körülmény néhány ily intézet beszüntetésének in­dítványozására utalta. Polgári iskolákat látogat ugyanis össz­esen hatezer, fel­sőbb népiskolákat 649 fitanuló! Hát a szorosan vett iparosoktatás? Van 220 községben 33 ezer tanuló; az összes ipartanműhelyekben 1008 növen­dék; a háziiparoktatás pedig életbe lé­pett 869 népiskolában. Ez az egész; ezekhez vehetjük még a középipartano­­dát és azt a néhány kereskedelmi isko­lát, mely az országban elszórva van. De hát elég-e ez egy oly országban, mely­nek ipara nincs, de a­melynek az vol­na feladata, hogy mindenáron ipart te­remtsen, ha élni akar? Thaly Kálmán azt mondta, hogy igazolva látja a gyakorlati pályáktól va­ló tartózkodást, mert a külföldi tőke bizalmatlan, nálunk nagyobb vállalato­kat nem alakít s igy a gyakorlati pá­lyák nálunk hiányoznak. Ez utóbbiban igaza van. De vájjon mily módon sze­rezhetjük meg a tőke bizalmát: az ál­­tal-e, ha Magyarország továbbra is szű­kölködik a szakképzett egyénekben; vagy az által, ha a szakképzettség elő­mozdításával a tőke gyümölcsözése biz­­tosittatik s ez után a vállalkozási kedv előmozdittatik ? És várjon miként vár­hassuk hazánk közgazdasági emanczipá­­czióját más államoktól, ha az erre ve­zető gyakorlati pályákat kultiválás he­lyett tovább is lenézzük ? A mai nevelési rendszer mellett nem­csak az a kárunk, hogy igen sok erő, mely megfelelőbb helyen hasznos factor lehetne, gyümölcsözetlenül vész el, ha­nem az is, hogy az ily eltévesztett élet­­pályájú egyének a különben is erőtelen társadalom és állam terhére esnek. Sokan abban tetszelegnek maguk­nak, hogy az ily mélyebben fekvő bajok gyors megszüntetésére orvosszereket ajánl­­gatnak, holott tapasztalásból tudható, hogy az ily baj legjobb orvossága az idő. A közfelfogás, a közszellem csak lassanként alakul át s az embereket csak saját érdekük fölismerése vezérel­heti egy vagy más irányba. Azoknak, kik a haladás útját törni szokták, nem lehet más feladatuk, minthogy e lassú átalakulást előmozdítani igyekezzenek s tanúsítanak elég türelmet a nagy idő­höz kötött változások bevárásában. Előbb mindenesetre az életnek, vagy­is az életben tapasztalható ferde fölfo­gásoknak kell módosulniok, hogy aztán az iskolákban is végbemenjen a szük­séges változás. Mert nem az élet van az iskoláért, hanem az iskola az életért. A nevelési rendszer minden időben a korszellem kinyomata. A TARCZA. A menyasszony. Beszély. Irts: Késmárky Róza III. (Folytatás.) De nem mindenkiében ilyen. Az utcza közepetáján állott egy csinos parasztlak léczrácsos tornáczczal és ketreczké­­vel. A léczre épen most volt fölkúszóban a dé­­lignyilló. Ez előtt sem lehetett megkülönböztet­ni senkit és semmit, az ablakok előtti hagyo­mányos orgonafán kivül. Piroska szeme mind­azonáltal már messziről nagy megkülönbözte­téssel csüggött rajta. Itt lakik — susogta, a mint eléje ér­tek s gyöngén egyet rándított társnője karján. — Itt, Bács Örzséréknéknél? — Kérdezte emez félálomban azután ő meg önkénytelen azért szorította magához Piroska karját, hogy azt minél sietősebben elvonja innét magával. — Ne tartson semmitől, most nincsen itt­hon— hal­ászott a papleány sóhajtó biztatása. — Mondom, hogy félek tőle — igazolta magát Rózsika nevetve. — De úgy tetszik, ma­ga nagyon is jól van értesülve minden mozza­­natjáról az ábrándbeli olasz grófjának. — Miért nevezi „ábrándbeli“-nek ? — Mert valójában nem gróf. — Hogyisne! Mikor magam olvastam a postán egy pár levelét, hogy „conte di Tremiti.“ — Oh oh! Maga rettenetesen kell hát érdeklődjék iránta. Hogy jutott a leveleihez? — Pszt! Még többhez is jutottam.— A grófnak szerelmi baja van. — Az égre!! - fakadt ki erre Rózsika komikus pathosszal — s Piroska kétségtelenül­­ igen szánja őt. — Szivem mélyéből. — És örömest segítene rajta. — Nem értem azt a nőt, a­ki megcsal­hatott egy ily embert. — Bizonyára igen léha és minden fino­mabb ízlést nélkülöző nő lehetett ■— segített ne­ki Rózsika tüzelni az előbbi modorban. De hát öntse ki nekem már egész szivét édes Piroska, mint került birtokába e regényes titoknak? — Nem kevésbbé regényes módon. — Föltehető. Csak kérem, ne fokozza már tovább kíváncsiságomat. Veheti észre, hogy bennem is érdeket keltett az ismeretlen „conte“ iránt. — Ah, látta volna őt úgy, mint én, ak­kor este, tudom nem gúnyolná, inkább meg­szánná. — Biztosítom: eléggé meg vagyok bün­tetve könnyelműségemért az által, hogy Piros­ka még mindig várakoztat közleményére. — Tehát, legelőbb is ki kell mondjam, hogy én nem félek, hogy vele álmodjam a hal­vány gróffal, de sőt elnézném őt szívesen éjjel­nappal magam előtt, úgy amint van. Bácsék örzséje ugyan szintén azon a nézeten van, mint Rózsika, azért egy üste mégis rávettem, hogy lessünk be egy kicsit a gróf ablakán. — Meg­jegyzendő, hogy sohase szokta befüggönyözni az ablakát akármit csinál, s ha a falusi gyerme­kek egészen bedugják is a fejeket rajta a szo­bába, egyszer sem haragszik rájuk. — Reméltem azonban, maguk csak nem vették ennyire igénybe elnéző türelmét. Dehogy! Akkor már üsze is volt, s ne­ki nem szabadott megtudni. — Hogy nem gyermekszívek dobognak kiváncsi kémkedéssel közelében — egészítette ki Rózsika költőileg áradozó hangon, így is jó — szólt a másik lemondás­sal, azután folytatta — semmi más világ nem volt a szobában, mint a szabad kályha tűzvi­­lága. A gróf ezelőtt ült. Egy kis nyitott arany medalliont tartott a kezében, arra mosolygott le, ahol beszélgetett magában. — (Éppen mint én a minap.) — Hihetőleg valami kép volt benne. Ezt már hangosan hagyta helyben Ró­zsika . — Valóban­ az nagyon hihető. — S aztán látta volna milyen keserűn mosolygott és a szeméből mégis, hogy kilátszott hogy édes szókat mond a piezi képhez. — Bocsánat — nevetett bele itt újólag Rózsika — hogy lehetett látni a szemét, mikor lefelé nézett? — Bizonyisten­ mindenből, de mindenből tréfát űz — duzzogott Piroska. Hazamenet ellenben nagyon is komoly volt Rózsika a sok nevetés után s ezeket gon­dolta : — Én mégis különbözöm ettől a Piros­kától. Lám, nekem nem jó többet, hogy egyet is sóhajtsak azután az ember után, a­kiről tu­dom, hogy ő meg egy­más után sóhajtozik. Hisz' korábban rájöhettem volna! * Ugyanebben az időben a „conti” is gon­dolkozott a maga rejtélyes dolgai felől. Ezút­tal nem tartott semmi piezi medaillont a ke­zében. Nem volt szüksége rá. Úgy tetszett, mint­ha az abban levő kép vistová magasultan tö­kéletes életnagyságban jelent volna meg előtte. A gróf elkezdett futni előre alá s fel az alacsony paraszt szobában. A látomány azonban bizonyosan utána suhant konokul minden moz­­dulatjának. Végre megállóit hát neki resignál- I­­an.— Homlokát egy pillanatig elfödte két te­nyerével, azután lenézett maga elé, mintha csak egy kebelére hajolt drága nőarczba tekintene. — Hasztalan! — súgta ennek kimond­hatatlan, panaszos gyöngédséggel. — Az egész női nemnek gyűlöletet esküdtem miattad — téged nem tudlak gyűlölni, úgy hasonlítasz anyánkhoz! — Te megtagadtál, eltaszítottál engem egy bőre állomképért —én is meg akar­talak tagadni. De most veszem észre, hogy állomképeiről nala tehet senki sem. Nekem te nagy az álomképem. Hasztalan taszitlak el, visszajösz és üldözöl. — Oh !!ihogy az ember úgy meg tudjon szakadni az összes nőkbe ve­tett hitétől egy valakiért s ezt a valakit még se tudja megátkozni! — Hogy az embernek sohase szabadjon többé elmerengni egy­­csábos női képen s annak a képét, ki a varázst meg­törte mégse lehessen kivetni kebeléből!! A gróf fenhangon gondolkozott. •— Ha csakugyan valami lángési-féle volt benne, mért ne engedhette volna meg magának ezt a bolondságot ? — Aztán se a szavait, se a nyelvét úgy sem érthette meg senki, hisz’ ola­szul gondolkozott. — A szomszéd­ gyermekek megint odagyültek kis ablakához. Azt hitték , az idegen egy halk danát dúdol magában. 10. Az orgonafák elnyitottak. A falun átve­zető országutat a szél sűrűn behordta hulló virágpártáikkal. Egy reggel csengős-bongós bérkocsi vág­tatott keresztül a porban heverő virágpompán. Azután gyorsan a kastélynak kanyarodott, s néhány perc­c­el később otthonos bátorsággal állott meg szorosan annak főlépcsője előtt. Egy poros utas ugrott ki belőle, a­ki még bátrabban, még otthonosabban szaladt fel a lépcsőkön. Az elébe lépő öreg szolga összecsapta a kezét, s hagyta őt tovább rohanni. Ödön volt. Hát hisz’ a csoda nem is lett volna oly nagy az egész kis eseményben, mint inkább a meglepetés. Ödön minden perezben megjöhe­tett, csupán hogy éppen ebben a perezben jöj­jön meg, arra nem volt senki elkészülve a háznál. És hogy így jöjjön meg, így! — Hogy? Na hát így, hogy ne értesítsen senkit előre érkezéséről, hogy lóhalálában frakker szál­lítsa haza a legközelebbi vasútállomásról, s meg hogy itt ilyen furcsa kinézéssel, ilyen eről­tetett örvendező modorban állítson be. Utoljára azonban még ez a talány se megfejthetetlen. Hátha ezzel a mohóságával azt kívánta elérni, hogy gyászoló anyja meglepetésében csu­pán az örömöt érezze első viszontlátásukkor. Hátha azt akarta kikerülni, hogy amaz gon­dolatban ne készülhessen oly hosszasan egyet­len megmaradt fia elfogadására, míg a fájó sej­telem megérhetik benne, hogy ennek az egy­nek visszatérte még feltűnőbbé fogja tenni szivének a többi, örökre eltávozott kedvesek hiányát. Végül: Ödönnek saját örvendezésében az a leküsdhetetlen kis erőltetettség kétségkí­vül onnét eredhet, mert erős férfi létére még se bír maga sem tökéletesen ura lenni meg­rendülésének, a­mint beléptekor eszébe jut, hogy ősz atyját, kis fivéreit, akárhányszor jö­het, sohase fogja többé idehaza lenni. Anyját és Rózsikát együtt találta. Ter­­moliné felsikoltott. De Ödön czélját érte, mert sikoltása vegyítetlen örömsikoltás volt. Rózsi­ka minden hang nélkül ugrott fel ültéből. A „tékozló fiú” aztán hevesen magához ölelte édes­anyját, homlokát, kezeit, össze-visz- A nemzetiségi vita és a nemzetiségi la­pok. A nemzetiségi lapokat természetesen élén­ken foglalkoztatja a közoktatási budget tár­gyalásakor kifejtett érdekes vita. Az újvidéki „Zasztava“ hozzászólva a kérdéshez, megjegy­zi, hogy Mocsáry Lajost és Babes Vinczét sok újvidéki szerb üdvözölte a „nemzetiségek jog­egyenlőségéért“ tartott országgyűlési beszédük alkalmából. A „Zasztava“ örvendve vesz tudo­mást ezen tényről, s a legnagyobb elismerés­sel nyilatkozván a nevezett képviselők „fér­fias“ fölléptéről, kívánja és óhajtja, hogy az újvidéki szerbek példáját a többi szerbek is kövessék, mert úgymond — a szerb vá­lasztóknak, kiknek szívén fekszik a nemzeti­ségi ügy, be kell bizonyítaniok, hogy Gyurko­­vics mellett nem foglalnak állást, s jogaikból nem engednek, ha mindjárt képviselőik férfias szava ez alkalommal az országgyűlésen nem is volt hallható. A nagyszebeni „Tribuna“ kijelenti, hogy a vitáról addig nem koc­káztat véleményt, míg tudomása nem lesz azon hangulatról, a­melyet a román nép között előidéztek ezen beszédek. Egyelőre azonban nem akar hitelt adni a fő­városi lapok azon közleményének, hogy Babes azt mondta volna, mikép fiai jobban beszélnek magyarul, mint románul, mert ha ez áll, „ak­kor Babesiu úr a magyarok kegyébe ajánlaná magát és így ellentétbe helyezné magát a ro­mán nép közérzületével“. Gurban beszédjére nézve pedig azt jegyzi meg, hogy miért hall­gatott eddig és miért szavazott mindenkor a kormánypárttal, most pedig éppen akkor be­szél a nemzetiségi kérdésben, a­midőn ez épen ínyére van a kormánynak? A zágrábi „Obzor“ szintén foglalkozik a kérdéssel s rossz néven veszi Gyurkovicsnak, hogy egyáltalában szót emelt. Szerinte a költ­ségvetési vita Magyarország belügye, az a kö­zös országgyűlésre nem vonatkozik s csakis a magyar parlamentre. Gyurkovicsnak tehát nem lett volna szabad szólania. Telekkönyvi betétek. A képviselőház igaz­ságügyi bizottsága tegnap délután Horváth La­jos elnöklete alatt tartott ülésében folytatta a telekkönyvi betétekről szóló törvényjavaslat tárgyalását. A lengyel iskolák Poroszországban A porosz kormány erélyesen hozzáfogott a Bis­marck herczeg által hangsúlyozott elvek ke­resztülviteléhez. Tegnapelőtt ismét javasla­tokat terjesztett a porosz képviselőház elé, melyek az iskolalátogatásra és a tanerőknek a kelet-poroszországi és poseni tartományok­ban és az oppelni kormánykerületben alkal­mazására vonatkoznak. Az első törvényjavaslatra az adott okot, hogy a lengyel nemzetiségű szülők nagyon sze­retik gyermekeiket elvonni az iskolától, a­mit a lengyel vidékekben érvényes rendszabályok­kal nem lehet eléggé erélyesen büntetni. A be­terjesztett törvényjavaslat már most a kérdéses, 1801. és 1845-ből származó iskolarendtartást jelentéktelen bírságösszegeivel és körülményes eljárásával hatályon kívül akarja helyezni és helyébe a porosz Landrecht intézkedéseit fogja érvénybe léptetni, melyek lehetővé teszik, hogy nemcsak a kellő szigor alkalmaztassák, hanem, hogy rendeleti uton e vidékek különös viszo­nyaira való tekintettel speciális rendszabályok is alkothatók legyenek. A második törvényjavaslat kizárólag az államnak tartja fenn a nyilvános elemi iskolai tanítók és tanítónők kinevezési jogát és az ál­talános fegyelmi szabályzatot, mely az összes — nem bírói — tisztviselőire terjed ki, e ta­nítókra és tanítónőkre is kiterjeszti. Az állam a vidéki népiskolák fentartását illetőleg ugyan­azon kötelességeket vállalja magára, melyek a landrecht értelmében azelőtt a földbirtokoso­kat terhelték jobbágyaikkal szemben. Az indo­kolás főleg azt emeli ki, hogy jelenleg és mos­tanáig a tanítók alkalmazása magánszemélyek útján történt, a­kiknél első­sorban a lengyel nemzeti irány volt döntő és a tanító, ha állá­sát magának biztosítani akarta, képtelen volt-e nemzeti aspiratiókat fejleszteni, a­mi termé­szetesen csak a németség rovására történ­hetett. Az állam tehát magának vindi­álja a ki­nevezés jogát, a­minél első­sorban oktatási te­kintetek lesznek irányadók. Ezen eljárás­a mel­lett azon jó tulajdonsággal bír, hogy a taní­tókban megerősíti azon tudatot, hogy porosz állami hivatalnokok. A képviselőházból. A vallás- és közoktatásügyi költségvetés részletes tárgyalása tegnap folytattatott. Az ágostai evang. egyház dotatiójaként fölvett 36 ezer frtnyi tételnél fejlett ki hosszú és élénk vita, melyet Szontágh Pál beszéde nyitott meg. Ő ugyanis utalt arra, hogy míg ezen ösz­­szegből az erdélyi lutheránus (szász) egyháznak, melynek hívei alig ütik meg a 200,000 et, 16 ezer frt adatik ki, azalatt a 800,000 főt szám­láló magyarországi 4 ágostai superintendentia csak 5—5000 frtnyi „alamizsnát“ kap. Mint­hogy pedig az egész dotátiót aránylagosan fel­emelni a pénzügyi viszonyok nem engedik, — indítványozza az egész összegnek törlését. Zsilinszky Mihály ellene szólt Szon­tágh határozati javaslatának. Erre Z­a­y állott fel s hosszasan polemi­zált az előtte szólókkal. Majd Pulszky Ágost emelt szót és Zsi­­linszkyhez csatlakozva, sikeresen polemizált Zayval, különösen kiemelve ez utóbbi azon el­járásának helytelenségét, hogy a parlamenti és felelős kormánynyal szemben a koronára hivat­kozik. A helyeslésekkel fogadott beszéd után szóltak még Nentvich és Orbán, majd Haviár, Gull és Herman. Szót emelt T­i­s­z­a Kálmán kormányelnök is, ki a tétel megszavazását kérte, mely ellen évek hosszú során át mostanig nem tétetett kifogás. Igaz, hogy a számarányt tekintve, a dotatióban van aránytalanság, de ezt a kor­mány jövőre lehetőleg tekintetbe fogja venni és a­mi az uniót illeti, azt erőszakolni nem lehet, s lehetségesnek tartja bizonyos mértékű önállóság biztosítása mellett az erdélyi ágos­­taiak részére, mint a reformáltak egyesülésénél is történt. A ház figyelemmel s élénk helyes­lésekkel kisérte a miniszterelnök szavait. A ház erre megszavazta a tételt. Az ezután következett felszólalások már

Next